Előző fejezet  

Nyelvek, sorsok, határok – Arvo Valton vonzásában

 

Ha a bibliográfiák adatai pontosak, akkor 1972-ben, a Tiszatáj februári számában jelentkezett régiónkban először Arvo Valton észt író A zöld hátizsákos ember című novellájával. Fehérvári Győző, a történet fordítója akár regényt is kanyaríthatna arról, hogy a korabeli kultúrpolitikusok és folyóirat-szerkesztők mennyire fáztak a mű közlésétől; Ilia Mihály tanár úr pedig kapásból mondta a címet, amikor megemlítettem: lehetőségem nyílt arra, hogy találkozzam a szerzővel. Nem vagyok biztos benne, hogy amikor 1983 májusában egy „fű alatt” szervezett fordítói szeminárium keretében Tallinnban voltam, akkor P. Lias irodalomtörténész-kritikus előadásán ott volt-e ő is az észt írókoszorúban, bár nagyon valószínűnek tartom. (Azt tudom, hogy erről a találkozásról hírt adhattam a Tiszatáj 1984/7-es számában – Mérleg (A mai észt irodalom tendenciáiról).

A bevezetésben azt is meg kell említenem, hogy amikor vagy harminc évvel ezelőtt Tõnu Seilenthal, akkori budapesti észt ösztöndíjasként Domokos Péter szervezésében eljött a szegedi Finnugor Tanszékre, a találkozás után megkérdeztem Mikola Tibor professzortól, hogy vajon volna-e lehetőség tanulmányi cserekapcsolatra. A mackós járású tanárom komoly szemével úgy tekintett rám, mintha nem tudnám: a tojás nem áll meg az asztalon. Pedig igencsak szerettem volna Kolumbusz nyomában járva megoldani a kérdést: a KISZ-kapcsolataim segítségével eljutottam a BME budapesti észt építőtáborába (nekik miért volt akkor könnyű?), levelezésbe kezdtem Lennart-Hans Jürgensonnal, aki akkor még a Kalev csokoládégyár munkásaként készült a nemzetközi hírűvé lett haiku-költői pályájára. Sőt később, középiskolai tanárként rátaláltam arra a Virányi Elemérre is, aki nemcsak a Baross Főreál oktatójaként vált az észt irodalom közvetítőjévé, hanem tanára volt Péter Lászlónak, majd a budai Werbőczyben Klaniczay Tibornak és Göncz Árpádnak (Virányiról írt pályaképem olvasható a MESSZE VAN ÉSZTORSZÁG… (Válogatott finnugrisztikai dolgozatok) Folia Estonica Tomus IX. Berzsenyi Dániel Főiskola Savariae, 2003. kötetemben).

Érdeklődésem elsősorban a 19. század észt irodalom- és kultúrtörténetéhez kötött; talán ez volt az oka annak, hogy a kortárs észt irodalomból csupán azokat a szerzőket fordítottam (Jaan Kaplinski, Jaan Kross, Viivi Luik, Madli Morell=Maarja Kross, Ellen Niit, Minni Nurme, Carl Odrajas, Paul-Erik Rummo), akikkel valamilyen módon személyes kapcsolatba is kerültem. Természetesen tudtam Valtonról, s különösen megfogott, hogy ugyanabban az évben, 1935-ben született, mint édesanyám, csak ő december 14-én, kilenc hónappal és két nappal később. Regényes életéről, távoli indulásáról inkább személyes beszélgetésekből értesültem; s ha néha kérdéses is volt, hogy van-e értelme többet csinálnom, mint a középiskolai tanítást, akkor többek mellett egyik érvem, példám volt.

Tavaly, 2006-ban az észt tanulmánykötetem mellé társult a Bába és Társa Kiadó jóvoltából megjelent fordításkötetet: az Áttételek – átvételek. Azt gondolom, hogy ennek is része lehetett abban, hogy ez év (2007) júliusában megkerestek: lennék-e előadója az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Filológiai Tanszéke, pontosabban adjunktusa, Antonenkó Miklós szervezte Valton-konferenciának. Örömmel vállaltam a feladatot, hiszen nemcsak a meghívott előadók névsora (Magyarországról Fehérvári Győző és Pusztay János) volt megtisztelő, hanem hogy maga Valton is ott lesz a tiszteletére tervezett konferencián. Ezt az összejövetelt ugyanis összekötötték Az apaság öröme címmel megjelentetett első ukrán fordításkötet megjelenésével. A kötetet Ivan Petrovcij és Antonenkó Miklós ültette át ukránra; van benne novella, vers, aforizma, miniatűr (jellegzetes észt/balti tárcanovella). A szervezők kértek tőlem fordításokat is, de én csak tanulmánnyal tisztelegtem a vendég előtt: Hálóban a magyar Valton.

Nagyon érdekes találkozó jött létre: Valton és a vendéglátók, illetve a vendégek valami bűvös pentagrammába – angol, észt, magyar, orosz és ukrán nyelvű kommunikáció – vonták be a hallgatóságot. A nyelvek mássága ellenére a különböző szituációkból lassacskán felmagasodott Arvo Valton Vallikivi emberi és alkotói nagysága. Megjegyzem, amennyire követni tudtam a különböző beszélgetéseket, Valton egyszer sem hivatkozott sem az észt írószövetségi elnökségére, sem a Finnugor Írók Világszövetsége elnökségére, sem az életművére vagy nemzetközi ismertségére. Talán ezért is hiszem, meg kell másokkal is osztanom Arvo különleges emberségét: úgy jár-kelt közöttünk, mintha valamennyiünknek rokona, barátja, ismerőse lenne. Nem hallottam/olvastam, milyen lehetett fiatal és/vagy férfi korában, de most lefegyverzően emberi volt. Majd három és fél napot töltöttem szoros közelségben vele – részben a meghívottak távolmaradása, részben a szervezési problémák miatt. Nem tudom, mennyire leszek képes felidézni a vele töltött napokat, de úgy vélem, meg kell osztanom másokkal is élményeimet.

Szeptember 16-án, vasárnap kora este találkoztunk először Antonenkó Miklósék lakásán. Miklós szervezőként minden lehetőséget felhasznált, s természetesen a baráti, családias fogadtatás volt a legegyszerűbb és legnagyszerűbb megoldás. Édesanyja, Éva néni, a nyugdíjas zenetanárnő jótündérként szinte mindenütt jelen volt. Rokonuk, Vera Vaszócsik, az egyetem nyugdíjas docense irányított a vendéglátás tennivalóit, az udmurt származású Nadia Muš (aki Valtonnak is fordítója) lányukként sürgött-forgott. Valton és Tiina, a felesége rokoni szeretettel fogadta a kedveskedőket, a megjelenő kijevi történész, Rosztiszlav Martinyuk Miklós öccseként lett fogadva, magam mint Miklós bátyja.

A vacsora körüli beszélgetés szokásos ismerkedő fordulatai után egyszerre elérkezettnek láttam az időt, hogy néhány kérdést feltegyek – itt sokat segített az oroszul jól tudó Vera és Miklós, amit nem tudtam pontosan észtül, azt lefordították (természetesen a válaszokat is). Az első kérdésem az volt, hogy miképpen fogadták az észt olvasók Valton ausztrál etűdjeit – Ausztráliai látomások címmel jelentek meg. (Megjegyeztem, hogy a ’90-es években a magyar olvasók „vették” ezt a műfajt, jussanak csak eszünkbe Esterházy Péter, Géczi János, Konrád György, Temesi Ferenc vagy Zalán Tibor útirajzai!) Az író szerint a helyszín csak keretnek tekinthető, hogy elmondja a világról azt, amit el akar mondani. Azt is hozzátette, hogy írt ő magyar etűdöket is, de ezeket a magyarok nem akarják lefordítani. (Lehetséges, hogy sérelmesnek értelmeznék a magyar olvasók?)

A másik nagy kérdésem arra vonatkozott, hogy Arvo mennyire ismeri Kosztolányi Dezső epikai munkásságát. Ugyanis, amikor az ötvenhét novella strukturalista vizsgálatát végeztem, akkor fölfigyeltem arra, hogy két novellájában (A lenyugvó nap és a fodrozódó tenger in Előérzet és A villamos (Tramm) in Végjáték) jellegzetes, szinte szóról szóra azonos Kosztolányi-ötletek tűntek fel. Az író annyit mondott, hogy csak a lírikus Kosztolányit ismeri, magyarul csak egy Kosztolányi-verset olvasott. Tanácstalanul hallgattam, majd arra gondoltam, hogy a véletlen egybeesésnek valamiféle kelet-európai hasonlóság lehet az oka. Megígértem neki, hogy ezzel a témával később fogok még foglalkozni.

Az Antonenkó család befogadta Valtonékat, pedig csak most voltak itt másodszor. A hetven éves Valtont 2005-ben szintén köszöntötték az ungvári egyetemen (büszkék is a tartui régi jó kapcsolatukra), akkor voltak itt először, akkor is Nadiával. Este Rosztiszlav vitt a Szvitánok szállodába minket kocsiján – ő másutt lakott.

Háromszor reggeliztünk együtt a szálloda étkezdésjében: Tiina, Arvo, Nadia és én; majdnem versenyeztünk az íróval az udvariasságban. Egy alkalommal késve érkeztünk, s már zárva volt az étterem ajtaja. Valton magabiztosan a konyhának fordult, s így jutottunk asztalunkhoz – de ez sem volt agresszív. Mindig jóízűen evett, mint aki szokásból tudja az általa mondott keleti mondás igazságát: a reggelidet költsd el egyedül, az ebédet oszd meg barátaiddal, a vacsorádat add az ellenségeidnek. Persze, mindennap vacsoráztunk, ez tette fel a koronát a napra, ekkor osztottuk meg egymással a benyomásainkat.

Nadia később, csütörtök reggel elmondta, hogy Valton napirendjében fontos szerepe van a reggelinek: éppen kettéosztja a délelőttöt, mert az író korán kel. Reggel öttől hétig, nyolcig dolgozik; a reggeli után pihen (újságok, média, internet), aztán folytatódik a napi tevékenység: fordítások, kultúrpolitikai szerepének tennivalói, ismét írás. Aztán ott van még a család: három előző feleségtől hat gyermeke született, de saját gyermekei mellett övéiként szereti más házasságokból származó gyermekeit is. Nadia fontosnak tartotta megemlíteni, hogy szinte 19. századi nagycsaládként tart össze a sokszínű Valikivi-família. Este van még ilyen-olyan program, aztán lefekszik. A hétköznapok, ünnepnapok között jobbára a kötelező programok tesznek különbséget. Úgy láttam, jól bírja magát, bár egy kissé elnehezült. Talán ebből következett nyári térdműtéte is – ez utóbbiból meg az, hogy gyorsan elfáradt, ha gyalogolni kellett.

Maga a konferencia 17-én, hétfőn kezdődött az ungvári Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. Az egyetemi hallgatók mellett meglehetősen kevés díszvendég volt – a hiányzókat nem kívánom megnevezni –, viszont jelen volt a helybeli értelmiség is (a követő fogadáson például jót beszélgettem egy orvossal). A megnyitáskor rövid köszöntőt mondott Arvo is, üdvözölte a vendéglátókat, a fordítókat: Ivan Petrovcijt és Antonenkó Miklóst. Az asztalon ott sorakoztak az észt író művei: a tizenhárom kötetes életműkiadás; a kis finnugor népek irodalmának három kötetes, vaskos fordításgyűjteménye. Koncepciója szerint eredeti nyelven, oroszul, hogy azok is kötődjenek, akikben már elhalványult a nyelvi tudás és természetesen észtül. Ott voltak megtekinthetőek az egyes fordítások is (köztük Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Rab Zsuzsa költeményei; aránylag sok szovjet-orosz szerző); rengeteg (8-10) nyolcvan-százoldalas kis kötet egyes mari, komi, mordvin, udmurt költőtől. Köztük volt Nadia kötete is, angol, orosz és észt fordításban! Jellegzetes kezdeményezésként volt látható három-öt összekapcsolt irodalmi tabló (4-4 szerző egy-egy finnségi oroszországi nyelvből, legalább egynek, egynek fordítója, meg szerkesztő volt). Valószínű, hogy több is lehet ezekből, de csak ennyit cipeltek el – kb. 3,5x1 méteres asztalt teljesen beterítették. A konferenciáról, amelyen a valtoni életművel, annak recepciójával foglalkoztak, nem akarok szólni – majd Miklósék megjelentetik az ott elmondottakat (volt angol, ukrán, orosz és magyar nyelvű előadás).

Az előadásokat követő fogadás a múzeum (és tulajdonképpen művészeti iskola) kiállítói termében volt. Valton ismerősként nézett Petőfi festett alakjára (villogtak a vakuk), meg is kérdeztem tőle, fordított-e Petőfit. Mint mondta, Ellen Niit Petőfije teljességgel bemutatja az észteknek a magyar költőt, de amikor a magyarból fordított, akkor olvasott Petőfi-verset is.

Másnap, 18-án kedden délelőtt a vár melletti Hungarológiai Intézetben Arvo Valton másfél órás orosz nyelvű programelőadást tartott a magyart tanuló hallgatóknak. Igaz, úgy láttam, keveset értettek belőle – később Miklós elmagyarázta, hogy az újabb időkben még az ukránt is törik (akik faluról jönnek be, azok még ukránul sem tudnak). Amennyit kivettem az író szavaiból (mert Balázs Mihályné tanánő-kollégám hiába tett meg mindent, belőlem sem lett nagy oroszos), összefoglalta az ismert adatokat a csökkenő népesedési tendenciáról és az asszimilálódás növekvő fenyegetéséről. Korábbi interjúiból olvashattuk, hogy ez mekkora felelősséggel jár: aki felismeri ezt, annak tennie kell ellene. Kifejtette, hogy miben is áll a nagyobb és fejlettebb népek felelőssége – s itt nemcsak az uráliak, a magyarok, a finnek vagy az észtek felelősségét értette alatta –, s elmondta, mit tettek az észtek azért, hogy a közösséget fenntartó nyelv, illetve a nyelvre épülő, azt megtartó irodalom fönnmaradjon.

Előadásához kapcsolódott Vaszócsik Vera hozzászólása, aki bátran kinyilvánította, hogy kisebbségi létben, idegen nyelvi környezetben a nyelvi identitásnak mekkora szerepe van egy nép megmaradásában. Tudom, mindez nem újság itt, a déli régióban, s hogy a Tiszatáj hatalmas szerepet vállalt ebben a népőrző tevékenységben. Ám kimondani ki kell, akkor is, ha úgy tűnik, mindenki tudja. Valton nem kívánt bekapcsolódni a nemzetiségi kérdés taglalásába – s nem is csak azért, mert ott volt a ruszin származású tanszékvezető, Petra Lizanec, meg ukrán fordítója – csak annyit jegyzett meg: minden kis nyelvű, a kihalás szélén álló nyelvre vonatkoznak állításai.

Kicsit furcsa volt, hogy aznap délután, amikor Berniczky Évával és férjével, Balla D. Károllyal beszélgettem a lakásukon, a padlásszoba melegében hasonló következtetésekre jutottunk, anélkül, hogy Valton nézeteit ismertettem volna. Anélkül, hogy politikai programokkal foglalkoztunk volna, megegyeztünk abban, hogy a segítség nem lehet pártpolitika függvénye. Évával és Károllyal úgy beszélgettünk, mintha sok éve ismernénk egymást, pedig hát Ilia Mihály tanár úr hozott össze bennünket a virtuális térben. Éva meséi és Károlynak Élted volt regénye segített abban, hogy a hosszú hazautat ne vegyem fárasztónak.

Kedd este ismét Miklóséknál vacsoráztunk. A házigazda a készülődés közben szóba hozta a Kalevipoeg-fordításomat. Valton nem reagált sem a kísérletre (a Huszadik éneket fordítottam le), sem a nyomdai újításra (nem nyolc, hanem tizenhat szótagos sorokba tördeltem Kreutzwald szövegét). Esetenként Miklós segítségével pontosítottam gondolataimat (kritikus esetben oroszt használunk), főleg azt próbáltam, a Kalevalára támaszkodva (öt teljes, különböző magyar fordítás van!) megmagyarázni, hogy Bán Aladár és Rab Zsuzsa után miért volna szükség újabb átültetésre. Valton védte Rab Zsuzsáét, azt mondta, fölösleges ismét lefordítani. Erre elmondtam, hogy Bereczki Gábor nyersfordítása, amelyből Rab dolgozott, mennyivel jobban felkelti az eredeti hangulatát. Hivatkoztam arra is, hogy Rab Zsuzsa az orosz bilina-fordítási gyakorlatára támaszkodva inkább hőséneket írt, nem eposzt fordított. Ennek ellenére Arvo szkeptikus volt, láthatólag ejteni akarta a témát. Ekkor fölidéztem Kreutzwald-tanulmányomat, szóltam a metrikáról, a verselésről, az eltérésekről, a kreutzwaldi költői hagyományról (hiszen a Kalevipoeg mondákból lett teremtve). Emellett összekapcsoltam a nyelvezetet az észt előidők történetéről (erről is írtam egy hosszabb dolgozatot). Valton figyelni kezdett, közbekérdezett, majd érvelésemet elfogadva azt mondta, akkor fordítsam le én is, kíváncsi arra, hogy mi lesz belőle.

Szerdán délelőtt (19-én) elvittek minket az Ungvárhoz közeli neviczki várba. A Nobel-díjra is jelölt író a hétköznapi ember reakcióit mutatta, de azért nagyon tüzetesen nézte a romokat. Lehet, hogy még történelmi novella is lehet belőle? A várlátogatás közben szétment Arvo cipője. Tiina kérésére hamarébb visszajöttünk és a központban bevásárló körútra indultunk. Csak a harmadik cipőüzletben talált elfogadható lábbelit. A rosszat otthagyta az üzletben. Közben ejtettünk egy szóviccet a cipészt jelentő szóról, amelyik egyezik az észt kommunista Viktor Kingisepp nevével.

Délután Vaszócsik Vera látott vendégül minket. A korábbi étkezés közbeni beszélgetésektől eltérően, amelyek során humoros történeteket idéztek a szovjet időkből (Magadantól-Tbilisziig, Szibériától a Baltikumig), megbeszélték a helyi tudományos életet és magánemberi problémáikat. Közben Antonenkó Miklóssal fölvettük a kapcsolatot Budai Zsuzsával és a KMKSZ munkatársaival, nekik is megköszöntem a vendéglátást. Azután siettünk Miklósékhoz a búcsútalálkozóra.

Amíg lassan gyülekeztünk, a komódra támaszkodva kiírtam az életműsorozat legfontosabb adatait (itt azért idézném, hátha akad, aki szeretne dolgozni is belőle, s azért csak észtül, mert mégsem akarom könyvészettel tölteni az időt). A megjelent művek – Arvo Valton Vallikivi: KOGUTUD TEOSED – a következők: 1. Novellid I. (J. Talvet) Virgela Tallinn, 1998.; 2. Novellid II. (P. Lias, R. Tootma) Virgela Tallinn, 1999.; 3. Novellid III. (M. Kalda) Virgela Tallinn, 2000.; 4. Novellid IV. (T. Liiv) Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 5. Ajalooainelised novellid (A. Altoa, H. Adam, T. Kelam) Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 6. Rooman [Tšingis-khaan ja Chang Chun], reisikiri (L. Mäll, A. Turovski) Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 7. Lühiroomanid [6] (P. Lias) Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 8. Roomanid [2] (J. Talvet) Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 9. Rooman [1] (K.Kurg) Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 10. Roomanid [4], arutlused (J. Vaiksoo) Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 11. Novellid V. (R. Neithal) Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 12. Novellid VI. Kirjatusveskus Tallinn, 2003.; 13. Novellid VII. Kirjatusveskus Tallinn, 2003.

Úgy gondolom, példamutató filológiai munkálat valósult meg a kiadás során: tíz kötetig van kísérő tanulmány (néhol több is), mind a tizenháromban van szerzői kommentár az egyes művekhez, és folyamatosan megadják az első megjelenések adatait. Amikor megdicsértem, az író megemlítette, hogy a bibliográfia összeállításáért háromezer észt koronát fizetett a szakembernek.

Valton látva érdeklődésemet, elkérte a papírt és lejegyezte a folytatás terveit (a továbbiakban Arvo Valton kéziratából idézek): „14. Lastelood (H. Jõgisuhe); 15. Müüdid – muinasjutud (M. Hiiemäe); 16. Näidendid, stsenaariumid; 17. Miniatuurid; 18. 2 romaani; 19. Novellid; 20. Luuletused; ; 21. Aforismid; ;22. Ajajloolosed romaanid (2) [azt mondta, még egyik sincs kész – Á.K.]; 23. Artiklid; 24. – ” – ? mälestused ?; 25. Varia (interjued, reisikirjad jne.); †”

Figyeltem Valton arcát. Látszott rajta: érzi a testi meghatározottságot, de egyben reménykedik a tervezet megvalósításában. Aztán megkérdeztem, hogy mi lesz akkor, ha tovább él, azaz a kereszt kitétele még nem esedékes. Akkor újabb kötetek következnek, hiszen nemcsak a kiadással foglalkozom, írok továbbra is - válaszolta.

Nagyon fontosnak tartom a szövegkiadás filológiai pontosságát. Dolgoztam a Jókai Kritikai kiadásban, láttam a Baka István Műveinek munkálatait, részt veszek Madách Imre kritikai igényű életműsorozatának megjelentetésében, figyelemmel kísérem Gion Nándor életműkiadását, tehát föltettem a kérdést: a fordításait beveszi-e a gyűjteményes kiadásba. Arvo kissé értetlenül nézett rám: azokat nem ő írta. Elgondolkodtam. Lehet, hogy az észtekhez közelebb van az orosz és a kisebb finnugor népek nyelvének irodalma? Én azért hiányolnám, ha Baka István fordításvilágát úgy kellene összekaparnom.

Folytattam a kérdezősködést: ad-e majd ki bibliográfia-kötetet? Minek – adta vissza a kérdést –, amely műveket ő írt és a gyűjteményesben megjelenik, azokról minden kötetben van információ.

– És mi lesz azokkal az alkotásokkal, amelyeket nem vesz fel a gyűjteményesbe?

Valton hallgatott. Hogy mire gondolhatott, nem tudom.

19-én, szerdán este elbúcsúztunk, nem tudom, hagytam-e magyar középiskolai tanárként, előadóként, fordítóként nyomot. A taxiból kilépve előttem ment föl a lépcsőn, kicsit húzva a lábát. A szállodai folyosón lassan lépkedett feleségével a liftig, mert a harmadik emeletre azzal mentek fel minden este. Behúzták az ajtót, aztán a lift elindult, s a Valton házaspár fölemelkedett. Vajon látjuk-e még egymást?

Sokszor beszélek a diákjaimnak is arról, hogy a műalkotás összeköt embereket, világokat; az otthoni írásbeli feladatokban szembesülnek azzal, hogy a különböző nyelvű alkotások azonos emberekről szólnak, akárhol éljenek is térben és időben. Úgy vélem, ez után a találkozás után hitelesebben tudom elmondani, hogy a határok elsősorban a hivatal és a hatalom kedvéért vannak. Mert végig nem gondoltam arra, hogy Valtonékkal az Európai Unió polgárai vagyunk, mint ahogyan arra sem, hogy Ungvárra menet és jövet át kell(ett) lépnem az ukrán határt. S az udmurt Nadia sem gondolt arra, amikor együtt voltunk, hogy Udmurtia Oroszország része. Rosztiszlav pedig úgy fogadott minket, mintha Kipling híres dzsungel-mesterszava irányítaná: Egy vérből valók vagyunk! A határok azokat kötik, akik elfogadják őket. Nekünk többet kell tennünk és mást: közvetíteni és olvasni, befogadni a más világokat, ezzel erősítve őket, s megszüntetve bennünk elkülönültségüket.

Föllapoztam az idősödő Valton magyarul olvasható költeményeit – antológiákban, folyóiratokban jelentek meg –, s úgy gondolom: valamiféle ősi bölcsesség szólal meg lírájában. Nem a Juvan Sesztalov-i sámántudás transzcendenciával keveredő tudása, inkább szókratészi élettapasztalat. Jó lenne ezt nemcsak megérteni, hanem szellemében cselekedni is. Talán ez lenne a találkozás legfontosabb üzenete? De mások is kísérletezhetnek!

 

 

   
Előző fejezet