Előző fejezet Következő fejezet

I. AZ ÁRVÍZ

 

DR. VÁGÁS ISTVÁN

A SZEGED VÁROSÁT 1879-BEN ROMBA DÖNTŐ ÁRVÍZ

 

2004. március 12-én ismét kerek évfordulóhoz érkezünk: 125 évvel ez előtt temetkezett hullámsírba az ország akkor második legnagyobb városa. Másfélszáz ember lelte halálát, és ötezernél több ház omlott össze. Pedig, az akkori katasztrófát hozó tiszai árhullámot ma nem tartanánk különlegesnek, és a mai védelmi felkészültség mellett rendkívüli eszközök igénybe vétele nélkül is kivédenénk. Ahhoz azonban, hogy idáig eljutottunk, minden bizonnyal az 1879. évi szegedi árvízveszedelem is hozzájárult tanulságaival.

125 évvel ezelőtt a jelenlegieknél szerényebbek voltak az árvizek elleni védekezés műszaki eszközei és a hidrológiai tudomány lehetőségei. A Tisza védőgát- és átvágásos folyószabályozási rendszere Széchenyi István és Vásárhelyi Pál történelembe illő alkotása - legfőbb vonásaiban éppen csak elkészült. A töltések magasságát és szélességét a takarékosság korlátozta, hiszen a földmunkát akkor még nem tudták gépesíteni, az emberi és állati élőmunka pedig lassú volt és drága. A ma is ismert tiszai vízmércék ugyan 1879-ben már állottak, de hiányoztak a töltésezés előtti idők rendszeres gyűjtésű vízállás-adatai. Az árvízi információkat csak kezdetleges módon továbbíthatták: távirati összeköttetés már létezett, de telefon, vagy rádió még ismeretlen volt. A hidrológiai tudomány sem megfelelő elmélettel, sem gyakorlati tapasztalatokkal nem rendelkezett arról, vajon a betöltésezett, eredeti vízjárásában is megváltoztatott Tisza árvízszintjei meddig emelkedhetnek.

 

1. Agát beszakadása éjjeli 11 órakor (részlet)

 

A Tisza-szabályozás krónikásai vagy nem ismerték, vagy kevés figyelmet fordítottak Vásárhelyi Pál 1846. március 25-i eredeti műszaki leírásának alábbi soraira:

„Ezúttal és valamíg a Tisza átvágások által rendezett folyásba nem hozatik, egészen párhuzamos töltések emeléséről szó sem lehet, s a fő feladat jelenleg csupán arra szorítkozhatik, hogy a mennyiben helybéli viszonyok megengedik, a szabályos töltés építése megközelittessék, minthogy legfelsőbb és határozott utasításnál fogva nem kellett igyekezni, mikép a Tisza kiöntései lehető legrövidebb idő alatt megszüntessenek". A tervezők a veszélyekre felhívták a figyelmet. A döntéshozók legfelsőbb és határozott utasítása vette tudomásul, és vállalta az esetleges következményeket akár a töltések hiányos méreteit, akár késedelmesebb elkészültét illetően.

Az építéseket 1850. után a Bach-korszak viszonyai közt folytatták. A vízi utak fejlesztéséhez szükségesnek ítélt átvágási munkákra központi, állami költségvetési fedezet volt - bár azt már 1855-ben fel kellett emelni. A mezőgazdasági termő-területek árvízmentesítéséhez szükséges töltésrendszer az érdekeltségek, a kis. és nagybirtokosság erejéből épült meg. Az érdekeltségeknek korlátozott volt az anyagi ereje, annál is inkább, mert éppen az árvíz-mentesítéstől várták annak gyarapodását. Kedvező feltételű hitelhez viszont ritkán voltak képesek jutni. Az 1867-i kiegyezést követő alkotmányos kormányzat alatt sem javult a helyzet, mert azt is csak a szegedi árvízkatasztrófa ébresztette rá, hogy a Tisza-völgy nagyságú területre kiterjedő munkálatok meghaladják az ott élő lakosság teljesítő képességét, és nem csupán helyi, hanem országos érdek azoknak sikeres befejezése.

1879-ig nem akadt elegendő központi anyagi erő, hogy az árvízvédelmi töltések magasításával és szélesítésével megelőzzék a Tisza újabb és újabb vízállási csúcs-értékeit. Nem tudták a földmunkákat még a szabályos töltést megközelítő méretekkel sem elvégezni. A katasztrófának valahol szükségszerűen be kellett következnie.

 

2. Alsóváros víz alatt (részlet)

 

A mai szegedi vízmérce 74,37 m Adria feletti szintjéhez képest a Tisza szabályozása előtti régmúlt idők legmagasabb ismert vízállása az 1772-ben mért 630 cm volt. Ezt megközelítette az 1816. június l6.-i árvíz 623 cm-e és az 1830. május 13.-i árvíz 614 cm-e. A szabályozást közvetlenül megelőzően 1845. május 29-én 672 cm-re emelkedett az LNV (a legnagyobb víz), s az 1853. május 23.-i 662 cm után 1855. április 16-án a 691 cm-es további túllépésnek a megindult szabályozás is vélhetőleg oka lehetett. A szabályozás időszakában 1860. május 7-én 670 cm, 1868. május 17-én 697 cm, 1870. május 20-án 646 cm, 1871. január 24-én 680 cm, 1872. április 11-én 649 cm, 1874. június 4-én 696 cm volt a tetőző vízállás, és közben, az 1867. május 6-án bekövetkezett 722 cm-rel először haladta meg a 700 cm-t. 1855. előtt nagyon ritkán volt példa a 600 cm meghaladására, 1867. után szinte minden évben. 1876. április 6-án jött a 786 cm, 1877. május 26-án a 795 cm, 1878. április 27-én pedig a 720 cm. Mindez mutatta, hogy az árvizek szintjének rohamos emelkedése a szegedi vízmérce szelvényében is megindult, és a 800 cm-t ostromló folyamat 1879-re sem érhetett véget. A Szegedet 1879-ben romba döntő 806 cm realitását már rátekintéssel sem lehetett volna kétségbe vonni. Az újjáépítés azután minden hasonló számítás hiányában is a város 1000 cm-es, vagyis a kerek 10 m-es szintjének védelmét tűzte ki céljául.

 

3. Árvízi emlékjel az Alsóvárosi Ferences templom ajtaján

 

Jegyezzük-itt meg, hogy az 1876. utáni 100 év adatai, a már megállapodott tiszai vízjárás nyomán az előbbi számértékek a következőképp alakultak:

Az évi nagyvizek száz évenként átlagosan egy alkalommal várható értéke: 967 cm. Az eddig előfordult LNV (legnagyobb víz): 1970. június 2-án: 961 cm. Az évi nagyvizek 2004-ben 500 évenkénti előfordulásra számítható maximuma: 1059 cm.

A Tisza árvízszintjeiben beálló emelkedések 1879. előtt nem lettek volna pontosan számszerűsíthetők, azonban a fenyegető veszélyre éppen elég jel mutatott ahhoz, hogy az árvízkatasztrófát követően azonnal megtett igen kiterjedt védelmi intézkedésekből legalább egyeseket előzetesen is végrehajthattak volna.

Igaz az, hogy szerencsétlen intézkedése volt az önkényuralmi igazgatásnak, hogy 1856-ban ugyanabba a társulatba kényszerítve összekötötte Szeged város árvízvédelmét a tőle északra elterülő Pallavicini nagybirtok árvízvédelmével. Nem azért, mintha a két érdekeltség nem lett volna egymásra utalva, hiszen a Szegedet 1879-ben elborító áradat gátszakadása is a nagybirtok területén volt, hanem azért, mert mindkét fél anyagi gyengesége sem az önálló, sem az együttes védelmi intézkedésekhez nem lehetett elégséges. Nem az volt itt a fő kérdés, hogy vagy a nagybirtokot is védő, s egyúttal (kényszerű adottságból) a várost is védő fő tiszai védőtöltést építsék-e meg, vagy csak a várost övező és védő körtöltést, mert végül is a katasztrófát megelőzően sem a folyó mentén nem építettek kielégítő méretű töltést, sem a körtöltés építéséhez nem kezdtek hozzá. A fő kérdés, és annak megoldatlansága miatt a szegedi árvízkatasztrófa oka az volt, hogy azt az erős fő védelmi vonalat, azt a városi folyószabályozási és partvédő művet, körtöltést és a terep-feltöltést, amit kivétel és rangsorolás nélkül mind el kellett volna készíteni 1879. előtt, csak a bekövetkezett, az ország és világ megdöbbenését kiváltó árvízkatasztrófa következményeként építették meg. Csak a baj után jöttek rá döntéshozóink - akkor bámulatosán rövid idő alatt - hogy honnan, milyen hitelforrásból építsék meg az említett műveket. A szegedi tanulságok egyúttal elősegítették a Tisza-szabályozás eredményes befejezését, a magyar vízügyi szolgálat helyét és szerepét is hosszú időre meghatározták.

4. A kálvária (részlet)

 

Az 1879. március 5.-i, a Szegedtől északra fekvő Petres melletti gátszakadás - amelyet követően az elöntött öblözet néhány alacsony keresztgátja, végül pedig a város előtti utolsó akadály, az Alföldi Vasút töltése is átszakadt (március 12-én éjjel) - 806 cmes tiszai vízállásnál következett be. A város újjáépítése és árvízvédelmi rendszerének elkészülte után viszont 1881. április 15-én sikerült kivédeni a 845 cm-es, 1888. április 18-án a 847 cm-es, 1895. április 12-én a 884 cm-es, 1919. május 12-én a 916 cm-es, 1932. április 15-én a 923 cm-es, és 1970. június 2-án a 961 cm-es újabb LNV-ket, valamint 2000 április 23-án a 929 cm-es, eddig második legmagasabb vízállást.

Hogy a legnagyobb vízállások szintje az idők folyamán emelkedett, ez már csak azért is természetes, mert ebbe a sorba mindig csak az újabb túllépés esetén jegyzünk fel újabb adatokat. Hogy számértékkel kifejezhető felső határ sem értelmezhető, az is világos, hiszen meteorológiailag, fizikailag, hidrológiailag ilyet megfogalmazni nem is lehet. A matematikai statisztikai tudomány azt sugalmazza, hogy a rekord-szintek bekövetkezése az idők folyamán fokozatosan ritkul, de elvileg sohasem ér véget. Nem tarthatjuk elérhetetlennek Szegeden az 1020-1040 cm-es vízállásokat sem, de ezeknek kivédésére ma minden műszaki lehetőség megteremthető. 1879-et követően, az elkészült szegedi védelmi rendszer nyújtotta biztonság tudatában talán csak 1970-ben ködlött fel először, hogy második árvízkatasztrófa is érheti Szeged városát. A város egyes pontjai felett 3-4, néhol ennél több méterrel tetőző Tisza ilyen fenyegetést, kétségtelenül, rejthet magában, ha az árvízvédelmet nem tartjuk mindig a kor színvonalán. Erről akkor sem szabad megfeledkeznünk, ha a Tisza vízállása - mint ahogy erre 1879 óta három ízben is volt példa, 15-20 éves periódusokon át nem haladja túl a 750 cm-t sem.

5. A hullámokon (részlet)

 

Az 1879. márciusát megelőző hónapok az átlagosnál csapadékosabbak voltak a Tisza vízgyűjtőjén, és egy hóolvadás, majd esőzés miatti december-januári árhullám tartós meder-teltséget idézett elő a folyóban. A fő-árhullám 1879. február 15-én tetőzött Vásárosnamény vízmércéjén (784 cm), de a Maros völgyében csak a február 20. táján lehullott esők vize lehetett elegendő nagyobb árhullám megindításához. A Tiszán az árhullám lassan haladt: Tokajban február 22.-i (755 cm), Szolnokon március 6.-Í (763 cm) tetőzéssel. Az akkori töltés-magasságokhoz képest sem voltak ezek a vízállások magasak, és a Szeged vesztét okozó petresi töltésszakadás a szolnoki tetőzést egy nappal meg is előzte.

Hogyan történhetett, hogy míg a főfolyó árhullámának lefelé haladó tetőzése Szolnokot, vagy Csongrádot sem érte el, Szeged városa közvetlen veszélybe került. A Maros árhulláma adja a kérdésre a feleletet. A február végi csapadékok következtében Makó vízmércéjén március 3--án tetőzött az árhullám (420 cm). Ez kereken 900 m3/s vízhozamot jelentett. A Tiszán ugyanakkor 1500-1700 m3/s-ra tehető a Maros előtti szakaszon érkező vízhozam. A Szeged előtt egyesült két folyó vízhozamának több mint a harmadát a Maros szállította. A gátszakadás petresi szelvénye elég közel van a Maros torkolatához, és a Tisza vízszínének esése elég alacsony, hogy az egyharmadnyi Maros-víz vissza tudjon duzzasztani odáig ahhoz, hogy a gátszakadást előidéző vízszint ott is LNV-ként beállhatott. A kiömlő, és a szegedi öblözetet elöntő vízmennyiség ellenére is Szegedre ért a Szolnokon március 6-án tetőzött árhullám. Március 15.-én Szegeden a március 5.-i 806 cm utáni átmeneti apadás ellenére is új tetőzés következett be (777 cm), igazolva a Maros árhullámának közvetlen hatását a katasztrófa előidézésében.

 

6. A felsővárosi templom és iskola (részlet)

 

Évtizedekig arról vitatkoztak a történetírók, Szeged képviselői, illetve az országos döntések részesei, hogy Szeged városa mennyiben felelős a Marosnak a város fölött történt Tiszába vezetéséért. Kétségtelen, hogy az egyébként addig is fennálló helyzet fenntartása mellett szóltak a város érdekei a XIX. század első felében a Marosról érkező hajók szállítmányainak, elsősorban a sószállítmányoknak a fogadása, kikötése és az áru raktározása miatt. A század 50-es éveiben pedig az Osztrák Államvasutak érdekei is az esetleges kettős hídépítés elkerülését támogatták az épülő Budapest-Temesvár vonalon a Maros-torkolat város fölött hagyásával. "Csupán" a hidraulika törvényei maradtak kívül a vitázók figyelmén. A XIX. században is módjában állt ugyanis ismernie ezt a tudománynak, de Dégen Imrének, az Országos Vízügyi Hivatal elnökének 1970-ben adott utasítására külön is kiszámítottuk, hogy a folyó kis vízszín-esése miatti visszaduzzasztás következményeképp Szeged előtt a Tisza vízállását még akkor is csak néhány cm-rel lehetne csökkenteni, ha a Marost nem a vitatott 4 km-rel, hanem akár 100 km-rel lejjebb vezették volna be a Tiszába. A vita tehát szomorú példája az olyan árnyékháborúnak, ahol egyes kutatók azokhoz a tényékhez kerestek és talán találnak okozókat és felelősöket, amelyeknek az alapkérdésekhez tulajdonképpen nem lehetett köze.

Lászlóffy W. (1969) számításai szerint a petresi gátszakadáson át 300-350 m3/s, átmenetileg 400-450 m3/s víz ömlött az elöntött öblözetbe. A víz csak 186 nap múlva húzódott vissza medrébe. A Tisza mentén ugyanennél az árvíznél 4 helyen, a Bodrog vízrendszerében 17, a Körösök és a Berettyó vízrendszerében összességében mintegy 70 helyen szakadt át az árvízvédelmi töltés.

 

7. Menekülők a vasúti töltésen (részlet)

 

Igazat adhatunk az egykori szakértőknek, akik az 1879. évi katasztrófákat a töltések elégtelen méreteinek és gyenge anyagának tulajdonították. A gátak koronája helyenként csak 2-2,5 m széles volt, a gát magassága és szélessége a legszükségesebbnél is kisebb. Nagy baj forrásává lett, hogy az átszakadt fő-védelmi vonal után második védvonal már nem volt Szeged előtt. A kellően ki nem épített kereszttöltések, az árvízvédelmi célokra előnyösen át nem alakítható Szeged-Hódmezővásárhely vasúti töltés a kiáradt víz visszatartására alkalmatlannak bizonyult. Az újjáépítés utóbb 12 km hosszú körtöltéssel zárta ki a mentett oldal felől fenyegető árvizeket. A fő védelmi vonal megerősítése viszont úgy sikerült, hogy a körtöltés, megépítése óta nem kapott árvízi terhelést.

 

Irodalom:

Botár I. - Károlyi Zs.: A Tisza szabályozása. (Vízügyi Történeti Füzetek, 3-4.). Vízdok, Budapest, 1969.

DÉGEN I. - LÁSZLÓFFY W. - KÁROLYI Zs.: A szegedi árvíz, 1879. (Vízügyi Történeti Füzetek, 1.). Vízdok, Bp, 1969.

Dunka S. - Fejér L. - Vágás I.: A verítékes honfoglalás. Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Bp., 1996.

Hidrológiai Közlöny, 1979. évi 6. sz. (Emlékszám az 1879- évi szegedi árvíz centenáriumán. Szerk.: VÁGÁS I.)

Kardos I. (szerk.): Szeged árvízvédelmi rendszere. Vízdok, Budapest, 1975.

LÁSZLÓFFY W.: A Tisza. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

VÁGÁS I.: A Tisza árvizei. Vízdok, Budapest, 1982.

Vásárhelyi P.: A Tisza folyó általános szabályozása. (Buda, 1846. márc. 25.) Megjelent: Hidrológiai Közlöny, 1995.6. 323-335 o.

 

ISTVÁN VÁGÁS

THE FLOOD DESTROYING THE CITY OF SZEGED IN 1879

The author exposes those geographical, meteorological and water management factors, which took place in the second half of the 19th century in the valley of the River Tisza and which led to the flood of 1879 with an engineer's precision. He gives a detailed description of the events from the end of 1878 that led to the rupture of the Tisza's dam above Szeged at Petres on 5 March 1879- Examining the subsequent days we get a glimpse into the heroic human and professional work that was done by the defenders of the city and that in spite of all efforts led to the rupture of the 12th March and to the flooding of the city Szeged.

 

 

ZOMBORI ISTVÁN

Az 1879. ÉVI ÁRVÍZ

 

1878 telén a megszokottnál hamarabb, igen magasra emelkedett a Tisza vízállása. 1879 elejére ehhez csatlakoztak a mellékfolyók árvizei. Mivel a tél folyamán igen sok hó esett a vízgyűjtő területen, februártól a víz szintje még jobban emelkedett. A hónap végén egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy város még soha nem látott nehézségek elé néz. A hónapok óta víz alatt álló töltések málladoztak, nem győzték erősíteni. A város megegyezett az Alföld-Fiumei Vasút vezetőivel, hogy a Szegedet Ény-i irányból védő vasúti töltést a város körül 1 méter magas nyúlgáttal emelik. A városban létrehozott vízvédelmi bizottság február 26-tól egyfolytában ülésezett. Március 2.-án a város fiataljai már a mentési munkáltok módozatait szervezték, 3.-án bezárták az iskolákat és hazaküldték a gyerekeket. A Tisza partján levő várat kijelölték a várost elhagyni kívánók gyülekezési helyévé. A Tiszán pontonokból hidat verettek (állandó közúti híd még nem volt) és kötelezték a vasutat, hogy 200 kocsit tartalékoljon kiürítési célokra. Segítségért fordultak a temesvári hadtestparancsnoksághoz is - katonai erőkért.

Közben a gátakon folyt az elkeseredett küzdelem. Magasították, toldták ahol lehetetett, erőt, pénzt nem kímélve, - de nem sok eredménnyel. Hiába fordultak ismételten a kormányhoz, az a városra hárított minden felelősséget. Az országos lapok is fölfigyeltek a heroikus küzdelemre és számos megrázó beszámolót közöltek. Nagyon jól mutat rá a fő problémára a Pesti Napló a szegedi állapotok kapcsán: „Egy hét óta az Alföld szíve, Szeged, óriási vízárral küzd... Az idei vízveszély sokkal nagyobb minden eddiginél... S hol van ilyenkor a magyar kormány? - Sehol. - Egykor, mikor csak remélni volt szabad, sóhajtoztunk a magyar kormány után, ettől vártunk boldogulást, — és ma keserű fájdalommal tapasztaljuk, hogy az osztrák kormány is többet törődött az ország szemefényével."

Március 4.-én Szegedre érkezett Pulz Lajos altábornagy, (1822-1881) a temesvári hadtest parancsnoka. Megszemlélte a gátakat, az ott folyó munkát és az egyéb előkészületeket. Másnap délben a vár előtt befejeződött a hajóhíd építése, megindulhatott a forgalom. Szükség is volt rá, mert aznap, 5-én este, Petresnél átszakadt a gát. Másnap, 6-án reggel átszakította és elmosta a gyönge sövényházi gátat és már csak a macskási töltés állta útját. A rendkívüli helyzetben komoly segítséget jelentett, hogy ugyanezen a napon Temesvárról érkezett sok jól képzett katona, akik azonnal bekapcsolódtak a gátak erősítésébe. Ezekben a napokban összesen 2000 katona vett részt a víz elleni védekezésben Aradról, Budapestről, Temesvárról.

 

8. Füleki József: Pulz Lajos altábornagy

 

Szegednél a petresi gátszakadás miatt jelentősen apadt a víz, annál bővebben ömlött az ár a szakadáson át. Március 7-én hajnalban elmosta a gyönge macskási gátat és most már csak az Alföld-Fiumei Vasút töltése választotta el a várost a víztől. Március 8.-ra a víz végig elborította a töltést. Reggel a Budapestre menő vonat már vízben haladt - ez volt hosszú hónapokig az utolsó járat. Már előtte való nap megindult a menekülés a városból. Az óvatosabbak vasúton, kocsin, ki hogy érte, mentek biztosabb helyre. Március 11-én már látszott, hogy nem sokáig lehet ellenállni a víz erejének. Ráadásul estére nagy vihar támadt és az erős hullámzás az ideiglenes fölépítményt tönkretette, a víz gyakran átcsapott a töltésen. Este 8 óra felé, az elemek és idegek háborújában kimerült egyik fiatalember, fejét vesztve szaladt be a városba, és Felsővároson végighaladva kiabálta, hogy jön a víz. A fölriadt lakosság lázas menekülésbe kezdett - megmentve ezzel életét. Ugyanis a vasúti töltés éjjel fél kettőkor, valóban átszakadt. A víz útjában nem volt több akadály - betörhetett a városba. Szeged sorsa eldőlt.

Csaknem egy órába telt, míg a város vezetői is megtudták a vész hírét. Fél háromkor, a városházán lévő öregharang kongása adta tudtul a katasztrófát, és a város többi templomának harangjai is bekapcsolódtak. Riasztották az embereket, meneküljön aki tud. Bár az előző napokban a 70.000 lakosból sokan elmenekültek, március 12-én hajnalban több tízezer ember volt még Szegeden. A víz előbb Rókust és Felsővárost árasztotta el, majd a Belváros felé fordult. Hajnal 4-kor a Dugonics téren, 6 órakor az Egyház téren (mai Dóm tér), fél hétkor pedig Alsóvároson volt az ár. 1879. március 12.-én reggelre a város egésze víz alá került.

A vasúti töltés, a vár, az állomás és a magasabb középületek (a felsővárosi minorita kolostor,   a   piarista  gimnázium,   a   Szent György téri iskola, a kálvária, az árva ház) szigetként emelkedtek ki. Az itt maradt lakosok közül aki csak tehette, ezekbe menekült. Sokan a háztetőkön vagy fákon kerestek menedéket, várva a szabadítókat. Az előbbiek közül sokan lelték hallukat az összeomló házak romjai között, az utóbbiak nagy része viszont a hidegtől elgémberedve a vízbe zuhant. A katonák és civilek, önkéntesek, tűzoltók, ladokok tucatjával mentették az embereket. A vasúti állomás zsúfolva volt túlélőkkel és a szerelvények vitték őket Szőregre, Makóra, Temesvárra. Ezrével menekültek a hajóhídon át a Tiszán, Deszk, Kübekháza, Kikinda, Vásárhely megtelt menekültekkel. Március 17-re alig tízezer ember maradt a városban. A mentés gyakorlatilag március 19-ig folyt.

 

9. Életmentés a makkos erdőben (részlet)

 

A házak nagyobb része vályogból épült még a Belvárosban is, ezek 1-2 nap alatt összeroskadtak. Szeged 6000 házából alig 260 maradt meg. Nagyon nehéz eligazodni a halottak számában. A város hivatalos jelentése több módosítás után 151 főről beszél. De figyelembe véve, hogy még májusban is kerültek elő holttestek, és a tanyavilágot is ideszámítva, 200 fölött volt a számuk. Külön problémát jelentett, hogy a város valamennyi temetője víz alá került. Ezért Újszegeden, a kamara töltésnél jelöltek ki helyet új temetőnek.

A védekezésben döntő szerepe volt a katonaságnak, és vezetőjüknek, Pulz Lajos altábornagynak, aki a korszak kiváló, képzett katonatisztjeként példát mutatott emberiességből, bátorságból és szervezőkészségből. Ő és katonái, a magukkal hozott katonai csónakokkal, pontonokkal, a civileket is a mentésbe, védekezésbe szervező igyekezettel a végsőkig kitartottak a gát védelmezésében, majd az ezt követő mentésben. A katonák fegyelmezett jelenléte segített mérsékelni a pánikot, fékezőleg hatott a civilek fejetlen, kapkodó cselekedeteire. Az a tény, hogy mindenütt jelen voltak, fokozta az elöntött városban a közrendet, megakadályozta a fosztogatást, a bandák létrejöttét és gyors intézkedésekkel - a város vezetését megerősítve - sikerült elkerülni, hogy járvány törjön ki. Pulz altábornagy személyesen volt jelen minden helyszínen, példaadása megsokszorozta a védők, mentők erejét.

 

10. A Dugonics tér keleti része (részlet)

 

A hideg tavaszi időjárásban nem törődött saját egészségével, megfázott és az itt szerzett betegség következtében halt meg 1881-ben. Így őt az árvíz áldozatának tekinthetjük. Méltán őrzi nevét ma utca Szegeden.

A városi közigazgatás vezetői nem hagyták el a várost, tevékenyen részt vettek a mentésben, megszervezték az elhelyezést, az élelmezést. Hamarosan számos helyről érkezett segítség és támogatás.

A város pusztulásának híre az egész világot megrázta. Március 17-én Szegedre látogatott maga a király, Ferenc József is. A pusztulás és nyomor láttán támogatásáról biztosította a város népét és megbízta Tisza Kálmán miniszterelnököt, hogy dolgozza ki a szükséges intézkedéseket.

Az árvíz egyik legfőbb sajátossága az volt, hogy igen lassan húzódott vissza. Ezért a városban valóságos „velencei" élet folyt, csónakokon közlekedtek. Hamarosan deszkákból úszó járdákat készítettek, és az emberek így már könnyebben mozogtak. Április folyamán szádpalló fallal erősítették meg a vasúti töltést, ezzel Szegedet elzárták a víz elől. A városban rekedt óriási mennyiségű áradatot nagyteljesítményű gőzszivattyúkkal kezdték átemelni. Júniustól több mint 120 ilyen gép dolgozott és augusztus végéig mintegy 33 millió köbméter vizet szivattyúztak ki. (Helyenként 4 méter magasan állt a víz.) A természetes párolgással együtt ez lehetővé tette a város kiszárítását. De az újjáépítés csak 1880 tavaszán indulhatott meg.

 

Irodalom:

Reizner JÁNOS: Szeged története II. Szeged 1899.

KÁROLYI Zsigmond: Az 1879. évi szegedi árvíz fontosabb eseményei. In: Hidrológiai Közlöny, 1979.6.243-245.

Zombori ISTVÁN: A szegedi nagy árvíz, in: Élet és Tudomány 1979. III.9. 291-294.

Bakonyi Tibor - Zombori István: Szeged árvíz utáni (1879) rekonstrukciójának tervei, in: Műemlékvédelem, 1980.3. 132-140.

 

11. A városháza tere (részlet)

 

ISTVÁN ZOMBORI:

THE GREAT FLOOD OF SZEGED

 

The flood of 12 March 1879 inundated the second largest and second most populated city of Hungary. More than 70.000 inhabitants had to be saved in an extremely fast and organised way. These vast works could only be carried out with the help of the army, under the leadership of Lieutenant-General Pultz, partly by military vessels and partly by the organisation of the inhabitants' escape. The essay examines, within the local administrational and political possibilities and in the national and AustroHungarian organisational framework, how they managed to achieve a minimal personal loss. According to our present knowledge, due to drowning, collapsing houses and subsequent illnesses and injuries approximately 200 people were killed. Considering the conditions of that age this was a relatively low number.

At the same time most of the city's 6000 buildings were destroyed, only 300 buildings remained. The basic epidemic danger was further increased by the lack of drinking water, the cemeteries that were flooded and the fact that the work of the hospitals became impossible, just like that of the city hall that was responsible for running the city. The essay scans through the quick measures and the operations, with the help of which the city managed to avert the primary danger. The essay also mentions the visit of the King, I Frank Joseph on 17th March. This royal visit and the promise that was made by him and the subsequent reaction of the Hungarian and European press had considerably contributed the fact that a significant financial basis was created through donations for the re-building of Szeged.

 

12. A Klauzál tér- Kárász utca víz alatt

 

 

APRÓ FERENC

SZEMTANÚK A NAGYVÍZRŐL

 

Tömörkény írta 1914-ben: „Azok közül pedig, akik már mint meglett emberek élték át a megpróbáltatást, s akik részt is vettek az előtte való s az utána következő nehéz munkában, csak az egy Lázár György, a mostani polgármesterünk írta meg az emlékeit. A többiek nem. Szakértekezés a katasztrófa okairól, a nagyobb általánosságú tényekről, van több is, de a részletek hiányoznak. Mikszáth Kálmán írt az események közvetlen hatása alatt egy füzetet - de azután itt minden energiát lefoglalt az új életre, a megújhodásra való törekvés. A katasztrófa után négy nappal már a polgármester a törvényhatóság közgyűlését hívta egybe a vizek fölött. Mikszáth füzete -Szeged pusztulása- címen. Kákay Aranyos No 3. álnév alatt megrázó közvetlenséggel beszél, a nagy részét föl is vették a város monográfiájába, de a legtöbb ember nem vetette papírra a közvetlen élményeit. Inkább csak elbeszélgettek később a társaságban, fehér asztalnál, ki milyen körülmények között esett át a veszedelmen. Akik a mentés erős munkáját végezték, sem szedték dolgaikat írott történetbe, pedig sok megrázó eseményen mentek át. De hát nem akartak viselt dolgaikkal dicsekedni, s ezek, legalább könyv alakban, megíratlanok maradtak. Az akkori lapokban van följegyzés elég, a helyiekben csak később, mert azok egy ideig elhallgattak..." Összeállításunkban részleteket közlünk a szemtanúk emlékezéseiből és Kossuth leveléből. Olvassuk, mit írt Szeged vésznapjairól Mikszáth Kálmán (1847-1904), Pillich Kálmán (1840-1922), P. Máté Jób (1813-1904 előtt), Zubovics Fedor (1846-1920), Lázár György (1851-1915), Kovács János (1852-1918), Nagy Sándor (1836-1919) és Kossuth Lajos 1802-1894).

 

Mikszáth Kálmán

A legborzasztóbb éj

A szövegeknél meghagytuk az eredeti közlés írásmódját.

Az a sötét szándék, mely a természetben napokkal előbb megfogalmazott, ma lett végrehajtva. Szövetségesül jött az éj s az borongós volt s fekete éppen, mint az a szándék. Az állatok ösztönszerüleg megérezték a közelgő veszedelmet: midőn esti 8 órakor az „Újvilágba" mentünk vacsorálni, egy jármas ökör bőditette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyeritett föl keservesen. „Manci" veszedelmet érez, monda a gazdája, pokrócot terítve rá. S egy fél óra mulva rá kitört az iszonyatos vihar, mely megrezegtette a fenyegetett városban az ablaktáblákat, végig süvített a Széchenyi tér fái közt s hatalmasan megrázta azokat. Majd egy borzalmas hir szállott szárnyra, sebesebben a szélnél. — Átszakadt a töltés! Vége mindennek! Futó emberek lábdobogása vegyült az orkán süvitésébe. Némán szaladtak az utcákon, ki föl, ki le, a város alsó végéből menekültek a fölső végbe és viszont. Aggok, asszonyok, gyermekek, mely utóbbiak közül is nagy batyukat cipeltek némelyek, gyakran lerogyva az uton, meg ismét fölkelve. A városházhoz siettem. A váratlanul támadt vihar ott is sápadtra festé az arcokat. A szörnyü hir azonban nem volt még igaz. A halálra ijedt Wisinger hivatalnok hozta azt a töltésekről, hol a szélkorbácsolta hullámok egyes helyeken tulcsaptak a töltéseken, mi a laikus előtt méltán szakadásnak tünhetett föl. Mindössze az történt, hogy egy csomó munkás is hasonló nézetben, eldobva ásót, bunkót, cölöpöt, nyakra-főre rohant a városfelé, míg a katonaság összefogdosva, részben visszaterelte. De a város azért föl volt alarmirozva. Amint azonban megtudták, hogy a hir nem igaz, a fölzavart lakosok elkezdték szidni a bolonditót, amiért éjnek idején tréfálja meg őket. A dolog azonban félig sem volt tréfa. Amerre mentem, mindenütt rákiáltottam az emberekre: -Jó lesz az éjjel le nem feküdni. De azt hiszem, csak kevesen fogadtak szót. A kimerültség nem válogatós az időben.

[...] Kalmárral beszélgettünk halkan, nehogy a csendet zavarjuk, midőn egyszerre nagy robajjal szétvágódott a tanácsterem szárnyas ajtaja. Mindenki odanézett. Nagy János nevű fiatal ember rohant be lihegve, övig sárosán, vizesen. - Uraim! kiáltá harsányan. A töltés átszakadt. Az ár nagy tömegben hömpölyög a város felé. Minden elveszett.

[...] E pillanatban megkondult a harang a rókus-városi toronyban. Velőt megrázó vészkongása utat hasított magának a vihar zugásán. Érc nyelve tulkiáltott mindent.

[...] Mint a kigyó sziszegve, mászva jött az óriási áradat, elfoglalva a völgyezeteket, aztán a dombokat. Az éjbe betekintve a magasból az ember nem ismerte föl a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni, hogy az az ut... De mikor aztán elkezdtek az uton hordók hemperegni, lábak nélkül lovak és borjuk csúszni, az ember hüledezve kiáltott föl. - Az ott a viz! Egy tenger, mely néhány pillanat alatt megsokszorozta magát dagadásában, mely lopva jött, mint az orgyilkos és sebesebben, mint az aggodalom. És egyszerre jött minden ponton. Nem lehetett előle kitérni sehol. És amint látta az ember a magasból nyitott ablakon, hogy a sötétben fehérlő házak egyre kisebbek, alacsonyabbak lesznek, kétségtelenné vált, hogy az ott alant a viz. S e házak nem csak kisebbedtek, egy-egy reccsenés, egy-egy roppanás hallatszék néha, nem jobban a rettentő viharban, mintha egy diót törnek szét, s akkor mindig végkép eltűnt, valamelyik a fehérlő házikók közül, melyeknek ablakainál még talán estefelé szőke gyermekarcok mosolyogtak [...] édesen, boldogan. Mily végtelenség tel el, mig megvirradt! És minek is virradt meg? A hajnal nem találta meg többé Szegedet [...] csak romjait, amint azok apránkint egy piszkos tenger iszapjává válnak. A hajnal egy rettenetes drámáról vette le a sötét takarót. Irtóztató volt e meztelen kép. A szél még most sem szünt meg. Daemoni szilajsággal vagdalta a tenger pofájához az égő gyufagyár üszkeit. Tüz fönt, viz lent. A hatalmaskodó elemek mintha egymás szemébe kacagnának, hogy ily szépen egyszerre belekötöttek ebbe a szerencsétlen városba. És egyik sem akar tétlen maradni a pusztítás munkájában. Mintha kihivólag mondanák: „Nos, melyikünk hatalmasabb hát?" És mintha a hömpölygő ár, amint megcsapkodja az égő ház falait, azt felelné méltóságosan, mogorván: „Én."

Szeged pusztulása.

Szeged, 1879. 47-54.

 

13. A Dugonics tér

 

Jókai Mór

Az Ilovay malom

Az egyik zöld sziget a temető. A csendes lakókat nem háborította meg a katasztrófa. Egyedül őnekik vannak zöld fáik, olyan szépen virít a Jerikói rózsa egy sírbolt homlokzatán. Egy másik sziget sík víz közepén a gyászemlékű Ilovay malom. Temető ez is. Mikor a király itt járt, kérdezé a vele volt főispántól: - Mi ez? - Ez, fölséges uram, huszonkét embernek a sírja. Szép, erős épület volt az. A gazdája feleségével, gyermekeivel lakott benne. A malom körös-körül be volt zsindelyezve, mint a svájci házaké szokott lenni. A végzetes éj előestéjén a molnár ipa odament szekérrel, s azt mondta, hogy elszállítja onnan a leányát és az unokáit. Az apa nem engedte: biztos helyen vannak itten. Ez a malom örök időkre van építve. Még a védgátról is húsz munkás menekült oda a zivataros éjszakán: családos férfiak a szomszéd Vásárhelyről. Az a zivataros éj valamennyit eltemette. Egyedül a molnár maradt élve, egy sánta, béna, összetört alak, hogy hírmondója legyen a borzalomnak. Őt is úgy fűrészelték ki az egymásra omlott keményfa gerendáik közül, miket csónakból megmozdítani lehetetlen. Ez beszéli el, hogy a húsz munkás odalenn volt a malomban, ő pedig a családjával fenn a malomműhelyben. Egy roppanás hangzott, egy iszonyú halálordítás, s ő abban a percben feleségét és két gyermekét a lábai előtt látta elsüllyedni. [...] Most a malom helyén egy gömbölyű agyagdomb áll, a tetején az összetört gerendely a malomvitorlából, a korong, a garad állványa, és a négy malomkő: az eltemetettek sírkövei. A legnagyobbik kövön még most is ott van az idősebb fiú összegyűrt kalapja; körös-körül a kis szigetet már fölverte a nád. Ez amaz emlékezetes hely, ahol a király szeméből kicsordult a könny.

Szeged = Életemből. 2. kiad.

Bp. 1907. 2. köt. 73-74.

 

14. Egyház tér, Rozália kápolna északról

 

Pillich Kálmán

Visszaemlékezéseim az árviz napjaira

Reggel öt óra körül lehetett, mikor Nádor-utcai lakásomra értem. Ott találtam hat ujszegedi, halászattal foglalkozó szomszédomat, azok közül még most is él egy.

[...] Az elismerés és hála felzaklatott és összetört kedélyállapotomra balzsam volt. Segélyüket köszönettel vettem s megkezdették bútoraim kihordását az akkor gőzhajózási állomást képező Wodiáner-féle háztelek kőkerítéséhez. Bár gyorsan történt ez, az utolsó fordulónál a Nádor utca már víz alatt állott.

[...] Ezután megindultam ujszegedi kertem felé. A fakadó vizek miatt csak a Tisza-parton egyik szomszédom kertjén keresztül juthattam oda.

[...] Ekkor döltek össze azon felsővárosi, jobb módu gazdák magasabban épült házai, mik alatt pincék is léteztek. A szoba padozat magasságáig voltak csak téglából épitve, azután következett egy deszka választó réteg, a felett már a tetőig csak vályogból épültek. Amint az árviz elérte a vályograkást, az átnedvesedett falak a teher alatt rombadőltek.

[...] A város lakosai között akadtak azonban élelmes, ügyes emberek, akik meg tudták bírálni, hogy udvarukban például egy erős, élő eperfa teljesen biztos menhelyül szolgálhat, ezért annak vastag ágára keresztrudakat raktak, állványt készítettek. Ott helyezték el ingóságaikat és családtagjaikat, ahonnan aztán megmentésüket könnyen lehetett eszközölni. A vész első óráiban lakosságunk legnagyobb része, hogy elhagyta a romhalmazzá vált városunkat, azt nagyon természetes dolognak kell venni.

PILLICH  KÁLMÁN:

Visszaemlékezéseim az árvíz napjaira.

Szeged, 1912. 18-21.

 

15. Egyház tér, Rozália kápolna nyugatról

 

Máté Jód

Szeged végzete beteljesedett

Hajnal felé néhány csónak ereszkedett a vízre. - Segítség! Segítség! - hangozott minden oldalról a csónakok felé. Házomladékok közül, félrebillent, omladozó tetőkről, úszó kapukról, fák tetejéről szedték le a halálkínok között vergődőket. Néhol, mint a rókusi templomnál, több száz menekülő, — napszámosok, asszonyok, gyermekek, - sírt és jajgatott. A víz legelőször a házak régi repedéseit feszegette. Félájultan szedték csónakokba az ájuldozó nőket, a dermedt gyermekeket. Egész városrészt töröl ez az árvíz keze. Omladékok, gerendák, bútordarabok táncoltak a víz hátán, az utcák fölött. A külvárosokban, a mai napon, néhánynak kivételével minden épület összeomlott. Minden evezőcsapásnál, hol előtt, hol hátul recsegve-ropogra robajzott, majd dördüiés s a porrátört vakolat felhője borzasztó látványt nyujtott. Ház roskadt ott össze, egy édes otthon, boldog családi élet tanyája, s ki tudja nem temette-e maga alá lakóit? [...] A mentéshez, amely pedig a legfeláldozóbb emberszeretet és irgalom munkája, sokszor igen kemény szív kellett. A mentésért esengők százait kellett mellőzni, szívszaggató könyörgéseiket meg nem hallani, s a mentőkezet a még nagyobb veszedelemben lebegők felé nyujtani. Néhol a tető, melyre 6-10 szerencsétlen kapaszkodott föl, éppen a mentők szeme láttára omlott össze, maga alá temetvén, akik bíztak benne. [...] Oly borzasztó volt a víz sodra, hogy reggel öt óráig az áradat első rohamának kitett mélyebb helyeken gondolni sem lehetett a mentésre. Aki el nem futott ideje korán, az sokszor félmeztelenül padlásra, háztetőre, vagy a fák tetejére menekült s ott kellett töltenie az iszonyú éjszakát. [...] Március 13. és 14. Kolostorunkból több százra menő menekült híveink biztosabb helyre szállítattak. Az idő hideg, szeles, esővel fagyos.

LUGOSI DÖME: A szegedi nagy árvíz

P. Máté Jób (1813-1904)

minorita atya naplójában

 

16. Az elöntött város

 

Lázár György

A Rémes éjszaka

Ily vésszel szemben tapasztalatlan emberek voltunk; de hisz ilyent hol is tapasztalhattunk volna? Azt hittük, hogy a betörő víz majd lassan fog terjedni, ladikjainkat szépen föl fogja emelni, s mi annak jámbor hullámain útra kelve, segíthetünk azokon, akik veszélyben forognak, anélkül, hogy bennünket bármi veszély érhetne. így gondolkodván, eszünk ágába sem jutott az, hogy ladikunkat valahova megerősítsük. Ennek a tapasztalatlanságunknak majd mindannyian életünkkel adtuk meg az árát. Az akkori budai országút magas kövezete a várost két egymástól elválasztott teknőre osztotta. Az árvíz a fölsővárosi részen törvén be, annak piszkos árja elsősorban a budai országúttói a Fölsőváros felé eső fölső teknőt töltötte be, s csak midőn az árvíz már ezt a teknőt betöltötte oly magasságig, aminő az akkori országút volt, s itt bevégezte romboló munkáját, akkor törhetett és tört át hatalmának teljes erejével az Alsóváros felé fekvő másik teknőbe, bevégezni gyászos művét, amit fölülről kezdett meg. Mi tehát, akik a Mars téren, az alsó teknőben, ennek a fölső szélén voltunk, az árvíz megjelenésére körülbelül hajnali 2 óráig várakoztunk. Ez alatt a fölső teknőben folyt a rombolás.

[...] Szorongva tekintettünk a rókusi kövezet felé, ahonnan a félelmes ellenséget vártuk. Nem sokáig váratott magára.

[...] Majdnem mindnyájan egyszerre kiáltottuk: Itt a víz! Megmarkoltuk evezőinket, s látva, hogy a víz rendkívül magasságban jő, a ladik hátsó részébe vonultunk, hogy a közelgő vész felé fordított előrész a levegőbe fölnyomuljon. Mindez egy másodperc műve volt. A következő pillanatban a semmi támponthoz meg nem erősített ladikjainkat az ár a levegőbe kapta, s rajta egyet fordítva, nyílsebességgel ragadta magával a régi rác temetőhöz vezető sikátor utcanyílása felé.

[...] A csolnakázó egyesületnek is tagja voltam; megtanultam a hosszú, finom angol evezőkkel való bánást; minden sportcsolnakon gyakoroltam magamat a különféle evezésben, de az összes sporttudományomnak semmi hasznát sem vehettem; hanem hasznát vehettem annak a jártasságomnak, amit diákkoromban - a szigorú szülei tilalom ellenére — a fölsővárosi Tisza-parton, s a népszerű Lorencz újszegedi fürdőjében lopva szereztem, s úgy hiszem, ez mentett meg.

LÁZÁR GYÖRGY:

Visszaemlékezés a nagy árviz napjaira.

2. kiad. Szeged, 1909- 36-38.

 

18. Emberek a romok között

 

Zubovics Fedor

A mentés abban a korom-sötétségben borzasztó munka volt; az ember nem látott sem jobbra, sem balra, csak a velőtrázó jajkiáltásokat hallotta. Magunknak is nagyon vigyáznunk kellett, nehogy ladikjaink felboruljanak. A házakhoz csak a legnagyobb elővigyázattal lehetett közeledni, mert éppen ez volt az az idő, mikor a legtöbb ház összeroskadt. Amely ház az első árrohamot kiállotta, némelyik állott estig, sőt még másnapig is. De ismétlem: ez az első árroham döntötte össze a legtöbb házat. A sajtó eléggé megbeszélte a katasztrófa rettenetesnél rettenetesebb jeleneteit, de egyetlen egy sem közelitette meg, annál kevésbbé adta szóhiven a borzasztó történeteket. Erre emberi ész képtelen. Én sem kísérlem meg, csak konstatálom, hogy mindaz, amit a lapok a legborzasztóbb színekkel festettek, csak halvány képe a történteknek.

[...] A borzalmas események közt a legborzalmasabbak azok, mikor egy úszó és menekülő egyént kénytelen az ember ladikjától eltaszitani, hogy más harminc-negyven ember életét ne veszélyeztesse azon egy miatt. Ilyen eset pedig nem ritka volt. Már az első órákban akár minden tizenöt-húsz percre lehetett egy ilyen esetet számítani, mikor az esengőt a túlterhelt dereglyébe már nem lehetett felvenni: az ár martalékául oda kellett engedni.

 

Idézi: Szabó László:

Szeged halála és feltámadása.

Szeged, 1929. 2. köt. 12-13.

Kovács János

Szeged veszödelme

Midőn az orkánnal szövetkezett irtózatos elem, betolakodva a halottak siri csendjébe, hol a nyugvóknak örök álmait zavarta meg, s a templomok ajtajait betörve, beszennyezte az Úr fölszentelt oltárait, ledöntvén a boldog otthonok tiszta tűzhelyeit és sok édesen álmodóknak örökössé tette az álmukat hideg hullámaival - de a földönfutó hajléktalanok jajveszéklésébe ismét belekondult a vészharang. Égett a gyufagyár és egy lisztkereskedés. De ki gondolt a tűzzel a tenger közepén, majd elalszik - el is aludt; hisz a lehulló gerendák vizbe hulltak, a szomszéd házak meg le voltak rogyva s a tetejükön csapkodott át az ár. Merre, hová menjünk a sajkán? Bármerre, hisz minden rogyó tetőn ember kiált segély után. Itt négy-öt ember zsugorodik egy vékony fácskán, meg se mer moccanni egyik is, mert mindannyian a vizbe hullnak s ez itt mély. Azonban ezek még biztonságban vannak itt. Kissé távolabb egy kerítésen nyolcan ülnek nyakig vizben, s egy anya magasra tartva gyermekét, fuldokozva esd a csolnakért. Alig jönnek a csolnakba, s im egy habtolulat elvitte a kerítést is, meg a szomszéd ház is rárogyott.

