Előző fejezet Következő fejezet

Sztyepan Pehotnij testamentuma, 1994

 

Varga Magdolna: Sztyepan Pehotnij testamentuma

Kicsoda Sztyepan Pehotnij? Akik az 1992-ben Szekszárdon megjelent Baka István-kötetet (Farkasok órája) ismerik, azok tudják a választ. A kötet utolsó, legterjedelmesebb ciklusának címében lelepleződik szerzője — Baka mintegy közlője-közvetítője volt csupán — Sztyepan Pehotnij versesfüzete (1972-1991) költeményeinek. (Erről a ciklusról eddig a legtöbb információ Árpás Károly dolgozatában jelent meg: Adalékok a cikluskompozíció kérdéséhez II. Dunatáj 1993/4. 48-50.p.) A teremtett költő-alteregó azonosítását erősíti az, hogy a jelen kötet öt ciklusából már három Pehotnijé — a 34 versből 21. Sokan csak álcának vélik Pehotnijt, ám megfeledkeznek Baka epikus és drámai jellemformáló képességeiről. Pehotnij legalább annyira élő személy, mint Lónyai Erzsébet-Psyché vagy például Esti Kornél.

Hova vezet a lírai ciklusépítés epikus alapokra helyezése? A posztmodern megoldáshoz: a formai-tartalmi szabályok összemosásához, tagadásához? Baka verseinek ilyen értékelésű ambivalenciáját mutatja az is, hogy egyrészt látványosan is elkötelezi magát a kötött formák mellett (klasszikus négysorosban íródott 20, szonettben 9 műve — előző kötetének 39 verséből négysorosokban 23, szonettben 4), másrészt verszenéjében hallatlan izgalmas kísérletezést mutat. Nemcsak a bimetrikusság és a szimultán verselés dominanciájának és heterogenitásának váltakoztatására gondolok — akár egy versen belül is (itt a Pehotnij-versek vezetnek), hanem az olyan egyszerű, de sokat sejtető megoldásra, mint az áthajlás (a 34-ből 2l-ben él vele versszakok és részversek között!). A konvenciók fellazulásával ellentétben ható tendencia a Baka-világ megőrzése és kiteljesítése. Az ismeretlen világ minden egyes újabb tárgya jelensége egyszerre új és ismerős: Baka nem merül unalmas önismétlésbe, s minden képe bakai. Hova sorolhatjuk költőnket, kihez mérhetjük életművét? Lesz munkájuk a századvéggel foglalkozó irodalmároknak.

Miféle testamentum ez? Köze van az apokrif testamentumokhoz, mert sötét jövőt jósol — pl. A Jelenések könyvéből —, amelyre föl kell készülni, mert ember-próbáló lesz. Kapcsolódik természetesen Villonhoz— a késő-középkori Egy csepp méz címűben, de főleg a Pehotnij-versekben —, csak azt nehéz elválasztani, hogy a vágáns ifjúkori Hagyatékhoz- e inkább, vagy az összegző Nagy Testamentumhoz. Van ezekben a versekben a késő-Ady-versek  félelmeiből  vagy  a  Babits  Mihály-i, Kosztolányi Dezső-i halál-birkózásból —jaj, csak ereje legyen! A Baka kötet mégsem úgy testamentum, ahogy a szó jelentéséből várható lenne. Inkább látlelet, ön-reflexió, kísérlet a szemlélői magatartás kivívására (Marcus Aureliusnak, Montaigne-nek könnyű volt).

Az első ciklus három önálló „triszonett". Látszólag csak a forma fogja össze őket, hiszen Aenes — Fredman — Trisztán (és Izolda), a három lírai én meglehetősen távol áll egymástól. Ám a figyelmes olvasatban föltárul a párbeszédek lehetetlensége (Didóval, a Világ Urával és Izoldával). A lírai én mindhárom esetben túljutott egy lehetséges megegyezés időpontján, egyéni sorsa rázárult, mint csapda, s legfeljebb abban nyerheti el méltóságát, ha vergődésében nem alacsonyodik le, kínjai között is megőrzi emberségét.

A második ciklus tíz versét a Goya-vízióra támaszkodó vers uralja — ám sokatmondó az, hogy az egy Menhíren kívül milyen sok alkotása kapcsolódik a lírai én meditációihoz. Lét és nem-lét, a szenvedés fölött és a szenvedésben, a sorsok ura és a végzet áldozata: különféle nézőpontok kavarognak,   melyeket   megvilágíthat   egy   1990-es   interjúrészlet: „...szorongásos ember vagyok. Szorongásaim növelik démonikussá a belső valóságot, irracionálisnak, mert valamikor rendkívül racionálisnak hittem. Még ma is a racionalitásból indulok ki, ezért ragaszkodom verseimben a kötött formákhoz, a nagyon világos szerkezethez, és a mindig értelmezhető, rendszert alkotó metaforákhoz..."(„Nem tudok egy gonosz Istenben   hinni!"    Darvasi   László   beszélgetése    Baka Istvánnal Délmagyarország 1990.05.20. 9.p.) Elgondolkodtató Kormos-idézése — Fém hőmérőtok —, mennyire fontos a pályára bocsátó Mester emberi és költői példája!

A következő három ciklus önálló egész, de szoros köze van a kötetkompozícióhoz. Kissé figyelmesen vizsgálva a Fibonacci-sor elemei, arányai bukkannak elénk: 2:1, 2:3, 3:5, s még megjelenik a 13, a 21, a 13:21 és a 21:34. Baka kompozíciós technikája tovább finomodott — részletezően több versében is kimutathatnánk az aranymetszés elvét (noha egyébként tartózkodik a klasszicizálástól. A Pehotnij-versekre az imitálás és a stilizálás nyomja rá a bélyegét. Mintha Pehotnij köztünk élne, mintha lerothadt városképei a mi díszleteink is lennének. Nehéz ezt elsőre elfogadni, hiszen Baka hangsúlyozottan kapcsolódik egyetemi, tanári, fordítói és baráti találkozásokból táplálkozó orosz és szovjet élményeihez. Egy idő után azonban felismerjük (fel kell ismernünk) az uniformizáló közelmúlt napjainkig ható, velünk is tovább létező következményeit, amelyeket a diadalok és a napi politikai események elfelejtettek velünk. Ismernünk kell igazi esélyeinket — figyelmeztet Sztyepan Sztyepanovics Pehotnij önsorsrontása.

A költeményekből groteszk képekben, abszurd helyzetekben, ironikusan és tragikus sejtésekkel, sejtetésekkel bontakozik ki egy marginalizálódó, Hajnóczy Péter figuráira emlékeztető alak, akinek hasonmás énjét olyan jól ismerjük a korábbi Baka István-versekből. Ő az, aki mellett elmegyünk, aki kívül esik látókörünkön, pedig Lázárként felebarátunk. Nem véletlenül lengi körül a hős jelen idejű világát az ortodox kereszténység levegője, Dosztojevszkij, Jeszenyin, s az emigrációba, haláltáborokba, börtönökbe vagy akár csak a vodkásüveg üregébe sodródó orosz, kelet-európai értelmiség egyik toposzfigurájává jegecesül Pehotnij alakja.

Baka István kötete Pécsett jelent meg, az előző Szekszárdon. Lehet, hogy hazatalál szűkebb pátriájába, Dunántúlra? Több ízben említette, hogy sohasem szakadt el Szekszárdtól, szülővárosától. Kedves neki a táj, ismeretlenül is ismerősek a Dunántúl emberei. Tegyünk próbát, szót értünk-e a költővel: vegyük kézbe a kötetét és olvasgassuk verseit; higgyünk az antik auktor szavának: Non opus est verbis, credite rebus! (Jelenkor, 1994.)

Életünk, 1994/12.

 

Árpás Károly: Baka István testamentuma

...nem írtál még meg mindent.

Van egy-két egészen kiemelkedő,

páratlanul szép versed, de még

nem vagy a csúcson. Így igaz?

Még nem vagyok a csúcson. Elég

jó vagyok már most is, de még

ennél is jobb leszek..."

(Szív Ernő: A vonal alatt — Szeged, 1994. 103.)

 

Ritkán kezdenek recenziót mottóval, ám most ide kívánkozik Darvasi László alteregója, Szív Ernő, aki tárcanovellájában Bakó András költővel beszélget. Azzal a Bakó Andrással, aki szintén tárcákban született és A kisfiú és a vámpírok című kisregényben testesült meg valóságos személyként — különbözve teremtőjétől, Baka Istvántól. Azért idéztük meg a költői alakot, mert társa támadt Sztyepan Pehotnij személyében.

Baka álcázó-beleélő képessége a szerepversekben jelentkezett először. Az Égtájak célkeresztjén című gyűjteményes kötetében a Fegyverletétel ciklusba rendezte azokat az 1970-1973 között született alkotásait, amelyekben — az adott politikai helyzet függvényében — mások szájába adta saját szavait. E versekből magasodott ki a végül ciklussá nem rendezett Vörösmarty-sorozat (1973-75), az Adynak emléket állító Háborús téli éjszaka (1977), a Zrínyi- és Liszt-művek (1980) után a Döbling (1983). Az említett versekben nemcsak a kijelölt életművekhez kötődött, hanem — valamiféle történelmi (magyar és kelet-európai) paradigma fölismerése következtében — költészete egyre filozofikusabb lett.

Ez az elmélyülés teremtette meg (Kormos Istvánra is emlékezve) Yorick alakját és a Yorick monológjait (1983-1990). Annak idején utaltam arra, hogy Baka egyszerre képes a legkötöttebb, már-már „neo-neo-klasszicista" formakultúra követelményeinek és a jelen köznyelvének, pongyolaságának megfelelni. Érdemes megfigyelni, hogy 1986/87-től a korábban kedvelt 4x4 soros versszakú forma mellett (egy ízben magyar szonettnek is nevezte) mennyire előtérbe kerül a petrarcai szonettforma.

Erre építi új kötetének első ciklusát is, megőrizve hagyományát a címadásra (lásd korábbi kötetei).

Mi a szonettek sajátossága? Az első, az Aeneas és Didó (1988) már megjelent az Égtájak célkeresztjén XIV. ciklusának 2. verseként. A közlés megismétlése újabb dimenziókba helyezi a Brodszkij és Purcell ihlette alkotást, ugyanakkor megadja a ciklus lényegi jellemzőjét: szárnyasoltárszerű hármasságot. Ez a vallásos sejtetés a Fredman szonettjeiből költeményben érvényesül igazán. A búcsúzó költőbarátnak ajánlott mű lírai énje létösszegző gondolatsora a vers — merész enjambement köti össze a három szonettet. Az első ciklus középső verse a kötetcímhez is kapcsolódik, s hiába a formai tökéletesség: nem annyira az idézett és ragyogóan fordított 18.századi svéd költőt idézi, mint inkább a világtól elszakadó Baka Istvánt. A harmadik szonett, a Trisztán sebe az elsőhöz kapcsol vissza (s az újabb versek közül a Carmenhez). Baka választott lírai hősei korántsem hősök — haláltükrükbe nézve vallanak emberi gyengeségeikről, így magasodnak fel euripidészi tragikummal. Antikvitás — felvilágosodás — középkor: az idő kereke fordul, s felette uralmunkat legfeljebb szemlélődő létünk adja-adhatja. Mindhárom vers egyedi vizsgálatot vár, párosaik (Aeneas — Dido, Fredman — Világ Ura, Trisztán — Izolda) toposzok is: meditációra készítenek föl.

A következő ciklust a címadó Szaturnusz gyermekei tartja össze. Diszharmóniája, esetenként groteszk aránytalansága elbújtatja a jobban sikerülteket — „Alig születtünk, felragad magához, — tagjainkat/ Kitépi, s nyersen-véresen zabálja." A nyitó vers beavatás egyben, s nemcsak a Baka-motívumokba. Az idézett első két sor a vers végére lényegi mondandót hordozó Baka-szentenciává válik (s közben kerekre zárja a verset). Szorosan kapcsolódik hozzá a második, egy költői feladvány eredménye Egy József Attila-sorra. Szonettbe zárt összegzése azonban nem mond újat. Három apokrifjében a korai szomorújátékától (A völgy felett lebegő lány) a kortársakig ível epitáfiumhoz hasonlítható lírai panasza — kit siratunk valójában? A következő három alkotás talán válaszol kérdésünkre: az Egy csepp méz, a Kegyelmi záradék és a Menhír szemérmes önvallomása a Mesternek. Talán az egyik legszebb magyar példabeszédet emelte jelenünkbe az Egy csepp méz — mértéktartó értelmezéssel: Baka a késő-középkori, kora-reneszánsz magyar nyelvet is jól ismeri! A Kegyelmi záradék jelentése megváltozott a formai csiszolás után (eredeti Hitel, 1993/9. 30-31.), megszüntetve alkalmi aktualitását. A Menhír pedig a reménység verse, az alkudozó művészé, aki reménykedik az öröklétben — mégha tudja is az említett monumentek süketségét. A ciklus többi négy versében mintha Szilágyi Márton kritikájának (Holmi, 1993/8. 1137-1141.) írna bizonyítékot. Metafizikai rendszere az Apokalipszis jelenidejűségére épül — a változás legfeljebb az apokalipszis kisszerűsége, Radnótival szólva: „más távlatot ád a halál". Talán az sem véletlen, hogy A Jelenések könyvéből című verssel indítja, s Kormos Istvánt megidézve — Fém hőmérőtok — Goyával fejezi be. Arra a Goya-rajzra utalással, amelyet az expresszionizmus is, a szürrealizmus is a maga elődjének tartott. Így zárul a kör.

 

„Ami van, azt nem is lehet

változtatás nélkül papírra tenni."

(Kosztolányi Dezső: Káté)

 

A költő a teremtett világ ura, de lehet-e másmilyen ez a világ, mint amilyenből teremtetett. Mióta tudatos művészet létezik, állandóan visszatérő kérdés ez. A Kosztolányi-idézet mellé citálhatnék Babits Mihálytól, József Attilától, Weöres Sándortól vagy Hamvas Bélától passzusokat — azok mégsem lennének „passzusok": nem könnyítenék meg a bejutást a költői teremtett világba. A Sztyepan Pehotnij-ciklus problémáira nem ad választ a filológia.

Ha vesszük is a rendelkezésre álló adatokat, nem adnak választ kérdéseinkre — legföljebb újabb kérdéseket szülnek. A „füzet"-ről 1990 húsvéthétfőjén hallottam először. A Farkasok órájában szereplő ciklus keletkezését így magyarázta a költő: az 1., Raszkolnyikov éjszakái (1972 tavasz) a Dosztojevszkij-, Jeszenyin- és Blok-élményre épül. A 2., a Rachmaninov zongorája zenei élményre és életrajzra. A 3. Prelűd egy 1987-es leningrádi út eredménye, a 4.: Hodászevics Párizsban a fordítás és az életrajz ismeretében keletkezett. Már ekkor szóba került a jelen kötetben az Első füzet 3.verseként szereplő Kutya (1972) Jeszenyin allúziója miatt, de valami okból kimaradt. így lett egyedüli az 5. Téli út. A 6., a Hideg teremben hölgyek és urak a Brodszkij-fordítás és -tanulmány hozadéka, a 7. (Oroszország asszonyaihoz) szintén. Az eredetileg 8-nak tervezett A tengerhez címűben a költő Puskin-élményét kívánta megfogalmazni, ám ezt háttérbe szorította a költő életélményét megfogalmazó Leningrádi este (a Puskin-vers 9. lett). A 10., A szigetekre szánon című Pehotnij-költemény Blok versével —A szigeteken cíművel felesel (a polgári Oroszország nyomorúságával a szovjet nyomorúságot állítja szembe). A 11.: In modo d'una marcia a költő Schumann-alapélményét közvetíti (közvetlen rokona az Esős tavasz (1989). Pehotnij az akmeistákhoz kerül közel ebben a költeményben. A versnek a ritmusa is ironikus: induló és elégia egyszerre, a forma tökéletessége fogja egybe. A 12., az Alászállás a moszkvai metróba T. Venclova tanulmányozása és az Orpheus-mítosz újraélésén alapul, a 13., az 1991 tavaszán keletkezett A Nagyszínházban című pedig sajátos, kelet-európai nézőponton (lásd még Örkény István Forgatókönyvét). Ám hiába tudjuk, hogy az 199l-es Kerti óda eredetileg ide készült, s hogy mikor kezdődött a folytatás (1. Szentpéterváron újra 1993. 01.08-11. között, aztán a 2. Társbérleti éj, a 3. az Immánuel Kant és a 4. az Álmatlanság. Nem jutunk közelebb a versekhez.

A rövid ideig tartó rádiós műsorok Baka-előadása mellett két támaszunk van: Baka fordításai (V. Szosznora 1986., Tyutcsev, Fet, Bunyin 1986., A.Tarkovszkij 1988., J. Brodszkij 1988., J. Ráinis 1990., B. Paszternak 1990., O. Mandelstam 1991., M. Cvetajeva 1992., VI. Hodaszevics 1992. — s jelenleg az orosz szimbolisták) és tanulmányai: „Felhő felhőt gyúrva jajgat..." Az orosz irodalom mártíriuma 1-6. Délmagyarország 1991.09.28. (Puskin), 10.19. (Dosztojevszkij), 10.26. (Gumiljov), 11.09. (Jeszenyin), 11.23. (Mandelstam), 12.14. (Cvetajeva); Portrévázlatok az orosz költészetből 1-5. Délmagyarország 1992.01.04. (Hodaszevics), 01.08. (Tarkovszkij), 02.01. (Szosznora), 02.22. (Brodszkij), 02.29. (Venclova) — legújabban 88 vers a világirodalomból Bp., 1994. (két Jeszenyin-vers értelmezése). Úgy vélem, ezek az adatok nemcsak a filológusnak jelentenek segítséget.

Baka a 21 verset sajátos rendbe szerkesztette. Az Első füzetbe 5, a Másodikba 9, a Harmadikba 7 alkotás került. S éppen a 21. viseli a ciklushoz kapcsolódó címet: Testamentum). Villontól máig kapcsol ez a cím, de számításba jöhetnek az igazi apokrif iratok is. Sztyepan Sztyepanovics világa akkor is a miénk, ha megtagadjuk: a Hamvas Béla-i önsorsrontásra nem ad felmentést a történelmi változások sorozata. A költő Pehotnij lehetetlen  életkörülmények  között  él,  de  a  lehetetlenséget  nem  a közvetlen anyagi, biológiai feltételek alakítják ki — ez az ember ellehetetlenülésének a következménye. Ilyen körülmények között nem lehet emberi életet élni — Sztyepan Sztyepanovics nem hős, nem bátor, csak éppen az okokkal nincs tisztában. Talán egyszer értékszociológiai vizsgálat tárgya lesz a hös (!), a költő és a kortárs — de mit segít ez már rajta.

 

Angyalkürt ébreszt vagy az Auróra

Agyúszava, mindegy lesz énnekem,

S az is, hogy mennybe szállok vagy pokolra

Taszít alá közömbös végzetem.

 

önnyen szánkra jön a középkori fohász: Isten irgalmazzon az elmenőknek! — de nekünk ki kér bocsánatot? A felmutatott tükör torzképéért mégsem a költő a felelős. S ha elgondolkodunk azon, hogy Pehotnij köztünk él? Van-e jogcím a derűlátásra?

 

„Exegi monumentum aere

perennius..."

(Horatius III.30. 1.)

 

Ady kapcsán említettem egyszer, hogy nincsen lezárt életmű. A költő nem megy nyugdíjba, anekdoták tucatjai szólnak az önlezárás kudarcairól. A Századvég Kiadó kiteljesíti Szörényi László groteszk kritikáját (Szöveggondozás magyar módra (Delfinológiai vázlat) in „Múltaddal valamit kezdeni" Tanulmányok Bp.., 1989. JAK Füzetek 45.), s kiderül: a klasszikusok munkái sem voltak teljesek — hát mikor zárhatjuk ki újabb kéziratok előkerülésének a lehetőségét? A Sztyepan Pehotnij testamentuma nem életműzáró kötet! Akkor miért a nevezetes Horatius-mottó?

Baka eddig megjelent kilenc kötete együttesen is vékonyabb, mint mások pályaösszegzése, életműve. Hogyan és miért lesz igaz az idézet: „Ércnél maradandóbb művet alkottam..."? Azt hiszem, hogy az alkotások világegyeteme helyettem beszél. Baka István munkásságát az 1988-as novelláskötet óta kutatom, vetem össze más kortársakéval és mint gyakorló tanár az elődökkel. Úgy látom, hogy kimagasló formabiztonsága, láttató ereje és létfilozófiája korunk egyik legjelentősebb, bár félreszorított költőjévé emelte. Életművének nemcsak a könyvespolcokon van helye, hanem már a középiskolai oktatásban is! A Kincskereső hasábjain Baka István utat lelt a gyermekekhez — mi is találjunk el hozzá, hívják akár Sztyepan Pehotnijnak, akár Bakó Andrásnak!

Dunatáj 1995/1.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet