Előző fejezet Következő fejezet

Élő észt irodalom:

Jaan Kross és a történelemben tükröződő mai ember

 

A szegedi Somogyi könyvtár új kísérlete - talán emlékeznek a kedves olvasók -, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel és szerény kereteik között bemutatják az európai kis népek irodalmát. Ez a törekvés nemcsak „Helsinki szelleme” miatt dicséretes, hanem azért is, mert a sokat emlegetett „híd” egyik pillére is egyben. Örvendetes, hogy a könyvtár vezetői és dolgozói megteremtik azokat a lehetőségeket, amelyekkel az olvasók élhetnek, s amelynek hagyománnyá válása a vidéki, határok menti városok irodalmi lapjainak (Tiszatáj - Szeged, Jelenkor - Pécs, Életünk - Szombathely, Napjaink - Miskolc, Alföld - Debrecen) ez irányú munkálkodását kiegészítheti. A bevezetőben – hiszen afféle előszóra szükség van – nem kívánok szólni a napjaink észt irodalmához vezető irodalomtörténeti útról. Megtette azt annak idején Jaan Kross Az észt irodalom kistükre című antológia válogatásakor, vagy megfelelhet erre Hajdú Péter-Domokos Péter egyetemi jegyzete, az Uráli nyelvrokonaink vonatkozó része. Nem akarok írni a Dunántúl nagyságú Észt Sz. Sz. K. történetének kacskaringóiról sem – erről is olvashat az érdeklődő az előbbi jegyzet mellett Bereczki Gábor-Rácz Endre Észtország című valóban gyönyörű és gazdag könyvében. Az észt irodalom ugyan nem áll az egyetemes irodalomtörténeti kutatások középpontjában, de azért jelen van a kortárs irodalomkutatásban. Fontosabb azonban minden bibliográfiánál, hogy ne csak a kutatás legyen jelen, de folyamatosan megismerhessük az újabb és újabb jelentős alkotásokat is. Tavaly a Kalevipoeg új fordítását olvashatták, s most is két észt kötet található a könyvesboltok polcain: Ellen Niit Versei és Mari Saat Katasztrófa című elbeszélései (Bereczki Gábor, Fehérvári Győző, Képes Géza és Rab Zsuzsa azok, akik a legtöbbet munkálkodnak az észt irodalom magyarra ültetésében.) Az írásnak azonban, mint már említettem, most nem az a célja, hogy irodalomtörténeti alapossággal összegezzem a jelen észt irodalom tendenciáit, vagy életművet ábrázoljak fel. Azt szeretném elérni, hogy az arcélek megrajzolásával, „felvillantásával” olvasóközelbe varázsoljak néhány ma élő és alkotó észt költőt, írót. Ám előbb szeretnék még néhány szót szólni az irodalom terjesztéséről, az észt sajtó és könyvkiadás viszonyairól.

Tudvalevő, hogy az észt könyvkiadás kiemelkedő eredményeket mutathat fel az egy főre jutó példányszámban, kiadványszámban egyaránt — nemcsak a Szovjetunióban, de szerte a világon. Érdekes azonban, hogy a lapokat, folyóiratokat nézve nem ez a helyzet – ott még mi is, még így is előrébb vagyunk. Egyetlen szépirodalmi folyóirat jelenik meg Észtföldön: a Looming [‘az Alkotás’], ez is havonta. Van azonban ennek egy ún. Looming Raamatukogu [‘az Alkotás Könyvtára’] sorozata (52 szám esztendőnként). Ebben a szerkesztők a mai észt és a mai világirodalom legjelesebb és legkeresettebb alkotásait aránylag rövid idő alatt eljuttatják az előfizetőkhöz (így  ezt a kiadványt  az  Európa  Zsebkönyvek, a Modern Könyvtár és a Rakéta Regénytár ötvözetéhez hasonlíthatnám). A Looming egyébként a Tiszatáj testvérlapja is. Azt gondolom, hogy egy ilyen időszaki és helyi jellegű  „füzet” - könyvtár - sorozat ráférne a magyar folyóiratokra is. Igaz, ehhez az anyagi feltételek  javulása mellett  az olvasóközönség érdeklődésének megváltozása is hozzátartozna. Van ugyan egy másik észt irodalmi folyóirat is, a Keel ja Kirjandus [‘Nyelv és Irodalom’], de ez tudományos igényű és ritkán közöl  szépirodalmi alkotásokat. Hetente jelenik meg a mi Élet és Irodalom újságunkhoz talán a legközelebb álló lapjuk, a Sirp ja Vasar [‘Sarló és Kalapács’]. Bár  a cím kifejezetten politikai jellegű , mégis ebben a lapban találjuk a legtöbb, legrészletesebb hírt  az észt kulturális életről, A többi újság közül még kiemelhető a Kodumaa [‘Szülőföld’, ‘Hon’] című hetilap. Ez amolyan „népfront-jellegű”, leginkább az Új Tükör — Képes Újság — Képes 7 közös jellemzőit mutatja. A hét kulturális közéletéről tájékoztat, ez a lap jut(hat) el a külföldön élő észtek (számuk megközelíti a félmilliót) otthonába is. Meg kell még említeni a Magvető Kiadó antológiáihoz hasonlítható Ifjú Szerzők sorozat antológiáit, amely évenként jelenik meg, s amelyben az új nemzedék legjobbjai jelentkezhetnek kötetben először. Bocsásson meg a kedves olvasó! Mindennek elmondása szükséges volt, hogy a szerzőnket „ irodalmi térben” is érzékelhesse. 

Jaan Kross történetei

Az író neve ismeretlen a Délmagyarország olvasói, Szeged lakói előtt, Most azonban nem a költőt, hanem az írót szeretném bemutatni. Tallinni barátomnál lapozgattam könyvtárában, amikor egyszerre egy zsoltáros-imádságos könyv első lapján ismerős nevet pillantottam meg. Timotheus von Bock — silabizáltam a beírást. Nem kellett sokáig töprengenem, hogy honnan ismerős, eszembe jutott az 1983-as könyvhét újdonsága. A cár őrültje. Lennart-Hans Jürgenson, a költő-vendéglátó elégedetten és büszkén bizonygatta: régi könyve annak a T. v. Bocknak a hagyatékából származik, akiről Jaan Kross írta regényét, sőt az író meg is nézte ezt a zsoltároskönyvet. Érthető kíváncsisággal kezdtem bele, és olvastam el újra Kross 1978-ban írt munkáját.

Azt hiszem, e magyar nyelvű kötet önmagában is jelképezi a szerző epikai munkásságát. A mű abba a pályaszakaszába tartozik, amely a 60-as évek végén kezdődött, A világhírűvé váló költő az epika területén kísérli meg azon kérdések megválaszolását, amelyeket magyarul is olvasható verseiben felvetett. Gondolatgazdag lírája  - amelyről itt nem kívánok szólni - előlegezte a jellemzően Kross-művek létrejöttét.

Kross prózai munkái a történelemben élő embert, s annak korához való viszonyát vizsgálják. az észt nemzeti tudatot, az összetartozás érzését kell  az emberekben megtartani. S mivel az észt történelemben alig akadnak győztes háborúk, népei hősök (a Kalevipoeg létrehozása és a Szentgyörgynapi felkelés kivételével talán nem is volt nagyobb szabású megmozdulás), ezért folyamodott ahhoz a meggondoláshoz, hogy az észt irodalomtörténet alakjait, az észt kultúra nevezetességeit teszi meg történeteinek hőséül, s méghozzá nem is piedesztálra állítva - vagy deheroizálva, hanem mesteri képzelete emberközelségbe tudta hozni ezt a halott mesteri nagyságot az olvasóval (s ez a nagy ember nem a szobortalapzatról lép le közénk - de talán éppen ez által emelkedik fel oda, s emeli fel maga mellett az észt népet is). Ezek a történetek kiváló korrajzok egyben, de a főhősök már az írói képzelet törvényeitől szabályozva mozognak - ami persze nem jelent végleges elszakadást a valóságtól.

Így vall ihlető gondolatáról, amely műveinek alapeszméjéül szolgál: „Két tény vagy esemény vagy a köztük feszülő tér, melyet az élet a gondolat, a történelem mozgása tölt meg.” A történetiség mint alap, gondos filológiai munkát követel, az „irodalmiság” az emberközelbe hozó múltábrázolást. Az alkotó ezt olyan sajátos ars poetica megtestesítésével valósítja meg, amely módszerének emberközpontúságát, kornyomozó és érvekkel alátámasztott eszmefuttatásait, széles társadalmi tablóját és az emberi cselekvés pszichológiai  mozgatórugóit, empirikusságát és megjelenítő erejét tekintve egyszerre rokonítható a modern francia Annales-történetíró iskolával és a nagyrealizmus  világirodalmi  és nemzeti hagyományaival.

Szerencsések a magyar olvasók, hiszen ennek a periódusnak  szinte minden alkotása hozzáférhető  a fordítók és a kiadók jóvoltából. Kross egész kultúrtörténeti  tablót tár elénk. Megismerhettük az észt származású  és európai hírű képzőművész vívódásait. A Négy monológ Szent György ürügyén című kisregénye megjelent a Bálvány című antológiában 1973-ban, idén újra kiadták, hallhattuk rádióban, láthattuk a tévében. Sokat nem is kívánok szólni róla. Valamennyien jól ismerjük Michael Sittowot, az európai hírű képfestőt. Ami szót érdemel, az a szerkesztés. Önkéntelenül is Durell műve, az Alexandriai négyes jut eszünkbe, de Kross tudatában van, hogy könnyebben kell élni ezzel a szerkesztési móddal - hogy nagy tömegek is érthessék, könnyen megérthessék, hogy mit akar elmondani. De mégsem esik az ellenkező végletbe, a szerkezeti szépség, a stílus nem szorul háttérbe az érthetőséggel szemben.

Az észt jobbágyivadék, Michelson tábornok karrierjéről, s annak áráról szól a Michelson beiktatása Egy tucat monológ - dob, verkli és vadászkürt dallamára, némi fuvolakísérettel - a mű az 1974-es Nagyvilágban jelent meg, szintén Rab Zsuzsa fordításában. A módszer sokban hasonlít a Négy monológ szerkesztési módszerére, mégis más. Ami új, hogy annak a jobbágy származású Michelsonnak állít emléket, aki Pugacsov legyőzője volt, s egyben felfedezi benne az embert, s nem engedi beskatulyázni az „osztályáruló” kategóriájába. Az írói ügyességre talán itt figyelhetünk fel leginkább, hogy mindkét szembenállót, mind Pugacsovot, mind Michelsont rokonszenvessé képes varázsolni, s ahogy bonyolódnak a szálak, a tisztiszolga monológjaiból mind inkább kitetszik, hogyan jön rá Michelson, hogy rossz oldalon áll, hogy sorstársait győzte le, hogy tehetségét csupán eszköznek tekintik az őt lenéző arisztokraták, s most is ugyanúgy a piszkos munkák elvégzésére vélik alkalmasnak, mint mikor még jobbágyfiú volt. S ez a finoman megírt belső tragédia, mely egy elbukott felkelés tragédiájával fonódik szorosan össze, igen, ez teszi remekművé.

A lángészt és a középszer elképzelt találkozását meséli el a Menny-kő, a Szovjet Irodalom első számában megjelent kisregénye. Hogy kik a bemutatott hősök? Otto Wilhelm Massing (1763-1832) az észt kultúrtörténet legsokoldalúbb népművelő és enciklopédikus műveltségű egyénisége és Kristjan Jaak Peterson (1801-1822) az észt műköltészet úttörője, aki a nemzeti irodalmat akarta megteremteni, s akit idejének előtt elvitt az elhanyagolt tbc. Kross egyszerűen abból indul ki, hogy a kora észt irodalom két legjelentősebb alakja találkozott (a filológia szerint nem! ). Így alkalma nyílik egymás mellett, egymással vitatkozva bemutatni a két ember feltételezhetően biztosan homlokegyenest ellenkező egyéniségét, véleményét. Az óvatoskodó, fontolva haladó Massing esperes - és az egyetemet megelégelt, nagy tervekkel teli, fiatal, bohém Peterson megformálása szinte irodalomtörténeti munkákba kívánkozik, de ami talán a legfontosabb, nem csupán az észt helyi viszonyokra jellemezhető ez a szembeállás, hanem az egész XIX. századi Európában léteztek ezek a problémák. S itt válik világirodalmi rangúvá az elbeszélés.

Aa Kalevipoeg-mondákkal éppen ismerkedő fiatal Kreutzwaldot mutatja be a Két elkallódott papírlap története - a mű Kálmán Béla fordításában jelent meg az Alföld 1976/11. számában. Aki olvasta, tudja jól, hogy a főszereplő Friedrich Reinhold Kreutzwald. Őt ismeri mindenki, róla nem is szólok. Kross ismét újít - de mintha ez az elbeszélése visszatérést jelentene az előbbi háromhoz képest. Talán azért is érzem gyengébbnek, mert túlságosan is észt. S hogy "benső használatra készült" - lehet, hogy tévedek, várom az ellenvéleményeket.

A radikális demokratákkal szimpatizáló cári udvari festőt, Kölert (A harmadik hegylánc) hosszú-elbeszélésében mutatja be. Sajnos, még az előbbinél is „észtebb” műről van szó; a téma megértéséhez ajánlatos elmélyedni a kor történetében (ebben segíthet a írásom: Az észt nemzeti megújulás  Életünk 1985/10.)

A hasznot hozó politikai megalkuvásaikat igazoló Jannseneket mutatja be az Egy óra a forgószéken című hosszú-elbeszélése. Első olvasatra speciálisan észt témájúnak tűnhet, ám a figyelmes olvasó könnyen rájön arra: kelet-európai és huszadik (!) századi történet ez a javából.

A Looming 1975 és 1976-os évfolyamában egy újabb Kross történelmi regényre bukkantam. Balthasar Russow regénye (Kolme katku vahel) címűre. Balthasar Russow (153?-1600) Észtország XVI. századi jobbágyszármazású nagy krónikása, 1563-tól a tallinni Szentlélek templom lelkésze. Műve: Livónia tartományának krónikája 1578. Az 1583-1584 között megjelenő egyre bővülő kiadások fölhasználása alkalom arra, hogy Jókai Mór vagy Móricz Zsigmond erdélyi tárgyú műveihez hasonlóan az író koráról szóljon. Várjuk a fordítását!

S mert műveinek sajátossága az egymásra és egymásba épülésük, az olvasó megimerkedhet az észt nép történelmének politikai és erkölcsi kihívásaival, döntéseivel – szépirodalmi keretek között, szórakoztató formában, úgy, hogy az író közben nem távolodik el a történelmi igazságtól. E művek sorába tartozik A cár őrültje című regénye.

Talán a mű megírását kiváltó élményt fogalmazza meg naplóíró hőse szavaival: a „...régi történetnek az összefonódása... (ti. egy másikkal - Á. K.) ...újabb meghökkenő bizonyítéka annak, hogy a világ valójában sokkal kisebb, mint gondoljuk, s a valószínűtlennek tartott egybeesések valószínűsége lényegesen nagyobb, mint tűnik.” (293.o.) Történetek fonódnak össze, titkok tárulnak fel, eszmék és jellemek ütköznek – ez a dinamizmus majdhogy szét nem feszíti a naplóregény kereteit. De beszélhetünk-e egyáltalán naplóregényről?

Kross mesteri módon ötvözi a napló-, a dokumentum-, a lélektani, a történelmi és a fejlődésregény jellemzőit Jakob Mättik rejtegetett és összegyűjtött irományaiban, amelyek az 1820-30-as évek illusztrációjaként szolgálnak. S ki ez a naplóíró, akinek nevét másként ejtik a francia, a német, s másként észt nyelvű szereplők? Észt jobbágyból felemelt, kitaníttatott, honoráciorrá vált írogató értelmiségi? Vagy fontosabb, hogy sógora annak a Timotheus von Bocknak, aki (talán a felvilágosodás eszméinek hatására) jobbágylányba szeretve annak szüleit és testvérét is kiváltotta a jobbágyságból négy jó agár árán? Annak a Bocknak a sógora, aki nemcsak hogy kitérítette életpályáról, de közben maga is megváltozott. Hiszen a cári fattyú Nariskina vőlegényéből [Jókai Mór regényéből, a Szabadság a hó alatt címűből számunkra is ismert], a fényes pálya előtt álló „cár barátjából” és szárnysegédből egy észt jobbágylány férjévé lett, akiből a cári rend elleni lázadása miatt börtöntölteléket, később cári ukázzal őrültet csináltak? Vagy annak a családnak a tagja, amely egyszerre ad példát az uralkodó iránti hűségből és a határokon belüli lehetséges legális ellenszegülésből?

Nincsenek hősök, igazi intrikusok sem, csak emberek, akik időnként helyesen, máskor helytelenül döntenek. A tragédiájuk az, hogy I. Sándor és I. Miklós „sajátos” önkényuralma alatt élnek, osztályukból is kiszakadva. Az eklektikusság a regény igazi  ereje. Ezt használja ki az író, midőn a koridézést, az elkerülhetetlen  megítéléseket távolságtartással esendő, s mert ennek tudatában él, oly emberi hősének naplójára hagyja. Ebben a naplóban áttekinthetjük korának eseményeit, mégha egy ember szemével is. Találkozunk Goethével, Zsukovszkijjal vagy Faelhmannal, az esztofilek  jelességeivel: Rosenplänterrel, Masinggal, Shultz-Bertrammal és az udvari állami  élet „kiválóságaival”.

Ebben a naplóformában  érvényesülhet az író pletykaszintig terjedő mindentudása a kor művelődéstörténeti eseményeiről, annak szereplőiről és játszott szerepeiről. Mindez ötvöződve a naplóíró és az író eggyévált személyiségének hibákat feltáró észrevételeivel, s az írónak azzal a büszkeséggel, hogy  népe történetében a dekabristákkal rokon gondolkodású reformerre lelt.

A fordító Bereczki Gábor most is kiváló munkát végzett. Az észt és a magyar nyelv alapos ismerete lehetővé teszi számára, hogy érzékeltesse Kross esszéisztikus stílusát, amely egyaránt érvényesül szereplői jellemzésekor, beszéltetésekor és a környezet érzékeltetésekor. Ugyanakkor képes volt átültetni azt a sajátos, hol iróniába, hol szatírába hajló észt humort, amellyel Jakob Mattik a felvilágosodás íróin nevelkedve, az emberi gyarlóságokat ismerve humanista megértéssel szemléli a világot.

Mit tehet az olvasó? Ha már elolvasta, megértette, tanulságait beépítette, szépségeit megcsodálta - akkor azt mondja a többieknek: Itt egy jó könyv, vegyétek meg, kölcsönözzétek ki és szánjatok rá idő, mert Krosst olvasni kell!

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet