Előző fejezet Következő fejezet

November angyalához, 1995

Varga Magdolna: November angyalához Baka István versei

 

November angyalához

Az olvasó, amikor fölüti Baka István új versgyűjteményét, a tartalomjegyzékben a legutolsó helyen találja meg a címlapon szereplő verset. Elgondolkodhat a kötet szerkezetén: a kötetcím — a cikluscímek (6):a ciklusok első versei (minden esetben a cikluscímadó költemények) — a kötetcímadó alkotás. A kör teljes.

A November angyalához című versének határozóragja nyitva hagyja a kérdést: fohászkodik-e a lírai én vagy áldozatot mutat be. Az utóbbi esetben ennek tekinthető az egész kötet; az előbbi értelmezésben a fohász jelentése behatárolhatatlan, hiszen a személyes vágyak egyszerre általánosak és egyediek. A közelítéshez, a feltételezéshez segítségünkre lehet, hogy a forma a petrarcai szonettet idézi, jól érzékelhető eltérésekkel. A forma nem műfaj — ma már középiskolás közhely —, de az elemzőnek nehéz dolga lesz a költemény műfajának meghatározásakor, pedig a mű jelentésének azonosításához elengedhetetlen a műfaji behatárolás is. A verstipológiai vizsgálat kevés támaszt adhat, hiszen a létösszegző, az érték- és az időszembesítő verstípusra jellemző jegyeket egyaránt kimutathatjuk a tizennégysoros szövegből.

A képek és a toposzok egyszerre hétköznapiak és stílusirányzati allúziókat evokálók: a rokokó, a szentimentalizmus, a biedermeier, a romantika, az impresszionizmus és a szecesszió egyaránt eszünkbe juthat, de nem holmi eklektikus kavargásban, hanem a létre irányuló filozófiai szintézisben. S mégsem általánosítható élményként, hanem — engedve a lírai én vallomásának — nagyon is személyesen. Az ősz, a november, az angyal képviselte más(ik)világ — mindezt sorolva a liturgiai és mitológiai háttér szétválaszthatatlanul egybeolvad egy gyermeki/nem-gyermeki fáradtsággal, melynek feloldása az álom és a halál kettős vágya, elfogadása: „Fejem öledbe hajtanám."

Baka egész kötetét reprezentálja ez az utolsó vers, talán csak a lázadó alkotásainak hangulata hiányzik belőle, szinte megsejtetve ennek kilátástalanságát, válasz nélkül maradását és biztos kudarcát. Elégikusságában Epiktétosz, Marcus Aurelius, Montaigne sztoikus derűje fonódik össze kesernyés élettapasztalattal, -szeretettel: „... élni kell!/ S ha élni kell, a kő is énekel" . Az angyalhoz forduló megkapó esendősége pedig újfent ráébreszti lényünket: a filozófia sem véd meg contra vim mortis.

A költő olyan verseinek gyűjteményét adja kezünkbe, amelyeknek legfontosabb gondolatai az élet és a halál, a szerelem és a művészi teremtés kérdéseire keresnek választ — legszemélyesebb helyzetéből, a betegséggel birkózó ember vívódását, hangulatát tükrözve. A bakai életműben mindig is jelen volt a rákérdezés a lét értelmére, a szembenézés a halál fenyegető közelségével, a kutatása a lét dimenzióinak.

 

„A labirintus én vagyok" (Baka István: Thészeusz)

Egyik költeményében a szerző maga adta meg próteuszi hajlamának magyarázatát. A leszűkítés ellentéte a Baka által kedvelt művelődéstörténeti korszak jelmondatának: A világ Isten útvesztője. Titkos misztériumok, rejtélyes átjárók, varázslatos útvesztők, bűvös labirintusok: nem kell a világ bonyodalmait kutatni — elég, ha magunkba nézünk. A szókratészi parancstól a rilkei szentenciáig nyílik meg a létértelmezés tartománya; az analógia nem kötelező, ám a Baka István-i műalkotás a shakespeare-i, hamleti igénnyel készül.

Szerepek és hasonmások labirintusa — így is jellemezhetnénk Baka István új kötetét. Az alakok között találkozunk mitologikus személyekkel (Jézus, Pügmalion, Philoktétész), és gondolkodhatunk azon, hogy vajon a strukturalista, a posztmodern vagy a „régi" pozitivista módon próbálkozunk az értelmezéssel. Megidéződnek elődök, példaképek — Arszenyij Tarkovszkij, Madách Imre vagy Nyikolaj Gumiljov, Szergej Jeszenyin, Marina Cvetajeva —, s az evokáció esetenként az eredetivel összecserélhető („Ezek a versei csak fordításban léteznek") vagy naplókiegészítésként is fölfogható (Tél Alsósztregován). Megjelennek a magyar és a világirodalom „hősei": Háry János és Don José, akiknek a bőrébe bújva a legszemélyesebb élményeit szólaltathatja meg a költő. S természetesen olvashatók Sz. Pehotnij vagy Yorick, a két Baka teremtette költőtárs lírai vallomásai is.

Úgy tűnik, a költő élvezi teremtő kedvét, a teremtett világok és a létező egy egymásba játszatását. S nemcsak élvezi, érti is: bárkit idéz meg, bármelyik meghívott alak korába lép át, sohasem hibázik — néprajzi, poétikai, stilisztikai vagy (kultúr)történeti-politikai értelemben. A bujkálás azonban menekülés is lehet, az idő rázáruló bizonyossága elől. Mindenesetre ezt sejteti a felkiáltás: „De én Uram bakád én hol vagyok" (kiemelés tőlem — V.M.)

 

A ciklusok rendeződése

A verseskötet ismertetésének legegyszerűbb módja a szerzői kompozíció követése. Értelmezésére (részben terjedelmi okok miatt) nem vállalkozom, de első olvasatra is látható, hogy az eddigi kötetek közül ez tekinthető a legtudatosabb szerkesztésűnek. A három — három — hat szerkezet megismétlése, a tizennyolcba rejtett harmincnégy versszöveg egymáshoz való kapcsolódása akkor is elárulja ezt, ha nincs érkezésünk a verseléssel és a rímtechnikával bíbelődni.

 

Háry János búcsúpohara

A három költemény — Háry János búcsúpohara, Háry János bordala, Háry János csőszdala — a népiesség szerepdalait imitálja (1843-ban írja Garay János az elbeszélő költeményt). A magyar Münchausen korcsmában mulattat (talán egyfajta paraszti Yorick?), egzisztenciális helyzete, életkora és egészsége kelet-európai sajátosságokat mutat, amelyek fölé egyedül az alkotás emelheti az egyént, de ki kíváncsi erre a „produkcióóó!"-ra. Pedig Baka remekel: az önmegszólítás és a beszédmódok kombinációja, a keretes szerkezet és a vallomás öntörvényűsége, az emblémák és az allegóriák gazdagabb világgá állnak össze, mint amilyen valaha is volt Garayé.

A versekben olyan, talán a kedvelt Rilkéhez visszanyúló metaforaegyüttessel is találkozhatunk — „pitymallat-alkony-óborok" (Háry János bordala) —, amilyenhez hasonlót Baka eddig csak háromszor írt („halember-vérszaga" — Helsingőr, „Döbling-Magyarország-Pokol" — Döbling, „róka-sans-culotte-fogakkal" — Tél Alsósztregován). Jambikus, bimetrikus 10/11-esei, 8-asai és 9-esei az imitált kor poétikai eszményének követései és példái lehetnek a ma költői eljárásainak. A katona-toposz bővebb értelmezéséhez Fried István tanulmányát ajánlom: Baka István hetvenkedő katonája (A tragikus Háry János) Jelenkor, 1995/6.

 

Vadszőlő

Az e csoportba sorolt versek a költő-fordító orosz irodalmi olvasmányélményeihez kapcsolódnak (Az 1988-as Tarkovszkij válogatás mellett meg kell említeni esszéjét is: Portrévázlatok az orosz költészetből 2. in Délmagyarország 1992.01.08.). A Baka-interpretációban megszólaló nyomorék Arszenyij emlékekből épülő értékvilága B. Paszternak Zsivagójának verseit idézi. Arról az elveszett világról beszélnek, amelyik hasonlít Krúdy sosem-volt-Magyarországára, amelyet azért építünk föl, hogy fénye átszüremlődjék a szürke jelenbe azért, hogy értelme legyen valamiképpen a létnek: „Mert vanni könnyű — lenni nehezebb/ Léleknek, földi árnyképek felett" (Változatok egy orosz témára — az utolsó sort egyébként is kiemeli a rövidebb szótagszám).

A Vadszőlő, a Változatok egy orosz témára, az Orosz szonettek betegség-versek Hamvas Béla-i értelemben: egy kóros és koros kor lenyomatai. E szonettekben — a Vadszőlő 4x4-ese alig rí ki közülük — nemcsak a személyes lét problémái a fontosak, hanem az Ady Endrétől ismerős megrendítő élmény megszólaltatása is: „Minden Egész eltörött". Csak míg Ady ezt részint a jelenben érzi, részint a jövőt prognosztizálja, addig Zsivagó, A.Tarkovszkij és Baka (Pehotnij) lírai énje — s talán az olvasó is — a bekövetkezés után, a befejezettség állapotában éli meg: „Míg össze nem roppannak falaim/ Vadszőlő-terhű éveim alatt."

 

Gecsemáné

Az újszövetségi nagycsütörtök estéjének, éjszakájának a hangulatát, a magányra és szenvedésre ítéltetés fájdalmát és dacát szólaltatják meg a ciklus költeményei.

A Gecsemáné (1.), a Zsoltár (3.) és a Csak a szavak (6.) című alkotásainak írásjel nélküli, már-már rapszodikus áradásai feleselések Istennel, de nem az Ószövetség prófétáinak, pátriárkáinak és királyainak modorában, hanem a 20.század profán hangján, a szerző ateizmusát is „beledolgozva". A lírai én magára maradását szólaltatja meg a költő, akin a testi szenvedésben nem segít sem az intellektus pascali okossága, sem a sztoikusok derűs életszemlélete. „Lélek vagyok, ki testkoloncát/ hurcolva folyton megbotol/ a semmi és a lét közötti/ küszöbben...", „....riadtan tévelygek a szavak között" (Csak a szavak) — összegzi Baka e lélekpróbáló idők állapotát.

A ciklus többi verse — Szekér (2.), Siralomház (4.) és a Klepszidra (5.) a klasszikussá váló bakás kép- és embléma-alkotás remeke. A Szekér 12. és 20. sorának variációi kibontják az egyébként zárt költeményt. A Siralomházra az életmű szófordulatai jellemzőek, miközben rájátszik a Munkácsy-képre (akár Babits). A Klepszidra pedig egy találó kórházi képet használ föl élethelyzetének érzékeltetésére.

A művek központi témája az idő — amelynek képi megfogalmazása Bakánál nem a repüléshez, hanem a folyóhoz kapcsolódik. Ez materiálisabb, érzékelhetőbb, ezért testünknek több köze van hozzá, mint a repüléshez. A versek ideje a folyóvíz-metaforával megállíthatatlanabbnak, végzetszerűbbnek tűnik, mint a másik toposzba rejtett jelentés. Ezzel az idővel küszködik a művész, az ember, ehhez az időhöz szűkül a tér: „Nagyon közelié lett a távol,/ Már félig benne élek én".

 

Tél Alsósztregován

Két szonett-triptichon fog közre egy Carmen-variációt — az epikus háttér ezekben a versekben éppen úgy hozzátartozik a műértéshez, mint az Aeneas és Dido, a Fredman szonettjeiből és a Trisztán sebe című alkotásaiban.

Az 1993-as (ez az egyetlen korábbi vers) Madách-parafrázis a Tragédia társa is lehetne — a személyes kérdések felvetésében. Férfi és nő, férj és feleség, házas-, ágyastárs és szellemi partner jelentésvilága feszül egymásnak a provinciális kúria belső terében, vívódva a zsenialitás és a dilettantizmus között. Baka-Madách még nem döntött semmiben, de a döntés már meghozatott: „...bástyáim között/ Toporgok én, király, — megütközött/ helyettem és elhullott a királynő."

A három Carmen-dal is a szecessziót idézi. A Bizet-operába is beillő három ária a Márton László-i rájátszással (Carmen) a ma világába lépteti be Don Josét, akinek lírai énje, érzelmi-képi megnyilatkozásai ismerősek Baka versvilágából. Ám a költő itt nem az evokáció, nem az imitáció miatt választja a közismert figurát. Olyan érzéseket szólaltat meg, amelyeknek a költő ad új jelentést — ez a merészség képes felelni az allúziók és a reminiszcenciák keltette kérdésekre.

A másik hármas-szonettel a reneszánsz, de inkább manierista eszközök segítségével állít emlékjelet Tündének, feleségének. A Michelangelo óta feltámasztott Pügmalion-mítosz akarva-akaratlanul magában hordozza az eddigi értelmezéseket. Van valami tragikus abban, hogy a Tünde névbe érzett jelentés kihívásának (Vörösmarty óta hány nőalak könnyedsége!) kővel próbál méltóan megfelelni a szó mérnöke. A vers a Fredman szonettjeiből című alkotásra emlékeztet már abban is, hogy az enjambement-ok egyetlen, 42 soros versszöveggé kapcsolják össze a három petrarkai szonettet. De kapcsolódik azért is, mert ebben is a rázáruló időről szól, amely elől talán a szerelem jelenthet egyedül menekvést — egy másik mitikus szöveg értelmében: „Mert erős a szerelem, mint a halál..."

 

Yorick visszatér

A ciklus verseiben — Yorick visszatér, Yorick panaszdala és a Búcsú barátaimtól — talán arra való az alantas szóhasználat, a trágárság, a travesztia és a blaszfémia, hogy elfedje sarával a nyilvánvaló tényt: a clown álcája eltört, tálcán nyújtott sületlen élceinek vágya egy — ne vegyük észre mögötte a didergő, szenvedő embert. Mégis mintha Baka e kötetben itt lépné át először a személyesség határait: „koalíciós partnere", „égi parlament", „kétharmaddal dönt a történelem". (Yorick visszatér) A sötétség versei ezek, mint ama régiek is (Yorick monológjai), de — hasonlóan a ciklusnyitó Helsingőrhöz — az ezekbe rejtett üzeneteket sem lehet röhögéssel hallhatatlanná silányítani. Az evokációk száma megszámlálhatatlan, csak a befogadó műveltségének függvénye: az önidézésnek azért határt szab az átlagosnál kisebb terjedelmű életmű.

A 10-es, 1 l-es sorok alig érzékelhető kombinációi drámai monológokká formálják a hosszú verseket, becsapva fülünket a véletlenszerűen elmozduló rímekkel, szemet szúró soráthajlásai pedig csak elvétve támasztanak alá kiemelt jelentést. Talán az egyetlen árulkodó sor a ciklus 3. versének 12 szótagos sora: „Ahol a nép most kolbászért áll sorba", de ez is csak szomorúsága miatt. Az egykor elkötelezett költőként induló Baka rezignáltan és pesszimistán néz Yorickja igazmondó púpja alól a jelenre, s még a dacos visszavágás sem vigasztalja igazán: „De nem ti én én támadok fel újra" (Yorick visszatér).

 

Philoktétész

A ciklus címadó alkotásában a zenei kompozíció (akár A tükör széttört című versében) ellenpontozza a tartalom és a képek sötét tónusát — a Baka István-i kompozícióról bővebben Árpás Károly tanulmánya szól: Egy verskompozíciós elvről in Szemiotikai szövegtan 8. Szeged — megjelenés előtt. A nyitó költeményben is (például csak egy idézetében: „...rímefosztva úgy/ kongatja még a jambusok kolompját" P. Verlaine Költészettana, és Arany János Naturam furca expellas... című verse idéződik meg), a ciklus többi darabjában is már-már regisztrálhatatlan az evokációk száma. A zénoni apóriákra is rájátszó költemény mint részben az egészt mutatja föl, hogy a Baka-életmű szerves része az irodalomnak, a kultúrának.

Az Én itt vagyok, a Strófák 1., 2. és a Van Gogh börtönudvarán című alkotásokban a Gecsemáné ciklus verseinek Isten-témái, -motívumai térnek vissza (lehetne gondolni a R.Wagner-i szerkezetre). Baka István istenes versei nemcsak a személyes lét művészi inkarnációi, hanem egy nemzedék világképének megrendüléséről szólnak. A lírai én mintegy rádöbben a kezébe adott, kapott kártyalap hamisságára, hiszen a világ tagadva sem olyan, amilyen valójában lehet.

Az Orosz triptichon címéből arra következtethetünk, hogy az ikonosztázra is utaló három jellemrajz nemcsak tisztelgés a mesterek — Nyikolaj Gumiljov, Szergej Jeszenyin és Marina Cvetajeva — előtt (lásd például a Délmagyarországban megjelent esszéit vagy a 88 híres vers és értelmezése a világirodalomból című könyvben közölt tanulmányát), hanem — ahogyan ez a művekből és a megjegyzésekből is kiderül — ez a vers a költő hangulatának, életérzésének egyik mélypontja. Három (vagy négy) költemény után emelkedik csak föl a záróvers magasságába, hogy megszólaljon a November angyalához elégiko-ódája! Kevés olyan kötete van Bakának, amelyik ilyen zárlattal fejeződik be.

 

Május-ígéretek

Hatodik éve, hogy a könyvhéten újabb és újabb Baka-kötetekkel ismerkedhetünk meg: Égtájak célkeresztjén (Válogatott és új versek) 1990., Beavatások (Vers és próza) 1991., Farkasok órája (Versek) 1992., Sztyepan Pehotnij testamentuma (Versek) 1994. Azt ugyan nem tudom, hogy mekkora a nyomdai átfutás ideje, de a Jelenkor Kiadó mindent megtesz azért, hogy a korábban mellőzött költő versei azokhoz is eljussanak, akik már nem tudnak eligazodni a magyar irodalmi élet „mediális" dzsungelében, akik már nem tudják előfizetni a rangosabb heti- és havilapokat.

A vékony kötet — hiszen csak hétszázharminchat sorból áll — a pécsiek munkáját dicséri: kézbe simuló, diszkrét. Baka István vidéki költőként lett országos hírűvé, személyes világa részévé kötődik valamennyiünk világának. Érdemes lenne műfordításait, tanulmányait, tárcáit és drámai munkáit is közreadni, akár életműsorozatban is. S addig, ... addig várjuk az újabb Baka-könyveket. (Jelenkor, Pécs, 1995)

Forrás, 1995/10.

 

Árpás Károly: A fohászkodó (Baka István: November angyalához)

A kritikus bizonytalansága

A recenzens helyzete nehéz. Egyszerre kell szembesülnie egyrészt a műalkotással és azok kompozíciójával: a kötettel, másrészt azokkal az információkkal, amelyek irodalomtörténeti tényekké kövülnek majd.

Baka István új kötete önmagában is jelentős, hiszen a kötetben megjelent tizennyolc alkotásból egy 1993-as, kettő (az is egy vers része) 1995-ös, s a többi annyira új és egységes, ahogyan eddig egyetlen kötetében sem: mind a megelőző 1994-es esztendő termése. Hétszázharminchat sor — mérhető-e terjedelemre az esztétikai élmény?

A költő siet — a betakarítás évszámai imponálóan sorakoznak: Égtájak célkeresztjén (válogatott és új versek) 1990., Beavatások (próza) 1991., Farkasok órája (versek) 1992., Sztyepan Pehotnij testamentuma (versek) 1994. A költő siet? Erről szó sincs — a közölt versek olyan műalkotások, amelyek a gondosság tekintetében minden poétikai követelménynek megfelelnek, miközben őrzik Baka István-i jellegzetességeiket. Baka István — talán Pilinszky Jánoshoz hasonlóan — hosszú ideig hallgató költő volt. A hallgatás érlelte az utóbbi öt év látványos fölfutásának verseit, mégsem lenne helyes a hallgatás, az elhallgatás dimenzióiból ítélni meg ezeket a költeményeket. Már csak azért sem tartanám szerencsésnek, mert a befogadó nem ismerheti a műfordító Baka teljesítményét — csak az kaphat pontos képet az életműről, aki erre is figyelmet fordít. A könyvkiadás adósunk máig egy könyvvel: Baka István összegyűjtött műfordításainak közreadásával.

A kapcsolat a szerzővel — sokszor megnehezíti a kritikus dolgát. Az elfogultság azért okoz gondot, mert nem lehet, vagy legalábbis nehéz a személyiség vonzásától eltávolodni (s ha másik végletbe sodródom?), s vajon lehet-e objektív általában a recenzens? Pedig mind a Baka-életmű, mind a jelen kötet megérdemli, hogy — élményeinktől akár elvonatkoztatva is — a potenciális befogadók körét tágítandó: az igazságra törekedjünk! Mi az igazság? A lassan kétezer éves kérdésre nem tudunk megnyugtató választ — helyettünk szól a mű, mely a befogadóval eggyé válva lehet csak az egyetlen helyes válasz, ha... „Ha, akkor az véletlen." (Esterházy Péter)

 

A kompozíció példája

A szerző hat ciklust formált az 1993-as, 1994-es és 1995-ös verseiből. A recenzió terjedelmét meghaladná, ha a cikluskompozíció történetét fölvázolnánk — az azonban tény, hogy ennyire egyértelmű, világos és követhető szerkesztéssel eddig egyetlen Baka-kötetben sem találkozhattunk.

A hat ciklus, bár eltérő mennyiségű és terjedelmű költeményt tartalmaz: az első hármat (72 sor), a második szintén hármat (58 sor), a harmadik hatot (118 sor), a negyedik ismét hármat (144 sor), az ötödik is hármat (138 sor) és a hatodik megint hatot (206 sor). A költő a csoportok belső rendjének a kialakításában is következetes: minden esetben az első alkotás a cikluscímadó vers. Érdemes összeolvasni a cikluscímeket és a cikluscímadó költeményeket — Háry János búcsúpohara, Vadszőlő, Gecsemáné, Tél Alsósztregován, Yorick visszatér és Philoktétész —: valami titkos jelentés rejlik mögöttük, szinte a szemünk előtt tárul a tér és az idő. S akkor még nem is vizsgáltuk meg az 1:2, 1:2, 1:5; 1:2, 1:2, 1:5 aránypárokat! Pedig a misztikával, kabbalával, transzcendenciával hangsúlyozottan foglalkozó Baka miatt ez egyáltalán nem elhanyagolható kérdés.

Külön figyelmet érdemel, hogy a kötet címadó verse viszont a fentiekkel ellentétesen, kötetzáró műként jelenik meg! Bizonyára az sem véletlen, hogy a hatodik, a Philoktétész című ciklus utolsó alkotásaként. Valószínűnek tartom, hogy az olvasóban kialakuló kristályos tisztaságú kötetszerkezet képzetét a választott formák is nagyban befolyásolják. A nyomdai tükör is alátámasztja ezt. A petrarcai szonettek majdnem egyharmadát adják a kötetnek, de nem egységes tömbben: a második ciklusban kettő (egy címhez kapcsolva), a negyedikben is kettő (de mindkettő három-három tulajdonképpen) és a hatodikban egy (ez éppen a címadó). A kedvelt 4x4-es „magyar szonett''-jeiből csak két ciklus tartalmaz néhányat: a második egyet (éppen a cikluscímadó) és a harmadik kettőt (egymás után). Feltűnően sok van az 5x4-esekből — ez eddig ilyen nagy arányban sosem fordult elő: az elsőben egy, a harmadikban kettő, a negyedikben egy (s ezeket a „részverseket" összefogja a Carmen-téma) és a hatodikban újra kettő (s ráadásul a középső kettős). A 18 versből 14-nek a szigorú zárt formája még az avatatlant is a kompozíció erejére figyelmezteti. Ezt a hatást „semlegesíti" némiképpen az írásjelek elmaradása számos versben, vagy a sor-, versszak- és versáthajlások gyakori előfordulása.

A fentiek a tüzetesebb vizsgálódás előtt is bizonyítják, hogy Baka István a nagy „poéta doctus" elődökhöz felnőve az egyik legavatottabb ismerője a költői formáknak. Látványosan egyszerű kötetkompozícióját át- és átszövik formaötletei, stilisztikai, verstani bravúrjai. Átszövik — de mesteri visszafogottsággal: még amikor „rájátszik" is valamilyen, a megítélést egyszerűsítő megoldásra, akkor is, mint a régi intarziás bútorokon vagy rokokós, biedermeieres varázsképeken egyszerre egy új, nem sejtett jelentés tűnik elő. A kompozíció monolittá, „menhír"-ré csiszolja, sajtolja az azt alkotó költeményeket — nehéz lenne közülük egyet-egyet kiragadni.

 

A ciklusokról

Ha az egész kompozícióra tekintünk, akkor számba kell venni a kisebb egységeket is. Lehet, hogy a ciklust már a biedermeier is föltalálta (Zolnai Béla: A magyar biedermeier Bp., 1993. 164-165., 189.), ám a magyar irodalomban Ady Endre az első, aki az életművét építi így: vers — versek: ciklus — ciklusok: kötet — kötetek: zárt (mert lezárható) életmű. Baka verseinek, ciklusainak és köteteinek olvasásakor nehéz nem gondolni az Ady Endre-i példára. (Ez egyébként egyáltalán nem olyan ritka a mai magyar irodalomban: a Szegedről induló Géczi János például így tervezte meg kezdetben az életművét.) A ciklusokon belül az egyes versek is alkothatnak elkülöníthető csoportokat. Ezek a kisebb egységek olyan versek, amelyeket egy cím alá rendelt a költő, vagy sorszámmal, vagy önálló címmel — a II. ciklus harmadik verse ilyen (2 mű), a IV. ciklus mindhárom költeménye (3-3 alkotás), valamint a VI. ciklus második (3) és negyedik (2) opusza. Így az eredetileg tizennyolc alkotás harmincnégyre bővül (ez Fibonacci-szám).

Ezzel csak jelezzük a lehetséges továbbgondolás irányát. A ciklusokról éppen úgy nem lehet kimerítő elemzést írni, ahogy a kötetről és a versről sem. Kísérletünk értelme annyi, hogy közelítésünkkel fogódzót adhatunk azoknak, akik csak most kezdik bejárni, megismerni, föltérképezni a Baka István-i teremtett világot.

 

Háry János búcsúpohara

Garay János 1843-ban írt elbeszélő költeményéből emelte ki a költő az újabb alteregó-figurát, kinek kilétéről az eredeti árulkodik: „És itt magát értette az obsitos baka, / Ámbár lovon sosem volt éltében jómaga: / De annyit emlegette és annyiszor lovát,/ Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát." (kiemelés tőlem — Á.K.). A keretes szerkesztésű alkotásban nemcsak az obsitos vitéz jelenik meg az archaizáló latinizmusokkal, hanem a távlatokkal ironikusan játszó költő is: százötven év megszűnik, Garay vagy Baka, az E/3-as és E/l-es elbeszélő fölcserélhetősége és összemosódása — miközben Szekszárdra utal a szerző, az obsit fogalma kosztolányis távlatot nyer (lásd Ének a semmiről és „A Nixbe ejt le prüsszentő halálom" viszonya). Az elbeszélő költeményt sejdítő 10/1 l-es jambikus sorok laza keresztrímben kapcsolódnak egymáshoz, jobbára asszonáncok, de azokból is a gyengébb hatásúak.

A ciklus középső verse az öt liter tokaji aszúval is díjazott Háry János bordala. Az ajánlás — Az Alisca Borrendnek — szintén a reformkor és a boldog békeidők (a Szekszárdi mise Séner Jánosának ideje) világát idézi, de áthomálylanak a bordal világán a ma nem babits-kefebenkei sötét tónusai is. A jellegzetes bakás képek a népies, párrímes nyolcasokból robbannak elénk, közülük kiugrik az életmű negyedik láncmetaforája: „pitymallat-alkony-óborok!" (3.vsz.) — az első a Helsingőrben olvasható: „hal-ember-vérszaga", a második a Döblingben: „Döbling-Magyarország-Pokol", a harmadik a Tél Alsósztregován 2. szonettjében; „róka-sans-culotte-fogakkal". E kép stilisztikai értelmezéséhez Varga Magdolna tanulmánya lehet támasz: Baka István stílussajátosságainak vizsgálata. (Jelen kötetben is.) Szeged, 1992.

A harmadik vers — Háry János csőszdala — szintén keretes szerkezetű  költemény;   a  csősz-figurában  nemcsak  a  Háry  János-i vitézség veszti fényét, de besuhan az Ady Endre-i meg nem értett, érdemtelen sorsra jutott zseni tragikuma is. A létösszegző allegória lezárja a ciklust, véglegessé formálva azt a figurát, amelynek értelmezését Fried István kísérelte meg a Baka István hetvenkedő katonája (A tragikus Háry János) című tanulmányában (Jelenkor, 1995/6.).

 

Vadszőlő

Aki a Baka válogatta és fordította 1988-as kis kötetet ismeri, annak ismerősek ezek a versek is. Nemcsak a Pehotnij-kötet forrásvidékének megismerését jelenthetik, hanem azt a bensőséges viszonyt is bemutatják, amely a költőt Arszenyij Tarkovszkijhoz fűzi. Az ajánlások és a lábjegyzetek („Ezek a versei csak fordításban léteznek.") által kifeszített háló versei — Vadszőlő, Változatok egy orosz témára, Orosz szonettek I, 2. — összeszövődnek más Baka-művekkel (s nemcsak pehotnijokkal), hogy azt a regionális kulturális érintkezést hitelesítsék, amely ugyan a hatalmi/politikai-történelmi sorsközösség függvénye, ugyanakkor ezek a művek lentről nézetten/érzékeltetve egyetemes emberi létélményt fogalmaznak meg. A terjedelmi okok és az orosz irodalom ismeretlensége a magyar olvasók körében bizonytalanít el, hogy mit emeljek ki ezekből a szenvedés-versekből, amelyekben orosz - kelet-európai módra átcsillog az emberiesség tolsztoji reménye.

A kísérletező és forma-normatív versek csemegék a poétikát és a verstant értő közönségnek; játékos kihívást is hordoznak: hogyan szólalhatnak meg ezek a művek az általunk ismert(?) orosz nyelven. Baka István — aki Puskintól a legújabb kortársakig fordítja (nívódíjakkal!) az orosz irodalmat — a nyugatosok mércéjének is megfelelve tágítja világképünket, bővíti önismeretünket.

 

Gecsemáné

A századforduló fine de siécle szecessziós témavilága szűrődik be a ciklus hangulatába. A franciás, könnyed megoldások (századvég, ezredvég) értékét a létösszegző versek szorongásos ironikussága, gunyoros depressziója adja. A Gecsemáné Olajfák hegyi, nagycsütörtöki  számadását a paraszti-népi hiedelemvilág szóhasználata oldja. (Megjegyzem, a kézirat 22 sora rejthet utalást a tördelésre: 10-4-8 soros egységek különülnének el egy-egy tollvonással.) A Szekér című versben fölsejlik az ismert Pilinszky-kép (Harbach 1944), de az egyetemes halálfenyegetés a bakai lírai énre szűkül. A Zsoltár a Balassitól Adyig, Babitsig ívelő jóbos, ábrahámos feleselés verse, már-már voltaire-iánus ateista színezéssel. A Siralomház pedig a Babits által is fölhasznált Munkácsy-élmény újragondolása, de más távlatokban, dimenziókban — ismét a lírai én világára szűkítve (s itt érzünk legtöbb kapcsolódást a Háry-ciklushoz). A Klepszidra rokokós, biedermeieres képe, miközben az infúziós tartozékokkal mosatik egybe, Kosztolányira emlékeztető módon a Molnár Ferenc-i gyermekkorélményét (nemzedékek kötelező olvasmánya) idézi föl egy Mint aki a sínek közé esett-pillanatban. A Csak a szavak című alkotásában az első és a harmadik versszak kezdő sorának nyitóképe — Isten versként ír a térbe(?) — önevokáció is egyben: az Égtájak célkeresztjén záróversét hívja elő (Tájkép fohásszal).

Baka István számára fontos a hagyomány és az életmű. Távol áll tőle és költészetétől a neoavantgárd és a posztmodern tagadás — helyette az „igenlés" határozza meg e ciklusát is. A 10/1 l-esek és a 9/8-asokjam-bikus sorainak váltakoztatásába itt-ott bezengeti a magyaros ütemet is, de akkor is a mívességre törekszik, amikor vakrímű sorok követik egymást. Négysorosai plasztikusan érintkeznek a témával, akár 4, akár 5, akár 6 versszakról van szó — a Gecsemáné blank verse-szerűsége pedig drámai monológképzetével háttérdrámát tételez föl (a profán, szubjektív Passióértelmezésre itt nem tudunk kitérni).

 

Tél Alsósztregován

A ciklus három epikus indíttatású kompozíciót fog össze: Madách falusi vállalt magányát, melyben sűrűsödik a feleségével történő végső szakítás kérlelhetetlensége, a Mérimée—Bizet—(Saura) Carmenjából Don José önvallomását, és mintegy az utóbbihoz kapcsolva egy önéletrajzi szonett-trilógiát.

Az 1993-as Madách-pályázaton első díjat kapott Tél Alsósztregován című hármasszonett kapcsolható korábbi műveihez: Aeneas és Dido, Fredman szonettjeiből és a Trisztán sebe. Baka utat talál az eddigi verses- és fordításkötetekhez, teremtett figuráihoz, elbeszéléseihez (Vasárnap délután), hangjátékaihoz (Isten a városban avagy a csodaszarvas pusztulása), sőt tárcahőseihez, akár Darvasi-alakokhoz is. Ahogy a Tragédia átsejlik a kúriai hangulaton, úgy jelenik meg egyre több Baka-utalás, hogy a kétféle teremtett világ összeérésével az ábrázolt két világ is összemosódjon, hiszen sorskérdései is egyek. Ezt az egymásba játszatást és mégis elkülönülést szolgálják a formai, poétikai ötletek, megoldások is.

A Carmen három carmenszerűségét (lat. dal) még úgy is kiemeli a forma, hogy az elsőben 9/8-asok váltakoznak, a második csupa 8-as, a harmadikban pedig 8/9-esek támasztják alá a mindenütt azonos keresztrímeket. A népdalforma Nagy László Lorca-fordításait is idézi, ám képeiben olyan jellegzetesen Baka István-i, hogy José alakja (gyalogcsendőr, finánc) szintén Baka alakmásának tekinthető — ezt az azonosító feltételezést életrajzi adatok is megerősíthetik. Szemünk láttára lesz Joséból Baka, mert a lírai én ilyen expresszív szenvedélyessége talán még a zenében sem érzékelhető. (S nem ilyen szenvedélyes a libretto gyenge magyarításának, Márton László Carmenjének főszereplője sem.) A költő úgy tud szólni a halálra, életre szóló szerelemről, ahogy a magyar irodalomban eddig kevesen — s mint előadó is maradandó élményt nyújtott a rádióban.

A harmadik ismét szonett-trilógia: a feleségének ajánlott Pügmalion a Magdolna-zápor szerelmes verseit idézi, de az ív hasonlóan töredezett, mint a ránk maradt klasszikus ókori görög épületek. Húszegynéhány év — és az egymásra utaltság döbbenete visszhangzik a műben, amely rezignáció helyett dithüramboszba vált át: „...Fogadd lángját tüzemnek!/ Hidd el, szivem kevéssel is beéri:/ S nincs vágya más — csak égni, égni, égni." A vers lendülete egységesebb, mert a három szonettet nyelvtanilag egy szöveggé formálja a nagy áthajtásokkal — ez a megoldás is jellemző az utóbbi években Baka Istvánra.

 

Yorick visszatér

Hosszúversek alkotják az ötödik ciklust, amelyeknek értelmezését nehezíti az írásjelek hiánya is. A művek egyértelműen az evokációra épülnek, az önevokáció mellett József Attila, Rimbaud és Villon a legtöbbször megidézett alkotó. A Yorick visszatér nehézkes formáját a 10 soros versszakok belső finom eltérése adja: megváltozik a rímkombináció, elmozdulnak a szótagszámok, s a 10/1 l-es jambusokba hol szimultán módon, hol bimetrikusan belevegyül a magyaros verselés is. Másrészt a fáradt Yorick olyan hibákat is elkövet, mint a második versszak 4-5. sora közötti durva áthajlás, mégis kor- és személyiségfestő ez is. A lírai én azonosíthatóságát szolgálja az utalás: „...De én Uram bakád én hol vagyok..." (kiemelés tőlem — Á.K.).

A Yorick panaszdala a Yorick arsch poetikája párverse lehet, főleg trágár travesztiája miatt, de különbözik attól, mert ebben a panaszban minden szót a szenvedés formált blaszfémikussa. Az alantasságnak a testhez kötöttség mellett azért is van létjogosultsága, mert a lírai énnek a maga hitetlenségében és hittelenségében Hamlet és a régi, jó Dánia vesztével semmi nem maradt, csak az alattvaló káromkodás súlytalan dühe.

Búcsú barátaimtól — a ciklus utolsó verse végül is nem került a kötet végére. Baka 1995 januárjában illesztette be utolsó előttinek a legkésőbb elkészült műveket — csak egyetérthetünk a költővel, hogy nem bontotta meg a kompozíciót. Az utolsó vers tehát nem utolsó. Azonban így is olyan utalásokat találhatunk, amelyek még inkább egységes életművé gyúrják Baka István költészetét. A vers helye a gyűjteményben nem engedi meg, hogy jelentését „túlbecsüljük", a befejező búcsú inkább az alteregókat illeti, mint a barátokat és a befogadókat: Bakának még van mondanivalója, a költő nem hallgathat el.

 

Philoktétész

Azt hiszem, hogy az összehasonlító irodalomtudomány művelői kedvükre olvasgathatják a ciklus verseit. Evokációk és önidézések a világ-és magyar irodalom szövegei mellett a Baka-szövegeket is játékba hozzák": már-már József Attila-i minden mindennel összefügg értelemben.

A Philoktétészből én a zenei szerkezetet emelném ki: 1. A (1.sor), 2. B (1.sor), 3, A' (1.sor), 4. B' (1.sor), amely tökéletesebben érzékelteti A tükör széttört (1980) négyes zenei variációit. Figyeljünk az egységek sorszámára és szótagszámára! Az Orosz triptichon című költeményben nemcsak Jeszenyinre emlékezik, hanem a századelő orosz művészeire is. A Gumiljov a Csekában, a Jeszenyin az Angleterre-ben és a Cvetajeva Jelabugában című imitációs szerepjátékok a halál előtti pillanatot kívánják megragadni: a lírai én egyes szám első személye és „nevetlensége" a szerző kétségeiről és kérdéseiről árulkodik.

Az Én itt vagyok újabb nekifutás az ember-Isten viszony értelmezésére, párosrímű önálló egységével külön fölhíva a figyelmet a zárásra: „Megszabadultam tőled mégis árvád/ Vagyok Uram ki várva várva vár rád." A Strófák 1., 2. és a Van Gogh börtönudvarán című versek összekapcsolódnak — nem a téma, hanem a versszituáció miatt: akár a rab, így érezheti magát a lírai én, hiszen a séta egyszerre nyitja meg a szabadságot jelképező-ígérő eget, s szembesíti a falakkal, a test korlátaival, az ehhez kapcsolódó szenvedéssel. Hosszú lenne fölsorolni a bakás börtön-toposz jelentését adó, árnyaló verscímeket. S ki merészkedne az eredet, a hatásvizsgálat zsombékos vidékére?

 

November angyalához

A címadó verset vizsgálhatjuk önmagában, összevethetjük a ciklus többi versével, tekintettel lehetünk arra, hogy a költő mindkét kötettervében ezt tekintette legfontosabbnak — nem biztos, hogy közelebb jutunk a költői üzenethez: „Csak egyet nem mondhattok ki/ A legnagyobbat a Titoktalant" {Búcsú barátaimtól).

A petrarcai szonettformát jóformán csak szerkezetében őrzi, hiszen a tízes jambusok igencsak jambikusak, a rímek hangsúlyozottan keresetlenek, sőt, s a szokatlan szóösszetételek próbára teszik a felolvasót. Ám az oktett és a szextett szabályos zárása és kapcsolódása mesterre valló, Petrarcát idéző; csak az arany babérlomb kék lege helyett krizantém-ölű „őszöm angyala" vár. S a várakozás sejtelmessége teszi még elégikusabbá az ősz-toposz lehetőségeit kibontakoztató versvilágot.

Várakozás és ősz-érzet: nemcsak a vers, a ciklus, hanem a kötet egészét meghatározó életérzés ez. Ennek is az állandó kettőssége szólal meg a könyv opuszaiban: ki várakozik/ kire várakozik, és honnan értelmezi az őszt — tavasz és nyár felől vagy a tél felől: az alkotó döntött — s bár ebben a harcban elfáradt, sebeket szerzett —, de alkotni, élni akar.

A költő az irodalmi tényben tárgyiasítja önmagát. Ez csak akkor válik élővé — s így igaz a Baka által kedvelt vámpír-toposz is —, ha élők adnak neki életet. A karcsú kötet kínálja magát, a Baka-versek létélménye mindannyiunké lehet. Higgyünk magunkban, és mondjuk ki a Mester szavait: Kelj föl és járj! Olvassunk Baka-műveket! (Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995.)

Tiszatáj, 1995/11.

 

 

Árpás Károly-Varga Magdolna: November angyalához Baka István újabb versei

Ahol állunk, kezünkben a könyv

Hét esztendeje olvasom már a költő munkáit kritikusi figyelemmel, reménykedve abban, hogy segíthetek másoknak az értelmezésben. E hét év alatt az életmű java született meg: A kisfiú és a vámpírok (kisregények és színmű) 1988., Égtájak célkeresztjén (válogatott és új versek) 1990., Beavatások (vers és próza) 1991., Farkasok órája (versek) 1992., Sztyepan Pehotnij testamentuma (versek) 1994. Az előző négy kötet — Magdolna-zápor (versek) 1975., Tűzbe vetett evangélium (versek) 1981., Szekszárdi mise (elbeszélések, színmű) 1984., Döbling (versek) 1985. — sem volt ismeretlen, de úgy vélem, hogy az idei kötet inkább amazokhoz kapcsolódik szorosabban, mint ezekhez. Szükségesnek tartom megerősíteni a lexikális adatokat, mert az életmű terjedelme nem áll egyenes arányban a költő munkásságának jelentőségével, s a kötetek példányszáma is mindig korlátozott volt: vajon hányan vannak, akik a teljes Baka Istvánt olvasgathatják?

Aki a költőt ismeri, az gyakran nem is sejti, miért költő, milyen költő, milyen ember. A közelkép is torzít, aránytalanná tesz tulajdonságokat..., de lehetünk-e előítélettől mentesek, ha ismert művészről van szó? Amikor Baka István verseskötetét kívánom bemutatni, kicsit elbizonytalanodom: mit mondhatok a költőről azoknak, akik gyermekkorától ismerik, akikkel együtt nőtt fel, akik naponta találkozhattak vele. Nehéz a feladat: elválasztani és elvegyíteni az egyedit az általánossal, az igazmondás megkérdőjelezése nélkül. Pedig a mese megkérdőjelezése 1843 óta, mondhatni, a tüsszentő szekszárdiak egyik jellemzője. Jobb is, ha a nyilvánvaló tények szólalnak meg helyettem.

Vegyük hát kezünkbe a némiképpen sötét borítójú kötetet (Németh Pál munkája), lapozzuk fel és olvassuk úgy, ahogy először kezdtünk hozzá „komolyan" az olvasáshoz. A nyomdai tükör és a tartalom segít az eligazodásban, a nagyobb egységek léte ajánlja magát: így kell közeledni a Baka István-i teremtett világhoz. (Lehetne persze egyedi követési sorrendet kitalálni, ám úgy gondolom, hogy a többszörös elrendeződés — egy címhez több vers, egy ciklushoz megfelelő számú és sorrendű több költemény, illetve egy bizonyos kötethez meghatározott mennyiségű és sorrendű mű léte és „beállítottsága" elég ok ahhoz, hogy a szerzői sugallatot kövessük.

 

Háry János búcsúpohara

A három Háry-vers akár retorikai fogás is lehetne (a jóakarat megnyerése), s egyben tisztelgés a szülőváros előtt. Az elhíresült baka, aki huszárnak meséli magát, Kodály Zoltán és Jankovics Marcell feldolgozásai óta nemcsak a város, hanem a magyarság egyik arche-típusává emelkedett — lásd még Fried István tanulmányát erről a kérdésről (Baka István hetvenkedő katonája (A tragikus Háry János) Jelenkor, 1995/6.). Hogy a versek milyen mértékben kapcsolódnak az ősi szekszárdi borvidék hagyományaihoz, vagy a János-pohár régi, ma már talán csak a néprajztudományból ismert búcsúszokásához, azt majd a tüzetes ellemzés döntheti el.

A Háry János búcsúpohara — bár azt ígéri — nem tószt. Keretes szerkezete ugyan lehetővé tenné ezt az értelmezést is, de a Garay János népiességétől idegen 10/11-es jambusok akkor is ellentmondanának ennek, ha különben az archaizáló szavak, a germanista és latinista szó- és mondatszerkezetek támogatnák is ezt a föltételezést. S akkor még nem is szóltunk a hiányzó írásjelekről, amelyek a modernség bélyegét ütik a költeményre.

Háry János bordala — amelyet az Alisca Borrendnek ajánlott a költő (s az 1994-es bordalversenyen első díjat is nyert vele) — hangsúlyos verselésén itt-ott átüt a rímes időmértékes verselés. A kaján képek között azonban föltündököl egy láncmetafora: „pitymallat-alkony-óborok!" (3.vsz.). A ritka előfordulásokból az első a Helsingőrben olvasható: „hal-ember-vérszaga", a második a Döblingben: „Döbling-Magyarország-Pokol". E kép stilisztikai értelmezéséhez Varga Magdolna tanulmánya lehet támasz (Baka István stílussajátosságainak vizsgálata Az MTA NYTI pályázatára benyújtott pályamű /kézirat/ Szeged, 1992).

A befejező Háry János csőszdala ismét keretes szerkezetű, 9-es jambikusai a lírai én létösszegző és allegorikus szándékait szolgálják. Az otthoni tájban csősszé csúszott Joannes Háry (inkább Hári Jani bácsi) lírai önvallomásában mérlegelheti ugyan némi pesszimizmussal sorsát, de élettapasztalata segít ennek elviselésében: „Csősz-pillantásom vassá dermed/ estére s kiveri a rozsda".

A ciklus rendező elve az anaforikus címadásból következik: Háry János.... — s az első született először. A szerző szerint nem kell mindig túl nagy jelentőséget tulajdonítani a versek ciklusba kerülésének, a ciklusbani sorrendjüknek — de akkor miért nem másként? Olvassuk a műveket úgy is, ahogy a költő ajánlotta, de tartsuk meg a kompozíciós feltételezések szabadságát.

 

Vadszőlő

A ciklust nyilvánvalóan az orosz mestereknek szentelte, közelebbről Arszenyij Tarkovszkij emlékének. Magában a Vadszőlő című alkotásban a Pehotnij-versek hangulata is érzékelhető; nemzedéki költeménynek is fölfogható, akár József Attila Tiszta szívvel című dala. Az allúzió sem véletlen: Baka szerint sokkal több közünk van a kelet-európai, oroszos világhoz, mint egyébként hinni szeretnénk.

Az Arszenyij Tarkovszkij-idézetre épülő alkotás — a Változatok egy orosz témára —, miközben a szigorú szerkezetű petrarcai forma uralja, a mottó teljes kibontása: „Én az vagyok, ki élte századát,/ S nem én volt...". Érdemes újraolvasni az oktett utolsó sorát, amelyben a szótagszám változása szinte spanyol asszonánccal emeli ki a léthelyzet érzékeltetését: „Léleknek, földi árnyképek felett".

Miközben az Orosz szonettek nyilvánvalóan Tarkovszkij-imitációk, azért ne felejtkezzünk meg a képi világba foglalt magyar valóságról sem. A két petrarcai szonett egységét a verselésen, az írásjelhasználaton kívül összefogja az önvallomás — amelynek mértéktartása is példaszerű —: „Ezek a versei csak fordításban léteznek." A betegségtudat, a gyógyulásvágy és a jelen pontos leképezése adja az elégiák hátterét, ez teszi lehetővé, hogy többről legyen szó, mint nosztalgiáról.

Baka orosz-versei sajátos metamorfózison esnek át: képesek megragadni a régió sajátosságait, még akkor is, ha nem teremt a költő melléjük egy kitalált figurát: Sz.Pehotnijt, Yorickot vagy akár a Sárkányt vagy a Sátánt. A költő tudja, a versei utalnak rá — vajon mi, az olvasók merjük-e sejteni? A csoport rendező elve feltehetően a szerző-példakép életműve lehetett. Baka ezen annyiban változat, hogy a műfordítások egyszerre jelenthetnek elérendő mintát és meghaladandó mintát. Ha választ keresünk az allúzió, a reminiszcencia kérdésére, akkor jó lenne, ha egy kötetben olvashatnánk (időrendi jegyzettel) Baka István fordításait.

 

Gecsemáné

A bibliai szenvedéstörténethez kapcsolódik a következő száztizennyolc sor. Elgondolkodtató, hogy csak két alkotásban használja a hagyományos írásjeleket, a többségben zabolátlanok az indulatok. A Gecsemáné tájnyelvi, népi vallásos helymegjelölése a Passió-történethez kapcsolódik, ám a lírai én inkább bakai vonásokkal jellemezhető — távol áll a jézusi alaktól. A blank verse-re jellemző, alig rímes tördelés is archaizál, drámai monológra enged következtetni. Szerepvers — és önvallomás: kritikus léthelyzetben.

A Szekér kétszer ismételt sora — „Holdatlan éjen [éjem?] naptalan napon [napom?]" (3. és 5. versszak) — sokkal többet jelent, mint a határozóragos főnév egyes szám első személy birtokos jelű alakká változását. A pilinszkys kép végzetszerűsége a lírai én tulajdonává, sajátjává lesz, amely elől éppen úgy nincs menekvés, mint a Harbach, 1944 című költeményben megidézett halál elől.

A Zsoltár profánsága magyarázhatja Baka hirtelenségét — és megértetheti velünk a nem-megváltói szenvedés állapotát. Az Adyra is utaló, párbeszédes istenes vers ambivalenciája az önfeladás határhelyzete: „Átkoztalak de most megáldanálak/ Ahogyan áld vagy átkoz mind ki él". A költő verseiben más személyiségek mögé bújik — talán szemérmessége, talán félelme miatt —, ám a szerepjáték azt a veszélyt hordozza magában, hogy az álarc sajátunkká válik.

Ez a helyzet a Siralomház lírai énjével is. A szecessziós, naturalista Munkácsy-képet megidéző vers Baka István-i értelmezést ad, amelynek kevés köze van a másik szekszárdi szerző verséhez (Cigány a siralomházban). Babits az általános emberihez jut el, míg Baka a sajátosan egyedit próbálja elrejtem költeményében. Más kor, más élethelyzet, más világ — és más olvasók. Felhívom a figyelmet arra, hogy az 1-3. versszakot nagy áthajlás fogja össze, a vers pedig a bakás képekre épül (ezek játszva megfeleltethetők az életmű többi képének).

A Klepszidra allegorikussága csak látszólagos: miközben az infúzió látványa az allegória lehetőségét kínálja — s Baka egy részletet sem hagy kihasználatlanul —, a létösszegző és időszembesítő költemény szinte filozófiai dallá emeli a költő által kedvelt „magyar szonett"-formát. A visszatekintés szubjektivitását oldják a hivatkozások a közös élményekre: az általános iskolára (Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk), illetve mindnyájunknak ismerős kórházi világra.

A Csak a szavak című cikluszáró alkotása ugyan nem használ írásjeleket, de a félrímes kilences és nyolcas jambusok váltakozása mégis kötöttséget sugall. Ezt a zártságot őrzi annak ellenére, hogy e verse is lázadó feleselés Istennel; s a forma tisztaságát alátámaszthatja az önevokáció is: az Égtájak célkeresztjén kötet záróversét idézi: „a szótáradba írj be s néha/ lapozz föl engem és leszek" — „Talán te írod, Istenem,/ a föld színére versedet?/ Hozzád fohászkodom — nekem/ add meg, hogy benne rím legyek!// És hogyha rímnek engemet/ elég tisztának nem találsz,/ beérem azzal is — legyek/ versedben asszonánc!" (Tájkép fohásszal).

 

Tél Alsósztregován

Madách Imrétől Don Josén át Baka Istvánig — mindig más a megszólaló lírai én alakja. A költő teremtette/felhasználta figurák alkalmat adnak arra, hogy a lét sajátos szempontjait fogalmazza meg a szerző, s a befogadó újra és újra más szemszögből vizsgálja a világot.

Az egyetlen 1993-as vers a Madách-pályázatra született, első díjat is nyert vele a művész. A három összefüggő szonettből álló költemény — Tél Alsósztregován — sajátos triptichon: Baka írt már ilyen verset, például Aeneas és Dido, Fredman szonettjeiből, Trisztán sebe. Érdemes lenne megvizsgálni ezeknek a műveknek a képi világát: van-e valamilyen kapcsolat köztük és az orosz ikonosztázok között? A három petrarcai szonett önálló egységként is olvasható, kellő epikai háttérrel szinte a Madách-életrajz és a Tragédia parafrázisának is felfogható — ám mindegyiket összefogja a szextettek zárósora: „...alszik...Alsósztregova". A módosítások az adott versrészlet belső tartalmából következnek.

Külön felhívom a figyelmet a 2-ban található lánc-metaforára: „róka-sans-culotte-fogakkal"! Az életműben ez a harmadik — s a kortárs irodalomban sem sűrűn fordul elő ez a képtípus.

A Carmen szintén három, önállóan is megjelentetett verset foglal magába. Bár valamennyi a Mérimée és Bizet művekből ismert Don José énjéhez kapcsolódik, mégis érdemes elgondolkodni némi apró különbségen. Az elsőben a kilences és a nyolcas jambikus sorok váltakoznak abab rímképlettel (figyeljünk a 4.1. és 4.3. sorok rímeire!), a második megőrzi a keresztrímet, viszont nyolcas soraiba áthangzik időnként a magyaros, ütemhangsúlyos verselés is, míg a harmadik szintén keresztrímes, ám itt a nyolcasok a páratlanok és kilencesek a párosak (szemben az elsővel), sőt valamiképpen beleérzik a jambikus lejtésbe a hangsúlyos ütemezés is. S akkor nem beszéltünk a dal/ária műfajról vagy az intonációról, képekről... A szigorú, mondhatni konvencionális forma Bakánál nem nehezíti a megértést, ellenkezőleg: megemeli a verset, klasszicizálja, s így teszi időtlenné ezt a nagyon is személyes vallomást. Szemünk láttára lesz Jóséból Baka, részben mert képeiben olyan jellegzetesen bakás, hogy Jósé alakja (gyalogcsendőr, finánc) szintén Baka alakmásának tekinthető, részben mert ezt az azonosító feltételezést életrajzi adatok is megerősíthetik.

A Pügmalión klasszikus téma és toposz feldolgozása. A sajátosan zárttá tett hármasszonett egyetlen jelzése annak az érzelemnek, melyet felesége, Tünde iránt érez — ezért is ajánlta neki a művet. Toposz, embléma, allegória — a költő a mesterség minden csínjának-bínjának ismeretében építi szavakból az emléket, amelyet újra és újra életre hív, akárcsak az ősi példa Ovidius Metamorphosisában. A vers lendülete egységesebb, mert a három szonettet nyelvtanilag egy szöveggé formálja a nagy áthajlásokkal — ez a megoldás is jellemző az utóbbi évek alkotójára.

 

Yorick visszatér

Hetven, negyven, huszonnyolc sor — ennyi az újabb ciklus, de a három vers önállóságát semmi sem kérdőjelezheti. Már a Yorick visszatér cimű verse is kettős: egyszerre Yorick és Baka István a lírai én — „De én Uram bakád én hol vagyok" (kiemelés tőlünk — Á.K.- V.M.). Szeretném, ha a tüzetesebb olvasáskor fölfigyelnénk a rejtett disszonanciákra: nemcsak a kiáltóan rossz áthajlásra (2.4-5.sor), hanem a verselésben és a rímképletben kibukó torzulások által kiemelt jelentésekre

 

(mellékelve:

[1.:]
a10/ a10/ b10/ b10/ c10/ c10/ d11/ d11/ c10/ e10//
[2.:] a10/ a10/ b10/ b10/ c11/ d10/ d10/ e11/ e11/ c11//
[3.:] a11/ a11/ b11/ b11/ c11/ c11/ d10/ d10/ e10/ e10//
[4.:] a11/ a11/ b10/ b10/ c10/ c10/ d11/ d11/ e10/ c10//
[5.:] a10/ a10/ b10/ b10/ c10/ c10/ d10/ d10/ d11/ d11//
[6.:] a10/ a10/ b11/ b11/ c11/ c11/ d10/ c11/ d10/ d10//
[7.:] a11/ a11/ b11/ b11/ c11/ c11/ b11/ d11/ d11/ c11).

 

Itt hívom fel a figyelmet egy értelmezési problémára: a hetedik versszak utolsó előtti sorában az „udvaroncok" mint megszólítás értendő (köszönet a szerzőnek)!

A Yorick panaszdala József Attila és F. Villon evokációk mögé rejti a személyes lét szenvedéseit, a halálfélelem tanácstalanságából és kétségeiből fakadó dacot. De az alantas szóhasználat dühe mégis talán az utókornak szól, mert „Émelyítőn becukrozott a nép/ Tud dánul még s inkább töri a svédet/ S nem érdekli csak a cigánykerék// Ám ahhoz én már öregecske lettem/ Meg is beszéltem ezt a küblivel/ Hisz együtt bűzlünk s tudom nem a testem/ Világ-cellámban lelkem rothad el".

A Búcsú barátaimtól című vers idetartozását kétségessé teszi az önleleplezés: „Jó volt-e élni mondd Yorick s Sztyepan te". A búcsúzás elválasztja a lírai éntől az alakmásokat, ugyanakkor térmeghatározássá is lesz: „Egyik Helsingőr esti kék ködébe/ Másik a pétervári alkonyaiba" — s a végpontok között ott van valahol a Búcsúzó történelmi helye is, az itt. A költeményben a sok ön- és más evokáció a kötet (és kimondatlanul az életmű) azonosítását is szolgálja. Itt is szükséges felhívni a figyelmet a rímképletben és a szótagszámban kiugró ritmusrendelleneségekre.

A három, egyre rövidebb alkotás tanúsága az, hogy az öreg, púpos, bölcs és beteg joculátor megszólaltathatja a sötét világot, az alantot, miközben azon a mesgyén jár (sztoikus derűből vagy gyilkos öniróniából merítve bátorságot), amely az életet a haláltól elválasztja. Reméljük, hogy a búcsú csak a nevezett hasonmásoknak szól, hogy a „barátaim" nem mi vagyunk: a befogadók.

 

Philoktétész

A ciklus hat verse furcsa kapcsolatban áll egymással. Az első, a Philoktétész az antik mítoszokhoz és a trójai mondakörhöz kapcsolódik. Versformájában azonban nagyon is mai, de mindenképpen lazább, mint bármelyik antik vagy antikizáló alkotás — viszont a zenei szerkezete a századfordulóhoz is (talán Mahlerhez?) köthető. A Baka István-i kompozícióról bővebben Árpás Károly tanulmánya szól (Adalékok a cikluskompozíció kérdéséhez Dunatáj 1993/2-3., 4. és Egy verskompozíciós elvről in Szemiotikai szövegtan 8. Szeged — megjelenés alatt).

A második, az Orosz szonettek olyan három önálló, külön címmel is jelölt petrarcai forma, amelyet a lábjegyzetekben ismertetett tragikus életsors köt össze. A három megragadott pillanat arra is enged következtetni, hogy milyen mélységeket járt meg alkotójuk betegségében.

A harmadikban, az Én itt vagyok című öt egységre bontott költeményében a korábbi istenes versek hangulata szólal meg — hosszas vizsgálódást igényelne annak a jelentésnek a fölvázolása, hogy miért ebben a szokatlan formában. Érdemes lenne egyszer külön tanulmányt szentelni Baka Isten-képének.

A negyedik, a Strófák ismét két költeményt fog össze, amelyek számozottak ugyan, de első közlésben külön jelentek meg. Szeretném, ha összehasonlítanánk őket egymással:

 

[1.1.]

10a/10a/10b/10b

[2.1.]

11a/11a/10b/10b

[1.2.]

10a/10a/10b/10b

[2.2.]

11a/11a/10b/10b

[1.3.]

11a/11a/11b/11b

[2.3.]

10a/10a/11b/11b

[1.4.]

10a/10a/11b/11b

[2.4.]

11a/11a/11b/11b

[1.5.]

11a/11a/11b/11b

[2.5.]

10a/10a/10b/10b

 

A versben az ön- és más evokációk kibogozhatatlan sorával találkozhatunk, a Don Juan-toposztól M. Bulgakov Mester és Margaritájáig.

Az ötödik vers, a Van Gogh börtönudvarán ismét kötött formában íródott, hangsúlyozottan a kép-élményhez kapcsolódik — s Baka legalább olyan sötét jelentéssel tölti meg, mint amilyen az eredeti kép hangulata. A szecessziós korérzésbe bejátszik a nevezetes O. Wilde-vers hangulata is (A readingi fegyház balladája — 1898.).

A hatodik vers olyannyira kiemelkedik a többi közül, hogy szükséges önállóan is foglalkozni vele. Nem az elemzés szintjén ugyan, de másként, mint a többivel.

 

Fohász és/vagy áldozat: November angyalához

Az utolsó petrarcai szonett — a kötet címadó verse is — egyszerre kapcsolódik az antik és a keresztény jelképekhez, méltón zárva le nemcsak a ciklust, hanem a kötetet is. A címadó verset vizsgálhatjuk önmagában, összevethetjük a ciklus többi versével, tekintettel lehetünk arra, hogy a költő mindkét kötettervében ezt tekintette legfontosabbnak.

A képek és a toposzok egyszerre hétköznapiak és stílusirányzati allúziókat evokálók: a rokokó, a szentimentalizmus, a biedermeier, a romantika, az impresszionizmus és a szecesszió egyaránt eszünkbe juthat, de nem holmi eklektikus kavargásban, hanem a létre irányuló filozófiai szintézisben. S mégsem általánosítható élményként, hanem — engedve a lírai én vallomásának — nagyon is személyes értelemben.

A November angyalához önmagába sűríti az antik és keresztény emblémát: az ősz utolsó hónapjának angyala az álom-halál szimbóluma is.

 

Baka István ciklusai

Hosszabb ideje izgat a ciklus problémája. Hogyan jön létre a szemfényvesztés, hogy bizonyos mennyiségű alkotás — amelyek nem ezért születtek (kizárható?) — egyszerre érzékelhető renddé állnak össze. Először a Jókai-életmű vizsgálatakor figyeltem föl azokra a rejtett kísérletekre, amelyekben a szerző megpróbálta az áttekinthetelenné váló műveket összekapcsolni (A Jókai-kompozíció kérdései MKM pályázat, kézirat Szeged, 1992.). Később Baka István és Ady Endre kompozícióinak összehasonlítása került előtérbe.

Nem is annyira az alapelvek sokfélesége vagy a művek bizonyos sajátossága, hanem maga a tény érdekel: mennyiben kell hozzá a befogadó felkészültsége? Mármint ahhoz, hogy ezt az üzenetet is „fogni" tudjuk. A matematika és a logika nem segít; ami a végtelenség illúzióját kelti, az végül is illúzió marad. Lehetséges, hogy a befogadó a cikluselv megsejtésében közelébb kerülhet a válogatóhoz, mint az egyedi mű értelmezésekor? Vagy csak ez is egyik eszköze a kulisszateremtő és -alkotó művésznek, hogy a háttérbe vonuljon?

A szerző hat ciklust formált az 1993-as és az 1994-es verseiből. Érdemes szemügyre venni a gyűjtemény rendjét!

Az első három verset tartalmaz, közülük egy íródott az újabban gyakran használt 5x4-es formában. A második ismét hármat, de a harmadik tulajdonképpen két költeményből áll, amelyeket sorszámokkal különböztet meg a szerző (itt nincs 5x4-es, viszont olvashatunk egy 4x4-es „magyar szonett"-et (Baka megjelölése) és két/három petrarcai szonettet. A harmadik ciklus hat önálló műből áll össze (közülük kettő 4x4-es, kettő 5x4-es). Az első három így is kapcsolódhat egymáshoz: A - A' - B. A negyedik ugyan három versből áll, ám ezek közül kettő hármasszonett, egy pedig, a középső olyan három 5x4-es forma, amelyek ugyan sorszámozva egybetartoznak, de első közlésben egyenként jelentek meg. Az ötödik ismét három versből áll — és egyetlen, eddig figyelembe vett kötött formát nem tartalmaz. A hatodik újra hat verscímet tartalmaz, azonban a második valójában három önálló szonettből áll — ciklus a ciklusban —, a negyedik pedig két, sorszámmal jelölt alkotásból: így összesen kilenc verset fog össze (közülük hat petrarcai, három pedig 5x4-es formában készült). Az egész kötet fölépítése: A - A' - B - A" - A - B'. Ennyire egyértelmű, világos és követhető szerkesztéssel eddig egyetlen Baka-kötetben sem találkozhattunk.

Úgy látjuk, hogy Baka István ciklusai között egyre nagyobb azoknak a részaránya, amelyek — miközben szoros epikai háttérre támaszkodnak — kezdenek megfelelni az életműben is egymásnak. Lassan nem a valamilyen módon összefüggő versek lesznek a vizsgálat tárgyai, hanem azok a ciklusok, amelyek a Baka-kötetekben kapcsolódnak egymáshoz. S itt nemcsak Ady Endre, hanem Weöres Sándor, Tandori Dezső és mások költészetével is össze kell majd vetni a költő munkásságát.

 

Az elhelyezés kérdőjelei

Az olvasónak feltűnik az új Baka-versek kettőssége (már a Sztyepan Pehotnij testamentuma (Pécs, 1994.) verseire is jellemző volt): a betegség- és a halál-téma összekapcsolódik egy nagyon igényes megformálással. Bakára mindig is jellemző volt a mívesség, de utóbbi köteteiben a felismerést megkönnyítő szignifikáns jeggyé változott. Hol a helye Baka költészetének?

Pomogáts Béla korszakösszegzője (Az újabb magyar irodalom 1945 - 1981 Bp., 1982.) még éppen úgy nem tudott költészetével mit kezdeni, mint a „Spenót" folytatásában Kis Pintér Imre (Új nemzedékek a lírában A magyar irodalom története 1945-1975 II/2. A költészet Bp., 1986.). Kulcsár Szabó Ernő a nagy vitát kiváltó művében (A magyar irodalom története 1945-1991 Bp., 1993.) meg sem említi Bakát — talán mert koncepciójába sem így, sem úgy nem fér bele a Baka-életmű. Széles Klára középiskolásoknak készült vázlatos áttekintésében (Kortárs magyar irodalom I. Líra A Tiszatáj diákmelléklete 13. 1994/1.) a hagyományok folytatói közé sorolja be Baka István munkásságát. Fried István viszont őt tekinti a modern, mai líra egyik meghatározójának: Líra, irodalomértelmezés, vers (kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben), Forrás 1995/3.

A kritikus helyzete nehéz, főleg ha amatőr, s munkája mellett alig van ideje a század, a század második fele magyar irodalmának olvasására, tanulmányozására. Mégis enged a kihívásnak, hogy miközben önmagának megpróbálja elvégezni a feladatot, segítséget nyújt az olvasónak: mit is ér, mit is jelent Baka István költészete. Úgy gondolom, hogy Széles Klára kiindulópontja helyes, ám a súlypontot áthelyezném másra, s inkább Fried István nézőpontjához közelednék. Némi középiskolás egyszerűsítéssel úgy látom, hogy az Újholdasok óta két fő irány figyelhető meg a magyar irodalomban.

Az egyik áramlat a pártosság (és sematizmus), valamint az ún. népi szürrealizmus összefonódásával indult (s könnyen találhatunk folytonosságot igazoló adatokat 1945 előttről). Majd a „szocialista realizmus" támogatott vonulata lett — ezzel állt szemben mind a népi indíttatású ellenzék, mind a neoavantgárd, a tárgyias költészet és az ún. posztmodern. Ezek egymáshoz való viszonyát érvekkel jelenleg nem tudom alátámasztani, de összetartozónak ítélem meg.

A másik áramlat az Újholdasokhoz kapcsolódik, s a szigorú formabiztonság az egyik fő jellemvonása (amely azonban nem „csap át" a tárgyias költészetbe). Olyasféle analógiát érzek itt, mint a századvégen — század elején, amikor a lázadó újítások mellett csoportmeghatározó jeggyé lett az igényesség, a mesterségbeli tudás és a műveltségi háttér. Olyan költőket sorolok ide, mint Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Kálnoky László és mások.

Kétségtelen, hogy az előbbi volt mindig a „korszerű", a „ma igényeinek" kielégítője, ám számomra úgy tűnik, hogy a második fogja átvészelni az időt. Századok múltával ugyanis nem lehet az olvasókat lábjegyzetes kötetek olvasására rávenni, a napi aktualitások iránti érzékenység pedig a kortárs befogadók kihalásával megszűnik (erre figyelmeztet például Jókai Mór és az avantgárd szerzőinek életműve). Baka István munkássága a második áramlatba sorolható — s a jövő feladata megítélni, hogy elgondolásom mennyire közelíti az igazságot.

 

A költő mája, a ma költője

A vékony kötet borítóján Németh Pál kompozíciója: barnába hajló ó-arany sávok keretezik a sötét négyzetet. Fölül fekete betűkkel a szerző és a cím, alul ezüsttel a kiadó. A négyzet sötétsége matt szürkévé világosodik a jobb alsó közép harmadában: valami kikövetkeztetésre érdemes mértani ábra figyelhető meg — foglalkozzunk vele? A meditációhoz a versek szükségesek.

Várakozás és ősz-érzet: nemcsak a vers, a ciklus, hanem a kötet egészét meghatározó életérzés ez. Ennek is az állandó kettőssége szólal meg a könyv opuszaiban: ki várakozik/ kire várakozik, és honnan vizsgálja az őszt — tavasz és nyár felől vagy a tél felől. Baka István történelmi pesszimizmusa szubjektívvé és aktuálissá vált. Az ide gyűjtött, az itt megjelenő versek többsége már nem a válaszra, nem a döntésre vár. Az alkotó döntött — s bár ebben a harcban elfáradt —, de alkotni, élni akar.

Baka István jó költő. Érdemes nemcsak az olvasók, s így a kiadók figyelmére, hanem a kritikusok, az irodalomtörténészek figyelmére is. Nem tudom, mi kell a Kossuth-díjhoz, kinek az ajánlása, de úgy érzem, kaptak már olyanok is, akik nála jóval kevesebb érdemet mutattak föl. Nem a díjakban mérhető a művészi teljesítmény, de a kor művészi, esztétikai érzékenysége bizonyosan. Jó lenne, ha nem marasztalnák el a kilencvenes éveket ezért.

Baka István napjainkban meghatározó személyiségévé vált a magyar költészetnek — az irodalmi közéletből betegsége miatt visszaszorult. De alkot, fordít, dolgozik — s mi, az olvasók évről évre várjuk az újabb kötetek megjelenését. Örömmel köszöntjük a könyvhétre megjelent új kötetet. (Élő Irodalom sorozat, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995., 60 p.)

Új Dunatáj 1996/2.

 

Varga Magdolna - Árpás Károly: Baka István újabb versei- November angyalához

Bevezető — beavatás helyett

Aki a szegedi könyvesboltokat járja, könnyen találkozhat Baka István újabb kötetével. Kell-e keletkezési adat? S ha kell, a kritikába kell-e? Nem tudom, de talán már a recenzióban is meg lehet osztani a cikkíró ismereteit a vásárlókkal, az olvasókkal.

A kötetről először 1994. december 19-én hallottam, pontosabban ekkor kaptam kézhez, hogy elolvassam első változatának kéziratát. A dosszié borítóján cirill betűkkel állt: Novüj szbornyik (azaz „Új gyűjtemény"). Ebben még nem volt benne a Yorick visszatér - ciklus, sem az Orosz triptichon, de a kötet szerkezettervében a költő ragaszkodott a kedvelt 3/6-os számkombinációhoz. 1995. január 4-én a költő átadta a kiadónak az első változatot. Bár az átfutási idő rövid volt, de mégis belefért az Orosz triptichon módosítása: két 1995-ös verssel bővítette (Gumiljov a Csekában és Cvetajeva Jelabugában).

Meglepő, hogy Baka ilyen gyorsan képes újabb kötetet megjelentetni — 1989-ig nem volt rá jellemző (Magdolna-zápor /versek/ 1975., Tűzbe vetett evangélium /versek/ 1981., Szekszárdi mise /elbeszélések, színmű/ 1984., Döbling /versek/ 1985., A kisfiú és a vámpírok /kisregények és színmű/ 1988., ). Utána viszont szinte nincs olyan év, amikor a májusi júniusi szellő ne forgatná a könyvsátrak eladópultjain az újabb Baka-könyv lapjait (Égtájak célkeresztjén /válogatott és új versek/ 1990., Beavatások /vers és próza/ 1991., Farkasok órája /versek/ 1992., Sztyepan Pehotnij testamentuma /versek/ 1994.). Az új kötetében csak egy vers 1993-as keltezésű (Tél Alsósztregován), a többi friss termés.

Az igazi tehetség mércéje, hogy a napra készülő, alkalmi opuszokat az alkotó olyan ciklusba tudja besorolni, amelyek aztán összetartják a verseket is, megtartják a kötetet is. Baka István kötetei azért is jelentenek intellektuális kihívást, mert az olvasó értelmezni kívánja a versek mellett a ciklusokat is.

A Baka-világ egyik központi fogalompárja a szerep és a labirintus. A manierista jelszó (A világ Isten útvesztője) szezám táruljként nyitja meg a teremtett Baka István-i világot. Titkos utak, rejtélyes útvesztők, kiismerhetetlen labirintusok — ilyenné lesz az egyszerűnek tűnő hétköznapi világ. A megnevezett figurák ismerősek: mitologikus személyek (Jézus, Pügmalion, Philoktétész), elődök, példaképek — Arszenyij Tarkovszkij, Madách Imre, Nyikolaj Gumiljov, Szergej Jeszenyin, Marina Cvetajeva —; megjelennek a magyar és a világirodalom „hősei": Háry János és Don José; s természetesen olvasható Sz.Pehotnij vagy Yorick, a két Baka teremtette költőtárs lírai vallomása is.

Aki figyelemmel kíséri a szerzői megnyilatkozásokat, riportokat, az tudja, hogy a Próteuszként alakváltó, szerepeket játszó, figurákat teremtő Baka az őszinteség erejével szólaltatja meg alteregóit, ám mindig kicsúszik az igazságra vonatkozó kérdés megválaszolása alól. Ritka pontossággal felelnek azonban a teremtett hősök, Pehotnij, Háry vagy Yorick: „Búcsúzom tőletek barátaim ti/ Kik elfecsegve minden titkomat/ csak egyet csak egyet nem mondhattatok ki/ A legnagyobbat a Titoktalant." (Yorick panaszdala)

Mi a titok? Mi az igazság? — és Mi a mi? A műalkotás akkor is a világra irányul, ha fókuszában a teremtett világ személyisége áll. S a Baka-mű egyszerre kelti föl a kíváncsiságot, illetve az információhiány időleges megszüntetésének a vágyát és élményét.

 

A ciklus: az értelmes rend illúziója

Hosszabb ideje izgat a ciklus problémája. Hogyan jön létre a szemfényvesztés, hogy bizonyos mennyiségű alkotás — amely nem ezért született (kizárható?) — egyszerre érzékelhető renddé áll össze. Nem az alapelvek sokfélesége vagy a művek bizonyos sajátossága, hanem maga a tény érdekel: mennyiben kell hozzá a befogadó felkészültsége? A matematika és a logika nem segít; ami a végtelenség illúzióját kelti, az végül is illúzió marad. Lehetséges, hogy a befogadó a cikluselv megsejtésében közelébb kerülhet a válogatóhoz, mint az egyes művek értelmezésével? Vagy csak ez is egyik eszköze a kulisszateremtő és -alkotó művésznek, hogy a háttérbe vonuljon?

Baka István ciklusai között egyre nagyobb azoknak a részaránya, amelyek — miközben szoros epikai háttérre támaszkodnak — kezdenek megfelelni az életműben is egymásnak. Lassan nem a valamilyen módon összefüggő versek lesznek a vizsgálat tárgyai, hanem azok a ciklusok, amelyek a Baka-kötetekben kapcsolódnak egymáshoz.

A szerző hat ciklust formált az 1993-as és az 1994-es költeményeiből. Az első három művet foglal magába (72 sor), a második is hármat (58 sor), a harmadik hatot (118 sor), a negyedik újra hármat (144 sor), az ötödik szintén hármat (138 sor), míg a hatodik (206 sor) ismét hatot. Figyeljük csak meg a cikluscímeket — Háry János búcsúpohara, Vadszőlő, Gecsemáné; Tél Alsósztregován, Yorick visszatér és Philoktétész —, először együtt olvassuk össze, aztán azokat, amelyek kapcsolódnak egymáshoz! S akkor próbáljuk meg a verseket is így olvasni — egyszer legalább.

Baka István a kortársak között az egyik legavatottabb ismerője a költői formáknak. Látványosan egyszerű kötetkompozícióját át- meg átszövik ötletei, stilisztikai bravúrjai, verstani megoldásai, de mesteri visszafogottsággal. A költő a kis egységek belső rendjének a kialakításában is következetes: minden esetben az első alkotás a cikluscímadó vers; de a kötet címadó költeménye a hatodik ciklus utolsó, hatodik darabja. A kötet szoros szerkezete — akár a kerékagy és az abroncs a küllőket — monolittá rendezi a szerző szerint összetartozó, és így a kötetet adó költeményeket.

 

Háry János búcsúpohara

Garay Jánosnak 1843-ban „született", mesélgető, magát huszárnak állító bakája nemcsak azért lehetett a szerepdalok kiváltója, mert az utóbbi években megerősödtek a Szekszárddal összekötő szálak (Babits-emlékplakett, Alisca Borrend stb), hanem azért is, mert Baka fontos és különös élet- és léttapasztalatok birtokosának tekinti a latinos, germános szerkezeteket használó népi hőst.

Ha a Háry-dalokat olvassuk, úgy érezzük, mintha a Holmit író Bessenyei György szavait olvasnánk: „...Úgy gondolta a község, hogy sokáig nem lehetett katonáskodni fegyver ellen való nélkül, mert ha nem egyszer, másszor csak levágják, vagy megölik az embert. Aki tehát fegyver közt vénült, s valamelyik faluba régen meghúzta magát, a becsületes tanácsba nem járt, templomot elmulatott, mivel a vén katona úgyis egy sem buzgó, karó alatt a napfényen sokat pipázott maga, s fejér pálcácskával a homokba előtte kaparászott, sok szenvedett nyomoruságain gondolkozott..." Baka Háryja ugyan nem a falunak mesél — s talán a prüsszentő Halálnak sem —, de hallgathatja bárki létösszegző és időszembesítő dalait.

Az egyre csökkenő terjedelmű négysoros strófákba szorított dalok a magyaros nyolcastól a jambikus kilencesen át a klasszikus tízes, tizenegyes sorváltozatokat mutatják — ám ennek a verselési kötöttségnek ellentmond az írásjelek hiánya, amely akkor is elbizonytalanítaná az olvasót, ha nem használna áthajlásokat. Ha Háry János nem is, de Baka István mindent tud a reformkor verseszményéről: ott van a keretes szerkezet (az első versben és az utolsóban), a lírai én azonosíthatósága (a másodikban), a népi és a népies szóhasználat..., hogy aztán egyszerre robbantson láncmetaforájával: „pitymallat-alkony-óborok" (Háry János bordala)\ A mini komplex kép értelmezésébe terjedelmi okok miatt nem bocsátkozhatunk, de felhívjuk a figyelmet a Baka-életműben eddig szereplő kettőre: az első a Helsingőrben olvasható: „hal-ember-vérszaga", a második a Döblingben: „Döbling-Magyarország-Pokol".

A költő szerint ez a ciklus „anaforikusan" jött létre: mindegyik verscím Háry Jánossal kezdődött. Azonban sokkal több jelentést hordoz ez a rend, hogy ilyen egyszerűen elintézzük — már csak a nyitóvers „János pohár" néprajzi búcsúztatói jelentésére is figyelve. A nagyotmondó katona toposzának bővebb értelmezéséhez lásd Fried István tanulmányát (Baka István hetvenkedő katonája (A tragikus Háry János) Jelenkor, 1995/6.).

 

Vadszőlő

A ciklus szigorú szerkezetű költeményekből áll: két (három) petrarcai szonettből és egy 4x4-esből — ez utóbbit nevezte a költő egy alkalommal magyar szonettnek is. Az imitáció és az evokáció fegyelme késztethette erre a költőt — nem tudjuk, de azt igen, hogy a fölidézett mesterek:  elsősorban Arszenyij  Tarkovszkij   (de  mögötte  Brodszkij, Paszternak, Jeszenyin és még hányan) versei azért is olyan megszerkesztettek, mert a létező világában csak a műalkotás biztosíthatta az emberi rendet, a görög eszményű kalokagathiát. Jó lenne, ha egyszer egy kötetben olvashatnánk (időrendi jegyzettel) Baka István fordításait, s akkor választ kaphatnánk a versek kapcsán megfogalmazódó kérdések (allúzió, reminiszcencia) egy részére.

A Vadszőlő, a Változatok egy orosz témára, az Orosz szonettek betegség-versek, de nem a lírai énhez kapcsolódnak, hanem a lírai ént megnyomorító korhoz. A Dosztojevszkij-hősöktől származó huszadik század emberének fájdalmas életbölcselete szólal meg ezekben az alkotásokban, s a létmeghatározás fintora: „Ezek a versei csak fordításban léteznek." Kérdés, hogy Arszenyij Tarkovszkij életműve és személyisége milyen mértékben kapcsolódott az orosz szimbolistákhoz (például Innokentyij Annyenszkij, Andrej Belij, Alekszander Blok, Vjacseszlav Ivanov és Mihail Kuzmin költészetéhez), akiknek verseit az utóbbi években fordította a szerző (Orosz szimbolista költők, szerk.: Fejér Ádám, Szeged, 1995.).

Ezeknek a kötött költeményeknek azonban nemcsak az orosz alkotókhoz van köze. Egyre inkább úgy tűnik, hogy igaz a történészek állítása — és Ady Endre sejtése —, hogy a magyarság ebbe a régióba is, és amabba a régióba is tartozhat, ám ez a komp-ország-lét inkább a kelet-európaihoz közelíti. S ez a felismerés az emlékek rejtette értékek és az eltávolodott idill nosztalgikus fényében, hangulatában érthető meg, sejthető meg leginkább. S akkor a vadszőlő levele is megkapja külön jelentését.

 

Gecsemáné

A ciklus hat verse sajátos alapállású párbeszéd: valamennyi mű alaphangját megadja a cikluscímadó költemény apokrif kételkedése, a szenvedés és az elárultatás élményétől, jövőjétől megrettenő ember lázadása. Apokrif, mert Baka István lírai énje ateista alapállásból közeledik Istenhez; ám lázadásának egyedisége (mert művi, mert egyéni sorson alapul) mégis rokonítja mind az Ószövetség, mind az istenes versek szerzőivel.

A lírai én vergődését a versmondatok fölbomlása (még nyomasztóbb, amikor a negyedik és az ötödik versben ragaszkodik a hagyományos kötött formákhoz) azzal árulja el, hogy újra és újra visszatérnek ugyanazok az érvek, pedig ezek hatástalanságát a folyamodó már tapasztalhatta.

A Gecsemáné, a Szekér és a Zsoltár című költeményekben ez a személyesség a dávidi zsoltároktól a Pilinszky János-i létfilozófiáig és a rá jellemző képalkotásig terjedt. A tördelés, a versszerkezet (például az utóbbi kettőben) olyan kombinációkat mutat, hogy az olvasó hajlandó lenne mindezt a golgotai áldozatra késztetett és kész személyiség vallomásának tartani.

A negyedik és ötödik vers képszerűsége a századvég élményét idézi: a naturalizmussal színezett szecessziós világérzést. A Siralomház a Munkácsy-kép újabb jelentésével lesz gazdagabb, a Klepszidra infúziója groteszk mása az ókori, középkori időmérő szerkezetnek — beúsztatva a gyermekkori élményeket.

Baka az Idővel küszködik, amelynek relativitása a felnőtt ember számára már nem tananyag. Úgy vélem, a szigorú formákhoz való ragaszkodás kísérlet a pillanat rögzítésére. A 10/1 l-esek és a 9/8-asok jambikus sorainak váltakoztatásába itt-ott bezengeti a magyaros ütemet is, de akkor is a mívességre törekszik, amikor vakrímű sorok követik egymást. Négysorosai érintkeznek a témával, akár 4, akár 5, akár 6 versszakról van szó — a Gecsemáné blank verse-szerűsége pedig a drámai monológképzetével háttérdrámát tételez föl, a középkori misztériumjátékokat is imitálva.

 

Tél Alsósztregován

Az egyetlen 1993-as, pályadíjas hármasszonett fölfogható a Tragédia parafrázisának, az akadémiai értekezését író Madách szemszögéből (A nőről, különösen esztétikai szempontból, 1864.). Ám a vers epikai, biográfiai szituációja inkább a Szontágh Pálnak írt, 1857. február 7-én kelt leveléhez köthető: már megvan „fejben" a nagy mű — s Fráter Erzsi hiányát érzi még az otthon és a táj rezdüléseiből. A nyitóvers tárháza az önevokációknak, melyeket a kutatók fejtenek majd föl a versszöveg szövetéből, jelzésszerűen említek kettőt: „Nyúl-marquis róka-sans-culotte-fogakkal/ Szaggattatom, — futnék, de nincs hova." (Háborús téli éjszaka, Körvadászat, Döbling) és „Sakktábla-padlón asztal és a székek — / Bevégezetlen játszma figurái;/ Ma már az Úr és Lucifer se játszik..." {Vasárnap délután, Isten a városban vagy a csodaszarvas pusztulása). Külön csemege a sajátos bakás kép: „róka-sans-culotte-fogakkal", ez is felzárkózik a láncmetaforákhoz.

A Carmen hármasvers a carmen (hang, zene, ének, dal; költemény, versezet, vers; jövendölés, jóslat, jósige; varázsének, varázsige; vallási hitszakasz, törvénycikk; versbe foglalt talány — Finály Henrik), a kármin (mn és fn Kárminpiros. [vszó: lat v fr] — Magyar Értelmező Kéziszótár) és a Carmen (P. Mérimée és H. Meilhac-L. Halévy — G. Bizet valamint C. Saura alkotásai) jelentéshalmazának metszeteként is fölfogható, ősi sors-ének mai „hangszerelésben". Baka olyan érzelmeket közvetít, amelyekre (ilyen kidolgozottságban) nincs példa a magyar irodalomban. Megrendítő hatását növelheti a rádiós emlék: aki hallgatta a művet a szerző felolvasásában, az megérezhette, hogy többről van szó, mint egy költő egy művéről.

Tündének, feleségének ajánlotta a másik hármas-szonettet, a Pügmaliónt. Az enjambement-okkal összekapcsolt antikizáló, petrarcai formával eljátszó költemény a személyességet és a távolító evokációkat vegyíti — ezzel mintegy kiléptetve az időből az időben létező kapcsolatot. A helyenként keresett rímek (,,...s imádj, akár nimfái Pánt!/ Vagy nyalogass el, mint a marcipánt") a reneszánszvég/manierizmus, a rokokó vagy a szecesszió hangulatát idézik. Az alkalmi költeményben visszhangzanak a Magdolna-zápor kötet versei. A vers lendülete („...Fogadd lángját tüzemnek!/ Hidd el, szivem kevéssel is beéri:/ S nincs vágya más — csak égni, égni, égni.") rokon a Carmen ismétléseivel: „Ahogyan én szerettelek,/ Carmen, csak én, csak én, csak én."(2.1., 2.4.) vagy „Nevednek: Carmen, Carmenem,/ S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak."(3.2.).

 

Yorick visszatér

A három hosszabb — és szinte hangsúlyozottan kötetlenebb — szerepversben a költő él az alkalommal: olyan érzelmekről, reakciókról, kétségekről és depressziókról számol be, amelyek az előbbi ciklus verseiben csak szublimáltan voltak jelen. Az öreg, púpos, bölcs és beteg joculátor megszólaltathatja a sötét világot, az alantot, azon a mezsgyén járva (sztoikus derűből vagy gyilkos öniróniából merítve bátorságot), amely az életet a haláltól elválasztja.

A Yorick visszatér hetven sora alig észrevehető ritmusjátékot enged a 10-1 l-esekkel és rímkombinációival. A visszatérés kényszere nem a bolond akarata, a költőt a beteg világ hívja vissza, az kényszeríti szólásra. S ez a megszólalás nem a mulattatásé! A párvers Yorick panaszdala a maga durvaságával a középkori halálfélelem travesztiája is egyben. Vaskos humora, durva kifejezései, átlátszó imitációi és evokációi a tükör és tükörkép kettőségével mutatják a végtől megrettent, de már ezzel a világgal semmilyen közösséget vállalni nem akaró igric alakját. Nehézkes versek ezek, egyedül vágáns szójátékai villannak meg.

A ciklus záróverse — Búcsú barátaimtól — abban is különbözik az első kettőtől, hogy a lírai én elválik a kitalált alteregóktól: „Yorick Pehotnij fogadott fivérek/ Most elballagtok egymást támogatva..." Helsingőr és Pétervár köde egybefolyik, vajon melyik és milyen város emelkedik majd ki, ha elfújja ezt a szél? Ki tudja, mit hoz a jövő, s miért kell majd újra Bakának Pehotnijként, Yorickként megszólalnia.

 

Philoktétész

A Gecsemáné hat költeményére felel a hosszú záróciklus, bár versenként nem bizonyítható a megfelelés. A gyűjtemény bonyolultabb mintája eltér a többitől, hiszen hat verse csupán címében is nyolc művet takar, s az egyik ráadásul, számozottan két önállóan megjelent verset. Hat vagy kilenc..., mi köti össze ezeket az alkotásokat?

Tekinthetjük úgy is, hogy a két közbülső vers kapcsolódik szorosabban egymáshoz: az Én itt vagyok és a Strófák írásjel nélküli hármasa létérzékelés, az egyik Istenhez fordultan, a másik (kettő) a világról alkotott vélemény megszólaltatása. Az önevokáció e művekben a legerősebb — s elgondolkodtató a ciklus harmadik versének szóintarziát rejtő záró rímpárja: „... árvád,/...várva várva vár rád."

A következő kettős a második és ötödik vers: az Orosz triptichon három önállóságra törekvő petrarcai szonettje a Van Gogh börtönudvarán 5x4-sével alkot szorosabb egységet. Nemcsak az írásjel használata és a szigorú formaigényesség fogja össze ezeket az alkotásokat, hanem a rámért sors ellen lázadó egyén önismerete is. Közös még az is, hogy szerzőkhöz, művekhez rendelődik a két (négy) költemény — sejtetve a sorsválasztás és -változtatás meggondolt esélyét is.

A Philoktétész nemcsak a beteglét párhuzamából eredő választás eredménye. A mítoszi hős nyílvesszőjének íves mozgása (a sztoikus Zénon apóriái) egyszerre irányítja a figyelmet a halálra, Trója bukására és a záró versre, amely a kötet címadója is egyben. Az A - B - A'- B' zenei szerkezetet szorosabbra veszi az 1. (A) és a 4. (B') versszak zárósora: „...kitérhessen előle az idő", „...halálra sebzi az időt".

A November angyalához című versében a megszólított alakba sűríti az antik és keresztény emblémát: az ősz utolsó hónapjának angyala az álom-halál szimbóluma is. A petrarcai szonett kijegecesedett formája szobortökéletességű, a megdermedt mozdulat önellentétébe fordul a szextett nyitó versszakában: „Jöjj el hozzám, november angyala!/ Halottak napja elmúlt, — élni kell! S ha élni kell, a kő is énekel..." A megérintett, életre keltett Orpheusznak azonban nincs ereje Hádész-járásra: „Fejem öledbe hajtanám." Ezzel az elégiko-ódával és óhajtással zárul a könyv is.

 

Ó-aranyban, mint régi mesterek

Aki kézbe veszi ezt a vékonyka kötetet, az elgondolkodhat Németh Pál borítóján. Az ó-arany sávokból élesen válik ki a sötét, matt négyzet, amelyben világosabb, a szürkéből a fehérbe tűnő alakzatot láthatunk bele — ha hosszan nézzük a képet. S nem árt hosszan nézni versek előtt és versek után, mert a rejtett dimenziók kinek-kinek mást árulhatnak el.

Rokon ez a hatás a kötet verseivel is.

Figyelem, várakozás és ősz-érzet: a kötet egészét meghatározó életérzés ez. Ennek állandó kettőssége szólal meg a könyv carmenjeiben — s mi, a befogadók töprenghetünk: ki várakozik vagy kire várakozik, és honnan szemléli az őszt? A tavasz és nyár felől vagy a tél felől? A költő versei egyszerre filozofíkusak és líraiak, a szétválasztás sikertelen (ezt többek közt a szerepjáték is erősíti).

A gyermekkisujjnyi könyvecske — hiszen csak tizen-nyolc verset hordoz — a kiadó gondos munkáját dicséri: nyomdai tükre, lapjainak finomsága, formátuma útitárs-létre predesztinálja. Baka István költősége vitathatatlan, minden újabb kötete ajándék — ez is. (Élő Irodalom sorozat, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995., 60 p., 176,- Ft)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet