Előző fejezet Következő fejezet

EGY FALU KINŐTT A FÖLDBŐL

 

Egészen 1950-ig Zsombó nevű község nem volt az országban. Viszont volt egy Kiskundorozsmához tartozó tanyavidék Csongrád megyében, Szegedtől mintegy tizennyolc kilométerre. Ezekben a tanyákban néhány holdnyi földön gazdálkodó kisparasztok éltek, a hagyománynak megfelelően gabonát, meg gyümölcsöt termeltek - értékesítésre alig alkalmas gyümölcsöt - ha valami dolguk akadt a közigazgatással, beszekereztek Dorozsmára, esetleg Szegedre. A háború, de még az utána következő földosztás se igen érintette ezt a vidéket. A Vörös Hadsereg csapatai 1944. október 10-én vonultak át a mai falu területén, de az ittlakók ebből legföljebb arra következtethettek. hogy a németek mégiscsak elvesztették a háborút, arra semmi esetre sem, hogy Zsombón másfajta élet kezdődik.

Nem is kezdődött mindjárt, mert Zsombón földet se nagyon lehetett osztani, nem volt miből. A gazdag birtokosok úgy látszik, nem verekedtek az itteni földekért, Zsombót a nagybirtok is elkerülte. Inkább a helybeliek jártak utána megélhetést keresni. A távoli nagybirtokosoknak állandó megbízottaik voltak, akik többek között innen verbuvállak mezőgazdasági munkásokat aratás idejére.

Szóval úgy látszott, a felszabadulást követő években, hogy Zsombó szegény parasztok otthona volt azelőtt, s az marad továbbra is.

Az 1950-ben felépített tanácsháza azonban már mutatta a változtatás szándékát. Addig ugyanis a posta volt   az   egyetlen   közintézmény, no meg az egy tanteremből álló iskola. De egyik se lendített Zsombó helyzetén, hisz postával, iskolával is csak tanyaközpont maradt. A tanácsháza viszont új közigazgatási státuszt jelentett, ekkor kezdett a tanyavilág községgé szerveződni. A belterületen fölépült 31 egyszobás ház, s ez lett a falu közepe. Aztán 1954-ben két tanteremből meg szolgálati lakásból álló iskolát kapott a község) sőt hamarosan a fölvonulási épület is iskolává alakult, további két tanteremmel bővítve az „oktatás hálózatát". Mindezzel még Zsombó nyilván nem hívta volna fel magára a közfigyelmet, ahogy évekig csak egyike volt a poros kis alföldi faluknak. Pedig szép lassan fejlődött azért, minden évben gazdagodott valamivel.

1955-ben filmeket kezdtek vetíteni a helybeli lakosságnak. Egy évvel később megépítettek ötszáz méter betonjárdát. A következő években 1500   méter   téglajárda   készült   el. Megint egy év múlva saját temetőt nyitottak ravatalozóval (addig a szomszédos községekbe vitték a halottaikat). 1958 jeles esztendő a község történetében, akkor fejeződött   be   a belterület villamosítása. Tulajdonképpen minden további fejlődésnek ez volt az előfeltétele. 1959-ben   tűzoltószertárt építettek,   majd megvásároltak egy magánházat a falu jövendő orvosa számára.   Később   ehhez   hozzáragasztottak   egy   másik   épületet   rendelőnek. Hatvanban avatták az új autóbuszvárót. Ezután nyolc, látszólag eseménytelen év következett, gyűjtötték a pénzt és az erőt a. művelődési ház felépítéséhez.

A falu tehát állt, megvolt, már nem tanyaközpont, igazi község, akár Bordány vagy Forráskút. Legföljebb kevesebb lakost tartanak nyilván benne, mint amazokban. De még mindig csak olyan átlagos falu. Nyáron poros, ősszel, tavasszal sáros, az orvos a szomszédból jár át vendégeskedni, a vizet az utcai kútról hordják az asszonyok, s a lakosság zöme kint él a távoli tanyákban.

Az sem tette rangosabbá a többi falunál, hogy nyolc év községfejlesztési bevételéből 1968-ban felépült a lélekszámhoz képest talán túlméretezett művelődési ház. Az avatáson ott tolongott a fél falu. Eleinte minden rendezvényre tódult á nép, jöttek a filmvetítésre, színházi előadásra, örültek, hogy már nem a régi kocsma épülete szolgálja a kultúrát. De ez a csoda is csak három napig tartott, kiderült, hogy télen nem tudják jól befűteni a nagy kultúrtermet, fokozatosan csappant az érdeklődés. A tévé közelebb volt, és meleg szobában nézhették. Ezen a csalódáson a legtöbb falu vezetői átestek, a nagy lelkesedéssel és még nagyobb költséggel épült kultúrházak bizony sok helyen üresen, vagy félig , üresen tátonganak, a monstre műsorok ideje lejárt, és a rosszul fűtött hodály termek helyett az érdeklődők szívesebben gyülekeznek a bensőségesebb hangulatot őrző könyvtár, vagy klubszobában.

A művelődési házzal párhuzamosan készült az új iskola is, és végre nyolc osztály nyolc tanulócsoportban láthatott munkához. A zsombói iskola megszűnt részben osztott, tehát alacsonyabb rendű oktatási intézmény lenni.

De itt - azt hiszem — új fejezet kezdődik Zsombó történetében. A tanácsháza, a művelődési ház majd minden községben fölépült. Utat is csináltak, buszvárót is avattak. A villany - központi elhatározásból - egymás után gyulladt ki a falusi házakban. Persze semmit se von le ezeknek a vívmányoknak az értékéből, hogy sok helyen dicsekedhetnek velük. De ha „csak" ennyi látnivaló akadna Zsombón, akkor választhattunk volna más községet, szinte akármelyik faluban letáborozhattunk volna.

Zsombó azonban mást is csinált, többet, mint a legtöbb magyar falu az elmúlt húszhuszonöt évben. Itt sok mindent kitaláltak, kitalpaltak és megvalósítottak, ami másutt esetleg a tervezésig se jutott el. De erről már nem beszélhetünk személytelenül, elvonatkoztatva azoktól az emberektől, akik az újat kitalálták és megvalósították. Már csak azért sem, mert ők tudják, hogyan sikerült. Jóval illetékesebbek a beszámolóra, mint a kívülálló újságíró, aki hozzájuk képest turista ezen a vidéken.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet