|
|
|
A visegrádi katolikus németek magyarok lakta környezetbe települtek be, a szomszédos falvak mindegyikében református magyarság élt (Dömös, Pilismarót, Nagymaros, Kisoroszi). Valamennyiben nemzetiségi konfliktusokat okozott a katolikus német családok betelepítése.
A visegrádi uradalom falvaiban még a 18. század első felében is elkülönültek a németek és a magyarok, külön laktak és künlön is irták össze őket.,142 1732-ben Nagymaroson a nemetek, Kisoroszi ban a magyarok voltak többségben. Visegrád településtörténete nemzetiségi szempontból eltért a környező falvakétól. Itt nem volt kontinuus őslakosság, nem voltak nagyobb létszámú azonos érdekű csoportok, mint ott, ahol a magyar őslakosok megmaradtak, vagy ahová egy helyről, zárt közösségben telepítettek be németeket (Dunabogdány). Különböző helyekről, eltérő időben, egyenként, vagy kis csoportokban költöztek ide a telepesek, németek, magyarok, szlávok, az egyes nemzetiségek azonos eséllyel indultak. Meghatározó jelentőséggel bírt az a tény is, hogy az ide beköltöző magyarok mind katolikusok voltak, és a vallási hovatartozás akkor erősebb volt az etnikainál. Kezdetben a közös vallás segítette a békés együttélést, majd lassan a keveredést is az eltérő nemzetiségek között. Megjelentek a vegyesházasságok; Dietrich/ Tietrich Gáspár — Tóth Éva, Maar Péter — Divald Borbála az 1720-as években, majd Lehner András — Cziber János lánya, Kolb Mihály — Almásy Éva a későbbiekben. Mint említettem, a mezővárosi társadalom nem etnikai alapon szerveződött, hanem az iparos és vállalkozó földtulajdonosok, valamint a nincstelen, kétkezi munkából, napszámból élő zsellérek különültek el egymástól.
Az itt élő magyarok a hivatalos összeírások és az anyakönyvi bejegyzések névsora szerint a németségnek az 1/3-át, 1/4-ét tették ki. (Ez a szám 1720-ban és 1732-ben megközelítőleg 1/3, 1755-ben 1/4, de ebben a számban nem szerepelnek a mindig magyar etnikumú pásztorok, hajósok stb.) 1755-ben 12 egész telkes iparos—vállalkozó jobbágyból hét magyar. Az 1739-ben lejegyzett esküdtlistán a 11 esküdtből három magyar, a bírói tisztséget pedig felváltva viselték a tekintélyes német és magyar mezővárosi polgárok (a magyarok közül Almásy Szimeth, Gál). A falu leggazdagabb embere a 18. században Almásy Ferenc. (A magyarság számaránya a 19. szazadban a nemetekkel szemben csökken, megjelennek a másodlagos beköltözők, vagyis azok, akik nem Visegrádot választották első letelepedési helyükül, hanem máshonnan költöztek ide, többnyire németek.)143
Az anyakönyvi bejegyzések szerint mindvégig élt a faluban néhány cigány család is, akik mindig magyar nevet viseltek, a nevük mellé pedig kitették a „zingarus" megjelölést (pl. 1720-as években a Csorba család).
A Visegrádra betelepülő németség átvette a határok magyar hely- és dűlőneveit, amelyek minden valószínűség szerint még a török kor előtt keletkeztek. A dűlőneveket, a határok helyneveit többnyire a szomszéd falubeliektől ismerték meg, akik általában a török hódoltság idején az elhagyott, lakatlan falvak határait használták. A szomszéd falvak lakosai által közvetített kollektív emlékezet alapján tudták később a 18. század elején pusztán álló falvak határait rekonstruálni. A volt hódoltsági területen mindig akadtak idős emberek, akiknek apjuk, öregapjuk mutatta meg a határokat, mind saját településükön, mind a szomszéd falvakban. A lakatlanul maradt falvak határait ugyanis a török földesúr is gondosan őrizte és számon tartotta. A határjárásokat a magyar szokásoknak megfelelően végeztette és a határjeleket megújíttatta. Ilyen törökkori határjárásokról értesülünk a Dunakanyarban Szentendre és Leányfalu határában, valamint Pilismarót és Pilisszentkereszt között. A határjárásnál a szokás szerint elfogtak és megvertek „megcsaptak" egy-egy ott lézengő gyereket a különböző határjeleknél, hogy az adott határjelre még öreg korában is emlékezzék.144
A Visegrádra beköltöző lakosok kénytelenek voltak átvenni az ott használatos dűlőneveket és kezdetben maguk nem alkottak újakat. 1755-ben az erdőrészeken kívül még a művelt földek — szántók, szőlők — neve is magyar, bár utóbbiak elnevezése változik meg a használat során a legkorábban. Eleinte a magyar dűlőneveket szó szerint fordítják át németre- Schwarzenberg, Sauwinkíi —, majd a határhasználat során a későbbiekben megjelenek az általuk alkotott új elnevezések. Néhány helynév kialakulása, változása a forrásokban is nyomon követhető. A Várkert-dűlő nevű szőlő 1688-ban még valóban művelt kert, gyümölcsös nyomait mutatta. A Mühlgarten nevű részt is csak a 18. század elején kezdték rétnek használni. A Lepence-patak és a Patak-völgy neve a kuruc kor előtt Hidegkút volt. 145
A régi magyar — és esetleg németre átfordított — határnevek eredetét azonban nem ismerték a késői betelepülők. A Pesthy Frigyes gyűjtésében található magyarázatok a régi határnevek eredetéről teljesen használhatatlanok, a képzelet szüleményei, utólagos belemagyarázások, pl. Villám-hegy eredete, stb.
Magyar dűlőnevek, helynevek még a 18. század elején is keletkeztek. Ilyen volt az 1759. évi perben is használt Bányász-völgy elnevezés. (A Bányász-völgyben nyitották meg a 17—18. század fordulóján a Régi Bányát, majd közelebbről nem ismert időpontban az Új Bányát vagy az irtáseredetű szántó, az Újosztás.)
A település hivatalos nyelve valószínűleg a német volt. Németül jegyzeték fel a falu latinul vezetett anyakönyvében a visegrádi bíró hivatalos esküszövegét és a magyar nemzetiségűek is németül mondták el azt. A magyar "helynevek keletkezése és használata, a plébános és az iskolamester "személyének a kiválasztása ugyanakkor arra mutat hogy a helység lakossága két-, esetleg háromnyelvű volt, vagyis a vegyes etnikum vegyes nyelvhasználattal járt együtt. A papoktól és a tanítóktól ugyanis megkövetelték a többnyelvűséget.
Visegrád plébánosainak a névsora megtalálható a helyi anyakönyvekben, közelebbi adatokat azonban csak azokról tudunk meg, akiket a megyei összeírások és az egyházlátogatási jegyzőkönyvek jellemeznek, minősítenek.146
A tárgyalt korszakban plébánosok voltak:
| Ferdinand Leopold Werner | • | 1712—1714 |
| Franciscus Augustus Stransky | • | 1715 |
| Josephus Michael Paulesicz | • | 1716—1719 |
| Christian Lindinger | • | 1720—1728 |
| Marcus Antonius Peverelly | • | 1723—1734 |
| Franciscus Alexander Longecker | • | 1734—1736 |
| Paulus Brankovicz | • | 1736—1742 |
| Carolus Berg/Perg | • | 1742—1761 |
Közülük Palulesicz Mihály 1735-ben váci kanonok lett.
Az első egyházlátogatás idején, 1732-ben működő Peverelly négy évet végzett teológián, magyarul és szlovákul tudott, német nyelvtudását nem említik, ennek ellenére azt írják róla, hogy híveit példásan ellátja. Működése alatt az iskolamester is (Scholae rector) magyar ember volt. A jellemzés szerint Csaby Jakab is hűségesen végzi feladatát, vagyis oktatja elemi ismeretekre a kisdiákokat.
1735-ben a megyei összeírás szerint már Longecker a plébános. Ő elsősorban németül tudott, közepesen magyarul és annál is gyengébben szlovákul. Három évet végzett a teológián és feljegyzik róla, hogy a plébánia könyvein kívül saját könyvei is voltak.
Az 1756-ban felvett egyházlátogatási jegyzőkönyvben szereplő 45 éves Perg/Berg Károly magyarul, németül és olaszul beszélt, szlovákul csak közepesen tudott. Rómában tanult, ahol a teológiai doktori címet is megszerezte. Szintén saját könyvtárral rendelkezett. A visegrádi plébániának ugyanis a liturgiához használt és szükséges egyházi könyveken kívül más könyvei nem voltak. Berg 1742 óta tevékenykedett Visegrádon, korábban Nagyfödémesen és Földváron dolgozott. Az utókor neki köszönheti a legtöbbet a visegrádi lakosság eredetének megállapítása szempontjából, hiszen ő volt az a plébánosa a falunak, aki a betelepülők származási helyét következetesen feljegyezte. Rajta kívül Paulesitz Mihály fordított még gondot ezekre az adatokra.
1756-ban a tanító Johan Fissender volt, aki egy személyben a kántori teendőket is ellátta. Elsősorban németül beszélt, magyarul alig tudott.
A problémamentes vegyes nyelvhasználatot jól jellemzi az a híradás, amely szerint a 18. század második felében, amikor a faluban túlsúlyra került a német etnikum, a németek valamennyien megtanultak magyarul. A tudósítás szerint ebben különösen az asszonyok jeleskedtek, akik folyékonyan beszélték a magyar nyelvet. A Visegrádon való élésnek és tartós meggyökerezésnek az etnikai hovatartozásnál fontosabb feltétele volt a helybéli uralkodó felekezethez való tartozás, a katolikus vallás felvállalása. Az anyakönyvekben az 1730-as évektől kezdve jegyzik fel a katolikus vallásra áttért személyek adatait és az áttérésnél tanúként "assistálók" neveit. Az áttérések az 1740-es években megszaporodtak. Az áttérők közt elsősorban a más vidékről jött, Visegrádon véglegesen megtelepedni szándékozó magyarokkal találkozunk, de vannak köztük németek is, hiszen Ulm környékéről sok evangélikus vallású német is megtelepedett a környékén.147 Áttért pl. a katolikus vallásra a korábban Kisorosziban lakó, Hanoviabol beköltöző német származású Schillinger Miklós. Áttértek az azonos uradalomhoz tartozó, Kisorosziból jött, volt református magyarok is, ha Visegrádon akartak a továbbiakban élni. Érdekességként említem meg az áttértek között a felszabadító háborúk után itt ragadt és magyarrá vált volt török katonát, és az eredetileg ortodox vallású görög kereskedőt, Tikas Theodort. Az uradalmi alkalmazottak és a tehetős paraszt—polgárok szolgalegényei, szolgálói mindig katolikussá lettek. Az ő ajánlóik, tanúik, asszisztálóik maguk a munkaadók, a gazdák, az iparosok esetében pedig a visegrádi társadalmi és gazdasági elit tagjai voltak, így Fröhlich Mihály, Almásy Ferenc stb.
Az 1740-es években regisztrált áttérések nagy száma is valószínűleg azt jelzi, hogy Berg plébános kortársainál pontosabban tartotta számon a hívőkre vonatkozó adatokat.148
A visegrádi egyházközség, illetve a plébános már 1726-ban segédlelkészt tartott annak ellenére, hogy a mezőváros lakossága abban az időben nem volt még túl magas. Visegrád első temploma 1722-ben már orgonával volt ellátva, ekkor említik ugyanis a helység orgonistáját, a Privigyéről származó kántort, és az iratokból úgy tűnik, hogy mindvégig futotta önálló kántor, illetve orgonista tartására. A két későbbi (1732., 1756. évi) egyházlátogatási jegyzőkönyv ugyanakkor nem tesz már említést káplánról.
A kórus és az egyházi szertartások lebonyolítása körül a korabeli gyakorlatnak megfelelően az iskolamester, vagyis a tanító is segédkezett, legalábbis az 1732. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint azért kapott stólapénzt, mert részt vett a keresztelési szertartásokon.
1720 óta van említés a harangozóról, akinek feladatköréből a későbbiekben az egyházfi, az egyházgondnok hivatala kifejlődött. Visegrádon az egyházfi hivatala nem jelentett önálló megélhetési forrást — mint pl. Dorogon, ahol az egyházfi mintegy a pap cselédjeként maga is a plébánián lakott —, hanem inkább bizalmi állás volt, amelyet rendszerint a település egyik legtekintélyesebb polgára töltött be éveken keresztül. 1743—1750 között Fellner Lőrinc, az 1750-es években Khun Jakab, majd őt követte 1760-tól Both Oszvald. Valamennyien esküdtek is voltak.
A fallal körülvett temető az első templom körül helyezkedett el még a középkorból maradt szokások szerint. A temetőt is a templom védőszentjéről, Keresztelő Szent Jánosról nevezték el. A mezőváros új temetőjét csak 1790-ben nyitották meg. Ez a földesúri malom irányában, a Malom-patak völgyében feküdt. Pontos helye nem ismert. Gyermekkoromban hallottam arról, hogy a mai kemping területén „régen" temető volt: talán azzal azonosítható. Ez a terület a korabeli mezőváros belsőségének, beépített területének a szélén található. (Nem azonos a mai temetővel, amelyet csak a 19. században kezdtek használni.) Az új, a ma is álló templom körül már nem temetkeztek. A 18. század közepén már állt a Kálváriadomb tetején a kálvária épülete, természetesen nem a mai formájában.149
Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek nem véletlenül foglalkoznak a mezőváros tanítójával, vagy iskolamesterével. Az alsó fokú oktatás ügye a 18. század elején még az egyházak feladata volt. Az oktatást az egyház ellenőrizte, éppen ezért pl. Dorogon, ahol 1732-ben még semmiféle iskola nem működött, az egyházi vizitátor szigorúan meghagyta a falunak, hogy építsen iskolát, a plébánosnak pedig azt, hogy szerezzen tanításra alkalmas személyt.150
Az alsó fokú iskola — az ún. kisiskola — tehát a falvakban felekezettől föggően a katolikus plébániákhoz vagy a református lelkészségekhez kapcsolódott, azok felügyelete alatt állt, színvonala az adott felekezet anyagi lehetőségeitől függött. Az alsó fokú oktatás célja ekkor még elsősorban a vallásos, és nem a művelt emberek kinevelése volt. Tanították a katekizmust, a bibliai történeteket, az egyházi énekeket és csak ezekhez kapcsolódva az olvasást. Az írás és a számolás oktatása már nem volt általános. 1756-ban külön említésre méltónak tartják, hogy az akkori iskolamester, Johan Fissender írást is tanított, amely után gyermekenként 5 dénárt kapott. Írni ugyanis nem minden gyermek tanult. Az oktatás lehetőleg a község lakónak az anyanyelvén történt. A falusi tanítók ekkor még általában tanulmányaikat félbehagyott diákok voltak: külön tanítóképzés nem folyt. Az iskolamester rendszerint vagyontalan személy, aki csak a jobbágyi terhek és a katonai szolgálat alól kapott mentességet, ezért nem szerepel a hivatalos lakosság összeírásokban sem. Lakásáról — mint ahogy az iskola épületéről is — a községnek kellett gondoskodni.151 A tanító jövedelme évente kevés készpénz, kis földdarab, amit a község művel, esetleg természetbeni juttatás a földesúrtól és a szülőktől kapott pénz az oktatott gyermekek után. Néhány adat a visegrádi iskolamesterek életkörülményeiről:
Az 1735. évi megyei felmérés szerint Fischer Jeromos iskolamester és egy személyben jegyző ,jó" házban lakott, amelyhez kert is tartozott. Tekintettel arra, hogy az oktatás abban az időben a tanító lakásán folyt, ezt az adatot tekinthetjük az első visegrádi iskola említésének. Fischer fizetése évi 18 Ft készpénzből és hat öl tűzifából állt, az egyházi szertartások után pedig a stólapénzből is rendszeresen részesedett. Jegyzői javadalmazásáról nem maradt fenn adat.
Az 1756-ban működött Fissender nevű tanító évi jövedelme 50 Ft készpénz, nyolc öl tűzifa, 1/4 pozsonyi mérő kert haszna és az írni tanuló diákoktól diákonként öt dénár volt. Jegyzői fizetését külön nem említik.
A falusi tanítók a 18. században másutt is gyakran ellátták a jegyzői teendőket, a két hivatalt kötelező érvénnyel csal Mária Terézia tanügyi törvénye (Ratio Educationis) választotta szét.152
Az anyakönyvi adatok alapján a vizsgált korszakban a következő tanítók oktatták a visegrádi kisdiákokat:
| 1721 | • | Baumgartner (keresztneve ismeretlen) |
| 1726—1732 | • | Fischer Jeromos (jegyző is) |
| 1732—1735 | • | Csaby Jakab |
| † 1740 | • | Hadergasser Menyhért (az évszám a tanító halálának az időpontja) |
| 1741—1750 | • | Kernhofer Godefrid (jegyző is) |
| 1735—1755 | • | Gebler András |
| 1756 | • | Fissender János |
| 1758—1759 | • | Johan Anton Zierlein |
| 1759 | • | Záhorszky Mátyás |
A mezőváros egészségügyi ellátása a bába és a seborvos (chyrurgus) feladata volt. A bába személyének a kijelölésébe az egyháznak is volt beleszólása. Abban az esetben, ha a bába a szülés után úgy ítélte meg, hogy az újszülött nem éri meg a keresztelőt, maga keresztelte meg. Ezt a tényt az anyakönyvekbe is bevezették. Az intézményes bábaképzés szintén Mária Terézia nevéhez fűződik. Az első ismert visegrádi bába Dobniczky/Dubniczky kisnemes felesége volt 1713-ban. A Dubniczky család az 1710-es években költözött át Visegrádról Dunabogdányba, akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Pleyer jószágkormányzó jóvoltából a település polgárainak a jogállása mezővárosi polgár helyett egyszerű falusi jobbágy lesz. 1716 és 1718 között Apfel Mária végezte a bábai teendőket. Maga is szabad (libertinus) jogállású volt: talán a szintén szabad Apfel János rokona. Az 1732. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Fettinger/Fellinger Anna segédkezett a szüléseknél. (0 talán Feliinger György erdőkerülő felesége volt.) 1746-ból van ismét konkrét adatunk a bába tevékenységéről, név nélkül, az azonban bizonyos, hogy ő (vagy családja) sem jobbágyállású, hanem szabad ember volt.
Orvost — vagy ahogyan a 18. század elején nevezték — fizikust csak a megyék, vagy a nagyobb városok tudtak alkalmazni. A kisebb településeken a betegeket és a sebesülteket a kirurgusok, seborvosok vagy népnyelven borbélyok látták el. A borbélyok a nagyobb városokban céheket alkottak és ott a mesterek mellett sajátították el ez érvágás, a sebellátás és a kenőcskészítés tudományát.153 Visegrád első kirurgusa Králik Mihály 1733-ban halt meg, és addig az anyakönyveken kívül egyetlen iratban, lakosság összeírásban sem szerepel. Ennek alapján arra is lehet gondolni, hogy honorácior (nem nemesi származású, de értelmiségi foglalkozású tanult ember) lehetett.
1743-ban tűnt fel Visegrádon Szimeth Ferenc seborvos, aki praxisát egészen 1759-ig folytatta. Szimeth jobbágyként élt, 1755-ben fél jobbágytelke volt, szőlővel, kerttel, réttel, állatokkal rendelkezett, tehát maga is gazdálkodott, valószínűleg szolgája segítségével. A falu tekintélyesebb tagjai közé tartozott, többször viselte az esküdti vagy a bírói tisztet. Utódai nem folytatták az atyai mesterséget, hanem gazdálkodtak, a családi hagyomány szerint néhányan a hajósmesterséget választották. (Szimeth Judit szíves közlése.) 1759-ben már Müller András a község seborvosa. Szimeth Ferenc seborvos hivatalos tanúként is szerepelt a megyei perekben. A Visegrád—Szentlászló közötti hírhedt emberhalállal végződött csetepaté bírósági jegyzőkönyvében az ő vallomásából tudjuk meg, hogy a szentlászlóiak által meglőtt visegrádi Jáger", Fejes-Hartl Lénárd karjából és lábából 29 sörétet operált ki, a sebesültet ápolta, aki „hat hétig lábra se állhatott".154
Az egészségüggyel kapcsolatban érdemes feljegyezni néhány mozzanatota a lakosság életmódjáról, gondolkodásáról és szokásiróí."Közísmert, hogy az átlagos életkor a mainál jóval rövidebb volt, egy 50 éves ember 18. század elején már öregnek, többnyire munkaképtelennek számított. Ennek ellenére előfordult, hogy sokan, főleg a nők 70—80 éves korukig éltek. Egyébként az emberek — különösen a század első évtizedeiben, az anyakönyvezés megjelenése előtt — nem mindig tartották számon az életkorukat. Még az 1730—1740-es években is előfordult, hogy valakiről a környezete nem tudta, hogy hány éves és elhalálozás esetén is csak becsült életkort adtak meg. Pl. Szinay Pál, aki ifjúkora óta Visegrádon lakott (1700) 1735-ben „körülbelül" 35 évesen halt meg az anyakönyvi bejegyzés szerint. Ez a helyzet különösen az idegen helyről Visegrádra beköltözőknél gyakori a korai időszakban. Előfordul az is, hogy valaki saját maga sincs tisztában az életkorával, a megyei tanúvallatási jegyzőkönyv számára csak becsült életkorát tudja megadni.155
Az időszámításhoz egyébként is másképpen viszonyulnak, mint a ma embere. A fontos történéseket általában nem évszámokhoz kapcsolják, hanem valamely jeles történelmi eseményhez: pl. a kuruc háborúk előtt, a mirigyhalál idején történt velük valami. (Az 1710-es pestisjárvány.) A későbbiekben is valamelyik tiszttartó szolgálati idejéhez viszonyítják az eseményeket.
Rendkívül nagy volt a gyerekhalandóság, ennek ösztönös kivédésére magas volt a születések száma is. Egy átlagos családban 10—15 éven keresztül évente tartottak keresztelőt. Sokan haltak meg szülésben vagy gyermekágyban, gyakoriak a huszonéves özvegy férfiak. Az özvegység ideje mindkét nemnél igen rövid volt, rendszerint nem tartott egy évig sem, legfeljebb néhány hónapig. Előfordul az anyakönyvben olyan személy is, aki ugyanazon évben vesztette el a feleségét gyermekágyi halál miatt, és még az évben nősült és ismét gyermeke született. Ennek a jelenségnek, szokásnak az oka a nehéz megélhetési körülményekben kereshető, a korabeli háztartási munkaszervezet mellett a kisgyermekek neveléséhez, a család megélhetéséhez nem volt elég egy teljes értékű munkaerő.156
A névadási szokásokra jellemző, hogy mind a németek, mind a magyarok igyekeztek az apa keresztnevét valamelyik fiúgyermekre átörökíteni. A nagy gyermekhaladóság mellett ezt úgy érték el, hogy ha az apával azonos keresztnevet viselő gyermek meghalt, a következő újszülöttnek ismét ugyanazt a nevet adták. Egyes családokban generációnként öröklődtek a keresztnevek, pl. Lorenz Schmidt, Anton Gerstmajer, Frölich Mihály, Farkas Mihály, Almásy Ferenc, Szimeth Ferenc. A régi szülőföldről hozott német keresztneveket: Konrád, Kristián, Kilián, Tiberius, Magnus, Walburga, Gertrud, Apollónia, Godefrid stb. hamarosan felváltották a Magyarországon szokásos, főként katolikus szentekről adott keresztnevek. Mindkét nemnél gyakorivá vált a kettős keresztnév.
A néprajztudomány megállapította, hogy a jövevények leghamarabb az új hazában talált gazdálkodási szokásokat vették át már az első generációban, nyelvük, kultúrájuk, népviseletük tovább megmaradt. Visegrádon még 1750 táján is feltűnőnek, kirívónak számított a magyar ruha, olyasmi volt, amit a tanúk egy kihallgatás során külön kihangsúlyoztak. Geiger Ferenc marosi ispán részvételének a határon történt lövöldözésnek az volt az egyik bizonyítéka, hogy magyar ruhát viselt, zöld mentében volt, amire mindenki emlékezett.
Az alábbiakban érdemes elidőzni részletesebben ennél a határpernél, amely sokat elárul a korabeli emberek mentalitásáról, közösségi érzéseiről. Az említett lövöldözés, amelynél mindkét fél puskája elsült, a határok bizonytalansága miatt tört ki. Szentlászló és Visegrád határában a Bányász-völgyben, a szentlászlói oldalon a szentlászlóiak földesuruk, a pesti pálosok engedélyével 1730 óta folyamatosan növelték irtásföldjeiket, és azokat kezdték a visegrádi oldalon is a visegrádi határ kárára bővíteni. Országszerte előfordult, hogy az egyik település lopva fokozatosan terjeszkedett, és határát a másik falu rovására növelni igyekezett. A „hatalmaskodó" fél ilyenkor az elfoglalt területet azonnal művelni kezdte, vetett, szénát kaszált, erdőt irtott, a termést betakarította, mert ha a vitás határrészt egy évig „békésen", háborítatlanul, reklamáció nélkül használhatta, gyakorlatilag megtörtént az adott terület elbirtoklása és ezután azt a földdarabot jogi úton is meg lehetett szerezni. A határok védelme, a határjelek számontartása és háborítatlansága ezért a falu minden lakosának érdeke volt. 1755-ben Visegrádon, az említett területen termés betakarítását megakadályozandó rendelt ki a visegrádi tiszttartó 105 embert a visegrádi uradalomból, vegyesen magyarokat és németeket, Visegrádon kívül Kisorosziból és Nagymarosról is a nagymarosi ispán és a visegrádi jáger vezetésével. Az akció a visegrádiak teljes győzelmével végződött annak ellenére, hogy a visegrádi jáger és egy kisoroszi legény megsebesült. A szentlászlóiak vereségüket azzal magyarázták, hogy vadászati visszaéléseik miatt a maróti tiszttartó elvette puskáikat és így nem tudtak védekezni. (Sörétes puskájuk azért maradt.) A pálos uradalom többi falujának lakóit pedig nem tudták gyorsan segítségül hívni, mivel azok éppen szénát kaszáltak a tett helyétől távol. Vagyis a rajtaütés visegrádi részről jól volt előkészítve. A baj abból lett, hogy a visegrádi jáger halálosan megsebesítette az egyik szentlászlói jobbágyot.157
A per is azt példázza, hogy a parasztság szemében a határok ügye, a falu földje szent dolog volt, készek voltak annak védelmére az uradalmi tisztek vezetésével lakóhelytől és nemzetiségtől függetlenül. Az emberek úgy vélték, hogy a falu határait fegyverrel is védő földesúri tiszt elsősorban az ő érdekeiket védi és másodrangú szempont volt a számukra az a tény, hogy lényegében ez volt az uradalom érdeke is. Visegrád és Szentlászló között még az 1750-es években is állandóak voltak a határviszályok. 1753-ban Hornyák János visegrádi lakos saját szentlászlói sógorát és más szentlászlóiakat beszélt rá a kocsmában arra, hogy egy sebesült szarvast vigyenek át a határ visegrádi részéről saját oldalukra, Szentlászlóra. A szentlászlói parasztok nem tudtak ellenállni a kísértésnek, elmentek a szarvasért a visegrádi határba, ahol az uradalmi jágerek már lesben álltak és keményen megtorolták a határsértést.158
A falu és különösen egy mezővárosi jogállású falu, mint Visegrád, gazdasági, társadalmi és adózási egységként bizonyos fokú önkormányzattal rendelkezett. A mezőváros társadalmi és gazdasági rendjére — beleértve a feudális és egyéb kötelezettségek teljesítését — saját körükből választott vezetők vigyáztak. A község vezető testülete a bíróból, a törvénybíróból és az esküdtekből állt. Az esküdtek száma Visegrádon elég magas, a környező falvakban általános két személlyel szemben 11, ez valószínűleg még a mezővárosi fejlődés hagyományaként maradt meg.
A bírót ugyan a földesúr vagy tisztje három jelöltjéből választhatta csak a lakosság, mégsem lehet őt egyszerűen a földesúri hatalom meghosszabbított karjaként tekinteni, akinek egyetlen ténykedése a feudális szolgáltatások teljesítésének a szorgalmazásából állt. A bíró Visegrádon mindig az esküdtek közül került ki,az esküdteket pedig a közösség választotta a település legtekintélyesebb és egyben legtehetősebb emberei, a visegrádi elit közül. A bírói és esküdti körbe való tartozás bizonyos családok között öröklődött. A földesúrnak is érdeke volt, hogy a bírói hivatalt olyan személy töltse be, akit a közösség hallgatólagosan amúgy is vezetőjéül ismer el.
Az önkormányzat vezetője a bíró, aki a külvilág felé képviseli a közösséget. A bíró őrizte a falu vagy mezőváros pecsétjét. A pecsét Visegrádon az évek során változott, az 1740-es években más pecsétet használtak, mint 1756, a kamarai igazgatás bevezetése után.159 A pecsétre a hitelesség kedvéért is szükség volt, a hivatalos iratokat a jegyző készítette, és a mezőváros pecsétjével hitelesítették őket, hogy így az írni és olvasni nem tudók előtt is bizonyságul szolgáljon.
A bíró kötelessége volt, hogy a határokra vigyázzon és megóvja azokat az elbirtoklástól. 0 vezette az évente legalább egyszer, általában Szentgyörgy napkor tartott határjárásokat, amikor megvizsgálták, és ha kellett, megújították a határjeleket (pl. ha határjelül földhányások vagy fába vésett jelek szolgáltak).
A bírót általában egy évre választották, míg a jegyző több évig töltötte be szaktudást, írástudást igénylő hivatalát. A bíró kezelte a községi számadást is, feljegyezte benne a jövedelemforrásokat: pl. falu rétjének, földjének haszna, a földesúri haszonvételek községi bérlete. A kiadások között a katonatartás költségei és a dézsmaszedők ellátása szerepeltek.160 Visegrád esetében különösen az előbbi jelentett komoly terheket a 18. század első felében. A katonatartás természetbeni szolgáltatásból is állt, mint pl. a beszállásolás. A katonákat és a tiszteket a jobbágyházaknál helyezték el, akik mind a személyt, mind lovát élelmezni tartoztak. A katonák a beszállásolás során sok túlkapást elkövettek, amelyek ellen a vármegye kevés védelmet nyújtott (bár pl. Visegrádon a beszállásoláskor kigyulladt jobbágyház kártérítési ügyében a vármegye pert indított). A mezőváros lakosságának a katonai szállításokból is ki kellett vennie a részét. A szállítások körül Visegrádnak Pilismaróttal keletkezett vitája, mivel a marótiak bevádolták őket a vármegyénél, hogy a faluhatáron (amely egyben megyehatár is volt), nem veszik át a szállítmányokat az előírásoknak megfelelően, így a marótiaknak Vácig kell azokat hordani.161
A bíró 1739-ből fennmaradt esküje hű tükre az akkor Visegrádon beszélt nyelvjárásnak:
„Ich schwere N. N. bey dem lebendigen Gott Vatter Sohn und heiligen Geist und der allerseeligsten Jungfrau Maria und allen lieben heiligen dass ich in aller Sach so mein Ambt anbelangel oder anbelangen wirdt ohne Ausnemung der personen Reihen nemblich oder armen frundten oder fründten mit Aussschluss Liebe oder Lass günst oder forcht wie ich nebst Gott und seiner Gerechtigkeit werde befindten wahres und richtiges Vertheilen und ein Vollendung in allen gebiurenden sachen so wohl oder Grundtherrschaft als der Gemeinde nach meiner Miglichkeit thun werde. Meinen vorgesetzten Heil. Pfarer allen gebührenden ge-horsambt Leisten. Als Ihr Gotthülf und die alerseeligste Jungfrau Maria und alle Lieben Heiligen. "162
Visegrád 1697-ben vésetett pecsétjének lenyomata
Lábjegyzetek:
|
|
|