Előző fejezet Következő fejezet

Észtek - ismeretlen ismerősök

(Gondolatok a függetlenség kikiáltásának 75. évfordulóján)

 

Tíz éve jártam Észtföldön. Láttam a tallinni óvárost, várhegyet, bejártam a nyári éjszakában az elcsendesült utcákat, szívtam a Hanza-időket idéző falak kipárolgását... Föltárult egy kiránduláson az észt táj: a nyírfaligetes sömlyék, az árkokkal kerített szántóföldek, s a széleiken, közepükön világító kőrakásokban ráismertem A. H. Tammsaare regényeiből elképzelt tájra... Jártam Tartuban, ahol alig maradt nyoma az első Dalosünnep (1869) megszervezőinek életéből - csak márványtáblák, az Egyetemi Könyvtár dokumentumgyűjteménye és - a legfontosabb: az utódok kegyelete éltette a régi Tartut. Szó sem volt a változások lehetőségéről, pedig a kötetlen írótalálkozón bátrabban is beszélhettünk volna. Igaz, az észtek - ez közismert - nehezen oldódnak föl, s mit is várhattam egy alig háromórás ismeretség után. (S ki tudja, volt-e közöttünk beépített ember?) Milyen keveset tudtunk, tudunk azokról, akikkel összefűz a közös előnyelv, s akik sokkal, de sokkal többet tudnak rólunk.

Emlékszem a tallinni temetőre, amely valóban emlékpark: az emlékezés, az utódok ragaszkodása nem kerítés mögé zárva nyilvánul meg. Itt nincs néma versengés: kinek milyen emlékmű dukál, itt csak a tájba illeszkedő kövek vannak, mintegy jelképezve a "föld népének" szorgos kétkezi munkáját: el kell távolítani a termékeny, de kevés talajból a köveket. S így minden kő egy életútnyi munka érdemének elismerése. Emlékszem a saaremaai halász-földműves falura, amelynek lakói - csak részben az idegenforgalom miatt (ekkor még zárt terület volt a sziget jó része) - ott éltek s ugyanúgy, mint a múlt század közepén. A nefelejcsek kékje a sziklakerítések oltalmában összeért a tómingaszfa lecsüngő fehér virágfüzérével, melyet libbentve a tengerről jövő szél mindig a pillanatot idéző illatárt kavart. A fa alatt, félig a kerítésnek támasztva kátrányos, öreg, fekete bárka korhadozott.

Kék-fekete-fehér..., mennyivel igazabb volt, mint a piros-fehér-kék - szerencsére a tájat nem lehetett megváltoztatni. S emlékszem a tenger melletti szabadtéri tájmúzeumra is, ahová barátommal éjjel szöktünk be. A csűrök, lakószobák, szaunák lomha homálya, a hullámverés hangja a parti sziklákon Csanádi Imre versét mondatta el velem, amelyre válasz lehetett C. R. Odrajas verse:

Sóhaj az elmentekhez

1. Köhécsel a kopott kémény,        

Roskadozva horpad,                      

Szabadkonyha hamujában    

Fürdeti a holdat.                   

 

2. Bedeszkázott ablakokon            

Eső ha dorombol,                 

Sóhajtoznak eresztékek         

Halmosodó romból.              

 

3. Nekik tavaszt, nyárt nem ígér    

A felragyogó nap,                

Nincsen őszük, nincsen telük:          

Küszöb alatt holnap...           

 

4. Roggyant kapu, tört kerítés,      

Vadkender övezte -              

Ösvénye sincs, kaszálatlan   

Fű nő a kövekre.                 

 

5. A gépeket, szerszámokat

Árnyékuk ha tartja,

Nádtetőn vagy zsindelyesen

Disznóparéj sarjad.

 

6. Káva jelzi a kút mélyét,

Gyom csügg oldalárul:

Vize nem víz, vödre sincsen,

Nem öl, sír, ha zárul.

 

7. Fénykép őrzi, amíg fakul,

Enyészet uralja;

Alattomos szél kerüli,

Volt lakóit falja.

 

8. Nem Trója volt, noha domb lesz,

Mohácsot se vesztett -

Tégla, panel vagy fa: mindegy.

Így pusztul egy nemzet.

Szerencsére, csak a kis uráli nyelvrokon népeknek nem kellett harcokkal megbirkózni a kolosszussal! Szerencsére - hogy jövök én ehhez, a nagy testvér, egyetlen mondattal lemondani egy nyelvről, az ahhoz kapcsolódó kultúráról, keresztet vetni az azt beszélőkre... Micsoda vakmerőséget plántált belém a múlt az agyonhallgatott határon túlra került magyarság kínjainak nem-tudásával. Hát elviselhető-e a biztosan bekövetkező halál? S ha ez a vég a részvétlenségem miatt következik be?

Nagy az adósságunk. Törlesztenünk kell, ha nem is mi herdáltuk el a tálentumot, s még akkor is, ha tudjuk: lyukas zsebbe kerül az áldozat. Ám nemcsak a magyarságról van szó: igenis közünk van a rokon nyelvet beszélő népekhez, ha egyéb nem, hát az, hogy ők számon tartanak bennünket és számítanak a segítségünkre. Nem egyszerűen a rászorulók megsegítéséről van szó, hanem azokéról, akik ezt feltételezik rólunk!

Megértem a magyar kormánypolitika óvatosságát. 1990. március 30-án kiáltotta ki önállóságát az Észt Köztársaság. Ezt a nyilatkozatot a Szovjetunió nem akarta elfogadni - s nekünk nemzeti fontosságú ügyeink voltak a szovjet vezetéssel. Nem akadt egy újságíró sem, aki csak egyetlen karcolatban is, de rámutatott volna arra, hogy a gorbacsovi követelés a népszavazásról már csak azért is jogtalan, mert a baltiakat a Molotov-Ribbentropp-paktum nyomán az erőszakosan megválasztott parlamentből kijelölt küldöttség kérésére vették fel a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségébe - tehát egy parlamenti döntés is elég kellett volna hogy legyen a kiváláshoz a híres-hírhedt lenini cikkely alapján (lásd az önrendelkezésről). De még arról is keveset írtunk, hogyan próbálta a szovjet pártvezetés az Interfronttal megosztani a demokratikus erőket. [Pedig lett volna rá hazai analógia is.] Csak a szamizdat-kiadvány, a Malomkövek között (1988) és Bojtár Endre könyve (Európa megrablása 1989) mert érdemben foglalkozni a térség, az észtek problémáival. De hány olvasóhoz jutottak el ezek?

S vajon mi mikor ismertük el az Észt Köztársaságot? 1991 szeptembere után, hogy az USA is elismerte. Jó, elfogadom, ez is a külpolitikai koncepció része. Nem érhet bennünket szemrehányás, hiszen a szomszédos, a rokonságot jobban tartó Finnország sem volt az első. Ám azóta mi történt? Tettünk-e valamit a gyümölcsöző kapcsolatokért? Követtük-e a „Horthy-Magyarország” példáját, amelynek önálló nagykövetsége volt az rokon nyelvű államokban? Elégséges-e Jávorszky Béla finn nagykövet balti képviselete és Bereczki Urmas nagykövetségi jószolgálata? A Magyar-Észt Baráti Társaság kulturális missziója (és ettől szintén elválaszthatatlan a Bereczki-család, amely elévülhetetlen érdemeket szerzett a rokonságtudat ápolásában)? Ugyan hány tagja van a Reguly Társaságnak (bár ez nemcsak az észtekkel foglalkozik)? Tényleg azt hisszük, hogy ennyi elég?

Mikor értjük már meg, hogy nem a "halszagú atyafiságról" van szó? A finnek, az észtek a példa arra, hogy mit meg lehet tenni a kedvezőtlen körülmények közepette. Lehet, hogy országunk még kelet-közép-európai viszonylatban is kicsi, lehet, hogy valóban a nemzetközi élet függvénye politikánk - talán létünk is -, lehet, hogy történelmünk során volt vezetőink tenyésztette békákat le kell nyelnünk, hogy így vagy úgy Európához tartozhassunk..., de hogy ilyen helyzetekben is tenni lehet valamit, olyat, ami összetart, amely előre mutat - s ezt többek közt e két balti államtól, e két rokon nyelvet beszélő néptől lehet megtanulni. Nekik ugyanis jóval nehezebb volt eljutni a szuverenitásig, mint nekünk, jóval közelébb álltak a beolvadáshoz mint mi, s most az észtek büszkén tekinthetnek a Hosszú Hermann szélfútta lobogójára: újra függetlenek, a maguk uraivá lettek, éppen mint hetvenöt éve: 1918. február 24-én.

Mit kívánunk a hetvenöt és három éves független országnak? Kevesebb vért és szenvedést, mint ama február után jött; békés hétköznapokat, hogy érvényesüljön az észt szorgalom és leleményesség! Adja meg az Isten, hogy nemzetiségpolitikájuk példa legyen Kelet-Európában: mi ebből nyerhetnénk. Kívánni mi nem tudunk többet, mint amennyit Észtország nemzeti himnuszában kért Jannsen apó (J. W. Jannsen 1819-1890.):

Én boldogítóm, örömöm,       

Mi bájos vagy, hazám!             

Akárhová tekinthetek,               

Mást a világon nem lelek,   

Mi annyi üdvöt hozna rám     

Miként te, szép hazám.       

 

Te adtál nékem életet

S neveltél engemet.

Ezért áldlak mindenkoron

Örök hűséggel ajkamon -

Szeretlek téged igazán,

Én drága, szép hazám!

 

Az Úr legyen oltalmazód,

Édes szülőhazám,

Vezessen minden vészen át,

Áldást intsen kegyelme rád,

Ha törsz magasztos cél után,

Én édes szép hazám!

          (Bán Aladár fordítása)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet