Előző fejezet Következő fejezet

Egy fénykép ürügyén: Minni Nurme

 

Egy fénykép van előttem. A leghétköznapibb amatőrfelvétel. A képen virágzó zelnicebokor. Május volt, 1983-ban, Észtföldön ekkor borulnak virágba a fák.  A zelnicevirág legjobban a mi meggyünkre hasonlít, de virágzása sokkal gazdagabb, az illata pedig valósággal bódító, tavaszt hirdető. Mintha apró fehér pillangók ezrei lepnék el az ágakat. Mintha ministránsgyerekek ezrei himbálnák tömjénfüstölőiket vakító karingben a nagy szent megújulást celebrálva...

A tavasz zöldje alig látható, a képen is csak halvány smaragdos derengés sejlik a fényes fehérségben. S egy virágzó ág mögül kirajzolódik egy arc, a mindentudó, jóságos öreg tündér arca: Minni Nurméé. Gyermekkorom kedvenc meséskönyve jut az eszembe, az Andersen legszebb meséi. Látom magam előtt az illusztrációt:... a Bodza-anyóka fiatal lánnyá változott. Minni Nurme is képes erre a varázslatra. Ha csak a szemét nézem, akkor egyszerre elsimulnak az arcán a ráncok (melyeket, mert már nem törődik velük, szinte nem is látni), a termete kiegyenesedik, s az a fiatalasszony áll előttem, aki nemrég költözött Tallinnba férjével. Hallani vélem a mágikus igéket:

(Éjszaka árnyék vagyok...)

 

Éjszaka árnyék vagyok

fényszögletekig nyúló

tátongó sírveremben

föltámadt halottak körében

vagyok levél a sötétség-fa lombján

májuséji árnyak között

reggel szél leszek

átviharzok a szobán

elmozdítom a tárgyakat

hogy meglelhessék a rejtett

évkönyveket

s forduljanak lapjaik mint vitorlák

duzzadjatok fehér vitorlavásznak

érintsétek az ég végtelen peremét

Reggel szél vagyok

Aztán megtörik a varázs. Nurme kilépett az keretezte zelniceképből (csak a fénykép őrzi azt a pillanatot), és tovább sétálunk a kertben. Ismerőse minden bokor, minden virág, most is kezén a gumikesztyű, időnként lehajol, gazt tép ki. Látom a kertet, azt a másik kertet is, amelyik költészetének vissza-visszatérő témája, motívuma.

A felhőkönnyek csíraszálak

- a földben gyöngéd háló -

az égetés fájdalma nélkül is

szárbaszökkenő erőt lehelnek:

a kórók alól is virágzást

Tallinn külvárosában vagyunk, s a kertes ház csöndje feledteti a nagyváros nyüzsgésének zaját. A szomszédból átszólnak, Nurme felel - minden olyan, mintha már ez egyszer máshol megtörtént volna.

Minni Nurme október 30-án született a dél-észtországi Viljandi városában. Érettségiig ott tanul, férjhez megy, majd Tallinnba költöznek. Még az iskola utolsó évében, érettségire készülő diákként lép a nyilvánosság elé, az Észt Ifjúság évkönyve közli írását. Négy év múlva,1939-ben jelenik meg az első regénye: A kentaurok. A regényt 1941-ben elbeszéléskötet követi: A tolószék. Mozgalmas két év van ekkor mögötte. A körötte zajló politikai események talán válását is befolyásolhatták. A háború kitörésekor Szovjetunió hátországába evakuálják. Ezeket az élményeit versekben dolgozza fel - szokatlan ez a megújulás, hiszen az epikus alkatú szerzők ritkábban válnak lírikussá, mint fordítva. Az evakuációban ismerkedik meg a második férjével.

A háború vége nemcsak a győztes békét hozza meg, Nurménak ekkor jelenik meg az első verseskötete, a Szülőföld. A 19. századi észt romantika óta szinte kötelező téma a kezdő költőnek, de Nurme versein átüt az igazság: a lírában önmagára talált.

1947-ben ismét verseskötettel jelentkezik, amelynek címe: Hosszú útról. Sorsához jobban illett volna a 'Hosszú útra', mert 1957-ig csak fordítások kapcsolódnak a nevéhez.

Az új könyv, a Gyökerek a földben minden verse vallomás a hovatartozásról. S ez a kapocs egyre jelentősebbé válik, mert 1958-tól kezdve egyedül él. Míves versei egyre lassabban rendeződnek kötetté, s a kötetek között is egyre több idő telik el. A 1967-es pályaösszegző válogatásig: Máriafű (amely tisztelgés is az ötvenes költőnő előtt) csak két könyve jelent meg: a Karácsonyestén (1960), és a Vadalmafa erdő (1963) címűek.

Verseire egyre inkább a tömör képalkotás lesz jellemző, amelynek az eléréséhez gyakran fordul kifejező nyelvjárási szavakhoz, szólásokhoz, esetenként maga is alkot új szavakat.

Igen valószínű, hogy az évek az útkeresés évei is lehettek, mert 1971-ben egy új Nurmével ismerkedhetnek az észt olvasók. A vizirozmaring varázsigéi című kötete valóban azt a megújulást hozta, amit a cím is ígért. A versekben a népköltészeti hagyomány összekapcsolódik a modern költészet formakészletével.

Őszi esten

Elködült a föld -

vándormadarak

levelek válnak -

sík dér-gazos mezők.

Egy varjú repdes csak

ide és oda

a magányból nincs

hova szállnia

(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a felvett Nurme név köznévként mező, rét jelentést hordoz.)

1968-ban két kötete is megjelenik, egy  Válogatott versek és a 71-es "varázsigéket" folytató  A felhőkönnyek csíraszálak című gyűjteménye.

A versek a népi szürrealizmushoz közelítenek, de nem a fiatalság lázadásával, hanem az öregség bölcsességével. Ez a fanyar létértelmezés érhető tetten az 1981-es Nappor című kötete költeményeiben is.

- Szivárványos költő - kezdtem bele akkor a dicséretbe, már a szobában, a párolgó feketekávé mellett, de félbeszakított.

Maga helyett másokról beszélt, most is hallom fakó hangját. Apró történetek keringenek a szobában, számomra érthetővé csupaszítva, de még így sem vesztik el bájukat. Az irodalomtörténetekben, a lexikonokban sorakozó fényképek költőkké, írókká, emberekké elevenednek. Nincs nálam magnó, jegyzetelni szentségtörés lenne..., s bár érzem, nekem szól e varázslat, látom, őt is szórakoztatja. Nincs egyedül - de nem a múltnak él csak:

Fekete szivárványt

te ne idézz elénk -

a gyász nyalábjaként

a drága földtojás körül

fekete szivárvány aggasztón terül

S hol volt akkor még Csernobil vagy a foszfátbányák megnyitása? Egyedül csak az észt hiedelemvilágból kölcsönzött földtojás törékenysége sejtet valamit.

Verseinek gyakori témája az elidegenedés, az emberteremtette magány. Ez az élmény nem kozmikus méretekben jelentkezik, hanem a hétköznapok kikerülhetetlen mindennapiságában. Talán éppen ezért érezzük olyan félelmetesnek.

Folyosók

Álmodban is kísértenek

táblázattal teli falak

irodaléted nem változik

vergődsz akár beletörődsz

 

A folyosókat áztatod

kölnivíz csábításával

falaid közt a fényt

lepkehálóval kergeted

Noha néha nem csak játszik e témával, hanem rá is játszik, eljutva a groteszkig, mégsem veszik bele az "urbanizáció és civilizáció ártalmai" megéneklésének a labirintusába.

Más verseiből a természet rembrandti rajza tárul elénk:

Szeptember

A nyár íme őszbe hanyatló

a kertet avar födi be.

Az idő szirmos cipőjére

elmúlás ragad. Rothadó

bűzt lehel a gyep füve,

dér üt gazos udvarra --

erős tengeri szél taszajt

szembeszegült ujjast,

zsebben sejlik aszalt alma.

Lám, a kert. Innen indultunk, ide jutottunk vissza. Erre az őszre a tél következik. A fényképre nézek. Hogy rejtik a szirmok haja fehérségét, vékony szálait! Elmélyülő lírája Arany János Őszikék-korszakát idézi. Megérzésemet bizonyossággá fokozza a következő diárium-bejegyzés:

eső esik hervasztja

kedvem - bár nem panaszként...

jól tartom még

magam: a halál elkerül

ez szomorú is egyben

Mit mondhat ilyenkor az egyik ember a másiknak? A fiatalabb az idősebbnek? Van-e ereje a szavaknak?

Akkor még nem tudtam, hogy ez a fehérség nemcsak a tavasz fehérsége, hanem a mész fehérsége is lehet. Annak a mésznek a fehérsége, amelyből nem a falak épülnek, hanem amely lerakódva elevenen pusztítja el az élőt. Minni Nurme arca a fényképen a zelnice fényében. Minni Nurme arcán ma a mész nyoma, e mész láthatatlan jelét hagyja rajta egy másik világnak. Elér-e még a szó ? Egyik kedvenc virága a zelnice, amely mögé visszahúzódhat:

Életöröm

Két karodban táncolok

ez a mi élettáncunk

fájdalmas, lendületes

 

sodor robajló viharként

 

Emelkedjünk a magasba e zsivajból

időzni jó a föld felett

még nem jött el az éjfél

még alszik a holnap gondja

 

sodor robajló vihar

 

legyünk merészen égből-földből

és teljes szívvel

éljünk éljünk éljünk

 

akkor lesz ez haláltánc

Akkor és ott megpróbáltam eltéríteni a beszélgetést. Utolsó kérdéseim egyike a jellemzően tapintatlan külföldi kérdése volt: Miért van olyan sok költőnő az észt irodalomban? Minni Nurme hallgatott, hiszen a válasz a számára természetest kívánta idegenné változtatni.

Nézem a fényképet. A nap felhő mögé bújt egyszerre, árnyék esett az arcára, de a lencsém még a fény pillanatát kapta el. A még élő beteg költő köteteit lapozva egyszer egy verset találok, amely az ő válasza is lehet:

gyerekek alusznak

szuszogás - fészek

szellő rezgeti -

fenyők zsenge toboza

zöld mint a vadkörte

Miért a nők? Milyen egyszerű a válasz: mert anyák, mert szerelmesek, mert méltó társak, mert megtartó erők...

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet