HONFOGLALÓ MAGYARSÁG MŰVÉSZETE

A magyarság őstörténetéről, őshazáiról és életmódjáról az utóbbi évszázadban a történettudomány és társtudományai részleteiben is körvonalazott elképzeléseket alakítottak ki., de kézzel fogható konkrétsággal, minden más néptől és régészeti kultúrától eltérő, jellemző sajátosságaival azonban csak a honfoglalás utáni, a IX. század végétől a Kárpát-medencében élő és temetkező magyarságot ismerjük. Itt érezhet a művészettörténet is először szilárd talajt a lába alatt, hiszen ez időtől kezdve nemcsak következtetésekre van mód, hanem emlékanyagra, fennmaradt műalkotásokra is alapozhatunk. A temetkezések alapján szükségképpen csak hiányos képet alkothatunk a honfoglalók művészetéről. Az ott talált tárgyaknak elsősorban tulajdonosuk, az egyes ember megjelenésében volt fontos szerepük, például kifejezték, érvényre juttatták a rangját, vagyoni helyzetét. A környezet tervszerű formálása vagy az ábrázoló szándék nemigen tartozott e művészet körébe.

Magát az embert, testi valóját alakították át a műalkotások, tették aranyossá-ezüstössé, annál díszesebbé, minél előkelőbb rangú volt a viselőjük. A honfoglalók öltözetének művészi alakítása sok rokonságot mutat a sztyeppei népek művészeti kultúrájával, és joggal állítható párhuzamba a szasszanida kori, nagy pompa kifejtésére törekvő perzsa művészettel, melyet Bizánc is mintaképének tekintett.

Már korábban kialakult a honfoglalók művészetének sajátos egységes stílusa, miként a különböző törzsek is szövetségben egyesültek. Ez a stílus mindegyik elődjétől meg is különbözteti a magyarság korai művészetét. A jellegzetesen magyar, méltóságot jelző tarsolyok díszítésmódja szépen példázza a sokféleség és az egység együttes megvalósítását. A különálló veretekkel fedett bőrtarsoly (pl.: Újfehértó-Micskepusztáról, Budapest-Farkasrétről) ornamentális rendszere az egész tarsolyt borító tarsolylemezek némelyikén (pl. Félegyháza, Szolnok-Strázsahalom) is megjelenik, s alighanem ebből indult ki a központi elrendezésű kompozíció. Más tarsolylemezeket a zárószíjat utánzó sáv oszt két szimmetrikus félre (Eperjeske), egy harmadik típusban pedig a palmetták textilmintára emlékeztető végtelen láncolatba fonódnak össze (Galgóc, Szolyva, Bodrogvécs, Bana). A különféle kompozíciós sémák alkalmazása a Kárpát-medencében a legkülönbözőbb mesterek kezén nagyobb lélegzetű ornamentális kompozíciók összefüggésében jelentek meg. A honfoglalás kori magyar fémművesség stílusát az elődökétől jól felismerhetően megkülönbözteti az ornamens elegáns, éles elhatárolása, a stilizált díszítő elemek megsokszorozására való hajlam, továbbá az állatalakok leegyszerűsített, stilizált, lendületes vonalrajzú sziluett-jellege.

A honfoglaló magyarok díszítő művészetének sajátosságai arról tanúskodnak, hogy amikor a VIII. században a magyarság levédiai őshazájában a kazár birodalom határvidékére került, fémművészetét is döntő, Közép-Ázsiából kiinduló arab hatás érte. A vonalas stilizáció alakulását körülbelül ugyanettől az időtől erősen befolyásolhatta a bizánci művészet is.
Egy Kijevben kiásott kard markolatának vésett palmettákkal díszített ezüstlemeze s a hozzá tartozó övveretek alapján két következtetésre juthatunk : ezt a számos magyarországi tarsolylemezen és a geszterédi aranyveretes szablyán is felfedezhető díszítésmódot feltehetően már a magyarság etelközi tartózkodása idején is alkalmazták; másrészt a nagyfokú hasonlóság a magyarságnak a kialakuló kijevi államhoz fűződő kapcsolatait bizonyítja. A magyarok Etelközben más népekkel, a keleti szláv államban fontos szerepet játszó normannokkal is érintkeztek. Erről tanúskodik a bécsi kincstár Attila kardjának nevezett szablyája, amely valószínűleg eredetileg magyar fejedelmi jelvény volt. A szablyán látható bonyolult rajzú veretek burjánzó szalagfonataikkal közeli rokonságban vannak a csernigovi ivókürtök szintén normann hatást mutató vereteivel. (A normann díszítőművészet stílusát tükrözi még pl. a dombrádi kard koptatója.)

A honfoglalók tehát minden bizonnyal kész, kifejlődött művészeti kultúrát hoztak magukkal a Kárpát-medencébe. Nem egy művészet kezdetét, hanem végső érettségét, a nyugat felé vándorló magyarság gyors fejlődését jelzi ez a művészet. Az államalapítás, a kereszténység felvétele döntő fordulatot jelentett a magyarság életében, s a művészet hordozóinak, a honfoglaló törzsek előkelőinek és kíséretüknek a helyzetében beállt változásokat követően a régi sajátos viszonyokból fakadt művészetnek is át kellett alakulnia. A honfoglalók művészetének jellegzetes stílussajátosságaitól meglehetősen élesen különbözik az újabban gyakran ugyancsak honfoglalás kori magyar művészeti alkotásnak tekintett nagyszentmiklósi kincslelet. Az arany asztali készlet edényformái és ábrázolásai annak ellenére, hogy az együttes sem a különböző darabok korát illetően, sem művészi sajátosságok tekintetében nem egységes eltérnek a honfoglalás kori művészet stilizáltabb és határozottan ornamentális jellegű alkotásaitól, s szervesebben kapcsolódnak az antik hagyományhoz. Nem valószínű, hogy a honfoglalók kultúrája hozta volna őket létre, még akkor sem, ha a rovásfeliratok megfejtése alapján az derült ki, hogy a kincs a XI. századtól feltételezhetően a Csanád nemzetség birtokában volt.

MAGYARORSZÁG MŰVÉSZETE A HONFOGLALÁS KORÁBAN

A honfoglaló magyarság társadalmi szerkezete határozta meg, hogy a Kárpát-medence egykori lakóinak a hagyatékát őseink milyen mértékben vették át és építették be saját kultúrájukba. A magyarok díszítő művészete nagyrészt kiszorította a közvetlen megelőző, úgynevezett második avar korszak sok tekintetben hasonló fémművességét. Ennek készítményei korábban a morvaországi szláv díszítőművészetben is szerephez jutottak. Az avarok pompás fémművészeti emlékeit meg sem közelíti a magyarországi szláv lelőhelyeken talált, sokkal szegényebb leletanyag. Csak ritkán fordul elő egy-egy gazdagabb, finomabb díszítésű, rendszerint bizánci mintaképeket követő ékszer; a nomádok fényűzésével ellentétben a földművesek érezhetően sokkal egyszerűbbek, s a keresztény halottakkal többé nem temetnek el semmiféle sírmellékletet. A X. századtól kezdve a szegényesebb köznépi temetőkben összekeverednek a különböző népek szokásai.
A honfoglalással és a nemzetségi szállásterületek elosztásával létrejött az a települési rend, amely az ország későbbi vármegyeszervezésének alapját jelentette. A nemzetségi szállásterületek központjában erődítéseket, nagy befogadóképességű, jól védhető várakat kellett emelni, és ez olyan feladat volt, amely sok tekintetben megváltoztatta a magyar nemzetségek előkelőinek a művészeti igényeit is. Az újonnan épített erődítések többnyire jól kiválasztott, védhető, igen gyakran vízzel is majdnem körülzárt helyen fekvő, gyűrű alakú földvárak voltak. A megtelepedés folyamatában nagy szerepet játszott, hogy igen gyakran követték a régebbi nyomokat, felhasználták az elődök telephelyeit. Árpád vezértársa, Kurszán, az aquincumi katonai város amfiteátrumát választotta központjául, s amikor Taksony fejedelem Pestre tette át székhelyét, ugyancsak római castrum falait használta fel. A visegrádi Sibrik-domb római erődítménye lett a fejedelmi nemzetség központi vármegyéjének a székhelye is. Történetírásunkat már Anonymus Gestája óta foglalkoztatja az a kérdés, hogyan vették birtokukba a honfoglaló magyarok a pannóniai római uralom építészeti emlékeit, mit jelentett számukra a monumentális építészet maradványaival való találkozás.
Ott, ahol egykori római városokban kimutathatók a germánok, majd avarok nyomai, a temetkezések, a különböző építmények mind arról tanúskodnak, hogy a már romba dőlt városok egy-egy részét használták fel. A magyar honfoglalók is nemegyszer a római amfiteátrumok vagy kőfalakkal védett castrumok falai között rendezték be szállásaikat. A Dunántúlon mindenesetre nem ők voltak e tekintetben az elsők. Az avarokat a VIII. század végén kiszorító frankok s a IX. század folyamán a római Pannóniában megtelepülő morva-szlávok a Duna bal partját elsősorban védelmi vonalnak tekintették, letelepülésük során e vidéknek kisebb szerep jutott.
A IX. század közepén a frank keleti határvidék őrgrófjainak ellenőrzése alatt alakult ki Mosaburg, a mai Zalavár körül a morva birodalomból elmenekült Pribina herceg állama.

PREROMANIKA - VÁLTOZÁSOK A X. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

A X. század közepén a magyarság, magával hozott hagyományait, szokásait, erkölcseit feladva, beilleszkedett az ez idő tájt - és többek közt éppen a kalandozó magyar hadjáratok nyomására - megszilárduló nyugat-európai feudális államok közösségébe. Ez a mélyre ható társadalmi és politikai változás hamarosan a művészeti kultúrában is sorsdöntő korszakváltást hozott létre. A 955-ös, megsemmisítő lech-mezei vereség súlyos csapást mért a fejedelmek és a nemzetségfők által a honfoglalás óta követett politikára, és I. Ottó német államának fenyegetését is kiváltotta. A nyugati kalandozó hadjáratokat be kellett szüntetni, s a balkáni betörések is megritkultak a következő másfél évtizedben. A magyarság vezető rétege, a nemzetségek előkelői és a fejedelem maga is felismerték, hogy a megoldást csak az jelentheti, ha felveszik a kereszténységet, és szövetségeket kötnek a mindenfelől szomszédos feudális államokkal. Ezt követelte a történelmi szükségszerűség.
Ekkor került sor Géza új székhelyének, Esztergomnak a kiépítésére. Géza idejében keletkezhetett a várhegyen az utat és a nevezetes vásárhely forgalmát ellenőrző vár első palotaépülete és tornya is. A hegy északi részén emelt István-templom talán a Pilgrim passaui püspöktől küldött térítők hatását mutatja. Az ország második központja valószínűleg a későbbi királyi székváros, Székesfehérvár volt, ahol minden bizonnyal már Géza idején kialakult a megerősített fejedelmi szálláshely, és benne a Szent Péter és Pál-templom - a barokk kori székesegyház korai elődje -, ahol a hagyomány szerint Gézát eltemették. A templom nyugati homlokzata előtt a közelmúltban centrális, minden bizonnyal négy karéjos épület maradványai kerültek elő.
Géza uralkodásának eredményei teremtették meg az alapot István számára a magyar feudális állam kialakítására. A királyi vármegyék rendszerének kiépítése során a nemzetségfők várai fokozatosan királyi tisztviselők, ispánok kezére kerültek, s míg a nemzetségek általában megtartották a vármegyék területének egyharmad részét, a lázadó nemzetségfők egész területe királyi kézre került. Így őrizte meg az Ajtony birtokai helyén kialakult Csanád vármegye az Ajtonyt legyőző királyi hadak vezérének a nevét. A királyi várak egyben az egyházszervezésnek is fontos központjai voltak. A korai törvények az egyházi ügyekben az archidiakonus (esperes) mellett igen fontos szerepet biztosítottak a királyt képviselő ispánnak is. A királyi várak keresztelőegyházai, az archidiakonusok központjai jelentették az egyházszervezés csíráit, belőlük szerteágazva jött létre az alárendelt templomok, kápolnák hálózata. A királyi birtokok szervezete jelentette az egyházmegyék megszervezésének az alapját is.
A királyi várakban, a paloták közelében felépített körkápolnák jellegzetes tartozékai a kelet-európai fejedelmi udvaroknak. Még a X. század végén épülhetett Veszprémben az első, a székesegyház felépítését valószínűleg megelőző Szent György-kápolna. Ugyanekkor készült el az esztergomi várhegy déli csúcsán álló rotunda is. Mindkettő mellett hamarosan a székesegyház is helyet kapott. Az esztergomit nem véletlenül szentelték Szent Adalbert tiszteletére. Kialakultak a korabeli élénk művészeti tevékenység keretei, amelynek sajnos jobban ismerjük a feladatait, mint az emlékeit, hiszen legtöbb alkotását többszörösen átalakítva, s így is nagyrészt csak romjaiban ismerjük.

AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORÁNAK MŰVÉSZETE

A kereszténység felvételét és a feudális állam megalapítását követő kulturális változásokról azok a tudósítások és emlékek tanúskodnak a legnyilvánvalóbban, amelyek István király művészetpártolását hirdetik. A Szent István legendák különös gondot fordítanak arra, hogy bemutassák azt az egyházalapítót, aki rendszeresen meglátogatja az általa létesített székes- és monostoregyházakat, gondjukat viseli, és ha szükséges, gondoskodik rendbehozatalukról. Kíséretében ott a kegyes királyné, aki ellátja őket kegytárgyakkal, és saját kezűleg hímzi, javítja az egyházi ruhákat. I. István törvényei között találhatók olyan intézkedések, amelyek szerint a tíz-tíz falu számára építendő egyházakban a liturgikus felszerelésről a király gondoskodik, míg papokat és könyveket a püspök biztosít. A törvényekből világossá válik, hogy a falusi templomok esetében a királyt a várispánok képviselték. Joggal feltételezhetjük, hogy a keresztény egyház szervezetének kiépítésével párhuzamosan a királyi udvartól a falusi templomokig egységesen elterjedt az új, nyugati típusú művészet, s a pogány szokások kiszorításával egy időben a honfoglalás kori művészet örökébe lépett.
Valószínűleg egy ideig még a királyi udvarban is tovább éltek a honfoglalás kori művészeti kultúra maradványai. Bizonyára őrizték a fejedelmi kincstár örökségét, az Árpádok méltóságjelző kincseit. Erre utal az a valószínű tény, hogy a bécsi kincstár magyar szablyája I. András özvegye, Anasztázia királyné adományából kerülhetett előbb Nordheimi Ottó bajor herceg, majd a császár birtokába. Valószínűleg bizánci munkák is helyet kaptak a királyi kincstárban, ezeket művészeti értékük és reprezentatív jellegük miatt egyaránt nagyon becsülték. Tudjuk, hogy István a bizánci császárral szövetségben vezetett bolgár hadjárata során egy időre megszerezte az ohridi Szent György-kolostor ereklyéit. Ajtony legyőzését követően is kerülhettek birtokába zsákmányként bizánci műalkotások, de az a körülmény, hogy Veszprém-völgyben görög apácakolostort alapított a király, arra is rávilágít, hogy a keleti egyházhoz fűződő kapcsolatok a királyi családon belül is éltek.
Szent István Nagyobbik Legendája megemlékezik arról, hogy a király székesfehérvári bazilikájának arany oltártáblákat, drága művű oltárcibóriumot, kereszteket és gazdag ruhákat adományozott. A leírás azonos azokkal a feljegyzésekkel és emlékekkel, amelyek az Ottó-kor nagy fejedelmi donációiról tudósítanak. Bizonyos, hogy e mintaképeknek meghatározó szerepük volt abban, ahogy a király a magyarországi templomokat liturgikus tárgyakkal felszerelte. Gizella bajor hercegnő, István király felesége, feltehetően miután 1045-ben elmenekült az országból, meghalt anyja sírjára készíttette a regensburgi Niedermünster számára a drágakövekkel és zománccal díszített arany Gizella-keresztet.

Gizella-kereszt. A XI. század első harmadában készült a királyné megrendelésére. Ő adományozta anyja, Burgundi Gizella regensburgi zárdában lévő sírjára

A diadalmas kereszthalált kifejező győzelmi jelvényként értelmezett, drágaköves kereszten lebegő, arany Krisztus-test ugyanolyan valószerű, mint a Gizella bátyjának, István sógorának, II. Henrik császárnak ötvösművein ábrázolt alakok. Liturgikus tárgyak töredékeinek egész sora bizonyítja, hogy ez a felfogásmód már szélesebb körben elterjedt erre az időre. Az Újszászon talált arany kereszt-corpus Krisztusfiguráján az elnehezedett, halott test ábrázolása, a petyhüdt testformák visszaadása elárulja, hogy készítői az Ottókori németországi művészet felfogását vették mintaképül. Hasonló, talán legközelebbről a reichenaui kolostori iskola festészetével rokon stiláris felfogást képvisel az a hímzett liturgikus öltözet, casula, amelyet - felirata szerint - István király és Gizella királyné 1031-ben adományozott a székesfehérvári Mária-templomnak, s amelyet később a magyar királyok koronázó palástjává alakítottak át. Az eredetileg mintegy az ég sátrát jelképező ruha darab ábrázolási rendszere a keresztény mindenség felépítését kívánja megjeleníteni, s az emberalakot öltött, majd végső ítélkezésre ismét földreszállott Krisztust angyalok kara veszi körül, próféták, apostolok és szentek szigorú hierarchikus rendje övezi. Ennek a világrendnek része a földi király portréjának ábrázolása is.

Igen nagy jelentősége volt az ország képét lényegesen átformáló építkezéseknek. Az I. István által építtetett székesfehérvári Mária-templom alapítására a bolgárok ellen viselt hadjáratot követően, 1019 körül került sor. A templomhoz különleges jogi helyzetű prépostság tartozott: a nyugati udvari templomok példájára alapított királyi kápolnát megillette ez a tisztesség. A székesfehérvári királyi bazilika állami jelentősége legalább olyan nagy volt, mint egyházi rendeltetése.
Az épületnek sajnos csak alapfalai maradtak ránk, kétséget kizáróan István korában épült a nagy kváderkövekből falazott, tágas főapszis, amely három hajós, tágas bazilika keleti lezárására szolgált. Az apszis két oldalán négyzetes terek zárták a templom két mellékhajóját. A templom belső kiképzéséről a későbbi átépítések miatt semmit sem tudunk, de feltehető, hogy árkádívei nyitott fedélszékű hajókat hordoz.

Mindmáig tisztázatlan, hogy az 1015-ben alapított pécsváradi bencés apátságban a tört kőből épült, belül féloszlopokkal tagolt első templom csak egy része, esetleg altemploma volt-e az apátság egykori templomának. Bizonyos azonban, hogy a XII. századi átépítés során az akkor készült boltozat tartópillérébe XI. századi oszlopok maradványait is befalazták. Csak XVI. századi hadmérnöki rajzból ismeretes az 1019-ben alapított, a felmérés idejére már végvárrá átépített zalavári Szent Adorján bencés apátsági templom. A rajz a pécsváradihoz és a kalocsaihoz nagyon hasonló alaprajzi elrendezésről tanúskodik.
A XI. század első templomai meglehetősen dísztelen, egyszerű épületek lehettek. A monumentális dekorációnak e korban még Európa-szerte éppen csak az első csírái jelentkeznek. A ránk maradt töredékek is arról tanúskodnak, hogy különösen a belső berendezés díszítésében jutott jelentősebb szerephez a szobrászat. A zalavári Szent Adorján-templom díszítő faragványai márványból, finom művű kőfaragómunkával készültek. Díszítményük főeleme a szigorú geometriai logika szerint vezetett, laposan faragott fonatdísz, amelyben olykor ugyancsak laposan kezelt, bevésett vonalakkal tagolt állatábrázolások jelennek meg. A faragványok a legnagyobb valószínűség szerint észak-itáliai, dalmáciai, az Adriai-tenger vidékéről kiinduló kőfaragók munkái. Mint a legközelebbi rokon emléken, az aquileiai székesegyház püspöki trónusának és szentélykorlátjának díszítésén, Zalavárot is hasonló rendeltetéssel alkalmazhatták a faragványokat. Egyik szalagfonatos, felirattal is ellátott kőgerenda kapuszemöldök volt. Részben a zalavári faragványokéhoz hasonló ornamentika s azonos komponálásmód : a háttérsíkból csak enyhén kiemelkedő, alig-alig plasztikus, inkább a bevésett vonalak hálózatával tagolt figurák jellemzik a római szarkofágból átfaragott székesfehérvári ún. Szent István-koporsót (vagy Szent István szarkofágot).

A "Szent István szarkofág" rövid oldala. Székesfehérvár, a XI. sz. első fele. A kevés ábrázolás minden bizonnyal szimbolikus értelmű : a korinthoszi oszlopok, palmetták és rozetták között őrködő kerubok alighanem a mennyei király jelenlétére utalnak. A rövidebb oldalon antikizáló, profilozott keretben lendületesen repülő angyal emeli a halott lelkét csecsemőként a magasba. Mintha egy X. századi bizánci Mária halála-relief részletét nagyította volna fel a kőfaragó. Talán feltételezhetjük, hogy felső-itáliai közvetítéssel bizánci hatás érvényesült itt. Észak-Itália, ahonnan a velencei Gellért püspök, s István közvetlen utóda, Orseolo Péter Magyarországra jött, az Ottó-kori német birodalom számára is közvetítette a nagyra becsült és közkedvelt bizánci stílust.

SZÉKESFEHÉRVÁR SZEREPE

Egyetlen István király korabeli székesegyház alapfalait sem ismerjük teljesen. A kalocsai I. székesegyház valószínűleg egyhajós, homlokzati tornyos templom volt, a gyulafehérváriról pedig sejthető, hogy a székesfehérvári bazilikához hasonlított. Ez utóbbit ismerjük még a legjobban, különleges egyházi kiváltságai, későbbi közjogi szerepe miatt is többet tudunk róla. István király maga és utódai családi templomának szánta, afféle magyar Aachennek, utánozva Nagy Károly palotakápolnájának kiváltságait és rendeltetését. Prépostságot alapított a Mária tiszteletére szentelt egyház mellett, de kivette az ületékes veszprémi püspök joghatósága alól, s ez időben az esztergomi érsek, később közvetlenül a pápa alá tartozott. Benne állt a király trónszéke, itt őrizték a koronázási kincseket és Istvánt ide temették 1038-ban, mikor a legenda szerint a templom még nem volt kész, így előbb felszentelték, s utána helyezték fehér márvány koporsóba a királyt. Ebből és a krónikának abból a közléséből, hogy István a bolgár kán elleni hadjáratából (1018 k.) származó kincsekből építtette, arra következtethetünk, hogy 1018-1038 között épült. Háromhajós, pilléres bazilika volt, főhajója nagy, félköríves apszissal zárult, mellékhajói négyzetesen. Előcsarnokához két homlokzati torony csatlakozott. Ez az alaprajzi elrendezés erősen emlékeztet a ravennai bazilikákra, ami annál érthetőbb, mert István itt - és Rómában, valamint Konstantinápolyban és Jeruzsálemben - zarándokházat és templomot építtetett. A római (Szt. István protomartir) és a ravennai (San Pietro in Vincoli) alaprajza szerint közeli rokona a székesfehérvárinak. Székesfehérvár a Magyarországon átvonuló konstantinápolyi zarándok és kereskedelmi út megnyitása után Esztergomhoz hasonló jelentőséget kapott, és a király akaratából a dinasztia szakrális centrumává lett. Feltehető tehát, hogy az itt álló templomok, mint a királyi reprezentáció jelképei, követőkre találtak. Legalábbis erre gondolhatunk Székesfehérvárott Géza király temető kápolnája és a Rózsa utcai templom esetében. Az előbbi a mai székesegyház, a középkori Péter-Pál-templom előtt állt (tengelye is egyezik azzal), és négyzetes testének minden oldalához félköríves apszis csatlakozott.
Egy későbbi és nem megbízható lengyel krónika szerint Géza nagyfejedelem a Péter-Pál-templomban volt eltemetve. Ezt azonban IV. Béla jóval később, 1238-ban alapította, így feltehető, hogy a most közvetlenül a templom kapuja előtt feltárt centrális sírkápolnát lebontották és Géza sírját a templomba vitték át. Aba Sámuel is-aki a Szt. István-i állami rangsor élén állott - átvette a székesfehérvári templomtípust, öthajóssá bővítve, altemplommal gazdagítva valósította meg Feldebrőn. Ugyancsak Fehéryár utánzását látjuk abban, hogy Tarnaszentmárián a Rózsa utcai templom alaprajzához hasonlót építtetett.
Aba Sámuel mindkét temploma magányosan, követők nélkül áll. Feldebrő legközelebbi rokona francia földön St. Germigny des Prés, ugyanilyen szórvány és örmény vagy grúz példákra megy vissza. Tarnaszentmária háromkaréjos alaprajzából kettő, az északi és déli karéj a fal testében marad. Különleges megoldású a hajó belső terének faloszlopokkal való tagolása, melyek egy kőpadkán állva rendkívül gazdagon díszített lábazatokról indulnak. Ez is Arméniára utal.
Az államszervezéssel párhuzamosan folyó térítési munka, s annak építészeti követelménye, a templom mint láttuk legszorosabban a király személyéhez vagy családtagjaihoz kötődik. Tőle származnak a püspökségek alapításai és anyagi létük egyik biztosítéka, a földadomány. Egész finom részletek különböztetik meg egymástól a király magánegyházait, a gazdasági központban levő és kiváltságos - mert Esztergomtól függő - királyi kápolnákat, illetve a székesfehérvári bazilikát. Ide számíthatjuk Aba Sámuel vagy atyja, Csaba nádorispán építkezéseit és - ha Györffy György feltevése helyes - a zalavári récéskúti bazilikát, melyet Boleszlo lengyel király elűzött fia, Beszprém építtetett az ezredfordulón, megkapva a zalavári uradalmat (curtist). Mintaképét, az egyenes keleti hátfalban megülő három félköríves apszisú teremtemplomot, Istriából vették.

KELET ÉS NYUGAT HATÁRVIDÉKÉN: A XI. SZÁZAD MÁSODIK HARMADA

I. István államalapító tevékenysége és példája meghatározta utódai célkitűzéseit is. Számos, az ő korában elkezdett építkezés csak a XI. század közepén fejeződött be, és több székesegyház építését valószínűleg csak ekkor kezdték el. A pécsi székesegyház alapítását is Péter királynak tulajdonítja a krónikás hagyomány. Ezt a templomot - amely 1064-ben leégett - választotta Péter temetkező helyéül is. Ugyancsak ő alapította az óbudai Szent Péter-prépostságot, amelynek építkezései hosszú ideig elhúzódtak. Általában abban is követték Istvánt az utódai, hogy igyekeztek még életükben megalapítani saját monostorukat maguk és családjuk temetkező helyéül. Kálmán királyig nem vált szokássá, hogy a királyokat Székesfehérvárott temessék el, általában a saját egyházukban temetkeztek. Valószínű, hogy ilyen céllal alapították az Aba nemzetség birtokán álló Feldebrő templomát, sőt újabban feltételezik, hogy a krónikában említett "régi verem", Aba Sámuel ideiglenes temetőhelye, Debrő nevét rejti. A feldebrői templom négyzetes alaprajzú, négy-négy pillérsorral osztott, mind a négy oldalán apszissal bővített centrális tér volt. Főhajója és kereszthajója bizonyára kereszt alakban emelkedett ki a tömbszerűen összefogott épülettömegből, s a négyezetet kupola fedhette. Később, a XII. században a templom külső pillérsorainak vonalában kisebb templom határfalait építették meg. Ez a máig álló fal magába foglalja a két pillérsor összetett formájú, lapos fedőlemezzel lezárt pilléreit. Hasonló, olykor határozatlan kehelyformákba átmenő pillérkötegek tartják a templom keleti része alatt végighúzódó, hathajós, két szakasz mélységű altemplom boltozatait is. Egy helyen megkezdett, de be nem fejezett palmettaleveles fríz fedezhető fel. A kripta, amely fölött a templom egész keleti részét elfoglaló szentély emelkedett, a centrális jellegű alaprajz ellenére határozottan ellenkezik a bizánci épülettagolással.
Az I. Béla által 1061-ben alapított szekszárdi bencés monostortemplomának maradványai azt bizonyítják, hogy ez az épület is a kifejlett bizánci keresztkupolás templomtípus térrendszerét követte. Szentélye három félköríves apszissal zárult, főhajója és kereszthajója nyilván kereszt alakban kiemelkedett, mellékhajóinak keleti és nyugati szakaszai a bizánci kilencosztású tértípus rendszerébe illeszkednek, négy vaskos pillére bizonyára kupolát tartott. A szekszárdi templom kulcsfontosságú emlék, mert díszítő faragványai is ránk maradtak. A szekszárdi múzeumban őrzött pillérfő töredékek ugyanúgy bizánci művészi kapcsolatokról vallanak, mint a templom alapfalai.
Egy kisebb méretű, gazdagon díszített szekszárdi vállkő valóságos mintadarabja a honfoglalás kori motívumkészletnek. Egyik végét szalagfonat díszíti, a másikon a szalagfonat hurkaiba írt palmetták motívuma ismétlődik, két hosszanti oldalát különféleképpen összekapcsolt, álló palmetták sora élénkíti.
Az úgynevezett "palmettás stílus" határozottan bizáncias igazodású művészet, amelynek pontos kapcsolatai még javarészt felderítetlenek. Az építészeti alkotások kiemelt helyein, oszlopfőkön, párkányokon, vállköveken gazdag, csipkeszerű díszítést alkalmaznak, ez a Bizáncban is a X. századtól kezdve arab hatásra elterjedt építészeti dekoráció honosodott meg Magyarországon. Velük együtt a szalagfonatos ornamentika gazdag változatai is megjelentek. Túlnyomó többségben az alapító személyes reprezentációját szolgáló saját egyházak épülnek. Ebben a korban hallunk először arról, hogy a királyi építtetők mellett előkelő urak is építtetnek monostorokat : 1067 körül az Aba nembeli Péter comes alapított Százdon monostort, míg a zselicszentjakabi bencés monostor alapítója 1061-ben a Győr nembeli Ottó ispán volt. Zselicszentjakabi templom meglehetősen szokatlan, hosszanti és valószínűleg oldalkarzatos elrendezésű volt, bizáncias jellegű faragványokkal.
A bizánci művészeti igazodás elterjedésében bizonyára nem csupán az előkelő művészeti példák, hanem politikai kapcsolatok is szerepet játszottak. Nem véletlen, hogy ez a művészet nem halt el a XI. század végén, hanem különösen az ország déli vidékein, ahol a szomszédos Bizánc befolyása és a bizánci vallás elterjedése is nagyobb volt, a XII. században még elevenen élt. Az ismert szalagfonatos-palmettás ornamentika mellett ez időből figurális emlékeket is ismerünk. Relieftöredékek, közöttük fülkében álló szentek maradványai, egy feszület ábrázolása a Duna menti Dombó bencés kolostorából. Felkantározott ló és feszület töredéke díszít egy Bodrogmonostorszegről való pillérfejezetet, más töredékeken a fonatdíszes és palmettás ornamentika jelenik meg.

KOLOSTOROK

Lényegében hasonló a helyzet a kolostoralapításoknál is. A még Géza által alapított Pannonhalmán és a későbbi Pécsváradon az altemplom, főként annak a zalaváriéhoz hasonló lizénás faltagolása révén, olyan építészeti elem, mellyel még később is, az 1055-ben alapított tihanyi apátság altemplomában találkozunk.
A többi, ez időre visszavihető monostor építészeti megoldását nem ismerjük, néhány momentumra azonban fel kell figyelnünk. A Szt. Ipoly tiszteletére szentelt zoborhegyi monostor alapítása István feleségének, a bajor Gizellának tulajdonítható, Bakonybél Szt. Móric-kolostora pedig a királyné rokonához, Güntherhez kapcsolódik, aki az altaichi kolostorból plántálta át a szent tiszteletét. Ugyancsak a királynéval hozzák kapcsolatba a veszprémvölgyi apácakolostort. Nem ő alapította ugyan, hanem István vagy annak atyja, az ugyancsak István névre keresztelt Géza fejedelem, de a királyné szorgosan működött a görög apácakolostorban az egyházi textíliák készítésén. A veszprémvölgyi kolostor ránk maradt alapítólevele ugyanis görög nyelvű, nyilván azért, hogy vezetőjük, sőt az apácák is megérthessék. Hasonló célú és rendeltetésű görög női kolostorok bajor földön sem ritkák. Lehetséges, hogy a szávaszentdemeteri püspökség vagyonából István király görög monostort alapított, mely egyike volt a leggazdagabb magyar egyházi intézményeknek és a XIII. sz. elejéig megtartotta nyelvi, esetleg liturgiai különállását. Végül, ha már a görög monostoroknál tartunk, meg kell említeni az oroszlánosit, melyet Csanád alapított, hogy oda a marosvári görög szerzeteseket áttelepítse. Ez azért is említésre méltó, mert Csanád is olyan világi építtető, aki családi kapcsolatban állt a királlyal.
Az épületek pusztulása miatt azokról semmit sem tudunk, de az a tarka, színes kép, amit a tituláris szentek mutatnak és azoknak szoros kapcsolata az alapítóval talán megengedi azt a feltevést, hogy az építészeti megoldás is hasonlóan változatos volt.

VÁRAK

Az államszervezés szükségessé tette a vezetők és az ispáni székhelyek megerősítését. Jelenlegi ismereteink szerint az ispáni székhelyeket általában földvárakba telepítették, melyeknek sáncait sűrűn levert és vesszőfonattal összefűzött karókkal tették erőteljesebbé, sőt magasabbá. Sopronban találunk más megoldást, itt ugyanis a római városfal mellé égetett agyag sáncot emeltek.
Ezt a vörös sáncot másutt is megfigyelték már (Erdélyben, a Dunántúlon), lehetséges, hogy különleges, keletről magunkkal hozott technika volt.
Egyedül Esztergomban ismerünk kváderkövekből rakott várfalat, mely a palotát és a körkápolnát is magába foglalta. A történeti adatok és a régészeti megfigyelés azt valószínűsíti, hogy a várat Géza fejedelem kezdte építeni, s a munkálatok István király alatt is tovább folytak. Halálával azonban megszakad az építkezés, sőt a palota is csak Kálmán uralkodása idején kap újra szerepet.

KŐFARAGÁS

Valamivel teljesebb képet lehet kikerekíteni első templomaink kőfaragványaiból. Két csoport rajzolódik ki határozottan. Az elsőt az István király szarkofágról lehetne elkeresztelni, noha a csoportnak időrendben nem ez a legkorábbi emléke. A rajta látszó szalagfonat már a zalavári monostor faragványai között is feltűnik, melynek felszentelési dátuma 1019. Jellemzője e stílusnak a szalagfonat kialakítása: mindig két vékonyabb szalag kísér egy erőteljesebben kidomborodót. Rendszerint a szalagfonatok jelenetet, virágot, állatot kereteznek.
István király székesfehérvári szarkofágját, melyet eredménytelenül próbáltak Géza, illetve Imre királyfi sírládájának tulajdonítani, római akrotériumos szarkofágból faragták át. Új jelképrendszer került a szalagfonatok közé, többnyire olyan szimbólumok (kerub, életfa, rózsa), melyek uralkodóra vallanak. Egyedülálló rövid oldalának domborműve, melyen a halott lelkét csecsemő formájában viszi az égbe egy angyal. Ezt a bizánci ábrázolási típust Mária halálának képein fogalmazták meg, de ott fia, Jézus veszi magához pólyás csecsemő alakjában anyja lelkét. Ritka ez a típus, még egy tucatot sem ismerünk ilyent a bizánci emlékanyagból. Ugyancsak bizánci származású a fentebb leírt szalagfonat, noha import útján korán meghonosodik Velencében, s az Adriai-tenger más kikötőiben. Valószínű tehát, hogy az első királyunk tetemét magába foglaló szarkofág bizánci tanultságú mester alkotása.
Vitatottabb az a csoport, melyen a tarsolylemez kör palmettái tűnnek fel. Vitatott, mert a többé-kevésbé datálható darabok a XI. sz. második felére mutatnak (Tihany 1055, Szekszárd 1061) és kétségbe vonják, hogy a fémművességből ez a díszítőstílus átmehetett a kőfaragásba. A leletek számának állandó szaporodása (Veszprém, Pilisszentkereszt, Bodrogmonostorszeg, Székesfehérvár, Vác, Dombó, Sárvármonostor) arra utal, hogy országszerte dívott ez a kőfaragóstílus, de feltétlenül a délibb vidékeken volt gyakori. A palmetta megformálása ugyanarra a körre mutat, ahonnan a honfoglalók is átvették a késő szasszanida művészetet. Ugyaninnen vette át a bizánci művészet is, és hatósugarában elterjesztette kerámián (Preszlav, Bulgária), kőfaragáson (Medina az Zahar, Spanyolország) egyaránt. Bőségesebb és főként biztosan datált emlékanyag teszi majd lehetővé annak eldöntését, hogy Bizáncból vagy valamelyik közvetítő területről került-e a magyar művészetbe, esetleg közvetlenül a honfoglalók ötvösművészetéből. Ez utóbbit az is valószínűsíti, hogy mint már említettük- a tarsolylemezkör díszítőrepertoárját tudatos válogatás jellemzi, nevezetesen, hogy csak hitvilágukba illeszkedő motívumokat használtak. Lehetséges, hogy azért került első templomaink díszítményei közé is, mert már ismert és kedvelt volt.
E csoporthoz kapcsolódik az aracsi kő, mely alighanem egy templom felszentelésének emlékére készült. Az oldalán látható ábrázolások közül egy templom domborműve említésre méltó, mert kereszthajós, nádfedeles megoldásával legalább emlékét őrzi egy falusi templomnak.
A festészet emlékei még kisebb számban maradtak ránk. Néhány mozaikszem a székesfehérvári bazilikából igazolni látszik Hartvik leírásának hitelét, s talán késő ravennai, velencei mozaik díszítette az apszis félkúpját. Más e félszázadból nem maradt ránk.

A FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM:

• A MŰVÉSZET TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON (Szerk.: Aradi Nóra, Gondolat Kiadó Bp., 1983)
  
• Zádor Anna: Építészeti szakszótár (Corvina Kiadó)
  
• Művészettörténeti ABC (Aradi Nóra szerk.) (Akadémia Kiadó)
  
• Szentkirályi Zoltán-Détshy Mihály: Az építészet rövid törtétnete I-II. Műszaki, Bp. 1986., 1994.
  
• Beke László: Műalkotások elemzése
  
• A magyarországi művészet története (Szerk.: Fülep Lajos; Corvina Kiadó )
  
• Marosi Ernő: A középkor művészete I-II.
  
• Magyar évszázadok sorozat: Szent István és Szent László törvényei (Reflektor Kiadó)
  
• A keresztény művészet lexikona (Szerk.: Jutta Seibert, a Herder Verlag lexikonszerkesztőségének közreműködésével) (Corvina Kiadó)

- feladatok -

- versenyfeladatok -

- 9.heti versenyfeladatok megoldása -

- vissza a tematikához -