 

Szegedi képes naptár 1880-ik szökő évre.

Szeged, 1879. 32

 

19. A Budai országút (ma Kossuth L. sugárút) víz alatt

 

Nagy Sándor

A rettenetes nap

Este tiz órakor a Szegedi Hiradó nyomdája is már a süllyedő hajó szomorú képét nyújtotta. A tágas, nagy műterem éltető zaja kihalt, csak a lapnak egy pár szedője csattogtatta még az ólombetűket nagy sietve. Látszott rajtuk, hogy ők is szeretnének már jobb helyen lenni.

[...] Siettem a városházára, amely előtt még egy kis embercsoport álldogált, lesve a védgátakról jövő hireket. Belül már minden a reményvesztettég komor képét nyujtá. A tanácsteremben még együtt ült a vészbizottság. Odamentem én is.

[...] A vészhirhozók egymást érték; de nem voltak hivatalosak s igy a szavaik nem igen találtak hitelre. Oly nehéz is volt azt elhinni, hogy földönfutók legyünk. De azért a gyöngébb szivüek egyenként szállingóztak el s a terem hovatovább üresebb lőn. Mikor az utolsó hirnök jött a hivatalos jelentéssel: »Uraim, betört a viz! Meg lehet huzatni harangot!" — akkor már alig voltunk tizen. A tanácsterem egy perc alatt kiürült.

[...] Én pedig fogtam az árván maradt elnöki tintatartót és tollat, mentem velük a patkó alakú zöld asztal jobb szárnyáig, ahol féliv papir hevert az asztalon, ott leültem és irtam a búcsúztatót. Fölül rajzoltam egy gyászkeretet, abba beleírtam a cimet:

Éjfél után 2 óra.

És alatta folytattam:

»Az ár betört.

1879- március 12. Éjfél után 2 óra! Szeged város haldoklásának kezdete, 24 óra múlva halott: volt, nincs többé!

[...] És most, három év után, világvárosias kör- és sugárutakon büszke paloták diszlenek. A halott város, mint a főnix, kiemelkedett hamvaiból és uj, szebb életre támadott. A közös gyász elmúlt, helyébe a hála költözött sziveinkbe azok iránt, akiknek ezt köszönhetjük. De hiába, bármint dagadjon is szivem a jelen s a jövő Szeged láttára, csak nem birom feledni a régi Szegedet, azt, amellyel két halottam van eltemetve: a ház, amelyben bölcsőm ringott és az a másik, amely »otthonom« volt. A rekonstrukció nem támaszthatja föl az én halottaimat, sem azt nem teheti, hogy felejtem őket.

Ötven év. Szeged, 1909- 129-134

 

20. Elöntött városrész és hordalék

 

Kossuth Lajos levele Bakay Nándorhoz

(Részletek)

Collegno (al Baraccone), 1879. márczius 22. Tisztelt Barátom, Képviselő Úr!)

..Tekintsétek meg és lássátok,  ha vagyon-e oly bánat, mint az én bánatom.-

A próféta siralmának e szivreható felkiáltása hangzik a hazához, hangzik az emberiséghez, Szegednek és sorsa osztályosainak leirhatatlan pusztulásából. Pompeji eltemetése óta alig tud a történelem egynél több ily mérvű pusztulásról. Bizony-bizony nincsen oly bánat, mint az elpusztult Szeged elszórt népének bánata. Rezgésbe is hozta nemcsak saját nemzetünk, hanem az emberiség szivének is részvéthurjait, még távol országokban is. Az iszonyú szerencsétlenség nyilatkozványt idézte az emberiség családias solidaritásának, a testvériségnek érzetét, mely embert emberhez fűz, keresztül minden elkülönítő határokon. Fájdalom, a halottakat (és félek, számuk sokkal nagyobb mint némelyek állították) életre semmi részvét nem hozhatja vissza, de a külföld tevékeny felebaráti szeretete nemzetünk nagyszerű általánossággal nyilatkozó atyafiságos segédkezéhez csatlakozva czélszerü kezelés mellett sokat enyhíthet, sokat fog enyhíteni az életben maradottak szenvedésein; - és a mint egyrészt gyámolításul szolgáland az újjálakotás munkájában, úgy másrészt ösztönül kell hogy szolgáljon arra, miszerint ez újjáalkotás oly szabású legyen, a minőnek azt nemcsak a magyar nemzettest épségének, egészségének érdeke követeli (mert e nemzettest egy életerős, magyar Szeged nélkül csonka, béna maradna), hanem követeli a világ részvétteljesen felénk fordult figyelme is, mely ez újjáalkotás módja, mérve, sikere szerint fog ítélni a magyar nemzet életrevalósága felől; úgy hogy ez ügynél a nemzeti önfentartás érdekéhez a nemzeti becsület érdeke is csatlakozik. Ily perczekben érzem keserves dolognak azt, hogy vagyonos ember nem vagyok. Mondhatlanul fáj lelkemnek, hogy a segítség tengerárjához, melyre szükség van, miszerint a nyomor tengerárja legyőzettethessék, én és családi köröm alig egy nyomorúságos cséppel járulhatunk.

 

21. Három Korona (ma Hajnóczy) utca

 

[...] Hogy mi fájdalmas érdeklődéssel lesem s mi feszült figyelemmel kisérem a szegedi szerencsétlenség nyomán felmerülő nézeteket, szándokokat, cselekvési irányt s tevékenységi mozzanatokat, azt nem szükség mondanom.

[...] Tanács vagy kritika helyett, mikre magamat ez ügy körül illetékesnek nem erezhetem, azon reményemnek - vagy ha úgy tetszik, óhajomnak - adok kifejezést, hogy e nagy nemzeti szerencsétlenség nagy nemzeti ügye minden oldalon a pártérdekeknek, itt ingerlő, amott a szabad meggyőződést feszélyező körén nemcsak kivül, de végtelen magasban felül állónak tekintessék. Van azonban egy dolog, melyre figyelmeztetni magamat is hivatva érzem. Ez Szeged népére vonatkozik. Szeged habsirja felett a jelen szenvedéseinek keresztje mellett a jövendőnek nagy kérdőjele is emelkedik. E kérdőjelre már nemzetünk adott feleletet, midőn a szegedi katasztrófa hírére nyomban egyhangúlag kitört ajkairól a kiáltás: "Szegednek élni kell! Szegednek nem szabad - elveszni!- E kiáltással a magyar nemzet isten és világ előtt fogadást tőn, hogy új, szebb életre fogja Szegedet kiszólítani hullámsirjából, miként az írás szerint Lázárt kiszólítá koporsójából az, a ki monda: Én vagyok a feltámadás és az élet.« [...] Most már a törvényhozáson és kormányon a sor, hogy a nemzet s a király összhangzó fogadásának igéje életerős testté legyen.

 

22. Sáncpart (ma Zrínyi) utca

 

[...] Szeged népének szüksége lehet, hogy az elpusztult alföldi nagy magyar várost, nemzetiségünk megbecsülhetetlen előőrsét hullámsirjából akként támaszthassa fel, miszerint dicsőségesen megfelelhessen a magasztos rendeltetésének, melyre a magyar nemzetiség, a magyar kultúra, magyar ipar, magyar kereskedelem, magyar életrevalóság, magyar progressivitás, magyar jövendő érdekében, múltjából, helyzeténél, népe jelleménél fogva hivatva van.

[...] Hanem a mi Szegednek újból alkotását illeti, bármit s mennyit tegyen is a királyi hatalom által támogatott nemzet Szeged javára, ez csak segítség lehet az alkotásnál, de nem maga az alkotás. Ennek nagy munkájában az oroszlánrész minden esetre Szeged népének csüggedetlen erélyére vár.

[...] Ámde én fájdalmas meglepetéssel olvastam a hazai lapokban, s megütközéssel registrálva láttam külföldi lapokban is, hogy Szeged hajléktalan menekültei közt akadnak, sokan akadnak, a kik fűnek-fának potom áron kínálják vízzel borított telkeiket, mert ők kétségbeesve szülővárosuk jövendője felett, máshova akarják elköltöztetni házi isteneiket.

[...] Ha eme kétségbeesés gőzét a visszatérő lelki csillapodás napsugara el nem oszlatná, úgy én Szegednek csak egy kisvárosi tengést mernék Ígérni, egy virágzó nagy város vidoran pezsgő életét alig. Kinek jöhetne kedve oly helyre telepedni munkásságával, melyet mint puszailás fészkét még azok is elhagynak puszta félelemből, a kiknek hónuk? Szegednek egy hatalmas elemmel van dolga, de olyan elemmel, melynek dühöngése megfékezhető, áldása pedig megmérhetetlen; nem úgy mint Torre del Greco, melynek lábai alatt a Vezúv pokoltüze forr, melynek dühöngése ellen emberész semmit sem tehet.

 

23- A Klauzál tér

 

[...] Én egykor Szeged népét nemzetem büszkeségének neveztem a szorongattatások nehéz napjaiban. E czímet megérdemlette [...] későbben, a mint csüggedetlenül ápolta tűzhelyén s városában a megtörhetlen magyaros szivósság, s a hazafias hit, remeny örök tűzet, a féktelen erőszak idegen szagu évein át; megérdemelte a közelebb időben, a mint önerejével bámulatosán emelkedett, s emelkedése közben annyi fogékonysággal alkalmazkodott a haladó kor culturalis igényeihez, hogy reá mint a magyar faj plasticitásának személyesítőjére hivatkozhatnánk; megérdemlette legújabban az irtózatos megpróbáltatása nyomása közben, a mint erről a miniszterelnök a nemzet képviselői előtt tanúságot tőn. Hát ne csökkenjen az erély, ne csüggedjen az önbizalom most az újjáalkotás hivatásánál. Szeged népére olyan dicsőség vár, mint a minővel egykoron Augustus Ceaser dicsekedett. A vályogváros helyébe kővárost kell építenie, mely Magyarország második, a magyar faj első városának czímére minden tekintetben érdemes legyen. Ez a nemzedék, mely megküzdött a pusztulással, méltó e dicsőség kivivására. Mutassa meg, hogy azt ki is vivja magának. Nőjön erélye, mint a pálmafa nő a teher alatt. - Mutassa meg, hogy mire képes a szegedi magyar.

[...] Nevemben pedig mondja meg, kérem, Szeged népének, hogy az, ki őt egykor a magyar nemzet büszkeségének nevezte, megvárja tőle, hogy e névre magát most is méltónak bizonyítandja.

Magyar Népvilág, 1879. ápr. 6.

Kossuth 10 nappal az árvíz betörése után írta e levelét Bakay Nándornak, Szeged országgyűlési képviselőjének. Levelében 1848. október 4-i, szegedi látogatására utal, amikor híres beszédét a „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárvult hazám oszlopa" mondattal kezdte. Ezen kívül még egy 16 oldalas, 1879 nyarán keletkezett írását ismerjük, amelyben a város újjáépítésével kapcsolatos javaslatokat tesz.

 

FERENC APRÓ

WITNESSES OF THE GREAT FLOOD

 

The events of the great flood had a great influence on contemporaries, especially as in relation with the royal visit, lots of news appeared in the press with drawings, pictures and colourful reports. This compilation presents details about opinions, reports concerning the flood by Kálmán Mikszáth (1847-1910), Mór Jókai (1825-1904), Kálmán Pillich (1840-1922), P. Jób Máté (1813- before 1904), Fedor Zubovics (1846-1920), György Lázár (1851-1915), János Kovács (18521918), Sándor Nagy (1836-1919) and Lajos Kossuth (1802-1894).

 

SZELESI ZOLTÁN*

FESTŐK AZ ÁRVÍZRŐL

 

Képzőművészeti vonatkozásban elmondhatjuk, hogy a szegedi 1879-es ún. „nagy árvíz" több jeles magyar festőt megihletett. Soraikból főleg hárman tűnnek ki: Zichy Mihály (1827-1906), Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) és Vágó Pál (1854-1928). Zichy, aki soha nem járt Szegeden, távolból érzett egyet a Tisza-sújtotta város népével. Rajzművészetével és lelkes szervezőerejével Párizsban igyekezett ekkor Szegednek segítségére lenni. Csontváry személyesen vett részt a szegedi árvíz mentési munkálataiban és az itt szerzett élményei s megbetegedése fontos szerepet játszottak további sorsának szellemi és művészeti kialakulásában. A Tisza-parti város árvíz tragédiáját Vágó örökítette meg legmaradandóbban. Impozáns vásznát - melyen hiteles képpé realizálta az itteni emberek tudatában élő árvíz fogalmát -, ő maga is főművének tekintette.

Zichy Mihály Szegedhez kötődését, illetve az itteni 1879-es árvízkatasztrófával kapcsolatos emberi és művészeti megnyilatkozását azzal a Szentpétervárról írt levelével kell kezdenünk, amelyet 1900 nyarán Erdélyi Bélához, a Szegedi Képzőművészeti Egyesület titkárához írt. Ebben - többek között — azt kérdezi Erdélyitől, hogy „...emlékezik-e, vagy jobban mondva érdeklődnék-e némely aligha ismert adatokért, melyek a szegedi árvíz esetére vonatkoznak?"1 Zichynek e levélrészlete azt tükrözi, hogy hazájától távol élő művészt - az itthoni élet eseményei, így - a szegedi nép tragikussá vált sorsa is több mint két évtizeden át foglalkoztatta. Ugyanis a helyi újság ide vágó sorait idézve: „...1879-ben Párizsban ő állott annak a művészgárdának az élén, mely az operában a hullámsírba temetett Szeged javára fényes estélyt rendezett. Akkor rajzolta azt a híres képét, amelyen Párizs felemeli a hullámsírból Szegedet."2

 

24. Zichy Mihály kitüntetés tervezete
 
25- Zichy Mihály rajza a tervezett szegedi éremről

 

Zichynek e Szeged számára különösen érdekes rajza hosszú ideig ismeretlenül lappangott az Országos Levéltár miniszterelnökségi aktái között, míg végül az utóbbi években itt folytatott művelődéstörténeti kutatások során előkerült. A felfedezett Zichy-rajzról Valkó Arisztid számolt be az 1955-56-os Numizmatikai Közlönyben.3 Ismertetéséből megtudjuk, hogy voltaképpen egy éremtervrajzról van szó, melyet a Párizsban tartózkodó Zichy 1879-ben készített. „Célja - mint Valkó írja - ezzel az éremtervvel az volt, hogy Szeged városát ért árvízkatasztrófa károsultjainak segélyezésében résztvevő külföldi személyeket a magyar kormány a terv alapján készítendő éremmel, alkalmilag kitüntessen."4

A szegedi éremtervül szolgáló szimbolikus értelmű rajz három nőalakot jelenít meg, akik egy hullámoktól ostromolt magaslaton helyezkednek el. Fölöttük félkörben „Merci á la France" c. felirat olvasható. Az egyik álló fiatal nő a segélykérő Magyarországot jelképezi, akit átölel a segélyt nyújtó Franciaország. A háromszögbe komponált csoport harmadik nőalakja - az árvíz sújtotta Szeged - magába roskadtan szemléli az áradatot. Megtört válla fölé a francia géniusz segítőén tárja bő palástját. A szoborszerűén ható alakok talpazatának omladozó jobb sarkában „Szeged", épen maradt másik végén pedig „Zichy, 1879." jelzés látható. E Tisza Kálmánhoz juttatott éremtervezetet a művész mellécsatolt hosszú kérőlevele ellenére sem fogadta el a császárhű magyar kormány. Zichyben így sokáig kielégítetlenül élt Szeged katasztrófájának, az 1879-es árvíznek méltó formában történő megörökítésének vágya. Ez tűnik ki Erdélyi Bélához intézett levelének idézett záró soraiból is. Megemlítjük még, hogy a Szegedi Állami Levéltár polgármesteri iratainak5 és a korabeli helyi lapok tanúsága szerint a művész kívánságának a városi tanács eleget tett és „...Zichy Mihálynak megküldötte Szeged monográfiájának első részét."6 Zichy, a számára értékes könyv-küldeményt talán egy újabb, a szegedi árvízzel kapcsolatos művében felhasználta.7

Csontváry szegedi tartózkodásáról, az 1879-es árvíz mentési munkálataiban való részvételéről, a festőnek ún. „nagyéletrajza" ad számot.8 A művésznek e visszaemlékezése Németh Lajos 1964-ben megjelent Csontváry-monográfiája kapcsán vált általánosan ismertté.9 Bálint Sándor közléséből tudjuk, hogy Csontváry ősei a XVIII. században mint a sóház hivatalnokai Szegeden éltek. Helyi vonatkozásban Péter László cikke hívta fel rá a közönség figyelmét, az európai hírű magyar festő halálának ötvenedik évfordulója (1969) alkalmával.10

„Már láttam a sors csapását a nagy természetben - írja többek között Csontváry -, s a falánk hernyók pusztítását, a kártevő pocok elszaporodását, de a tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül vízzel lepte meg? Mélyebb tapasztalataim még nem voltak az emberismeretről, mert hisz az önismerettel is csak a kezdet kezdetén állottam s így mélyebben a dolgok eseményeibe bele sem hatolhattam. Meg kellett elégednem azzal, hogy a Tisza áttépte a gátat s kizavarta otthonukból a polgárokat."11

 

26. Petrovics László: Szegedi árvíz 1879.1.

 

Csontváry önéletrajzának szegedi részletéből nemcsak az tükröződik, hogy ő itt életét formáló, művészetére kiható élményben, sőt „pszichológiai áramütésben" részesült, hanem visszaemlékezésének papírra vetése által, írásban jellemzően szuggesztív erejű nyelvén, „képet festett" a szegedi árvízről is. A szegedi árvíz Csontváryra tett lélektani hatása tagadhatatlan. A nem sokkal ezután jelentkező művészi hivatástudatának - Iglón történő - felismeréséhez az ő szegedi „árvízélménye" szolgáltatott pszichológiai indítékot. Ezt igazolja Pertorini Rezső: „Csontváry patográfiája" c. könyvének (1966) e kérdéssel foglalkozó alábbi summázó megállapítása is.

„E korszak rövid összefoglalásaként írja Pertorini - elmondhatjuk, hogy az 1879-es szegedi árvíz idején Csontváry részt vesz a mentésben, életveszélybe kerül, a látottak és egy súlyos meghűlés életmódjának megváltoztatását okozza. Abbahagyja lelkesen végzett tanulmányait és orvosi tanácsra a Felvidékre megy patikusnak. Leírásából megállapítható, hogy a súlyos szorongást okozó élmények depressziót váltanak ki, melyeknek több összetevője közül jelentősnek látszik az árvíz elsődleges egyéni képzete, amelyből megnyugvást szintén a képzetek síkján nyer. Az élmény leírása és még több adat igen erősen eidetikus alkatúnak mutatják, és arra utalnak, hogy sok nagy hatóerejű képzete volt. A későbbi rohanó ár, vízesés, tengerábrázolásai talán az árvíz élményével állnak összefüggésben."12

 

27. Részlet a festményből

 

A szegedi árvízképek „valóságos" megfestői közül elsőként Petrovics Lászlót (1839-1907) kell megemlítenünk. A Bécsben élő Petrovics közvetlenül az árvíz után Szegedre utazott és a vízzel borított város különböző helyeiről vázlatokat készített, ennek alapján az osztrák fővárosban dolgozta fel itteni élményeit. Négy hosszúkás méretű képét „Szegedi árvíz, 1879" (1880) cím alatt a Műcsarnok 188l-es tavaszi tárlatán mutatta be. Ebből egyet a király, hármat pedig a város vásárolt meg. Végül mind a négy festmény a helyi múzeumba került.13

Petrovicsot a drámai esemény megrázó ereje hajtotta, hogy a Tisza szegedi pusztítását megörökítse. A legtöbb árvízkép létrehozására azonban a millenniumi kiállításon való részvétel szolgált ürügyül.

A millennium alkalmából az állam megbízásokat adott nagyméretű történelmi képek megfestésére, melyek a múlt egy-egy híres eseményét örökítették meg. Az uralkodó osztály ezekkel a reprezentatív művekkel kívánta emlékezetessé tenni az ezeréves úri Magyarország fennállásának évfordulóját. Báró Eötvös Lóránd közoktatásügyi miniszter 1875-ben a vidéki törvényhatóságokat - így Szeged városát is - körrendeletben hívta fel az ezredévi kiállításon történő részvételre. A felhívás röviden arra célzott, hogy minden törvényhatóság - többek között Szeged - saját történetéből vett nevezetes esemény művészi megörökítésére egy komolyabb összeget szavazzon meg. Szeged város közgyűlése 1894 decemberében 20 000 forintot irányozott elő az árvízkép megfestésére, bár ugyanez évben határozta el Munkácsy „Honfoglalás" c. műve nagy színvázlatának megszerzését is. A város művészpártolását híven tükrözi ez a tény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy más törvényhatóságok akkoriban 5-10 000 forintig terjedő összegeket szavaztak meg erre a célra.

 

 

28. Részlet a festményből

 

E tekintélyes összeg biztosításánál az volt a közös elgondolás, hogy a szegedi árvízkép megfestésével Benczúr Gyulát bízza meg város. Ő azonban minthogy tele volt megrendelésekkel, ezt a feladatot nem vállalta, így a tanács pályázaton hívta fel Pataky Lászlót, Roskovics Ignácot és Vágó Pált a szegedi árvízkép színvázlatának elkészítésére. Vágó első terve allegorikus kompozíció volt. Roskovicsé nem volt sikerültnek mondható. Pataky tematikai felfogása figyelemben részesült, de képét művészileg gyengének találta. Ezért a zsűri a három festőt újabb vázlatok készítésére szólította fel. Átdolgozott képterveiket 1896 telén nyújtották be a tanácsnak, s a vázlatok később a helyi múzeumba kerültek. A pályázók közül Vágó Pál színvázlatát tartották a legjobbnak, ezért a nagyméretű szegedi árvízkép megfestésével őt bízta meg a város.14

A tanács és a művész közti szerződés 1897 februárjában jött létre. Ez nemcsak a festmény 20 000 forintos tiszteletdíját s a kép elkészítésének határidejét állapította meg, hanem a méret megadása mellett azt is kikötötte, milyen jelenetet kell ábrázolnia. Nevezetesen azt, amint I. Ferenc József kíséretével együtt megtekinti az árvíz sújtotta várost, s „...annak hullámverte romjai felett azon emlékezetes ígéretet mondotta: „Szeged szebb lesz, mint volt."15 Vágó Pál jászapáti otthonában kezdett a 680x351 cm-es, hatalmas vászon megfestéséhez, melyen „...mintegy 97 kisebb-nagyobb alak és a rombadőlt város egy része, vízzel borítottan látható."16 Művét a millennáris kiállításra nem tudta elkészíteni, mert közben megbízta az állam, hogy a párizsi világkiállításra egy huszárképet készítsen.17 Különben is szegedi árvízképén Vágó sokat vajúdva, nehezen haladva dolgozott. Alkotását elégedetlenül többször átfestette. Évek múlva jutott vele annyira, hogy félig készen magával hozta a képet Szegedre,18 s ezt a múzeum felsővilágítású kupolacsarnokában 1902 tavaszán fejezte be és adta át a városi hatóságoknak.19 Egy a tanácshoz intézett levelében - melyben kéri, hogy tekintsenek el alkotásának budapesti lezsűriztetésétől Vágó Pál többek között kijelentette, hogy e művét az „eddig elért legnagyobb sikerének" tartja.20 Az árvízképet a szegedi múzeum dísztermében helyezték el, amely szemközt függött Munkácsy „Honfoglalás"-ának ide került nagy színvázlatával. Vágó árvízképéhez - mely 1903 novemberében, a Műcsarnok kiállításán is sikerrel szerepelt21 - hosszú évekig kegyelettel zarándokoltak a szegedi és a környékbeli emberek.

 

29. Petrovícs László: Szegedi árvíz 1879. II.

 

Jegyzetek

1. Szegedi Híradó, a továbbiakban SzH.

1900. aug. 2.; Szegedi Napló, a továbbiakban SzN.

1900. aug. 2.; Szelesi ZOLTÁN: Zichy és Szeged.

Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1963- Szeged,

1963. 131-135.

2. SzH 1900. jún. 3.

3. ValkÓ Arisztid: Zichy Mihály éremterve. - Numizmatikai Közlöny. 1955-56. Bp. 64-67.

4. Valkó A.: i. m. 64.

5. Szegedi Állami Levéltár 30 325/1900. Polg.sz. bejegyzése szerint.

6. SzH 1900. aug. 7.

7. Zichy szegedi kapcsolataival foglalkoznak még: SzH 1900. szept. 22.; Jászai Rezső: AutodaSzN 1900. szept. 23.; Kulinyi Zsigmond: Szeged újkora. Szeged, 1901. 189.; SzH 1902. márc. 13.

8. Lásd:  Művészettörténeti  Dokumentációs Központ Adattára (MDK.-C- II. 260.)

9. Németh LAJOS: Csontváry Kosztka Tivadar. Bp. 1964. 23-24.; YBL Ervin: Csontváry Tivadar Bp. 1958. 5, 11.

10. Péter   László:   Csontváry   Szegeden. Halálának   ötvenedik   évfordulójára.   Délmagyarország, továbbiakban Délm.  1969. jún.13.; Szelesi ZOLTÁN: A képzelet művészei. Délm. 1973. okt. 28.

11. NÉMETH L: i. m. 23-24.

12. Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája. Bp. 1966. 36.

13. SzH 1881. szept. 2., szept. 4.; REIZNERJ.: i. m. III. 407.;Petrovics László szegedi árvízképei eredetileg beleltározva, a Szegedi Városi Múzeum Szépművészeti Osztály lajstroma:   13-16.  Ltsz.: alatt.; Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete a múlt század végén. Tiszatáj, 1958. jún.

14. A szegedi árvízkép a millenniumi kiállításon. SzH 1894. dec. 6.; Pályázó művészek. SzH 1896. dec. 10.; Pataky László, Roskovics Ignác és Vágó Pál szegedi árvízkép-színvázlatai eredetileg beleltározva, a Szegedi Városi Múzeum szépművészeti Osztály lajstroma: 25, 99, 148, ltsz. alatt.; Szeged árvízképe. SzH 1896. dec. 22.

15. „Szeged szebb lesz mint volt." Vágó Pál harmincegy esztendős szerződése Szeged városával. Délm. 1928. okt. 27.

16. Vágó Pál kivitelezett nagy árvízképe eredetileg beleltározva, a Szegedi Városi Múzeum Szépműv. Oszt. lajstroma: 67. ltsz. alatt. A festmény mérete: 6,80x3,51 m. Kerete aranyozott. A Móra Ferenc Múzeum jelenlegi képzőművészeti leltárkönyve szerint:  Vágó Pál:  „Szeged szebb lesz, mint volt" o. v. 680x351 cm. Jelzés a jobb alsó sarokban: „Vágó" Ltsz.: 50 485.

17. Szeged árvízképe. SzH 1899. okt. 31.

18. Vágó Pál árvízképe. SzH 1901. okt. 24.

19.Az árvízkép átvétele. SzH 1902. máj. 13.

20. Vágó Pál levele a tanácshoz. SzN 1902. ápr. 23.

21.  A szegedi árvízkép Budapesten. SzH 1903. okt. 28. nov. 15.

 

30. Részlet a festményből

 

SZELESI ZOLTÁN

PAINTERS ON THE GREAT FLOOD OF 1879

 

The destructions of the great flood, the damages it caused in the life of Szeged have mobilised the whole Hungarian world of fine arts. Contemporaries were interested in the devastations of the Tisza not only in Szeged, but in many other different towns, as well.

As far as fine arts are concerned we can state that the so-called "great flood" of 1879 gave inspiration to many famous Hungarian painters. Among them three were especially outstanding: Mihály Zichy (1827-1906), Tivadar Csontváry Kosztka (1853-1919) and Pál Vágó (1854-1928). Zichy, who had never been to Szeged, was sympathetic to the people of the city afflicted by the Tisza from the distance. With his art of drawing and enthusiastic organisational skills, he made efforts in Paris to give a helping to Szeged. Csontváry was personally participating in the rescue operations during the flood, and the experiences he had here as well as his sickness played a significant role in his further intellectual and artistic life. The flood-tragedy of the riparian city was immortalised by Vágó. His impressing canvas - on which he realised flood-notion that lived in the minds of the people living here into an authentic picture - was claimed by himself to be his main work, as well.The commemoration of the flood has now for the first time undertaken the job to represent - among the above-mentioned pieces of art and it can be seen on the attached pictures, as well — the paintings that were not seen for more than 100 years and that were painted by artists who sent their pictures upon the competition that was announced by Szeged for the commemoration of the flood. Thus the pictures presented here make these paintings accessible for both the public as well as for professionals.

 

31.. Részlet a festményből

 

  
Előző fejezet Következő fejezet