XI. A ROMÁNKOR MŰVÉSZETE (EGYETEMES)


Bevezetés

Román kori művészetnek vagy romanikának nevezzük a nyugat-európai országok XI. és XII. századi műalkotásainak együttesét. Ez a periódus a barbárok végleges letelepedése és a Karoling-kor után következik, ezek ennek az új stílusnak közvetlen történeti előzményei. Az építészeti technikák jelentős mértékben tökéletesedtek, és általánosan elterjedtek. Újra feléledt az érdeklődés a klasszikus díszítőművészet iránt, ami hozzájárult a stílusok egységesítéséhez. A román stílus elnevezése azonban arra utal, hogy az új nyugati iskolák Róma ókori művészetéből merítettek; ez az új és önkényes elnevezés azonban csak 1818-ban keletkezett két normandiai archeológus leleményeként, majd Arcisse de Caumont hozta divatba, s azt az érdeklődést tükrözi, amellyel a filológusok a neolatin nyelvek kialakulását vizsgálták. A "román kori művészet" fogalmat Caumont 1824-ben honosította meg, és Nyugat-Európa érett középkori művészetet értette ezen. A kifejezés utal a stílus néhány fontos összetevőjére, így arra a rokonságra, amely a román nyelvek (a spanyol, a francia, az olasz) kialakulásához fűzi. Ezek a nyelvek ugyanis a provinciális latin és a germán hódítok nyelvi elemeinek keveredéséből jöttek létre. Ugyanúgy, ahogy a nyugati nemzetek latinból kialakult köznyelvét újlatinnak (a franciában például langues romanes-nak vagy romances-nak), neorománnak nevezzük, a középkor e korszakának a római művészet emlékeit felelevenítő formavilágát román művészetnek hívjuk. Érdekes megfigyelni, hogy amint a neolatin nyelvek sem az irodalmi latinból, hanem a vulgáris latinból fejlődtek ki, a román kori művészet sem a császári Róma művészetének stílusaiból és eljárásaiból táplálkozott, hanem az építészet kevésbé szabályszerű és szigorú formáiból, amelyeket a provinciákban alkalmaztak. A romanika művészetének kialakulásában még egy elemnek volt jelentős szerepe, és ez a Karoling-korszak művészetének és kultúrájának tekintélye, amelynek nyomát néha felfedezhetjük az első román stílusú épületeken. Utal továbbá a román kori művészet fogalma az antik-római hagyományok és a betörő "barbárok" tradícióinak összeolvadására, valamint arra a törekvésére, hogy az ókori római művészethez kapcsolódjék. Ennek ellenére mind a mai napig nem lehet világosan elválasztani egymástól a különböző összetevőket, bár a román művészetben kimutathatók egyrészt olyan elemek, amelyeket rómaiaknak nevezhetünk, másrészt olyanok, amelyek valószínűleg germán eredetűek. Érezteti hatását emellett a bizánci, az iszlám és az örmény művészet is. A román stílus ennek ellenére kialakította azokat az egységes alapformákat. A "román" eredetileg a VIII-XIII. század közötti Nyugat-Európa valamennyi stílusirányzatának megjelölésére szolgált. A rendszeres kutatás időközben finomításhoz vezetett s elismerte, hogy a VIII. század végétől a X. század elejéig virágzott Karoling művészet és a X. század Ottó-kori művészete önálló korszak. E két periódus során következett be az elszakadás az antik építészettől s azoknak a sajátos formáknak a kialakítása, amelyekhez azután kapcsolódni lehetett. A román művészet rendkívül gazdag helyi stílusokban és egyedi formákban. Időhatárai országonként változnak. Általában a XII. századot tekinthetjük a romanika virágkorának. A stílus valóban termékeny korszaka 1050-1150 közé tehető. A román kori művészet legfőképpen azokra a területekre terjedt ki, amelyek a nyugat-római birodalom részeit képezték: Itáliára (bár ebben az időszakban területének nagy részén jelentős volt a bizánci hatás), Galliára (leginkább Provence-ra), a spanyol határterületekre, valamint az Ibériai-félszigetnek a Reconquista során legkorábban visszahódított területeire, a Rajna menti német területekre és Britannia egy részére, bár ez utóbbit ahhoz túlságosan átitatta a kelta hatás, hogy teljes egészében átengedje magát ennek az egyetemes irányzatnak.
A helyi iskolák kialakulása szoros kapcsolatban áll a politikai változásokkal. A román kor művészete döntően a keresztény hitet szolgálta, de az egyházi és világi hatalmasságok állandó harcot vívtak az egyeduralomért.
Ellentétük a művészetre ösztönzőleg hatott. A templomok és kolostorok építtetői és adományozói egyaránt elismertek a keresztény uralom eszméjét, mégis egymással versengve hozták létre azokat a műalkotasokat, amelyekben ez az eszme megtestesül. Szimbolikus formában dicsőítették világbíró Krisztust, az Istenanyát és a szenteket. A közös keresztény hit egy nemzetközileg elterjedt stílus alapja lett. A társadalmi rend a hűbéri viszonyon alapult, amelyben a császárnak éppúgy megvolt a meghatározott helye, mint a fejedelemnek, a pápának, a püspöknek és a szerzetesnek. A művészi hatások a tanult emberek számára ismerős latin nyelv közvetítésével, valamint az utazások révén jutottak el az országhatárokon kívülre.

 

Történeti összefoglalás

A román stílusú építészet a római hagyományokat átörökítő korai keresztény és karoling építészetből alakult ki. A stílus római eredetére utaló nevét a XIX. század elején kapta. A román stílus szülőhazája a mai Franciaország és Németország területe. Innen terjedt tovább a XI. században Nyugat- és Közép-Európa egész területére, Angliába és Írországba, az Ibér-félsziget araboktól felszabadított részeibe, Itáliába, Skandináviába, keleten Magyarországra és Lengyelországra. Kelet-Európában ugyanakkor a bizánci, Spanyolország jelentős részén az iszlám építészet virágzik, Szicíliában a bizánci és az iszlám építészettel keveredik a román stílus.
A román stílusú építészet kezdetei a X. századba nyúlnak vissza. Korai szakaszát Németországban a szász császárok nevéről Ottó-kori, Franciaországban első román stílusú építészetnek nevezik. A stílus virágkora a XI. és XII. század fordulója, a XII. század második fele már átmenet a gótikába.
A korszak főbb történeti folyamatai a frank birodalom felosztása 843-ban, az ezzel kialakuló államok megszilárdulása a X. század közepétől a normannok, majd a kalandozó magyarok támadásainak megszűnése után a pápaság politikai hatalmának emelkedése; a XI. században Anglia és az arabok alól felszabadított észak-spanyolországi területen keletkezett államok kialakulása; Közép-Európában a magyarság államalapítása; a nyugati szlávok megtérítése, Csehország és Lengyelország megalakulása. A kor további szakaszának meghatározó eseményei a német császárok és a pápák politikai harca és a keresztes hadjáratok megindulása.
Németország hatalmát a X. század folyamán szász császárai, az Ottók alapozták meg. Törekvésük Nagy Károly példájára a római császárság feltámasztása. Ennek elérésére ismételten hadat vezetnek Itáliába. I. Ottó 962-ben Rómában császárrá koronáztatva magát, kikiáltja a Német-Római Császárságot, amely később Itália elveszése után is névleg 1806-ig fennmaradt. A XI. századtól heves harc indul a német száli-frank dinasztiabeli császárok és a pápák között a hűbéri függőség megszüntetéséért és a politikai hatalomért. A főpapok kinevezésének és a hatalmas egyházi birtokok adományozásának jogáért is folytatott invesztitúra háború a XII. században a pápák győzelmével fejeződik be.
Franciaországban a Karoling-dinasztia kihalásával 987-ben a Capetingek kerülnek uralomra. A királyok és a hűbérurak hatalmi versengésében az e korban kialakuló városok polgárságával szövetkezett királyi hatalom megszilárdul. Az ország és a polgárság gazdasági megerősödését a keresztes hadjáratok során létrejövő nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok is elősegítik. Az ország egységét veszélyezteti, hogy nyugati része az angol királyok családi birtoka. A XII. században Franciaországban alapítják meg a premontrei és a ciszterci szerzetesrendet, s főként ez utóbbi a szellemi élet más területei mellett az építészetre is jelentős hatással van.
Angliát az angolszászokat leigázó dán királyok két évszázados uralma után örökösükként 1066-ban az észak-franciaországi Normandia hercege, Hódító Vilmos teszi királyságává. Az országot a XII. század közepén az Anjou-Plantagenet uralkodóház Nyugat-Franciaországi családi birtokával és a meghódított Írországgal növeli. A kezdetben erős központi hatalmat utóbb a gyengébb kezű királyok kénytelenek a nemességgel és a polgársággal a jogaikat biztosító alkotmány alapján megosztani.
Itália a karoling birodalom felosztása után önálló fejedelemségekre bomlik. Róma és környéke a pápaság birtoka. A fejedelemségek mellett egyes, tengeri kereskedelmük révén nagy gazdasági és politikai hatalomra emelkedő, önálló városállamok alakulnak ki, mint Velence, Genova és Pisa, továbbá a gyapjúiparán és pénzügyletein gazdagodó Firenze. Dél-Itáliában és Szicíliában a XI. században normannok alapítanak magas kultúrájú királyságot.
A X. század végén alakul ki a kereszténység felvétele mellett - a nagy morva birodalom széthullása után - Csehország, a XI. század elején pedig Lengyelország.

 

ÉPÍTÉSZET

Az antikvitás óta a román építészet jelenti az első monumentális stílust. Egész Európában elterjedt, noha a helyi különbségek jelentősek.
Fő feladatának a keresztény templom építését tekintette, - körülbelül úgy, ahogyan az ókori görögök minden érdeklődése szentélyeik felé fordult.
A templom volt a legfontosabb művészi feladat, szobrászat, festészet és kézművesség minden erejét ennek a díszítésére fordította.
A kor művészetétől távol áll a naturalizmus. (A román kori művészetet érthető módon az expresszionisták kezdtek értékelni, korábban e stílus őserejét primitívnek és "barbár"-nak éreztek.)


A román kori építészet általános jellemzői

Építészeti feladatok

A román stílusú építészet legfőbb és legjellegzetesebb művészi feladatai egyházi rendeltetésűek, templomok és kolostorok. Világi feladatai uralkodók és főurak védelmi jellegű lakóhelyei a várak, továbbá városok védőművei, középületei és gazdasági épületek. A városok fokozatos kifejlődésével az európai városépítés jellegzetességei is kezdenek kialakulni.

A templomok egyházi rendeltetésük szerint püspöki székesegyházak, katedrálisok, dómok, városi vagy falusi egyházközségek plébániatemplomai vagy szerzetesrendek kolostorral kapcsolódó templomai. A székesegyházak és plébániatemplomok tartozékai a velük egybe vagy tőlük különállóan épült keresztelőkápolnák (baptistériumok, továbbá temetőkápolnák és a templomok körüli temetők kihantolt csontjainak őrzésére szolgáló csontházak).
A különféle templomok méretét és alaprajzi elrendezését rendeltetésük szabja meg. A templomok fő részei az előcsarnok, a hosszház, a keresztház és a kórus vagy szentély, továbbá a felszerelés tárolására és a pap felkészülésére szolgáló sekrestye. A szentély, amely eredetileg csak apszisból áll, az oltár helye. A székesegyházakban a püspök mellé rendelt főpapi testület, a káptalan tagjai, a szerzetesi templomokban pedig a szerzetesek a szentélyben helyezkednek el, ezért az apszis előtti térrésszel, kórussal, presbiteriummal bővül. A híveket befogadó hajóktól többnyire emelt padlószintjével és faragványos díszű korláttal vagy magas szentélyrekesztő fallal különítik el. A kórus alatti altemplom szentek ereklyéinek elhelyezésére és temetkező helyül, kriptául szolgál. A szentélyrekesztő előtt a középtengelyben a hívek számára többnyire cibóriummal fedett ún. népoltár áll.
A kolostorok közvetlenül kapcsolódnak templomuk oldalához. Helyiségeik a templom melletti, négyszögű, kertes udvart körülvevő oszlopos-árkádos folyosóból, a kerengőből nyílnak. A legfőbb helyiségek a templomhoz csatlakozó káptalanterem, a rendi gyűlések helye, a közös hálóterem (dormitorium), a nappali tartózkodásra szolgáló, fűthető helyiség (calefactorium), az ebédlő (refectorium) és a konyha. A kolostorok és templomuk elrendezése a különféle szerzetesrendek szabályainak megfelelően eltérő.

A korai időkben a székesegyházak mellett is épült a közösségi életet élő főpapi testület, a káptalan számára a kolostorokhoz hasonló közösségi épület.
A várak természeti adottságaiknál fogva jól védhető helyeken, magaslatokon, hegycsúcsokon, vízzel vagy mocsárral körülvett területen épülnek. Kiinduló magjuk általában viszonylag kis alapterületű, többszintes toronyépület, a csak védekezésre és végső menedékül szolgáló öregtorony (donjon), ill. a várúr lakóhelye a lakótorony. A tornyok körül a várfallal körülvett területen fokozatosan további szállás- és gazdasági épületeket emelnek, közöttük legigényesebb a főúr lakó- és fogadóterme, a palota, németül pallas. Gyakran külön kápolna is épül. A várterületet tornyokkal is megerősített kőfalak, árkok és földsáncok veszik körül. A falak kezdetben aránylag vékonyak, karcsúak. Koronájukon az őrség számára kialakított járót kívülről keskeny nyilazó lőrésekkel áttört, pártázatos mellvédfal szegélyezi. A járót idővel fa- vagy kőgyámokra helyezett, fa- vagy kőlap-padozatú, régi magyar nevén, "folyosó"-vá, védőfolyosóvá (németből fordított helytelen elnevezése gyilokjáró) szélesítik ki. A vár bejáratát kaputorony védi. Innen a később külön fallal övezett belső várudvar bejáratáig külső és belső várfallal közrefogott falszorosban (Zwinger) az út többszörösen megtört nyomvonalon vezet, hogy a támadók nehezebben tudjanak előre nyomulni.

A városok gyakran várak körül, a várhegyek lábánál vagy utak csomópontjainál, folyók átkelőhelyeinél, sokszor római városok romjain épülnek. Viszonylag szűk területüket védőfallal veszik körül, a bejáratok tornyokkal védett kapukon át vezetnek. A beépítés általában rendezetlen, az utcák keskenyek és a jobb védhetőség érdekében zegzugosak, kanyargósak. A növekedést gátló falak miatt a lakosság számának állandó növekedésével jelentkező helyhiányon egyre sűrűbb, emeletes beépítéssel segítenek. A sűrűn beépített városok egészségügye igen alacsony színvonalú, ennek következménye a súlyos járványok gyakori pusztítása. Vízvezeték és csatornázás kevés városban készült. Az utcákat csak fokozatosan burkolták kövezettel. A városok kiemelkedő építészeti hangsúlyai a templomok, a városias szervezet fejlődésével a többnyire toronnyal ellátott városháza, a kereskedő- és iparos-testületek székházai, raktárak, őr- és tűztornyok, továbbá a hatalmasabb családok vagy nemesek lakótornyai.

A falvak részben a hűbérurak várai körül, kolostorok mellett vagy szabad területen, a városokénál lazább beépítéssel települnek. A lakosságnak támadások elleni védelmét többnyire a templom és az e körül fekvő temető megerősített fala nyújt. A fejlődés folyamán a temetőfalat tovább erősítik vagy - magát a templomot erődítik, így alakulnak ki a - jellegzetes erődtemplomok.

A lakóházak többségükben igénytelenek. A parasztság és a szegényebb városi lakosság sárkunyhókban és faházakban lakik. A városi többszintes lakóházak is jobbára fából vagy favázas téglafalakkal épülnek, a részben vagy egészen kőből falazott házak ritkábbak. A helyszűke miatt zártsorúan, Európa nagyobb részén az utca felé oromzattal, délen inkább utcafelőli eresszel helyezkednek el a házak a keskeny telkeken.


Téralakítás

A román kori építészet stílusjegyei a legigényesebb és legkiforrottabb alkotásain, a templomokon ismerhetők fel legtisztábban. Tér- és tömegalakításuk, térlefedéseik, támaszrendszereik és részletképzésük a román stílus építészeti jellegzetességei. Az előző korokból, így közvetve a rómaiaktól veszik át a hosszanti és központos térelrendezések kialakult formáit.

A templomok többségükben hosszanti elrendezésűek és a korai keresztény bazilika típusát fejlesztik tovább. A kisebb, főként a falusi templomok egyhajósak. Franciaországban gyakori az apszist övező szentélykörüljáró és az ebből sugarasan nyíló, rendszerint félkörös kápolnák sora, koszorúja.
Németország nagy székesegyházainál és kolostortemplomainál karoling hatásra a hosszház nyugati végéhez is építenek keresztházat és apszist, a bejárat pedig a hosszház északi vagy déli oldalán nyílik. Gyakori a hosszházat nyugatról lezáró, uralkodói vagy főúri karzatot magában foglaló, kiemelkedő, tornyos, ugyancsak karoling eredetű nyugati építmény (Westwerk) is. Németországban és Itáliában szokásos az erősen emelt szentély.
Az emelt négyezet, kórus és apszis alatt altemplomot, kriptát alakítanak ki a főhajóból levezető lépcsővel. Németországban Köln városában és környékén szokásos a négyezet három oldalához kapcsolódó apszisokkal alakuló háromkaréjos szentélyelrendezés. Közép-Európában, így Magyarországon is általában nem épül keresztház, az apszisok közvetlenül a hajókhoz kapcsolódnak.

Központos elrendezést, kör-, sokszög- vagy több-karéjos alaprajzot különösen keresztelő- és temető-kápolnáknál találunk. Ilyenek gyakoriak Itáliában és hazánkban is. Terük osztatlan vagy oszlopsoros körüljáróval tagolt. Lefedésük cikkelyes kupola vagy kolostorboltozat. Az aacheni palotakápolna példájára fejedelmi székhelyek, várak különálló kápolnái többnyire centrális alaprajzzal és kétszintes elrendezéssel épülnek.

 

Építőanyagok

A románkori építészet alkotásainak falazó anyaga túlnyomó részben kemény, de jól faragható mész- és homokkő. Egyes kőszegény vidékeken, így Itália egyes részein hagyományos, Észak-Németországban kialakulóban van a téglaépítészet.
A boltozatok kőből, néha kőbordák között téglából épültek. A síkfödémek anyaga fagerenda és deszkázat. Fából készülnek a fedélszékek is. Héjazatuk zsindely, terméspala vagy égetett cserép, egyes vidékeken vékony kőlapok. Íves felületeket, kupolákat ólom-, vörösréz vagy bronzlemezekkel is fednek.

 

Szerkezetek

A román stílusú építészet teherhordó szerkezeteinek alakulását a térlefedések módja szabta meg. A kezdetben még általános, viszonylag könnyű famennyezeteket és nyitott fedélszékeket felváltó boltozatok jelentős súlya és oldalnyomása az alátámasztó szerkezetek, falak, pillérek, oszlopok keresztmetszetének növekedéséhez vezetett.
A szélső alátámasztó, egyben térhatároló szerkezetek tömör kő-, egyes vidékeken téglafalak. A közbenső alátámasztások pillér- vagy oszlopsorok, ill. ezek váltakozó sorai, amelyeket boltívek hidalnak át. A pillérek keresztmetszete, a lefedéshez boltozati rendszerhez igazodik, többnyire összetett.
A falakat, pilléreket és a nagyobb átmérőjű oszlopokat Itáliában szabályos négyszöghasáb alakúra faragott kőtömbökből habarcsba falazzák. A köveket homlokfelületeiken gondosan megfaragják és pontosan illesztik. Nagyobb falvastagságnál a két oldali kváderfalazatok közét idomtalan kövekkel töltik ki. Egyes vidékeken szokásos a faragatlan terméskőfal is, amelyet a falsarkok és a vízszintes és függőleges tagolóelemek faragott kövei szegélyeznek. A falak hosszanti merevítésére a falkoronába fa koszorúgerendákat építenek be.
A nyílásáthidalások a falnyílások fölött és a támaszok között egyaránt túlnyomó részben boltozottak. A boltívek félkörösek, csak később jelenik meg az eleinte még aránylag nyomott csúcsív. A boltíveket ék alakúra faragott kövekből falazzák.
A térlefedések kezdetben fagerendás, deszkázott síkfödémek. A gerendák a hosszanti főfalakra és az ívekkel áthidalt támaszsorokra fekszenek fel.
A méretek növekedése és a gyakori tűzesetek miatt is a XI. századtól kezdtek áttérni eleinte az oldalhajók és az empórák, majd a főhajók boltozására.
Franciaország egyes vidékein a római emlékek hatására általános a dongaboltozat. Kezdetben az oldalhajókat és az empórákat, féldongákkal, a főhajót pedig dongaboltozattal fedték le. Ezt a támaszok fölött hevederívekkel erősítették.

A fejlődés során a dongaboltozatot a keresztboltozat váltja fel. Kezdetben a két egyenlő fesztávú és magasságú, félköríves donga áthatásából keletkező római keresztboltozatot alkalmazzák. Ezzel csak négyzet alaprajzú mezők fedhetők le, és ez erősen megköti a templomok alaprajzát.

A római keresztboltozat viszonylag nagy oldalnyomását a félkörös homlokívek mellett az okozza, hogy vízszintes záradékvonalai miatt átlós ívei elliptikusak, nyomottak. Az oldalnyomás az ív emelésével csökkenthető. A XI. század közepétől megjelennek a félkörös átlós ívű keresztboltozatok félkörös homlokívekkel és a közép felé emelkedő záradékvonalakkal. Az így alakított román keresztboltozat oldalnyomása kisebb.

A korai keresztboltozatok süvegeinek vastagsága kezdetben nagy, és a boltozat minden részén azonos, ezért súlyuk tekintélyes és erős alátámasztást igényelnek, kezdetben emelt ívekkel épülnek. A súly csökkentésére a XII. század elején kifejlődik a bordás keresztboltozat. Ennek erősebb, vastagabb homlok- és átlós ívek, bordák alkotják a vázát, amelynek közeit vékonyabb boltsüvegekkel falazzák ki. Az átlós bordákat összemetsződésüknél a boltozat záradékában eleinte a bordák keresztmetszetét követő, utóbb különlegesen tagolt és díszített, súlyos zárókővel ékelik ki.
A bordás román keresztboltozatok kisebb súlyukkal és oldalnyomásukkal lehetővé tették a támaszok keresztmetszetének csökkentését, és így a támaszsorokkal hajókra osztott tér könnyedebb, áttekinthetőbb kialakítását. A kötött rendszeren belül jön létre a XII. század elején a román bordás keresztboltozat fejlettebb változata, a hatsüveges boltozat. A keresztboltozat két oldalsó boltsüvegét középső harántbordával két-két süvegre osztják. A boltozatnak így a hosszfalak között továbbra is egy-egy, a hosszfalak mentén két-két homlokíve van. A hajók közötti támaszsorok minden támaszát a fő- és az oldalhajó felől egyaránt két-két boltváll terheli.
A kötött rendszer szerkezet, alaprajzi és részletképzési kötöttségeinek teljes kiküszöbölésére végül olyan keresztboltozatot fejlesztenek ki, amellyel téglalap alaprajzú boltmező is kifogástalanul lefedhető. Ehhez a homlokíveknek - a téglalap oldalhosszúságainak megfelelő - eltérő fesztávolsága mellett azonos záradékmagasságúaknak kell lenniük. Ennek megoldásaként jelenik meg Franciaországban a XII. század első felében a csúcsíves keresztboltozat, amelynek homlok- és átlósívei egyaránt csúcsívek. Ennek szerkezeti és formai kihatásai is vezetnek végül az új stílus, a gótika kialakulásához. A sokszögű és a kör alaprajzú centrális terek, egyben a négyezetek jellegzetes lefedése a kolostorboltozat vagy a cikkelyes kupolaboltozat. Utóbbit, valamint bizánci hatásra Franciaország egy részén a csegelyes gömbkupolát hosszanti terek négyzetes szakaszainak lefedésére is alkalmazták.


ALAKTAN

A román stílusban folytatódik az előző századokban megindult folyamat, amely az antik formakincset fokozatosan az új kultúra felfogása és viselőinek hagyományai szerint alakítja át, vagy ezek formakincsével helyettesíti. Ugyanakkor esetenként tudatosan másolják az antik formákat. Az új formanyelv megmutatkozik az antik oszlopoktól kevésbé vagy erősen eltérő támaszok alakításában, a nyílások formálásában és keretezésében, a módosuló hagyományos vagy újszerű tagolóelemekkel képzett külső és belső felületeken.
Az oszlopok és a pillérek hármas tagozódása lábazatra, törzsre és fejezetre továbbra is megmarad. Az oszlopok nem őrzik meg az antik építészet klasszikus arányait. Törzsük - alkalmazásuk és terhelésük szerint- gyakran rendkívül zömök, vagy - főként pilléreket és falakat tagoló féloszlopok esetében - igen karcsú.
Előfordulnak csavart törzsű, gyűrűkkel osztott, gyakran párosan állított, néha szeszélyesen összecsomózott törzsű oszlopok. Általánosak a több oszlopból álló kötegek is.
Az oszloplábazatok az attikai ión lábazathoz hasonló tagozásúak. Jellegzetes az alsó tóruszról a plinthosz sarkaira hajló saroklevelek, valamint egyéb díszítések alkalmazása.
Az oszlopfők kezdetben a korai keresztény és karoling építészetben továbbélő, többé-kevésbé torzuló antik formákat, különösen a korintuszi és kompozit fejezeteket követik. Hamarosan kifejlődik azonban Németországban az egyik jellegzetes román fejezet típus, a rajnai vagy kockafejezet. Ennek kocka alakú tömbjét alul gömbfelület zárja le. Oldalfelületeit gyakran gazdag geometrikus, növényi vagy állatalakos faragott díszítés borítja.
A kockafejezetből fejlődik ki a redős és a trapézfejezet. A késői szakaszban a geometrikus fejezeteket kiszorítja a bimbós és leveles díszű kehelyfejezet, ami már a gótikába való átmenetet jelzi. Az előzőkön kívül a román stílus minden korszakában készülnek figurális, ember-, állat- és szörnyalakos díszítésű fejezetek, gyakran összefüggő jelenetsorokkal.
A pillérek tagolódása lábazatra, törzsre és fejezetre, valamint részletképzése hasonló az oszlopokéhoz. Kereszmetszetük alapidoma négyszög, sokszög, kör vagy görögkereszt. Ez a boltozatok fejlődésével változik, a donga-, majd még inkább a keresztboltozatok hevederíveit és átlós bordáit alátámasztó, változatos keresztmetszetű tagokkal bővül. Így keletkeznek a fél- és háromnegyed oszlopokkal és más tagozatokkal kiegészített jellegzetes tagozott pillérek.
A falnyílások alakítása és keretezése egyre inkább eltér az antik mintáktól. Csaknem mindig félköríves záródásúak. A kapuk a homlokzatok leggazdagabb díszítésű elemei. A vízszintes szemöldökgerenda fölött a félkörös ívmezőt többnyire domborműves kőlap, timpanon tölti ki.
Jellegzetesek a karcsú oszlopokkal osztott nyílású, kettős vagy hármas ikerablakok. Kisebb ívekkel lezárt keskeny nyílásaikat a falsíkra merőleges szélső kávák fölött teherhárító boltív hidalja át, amelynek ívmezőjét a kis ívek fölött tömören befalazzák vagy kerek nyílásokkal áttört kőlappal zárják el. A nyugati főhomlokzatokon és a keresztházak végfalain gyakoriak a tölcséres, sima vagy tagozott kávájú kerek, ún. rózsaablakok, nagyobb átmérőnél sugárirányú oszlopocskákkal küllősen osztva.
Homlokzati tagolóelemek a függőleges falsávok, lizénák, falpillérek, pilaszterek és féloszlopok, továbbá a vízszintes lábazati, osztó- és zárópárkányok.
A homlokzatokat felül a többnyire jellegzetes ívsorral, vakárkádokkal alátámasztott, különféle motívumokkal díszített főpárkány zárja le. Egyes területeken a fejlett románban a falak felső szakaszát elvékonyítva visszaugratják, és az ívsor folyosót határolva a külső falsíkba helyezett, szabadonálló kis oszlopokon nyugszik. Ez az ún. törpegaléria.
A nyugati, általában tornyokkal közrefogott főhomlokzatok kialakítása területenként jellegzetesen eltérő. A templomok homlokzati tagolóelemei a fennmaradt világi épületeken is megtalálhatók.

Építési szervezet és technika

A román kor építtetői elsősorban az egyház, az uralkodók és a hűbérurak. Az egyházi épületek, főként székesegyházak és jelentősebb kolostoregyüttesek építését is gyakran az uralkodók rendelik el és támogatják. Kolostorokat és templomokat hűbérurak is alapítanak és építtetnek birtokaikon a maguk és családtagjaik temetkezési helyéül.
A falusi templomokat is a birtokos hűbérurak építtetik, és az építési anyagok szállítására és segédmunka végzésére jobbágyaikat kötelezik. Magyarországon István király rendelte el az első falusi templomok építését, és minden tíz falut egy templom építésére kötelezett. A városi templomokat a város lakossága építteti általában.
A tervezők és a kivitelezők még nem különülnek el élesen. A tervezők részben papok. Így székesegyházaknál és más nagyobbszabású templomoknál az alaprajzi elrendezés és felépítés főbb irányelveit sok esetben a püspökök vagy más főpapok adták meg vezető mestereik részére. A kolostorokat és templomukat kezdetben tapasztalt szerzetesek tervezték, és a kivitelezést is irányították, amelyben az egyszerűbb rendtagok, laikus szerzetesek is - esetenként eredeti vagy a kolostorokban tanult mesterségükkel-részt vettek. A szerzetesrendek építkezéseikkel a megtérített népek országaiban az építési kultúrát is terjesztették. De a papi irányítás mellett is gyakorlatilag szakmájukban képzett, gyakran komoly művészi tehetségű világi mesterek végzik a tervezést és a kivitelezést.
A legfontosabb szerep művészi szempontból is a kőfaragóknak jut. Ezek között Európa-szerte szép számmal találhatók Észak-Itáliából, Lombardiából, különösen a Como-tó környékéről származó mesterek (Comacini), még később, az Újkorban is. A románkor nagy templom- és kolostor-építkezésein kezdenek kialakulni a középkor jellegzetes építőműhelyei, az ún. építőpáholyok, németül Bauhütte-k. A kőfaragók az általuk faragott kőelemeket elszámolás céljából is nevük helyett egyéni vésett jelükkel, mesterjeggyel jelöltek meg. A mesterség öröklődik a családokban.
A nagyobb építkezések a fiatal vándorló mesterlegények komoly iskolái. Az uralkodók, főurak és , főpapok, valamint a szerzetesrendek nemzetközi kapcsolatai révén az építészet terén is vezető országok nagy építkezéseiről mestercsoportok, műhelyek Európa más, távoli részeibe eljutnak, és terjesztik a területenként eltérő, jellegzetes formákat, stíluselemeket, szerkezeti megoldásokat és kivitelezési fogásokat.

 

A román stílusú építészet emlékei

A román stílusú építészet a karoling építészetből a X. század második felében Németországban és Franciaországban alakul ki. A XI. század folyamán terjed el egész Nyugat- és Közép-Európában. Fejlődése országonként és ezeken belül vidékenként is erősen eltérő. Az országok közötti kölcsönhatások ellenére jellegzetesen elkülönül Németország, Franciaország, Anglia, Ibéria és Itália építészete.
(Hazánkban a különböző országokból érkező szerzetesek és főpapok, ill. az ezek által behívott mesterek révén észak-itáliai, német és francia hatás egyaránt érvényesült.)
A stílus virágkora a XI. század második fele és a XII. század első fele. Franciaországban a XII. század dereka már a gótikába való átmenet időszaka, míg a többi országban a század második feléig is tovább él a román stílus.

Németország román stílusú építészete

Németországban a X. század második felében a szász császárok bel- és külföldi hatalmának megerősödésével, a német-római császárság kikiáltásával nagyszabású építési tevékenység is kezdődött.
A korai román, Ottó-kori építészet nagyszabású templomok sorát hozta létre: A háromhajós, síkmennyezetes bazilikák többnyire két keresztházzal és két szentéllyel vagy karoling hatásra uralkodói karzatot magában foglaló nyugati építménnyel rendelkeznek. Jellegzetességük a váltakozva pillérekből és oszlopokból álló belső támaszsor.
Jelentős emlékei a szászországi Gerndrodében a X. századi Szent Ciriákus kolostortemplom és Hildesheimben a XI. századi Szent Mihály kolostor-templom.
A XI. században a száli frank császárok idején az építkezések súlypontja a Rajna vidékére tolódik át. Itt épülnek a nagy császári székesegyházak, elsőként Speyer, majd a későbbiek között Worms székesegyháza. A részben kétszentélyes, keresztházas bazilikák lefedése utóbb már boltozással készül. Köln városában és környékén a háromkaréjos szentélyű templomok típusa alakul ki a Sankta Maria im Kapitol templom mintájára.

WormsAkárcsak a speyeri székesegyház, ugyanannak az építészeti gondolatnak a változatai. a román kori német építészet tömör formanyelve szokatlan gazdagságot és változatokat hozott létre. Mindkét székesegyház ugyanazt az alapelvet követi, de míg az egyiknek szögletes az apszisa, addig a másiké félköralakú, és hasonló változatosságot mutatnak a tornyok .A XII. században keletkeztek, akárcsak a mainzi.

A XII. századi késői német román stílus jellegzetességeit a Hohenstauf császárok idejéből Bamberg székesegyháza mutatja, amelyen a francia ciszterci és koragótikus hatás már jelentkezik. Az északnémet téglaépítészet egyik első nagyszabású alkotása a szerzetesrendi sajátságokat képviselő kolostortemplom Jerichowban. A világi építészetet főként a császári paloták, pfalzok és a fejedelmi várak képviselik.

 

Franciaország román stílusú építészete

A román stílusú építészet Franciaországban karoling előzmények után a XI. század kezdetétől a XII. század második feléig tart. Nagyszámú emléke közül a templomok és kolostorok a legjelentősebbek. Ezeknek vidékenként sajátos vonásokkal rendelkező változatai alakultak ki Burgundiában, Provance-ban, Aquitániában, Languedocban, Auvergne-ben és Normandiában.
Burgundia a francia román stílus fejlődésének egyik legfontosabb területe, főként a bencés és a ciszterci rend itteni építkezései révén. Templomai többnyire háromhajós, keresztházas, kóruskörüljárós és kápolnakoszorús bazilikák. Építészetének korai, a román stílus kialakulását szemléltető emléke a Tournus-i Saint-Philibert, kiforrott alkotásai Cluny bencés apátsági temploma és a ciszterci építészet jellegzetes képviselője, a Fontenay apátsági templom.

A Franciaországból telepített magyarországi apátságok, így a fennmaradt bélapátfalvi templomnak és alapjaiban megőrzött kolostorának is Fontenay volt a mintaképe.
Provence területén a római építészet számos emléke maradt fenn. Ezek hatása a román stílusú építészet kompozícióiban és formáiban, antikos párkányok és korintuszi jellegű oszlopfők alkalmazásában és a boltozásokban is jelentkezik. A vidék viszonylag kis méretű, boltozott templomai súlyos, nehézkes megjelenésűek. A főhajót dongával, a mellékhajókat féldongákkal fedik le.

GillesAz enyhe éghajlat, a hó hiánya lehetővé tette, hogy alacsony hajlásszögű tetőket készítsenek, gyakran közvetlenül a boltozatokra rakják az itt szokásos lapos kőfedést. A tömegalakításban a tornyok szerepe alárendelt. A főhomlokzatok jellegzetes eleme a római diadalívek hatását tükröző egy- vagy háromnyílású kapuzat. Ez utóbbiak legszebb példája a csak részben fennmaradt Saint-Gilles-i bencés apátsági templom nagyszabású, szobor- és dombormű-díszes hármas kapuzata a XII. század első feléből.

A vidék legjelentősebb román stílusú emléke Arles-ban a Saint-Trophime templom.
Aquitánia templomépítészetében két tájegység eltérő, jellegzetes alaprajzú és felépítés típusa különböztethető meg. Périgord tartományban és környékén bizáncias csegelyes kupolák sorával fedett templomok épültek. Legnagyszabásúbb emlékük a Périgueux-i Saint-Front templom. Poirouban jellegzetes homlokzatú, háromhajós, álbazilikális típus uralkodó, kiemelkedő példája Poitiers-ban a Notre-Dame-a-Grande templom.

 

Anglia román stílusú építészete

Angliában a normann hódítás ( 1066) előtti időből csak néhány szerény méretű templom maradt fenn a XI. század első feléből.

 

Spanyolország román stílusú építészete

A pireneusi-félszigeten az arab mórok visszaszorítása után a felszabadított északi részeken a XI. században éled újra a keresztény építészet. Ez főképpen a szomszédos dél-francia tartományok jellegzetességeit követi. Az arab-mór építészetből jobbára csak alaktani motívumokat, így a patkóívet veszik át. Egyik legjelentősebb emléke a Santiago de Compostela székesegyház, a mohamedánok elleni harcokban segítő Szent Jakab apostol tiszteletére emelt templom, amely Európa egyik leglátogatottabb zarándokhelye volt.
Santiago de Compostela székesegyház. Az 1078-1128 között épült monumentális templom a Toulouse-i Saint-Serninnel rokon, de hosszháza csak háromhajós.

Gerona A geronai székesegyház (felső kép) kerengője trapéz alakú, mivel a templom és a városfal közötti térségbe épült. Keletkezéséről nem maradtak fenn források, de a feltevések szerint a XII. század közepén épült, valamivel később, mint a San Cugat kolostor pompás kerengője (alsó kép).
Cugat  


Itália román stílusú építészete

Itáliában a román stílusú építészet a XI. század közepétől a XIII. század közepéig virágzik. A területi széttagoltság itt is tájegységenként eltérő sajátosságokat hozott létre.
A többségükben bazilikális templomok kezdetben a korai keresztény bazilikák elrendezését követik. A tágasabb arányú, széles és kevésbé magas hajókat nyitott fedélszék vagy síkmennyezet fedi. A bordás keresztboltozatok csak később jelennek meg. A főhajó oldalfalait oszlopok, pillérek vagy ezek váltakozó során nyugvó, általában tágas árkádok hordják. Bizánci hatásra gyakori az empóra. Az egy vagy három félkörös szentélyapszis gyakran közvetlenül a hosszházhoz vagy pedig keresztházhoz kapcsolódik. A négyezetet kupolával vagy sokszögű kolostorboltozattal fedik le, amely a tető fölé emelkedve az épület tömegében is jelentkezik.
A nyugati főhomlokzatok tornyok hiányában általában a bazilikális keresztmetszetet mutatják, de gyakoriak a templom teljes szélességében töretlen oromzattal záródó kulisszafalak is. Leghatásosabb tagoló motívumuk a törpe oszlopokkal alátámasztott, dekoratív árkádsor többszintes elrendezésben.
A templomok nyújtott, kevésbé magas és mérsékelten tagolt tömege nyugodt hatású, amit a homlokzatok összefogottabb, többnyire sokszorosan ismétlődő tagozása is fokoz. A külsőn és a belsőn egyaránt érezhető az erős antik hatás, ami különösen a részleteken, keretezéseken, párkányokon, korintuszi jellegű oszlopfőkön jelentkezik.
A harangtorony, campanile a templomtesttől külön áll. Négyszög vagy kör alaprajzú, többnyire vet gúla sisakkal lezárt tömegét felfelé szintenként szélesedő kapcsolt ablakok törik át. A hosszanti elrendezésű bazilikák mellett gyakoriak a centrális építmények, önálló keresztelőkápolnák, baptisteriumok is.
Itália sajátos építészeti vonásokat kialakító tájai Lombardia és Toszkána. Közép-Itáliában csak a XIII. században jelentkeznek nagyobbszabású építési feladatok. Dél-Itália és Szicília román stílusú és építészete bizánci, iszlám és normann hatásokat mutat.
Lombardia román stílusú templomai általában háromhajós, empórás bazilikák, négyezeti kupolával. A nyitott fedélszékek és síkmennyezetek mellett gyakoriak a bordás keresztboltozatok is.
A nyugati főhomlokzatok a három hajót érzékeltető, függőleges tagolásúak. Jellemzőek a homlokzatot díszítő ívsoros párkányok, vakárkádok és a törpe-galériák. Ezeket talán a német romantikából veszik át vagy a Németországban is működő lombard mesterek honosítják meg. Jellegzetesek a lombard kapuzatok a homlokzat előtt többnyire fekvő oroszlánfigurákra állított két karcsú oszlopon nyugvó, boltozott, oromzatos nyeregtetős előépítménnyel. A terület jelentős emlékei a milanoi Sant Ambrogio, a veronai San Zeno Maggiore és a paviai San Michele templomok.


Művészet, kultúra

A román stílus korának kultúrája a nyugati kereszténységen alapszik. Kialakításában döntő szerepe van a szerzetességnek, kezdetben a bencéseknek, a korszak végén a cisztercieknek és premontreieknek. A világi kultúrát a hűbériségen alapuló és a keresztes hadjáratokkal új célokat követő lovagság alakítja.

A középkor korai évszázadaiban a tudományos fejlődés megreked. A kereszténység felfogásának megfelelően minden tudomány forrásává a Biblia válik. Ennek ellenére hat a római kulturális örökség, majd arab közvetítéssel a görög tudomány és filozófia is. Ebben és a mezőgazdaság, valamint a technika fejlesztésében a szerzetesség jelentős szerepet játszik. A munkamegosztás fokozatos kialakulása a kézműipar újraéledését, tökéletesedését, gyakorlati találmányok és eljárások bevezetését és elterjedését eredményezi.
A szinte kizárólag vallásos egyházi irodalom mellett történelmi munkák, részben pusztán eseményeket feljegyző kolostori évkönyvek, részben elbeszélő krónikák is keletkeznek. A világi irodalmat, a lovagságot és eszményeit dicsőítő költészet, az antik irodalomból átvett és átformált, a valóság talajából fakadó elbeszélések képviselik. A lovagi irodalom kiemelkedő emlékei a XI. századi francia Roland-ének és a XII. századi német Nibelung-ének. Hazánk e korból fennmaradt kevés, kizárólag latin nyelvű irodalmi emléke - közöttük Anonymus krónikája a XII. század végéről - közül kiemelkedik a XII. századi Halotti beszéd, az első ismert, összefüggő magyar nyelvű prózai szöveg.
A román stílusú képzőművészet vallásos tárgyú, és nagyrészt szorosan kapcsolódik az építészethez. Az egyház tanításait közvetíti közérthető, egyszerűsített alakban, a többségükben írni-olvasni nem tudó embereknek, részben általánosan ismert jelképek, szimbólumok alkalmazásával. Jobbára ó- és újszövetségi jeleneteket vagy szentek legendáit ábrázolja.
A kőszobrászat alkotásai túlnyomó részben az egyházi épületek, templomok és kolostorok díszítésére készülnek, és ezek leghangsúlyosabb és legszembetűnőbb részein helyezkednek el. Így a kapuk oldalain és a nyílásuk fölötti ívmezőben, timpanonban, az oszlopfőkön, szentélykorlátokon és szószékeken. A bronzszobrászat domborműves kapuszárnyak, keresztelő medencék, lámpások díszítésére összpontosul.
A román stílusú kőszobrászat jelentős emlékei a dél-franciaországi Saint-Gilles és az Arles-i Saint Trophine templom kapuzatai, amelyek kompozíciójukban és formálásukban antik római példákat követnek, a Vezelay-i Sainte Madeleine templom kapujának ívmezőjét kitöltő dombormű, Krisztus és az apostolok nyújtott, bizáncias alakjaival és a Chartres-i székesegyház nyugati kapuzatainak bélletszobrai.

A vezelay Saint-Madelaine apátsági templom(1120), a burgundi építészeti iskola alkotása.
Hevederes dongaboltozat borítja, gótikus körüljárós szentéllyel és 1140 után épült előcsarnokkal. A belső kapuzata fr. romanika egyik mesterműve.

Németországban a bambergi és a naumburgi székesegyház késői román szobrászati díszítése emelkedik ki.

Hazánkban a legjelentősebb szobrászati emlékek az esztergomi bazilika díszkapujának, a Porta Speciosanak domborművei, a kalocsai székesegyházból származó királyfej, a vértesszentkereszti, a karcsai templom és az esztergomi királyi kápolna figurális díszű oszlop- és pillérfői és a jáki templom kapu- és szentélyfülkéinek szobrai.
A domborműves, öntött bronz vagy bronz borítású kapuszárnyak legszebb példái Németországban a hildesheimi székesegyház, Olaszországban a pisai dóm és a veronai San Zeno templom bejáratait díszítik.
A román stílusú festészet alkotásai részben a templomok falait és boltozatait díszítő, különösen Franciaországban nagy számban megőrzött falfestmények, részben kódexillusztrációk, miniatúrák. A falfestészet hazai emlékei közül kiemelkednek a feldebrői altemplom, a veszprémi Gizella-kápolna, a vizsolyi, szalonnai, hidegségi és a jáki templom freskótöredékei.
Itáliában tovább virágzik a mozaikművészet is. A korabeli templomok falát és boltozatait díszítő figurális művek mellett jellegzetesek a Rómában működő, görög eredetű Cosmas család műhelyének XII. századi ornamentális mozaikjai, az ún. cosmaták, amelyek falfelületek mellett oszloptörzseket és más részleteket is borítanak.
Magas színvonalú a jobbára szintén egyházi rendeltetésű román stílusú textilművészet. Alkotásai részben egyházi öltözetek, részben képes falikárpitok. Utóbbiak jelentős képviselője a XI. század végi bayeuxi kárpit, amelynek mintegy 60 m hosszú hímzett képsora Angliának Hódító Vilmos által történt elfoglalását ábrázolja feliratos jelenetekben. Hazánkban a Gizella királynő nevéhez fűződő hímzett koronázási palást e művészetág legszebb emléke.

bayeux-i kárpitA híres bayeux-i kárpit (1077. Bayeux székesegyház) három részlete. A "kárpit" valójában egy gyapjúfonallal hímzett fél méter széles, és több mint 70 méter hosszú vászon, 1067 és 1077 között készült. Az ereklyék ünnepén a bayeux-i katedrális főhajójában helyezik el. 58 képből áll, Anglia Hódító Vilmos és a normannok általi meghódítását meséli el, a történetírók elbeszélésétől eltérő módon. Balról jobbra: Hitvalló Edward és egy szolga; normann íjászokszok a hastingsi csatában (1066).



SZOBRÁSZAT

A középkor az egyes művészeti ágakat nem tekintette önállónak. Úgy vélték, hogy egy magasabb rendű feladat, az építészet szolgálatában állnak.
A román templomok szobordísze általában néhány, különösen fontosnak látszó helyre összpontosult: a bejáratra, az oszlopfőkre, az olvasópultra, a párkárnyokra, keretelésekre, ajtóbélletekre és a boltozatok homlokívére. Noha az alapvető stílussajátosságok közösek, az egyes iskolák és mesterek mégis jelentősen különböznek egymástól.
A szobrászi dísz szempontjából kiemelkedő rész a kapu, amely lehet egyetlen vagy több bejárat a templom hajóiba, vagy kereszthajójába. A kapunyílás általában négyszögű, felette félköríves mezővel, a timpanonnal (vagy orommzővel). Nagyobb ajtónyílást egy középső pillérrel (az osztósudárral) meg is oszthattak. Gyakran kap plasztikus díszt a szemöldökgerenda, az orommező pedig kifejezetten a figurális ábrázolások helye. További díszítendő felületek a kapuszárnyak. A kapu nyílása mellett jobbra és balra lévő lépcsőzetes falakat, a bélletet úgy alakították ki, hogy ott szobrokat lehessen elhelyezni. Döntő jelentőségű, hogy a román kori szobrászat tulajdonképpen kőfaragó művészet. Az épületek egyforma kőtömbjeit faragó mesterek ornamentális és figurális ábrázolásokat is tudtak készíteni.
Az oszlop és a félkörív a román kor szobrászatában is a leggyakoribb alapforma. Összekötő elemük, az oszlopfő különösen alkalmas szobrászi díszítésre. Az oszlopfők ábrázolásain emberek és állatok éppúgy előfordulnak, mint a legkülönbözőbb növényi és geometrikus motívumok.

Szent ambrus milánói domborműve trónon ülve ábrázolja a város védőszentjét. A félkörív a romanika jellegzetes építészeti eleme. a dombormű a fontos elemeket: a trónt, a püspöki ornátust, az áldó gesztust emeli ki. Az azonosítás egyételműsége a feliratból fakad.

A kapu feletti ívmezőnek központi jelentősége van. Bizonyos fokig védelmezi a templom bejáratát és vizuálisan leegyszerűsített formában tartalmazza a középkori hit tipikus, elképzeléseinek foglalatát: gyakorta ábrázolják itt a világbíró Krisztust. Az Utolsó ítéletkor ő dönt üdvözültekről és elkárhozottakról. A világbíró Krisztust sokszor ún. mandorlában trónolva jelenítik meg. A mandorla egy mandula formájú dicsfény, amely Krisztusnak az egész világra kiterjedő dicsőségét jelképezi, akit - fontosságának megfelelően - nagyobbnak ábrázolnak kísérőinél, például az evangelista-szimbólumoknál, a szenteknél, prófétáknál és az apokaliptikus aggastyánoknál. A timpanon keretében egymással harcoló állatok láthatók, amelyek az akkor közismert értelmezés szerint jó és rossz harcát jelenítik meg. A román kori szobrászat gyakran egyesített egy frízben hasonló vagy azonos motívumokat.
A szobrászt ebben a korban nem az egyedi jelenség, hanem a típus érdekli. Az oszlopfők kifaragása tág lehetőséget nyújtott a szobrászok számára. Európa sok vidékén voltak fellelhetők a például szolgáló római oszlopfők. A romanikában azonban nem létezett egyetlen kötelező forma, az egyes iskolák különféle megoldásokat alakítottak ki. Németországban az Ottó-kor óta a tömb- vagy kockaformát kedvelték a leginkább, s emellett a román korban is kitartottak. A megfaragott kockaforma jellegzetes eleme volt a normann hagyománynak is, amely a famegmunkálás néhány sajátosságát is kiaknázta a kövek megmunkálásakor. A román nyelvek elterjedési területén bujább díszítmények, bimbók, virágok, kacsok és római elemek gazdagították az oszlopfőket.

A kolostori kerengők oszlopfőin a legkülönbözőbb alakokat lehetett ábrázolni, egészen addig, amíg a szigorú ciszterci Clairvaux-i Szent Bernát nem száműzte valamennyi figurális díszítményt, a következő szavakba öntve felháborodását: "Mit akarnak a tisztátalan majmok, a vad oroszlánok, az iszonyú kentaurok, a félig emberek... Inkább akarózik a márványok közt olvasni, mint a kódexekben."
Az idők során sok román kapuszárny tönkrement, bronzból azonban tartós kapuszárnyakat készíthettek. Különböző öntési technikák és előállítási helyek voltak ismeretesek. A bronzkapukat messzi tájakra is elszállították, például a konstantinápolyi műhelyekből Amalfiba (1062), Atraniba (1087) és Salernóba (1099). Bernward püspök idején Hildesheim ugyancsak a bronzöntés központja volt. A hildesheimi Szent Mihály híres bronzkapuja 1015-ben készült, a dóm Bernward-oszlopa pedig, amelynek példaképe a római Trajanus-oszlop volt, 1020 körül. 1152-1154 között Magdeburgban öntötték a novgorodi Szófia-templom bronzkapuját. A hildesheimi kapuszárnyakat egyben öntötték ki, a novgorodit viszont lemezenként, majd fa alapra szerelték és keretdíszekkel látták el. A veronai San Zeno bronz kapuja stílusát tekintve a hildesheimi Ottó-kori kapu rokona. A kapu két fa szárnyból áll, ezekre szögelték fel az egyenként kiöntött bronzlapokat.
A román művészetet a vallás követelményei határozták meg, s ebből következően alapjaiban nem dekoratív, hanem tanító és a hitet erősítő funkciókat látott el. A korszak emberei - az egyházi megbízók kivételével - általában sem írni, sem olvasni nem tudtak. A templomokban látott figurális ábrázolások számukra a tant és a tanítást jelentették. Különösen fontos volt, hogy az ábrázolást a lényeges elemekre koncentrálják. Egy helyesnek elismert forma a bizonyosság erejével hatott, a típust keresték, nem a kivételt.
A román szobrászat néhány alapvető jellemvonása minden helyi különbség ellenére is megfigyelhető. Ezek egyike, hogy lemond az ábrázolt alakok környezetének részletes bemutatásáról. Egyszerű figurákra szorítkozik, amelyeket tipikus mozdulatokkal, attribútumukkal és tartásukkal jellemez. Az alak nagysága mindig jelzi a kompozíció egészében betöltött szerepét. Meghatározott szférákat meghatározott formulákkal ábrázolnak, a mandorla például az isteni dicsfényt jelenti, a hullámos sávok a felhőket vagy a vizet.
A román művészet nem arra törekszik, hogy a perspektíva eszközeivel a térhatás illúzióját keltse, hanem, hogy az ábrázolt valóban jelen legyen. A deformáció vagy az aránytalanságok a kifejezőerőt fokozzák.
A román kori szobrászatról alkotott képünk hiányos lenne, ha nem méltatnánk a kor kézműveseinek kiemelkedő teljesítményét. A bronzöntés jelentősége mellett az ötvösség sem maradt el, habár számos remekműve elpusztult. A kor jellegzetes ötvöstárgyai az oltárelőlapok, keresztek, gyertyatartók, kelyhek, pásztorbotok, könyvtáblák és hasonlók voltak. Az ötvösök a fémmegmunkálás legkülönbözőbb technikáit gyakorolták, ezenkívül drágakövekkel és zománccal is dolgoztak. Az orgonák és a harangok is az ő kezük munkáját dicsérik. Tudásukat értekezések formájában hagyták az utókorra; Theophilus presbiter a XII. században írta "A különféle művességekről" című munkáját. A fémmegmunkálás központja a Maas-vidék volt, innen származott például a híres Verduni Miklós mester. Az Alsó Rajna-vidéken Kölnben ötvösközpont alakult ki.
A román kor másik kedvelt technikája az elefántcsont faragás volt. Ezt az anyagot már a karoling- és Ottó-korban is nagy becsben tartották. Az elefántcsont-faragás híres központja a XII. századi Köln vagy Párizs. Az Itáliában készült elefántcsont-faragványok stílusára Bizánc gyakorolt nagy hatást. Spanyolországban az elefántcsont-faragványok sajátos stílusa alakult ki, amelynek példái az expresszív keresztek.

 

FESTÉSZET

A román művészet fontos ága a templomokat díszítő monumentális falfestészet és a mozaikművészet. A falképek általában freskó technikával készültek, azaz a festéket a friss vakolatra hordták fel, s így száradáskor az ábrázolás a fal szilárd része lett. Itáliában a falakat gyakran díszítették mozaikkal. Ez a terület szoros kapcsolatban állt Bizánccal (Konstantinápoly), ahol virágzott a mozaikművészet.

Maiestas DomoniA Maiestas Domoni, trónoló Krisztus ábrázolása a katalóniai tahulli San Cemente-templomából. A katalán Pireneusokban alakult ki a spanyolországi román kori falfestészet legfontosabb központja. A képen látható alak megnyújtott, erősen stilizált, színei bámulatosak. a festmény jelenleg a barcelonai Museo de Arte de Catalunában láthatók.

A kor festészeti műfajai közé tartozott a könyvfestés is, azaz a liturgikus könyvek színes miniatúrákkal történő díszítése. A festés technikájában természetesen itt is voltak helyi különbségek, de bizonyos vezérmotívumok mindenütt újra meg újra felbukkantak. Ezek a motívumok rokonságban állnak a szobrászat témáival.

Jézus születése"Jézus születése" Robert de Jumiéges sacramentoriumából. Az angol román kori miniatúrákon az ír hagyományt tükrözi a kelte kompozíciókra jellemző kolorit és dinamizmus. Ezért és sajátos színskálája miatt alapvetően eltér a korabeli német kódexek illusztrációitól.

A román korban az ábrázolás néhány lényeges vonásra összpontosul. A beszédes mozdulatokhoz komoly kifejezés társul. Ennek érdekében elfogadják az elrajzolást és a túlzást.
A színnek, akárcsak a vonalnak elsődleges szerepe a hangsúlyozás. A szobrászathoz hasonlóan a román kor festészete is lemond a klasszikus antikvitás kiegyensúlyozott arányairól. A környezetet és a hátteret ennek szellemében elhanyagolják vagy leegyszerűsítik. Az épületet román félkörívvel jelzik, alatta jelennek meg a figurák.
Egy jelenet színtere mindössze néhány elemből áll: házból, toronyból, félkörívből. Az ábrázolt bútordaraboknak, mint például a trónnak vagy az olvasópultnak mindig szimbolikus jelentősége van. Expresszív formulákkal, sematikusan jelenítik meg a tájat, például kis fákat festenek kerek lombkoronával. A talajt, a tengert és az eget egyszerű hullámvonalakkal vagy sávokkal érzékeltetik. A jelenetet a legkülönbözőbb stilizált geometrikus és virágmotívumokból álló frízek, sávok keretezik. A hátteret egyenletesen elosztott bélyegzőszerű motívumokkal vagy szőnyeghez hasonlatos mustrával teszik ritmikussá. Gyakran alkalmaznak ornamentális motívumokat, hogy a pompa és a szépség képzetét keltsék. A stilizált ruhák általában bizánci minták követéséről tanúskodnak. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a stilizált arcoknak és a hatásosan leegyszerűsített kezeknek. A kompozíciót egyszerű, geometrikus elképzelések szerint tagolják. A stílus jellemzője a szimmetria és a kiegyensúlyozottság, amit apró eltérésekkel tesznek élénkebbé. Gyakori fogás a ritmikus sorolás és a páronkénti megfeleltetés. A román kori művész az egyértelműség kedvéért minden alak kifejezését a tipikusra korlátozza.

A figurákat kevés, világos mozdulat és érthető attribútumok jellemzik (például könyv, a keresztény tanítás foglalata). A szentek dicsfényt és attributumot kapnak, az evangelistákat szimbólumaik helyettesítik (angyal, oroszlán, ökör, sas). A vallásos tartalmat zordon komolysággal ábrázolják.
A román kompozíció alapja az egyszerű geometrikus séma: kör, ovális, háromszög. Bonyolultabb együttesek átvágások és megfeleltetések révén jönnek létre. A színek nem naturalisztikusak; gyakran igen élénk színkombinációkat használnak - vörös-kék, fekete-fehér, zöld-barna. A bíbor, a skarlátvörös és az arany a legfőbb méltóságot szimbolizálja. A freskók tompított színvilága általában a földfestékek használatának eredménye.

A román kori templomokat ma általában eredeti festett díszük nélkül ismerjük, mert tűzvészekben és későbbi változtatások során (a vakolatréteg eltávolítása, átfestés, stb.) sok minden elpusztult. A stílus azonban - eltekintve néhány megreformált rend által népszerűsített egyedi formától - sokhelyütt kifejezetten díszes volt. A keresztény templomoknak a mennyország paradicsomi fényét kellett visszatükrözniük. A templom meghatározott fő részeit különösen gazdagon díszítették: a szobrászat például - ugyancsak festett - kapukra összpontosult, a festészet elsősorban a szentély apszisára. A főhajó falának felső részét az ókeresztény idők óta freskókkal vagy mozaikokkal látták el. A szentély apszisában általában evangélista-szimbólumok között a trónoló Krisztus, a Maiestas Domini látható. A világbíró Krisztust az Apokalipszis látomása szerint úgy jelenítik meg, amint szivárványon, mandorla közepén mennyei dicsőségben trónol. Angyalok, szentek, próféták és az apokaliptikus aggastyánok mennyei serege veszi körül. A kísérő alakok gyakran vízszintes frízt alkotva, fejük felett egy-egy félköríves árkáddal jelennek meg.

Bizánci mintát követve Itáliában általában mozaik helyettesíti a freskót. A mozaikok háttere aranyosan csillog. Egyes területen szokás volt a mennyezet, falak és pillérek ornamentális kifestése is. Ez a gyakran faliszőnyegeket helyettesítő freskódísz világi épületekben is megtalálható.
A templomok díszítésére már a román korban is alkalmaztak üvegablakokat, de sokkal szerényebbeket, mint gótikus épületekben.

Színes üvegablakA román kori francia művészet legjelentősebb alkotásai közé tartoznak a színes üvegablakok, és köztük a Chartres-ban találhatók jelentik a középkori üvegfestészet csúcsát. A képen látható chartres-i ún. Notre Dame a la Belle Verriére a kaput díszítő gótikus szobrok békés klasszicizmusának előképe.

Nagyon fontos szerepet játszott a miniatúrafestészet. Már a karoling- és Ottó-korból híres festőiskolákat ismerünk. Szenteket és különböző bibliai jeleneteket ábrázoló egész oldalas miniatúrák mellett fejezet- és szövegkezdő iniciálék díszítették a szertartáskönyveket. A könyvfestés különösen alkalmas volt a figurális és ornamentális ábrázolásra, s ezt a művészeti ágat is a román kori vallásosság expresszivitásra törekvése határozta meg.

FRANCIAORSZÁG ROMÁN KORI MŰVÉSZETE

Az ezredik évre tehetjük a román korszak kezdetét, és a francia gótika európai elterjedéséig, a XIII. század kezdetéig tart. Az ezredik év előtt a nyugati országokat a germán hatás uralta, Nagy Károly udvara angolszász és ír szerzeteseivel, iskoláival és akadémiáival, a Biblia és az egyházatyák könyveinek másolásával együtt alapjában véve egy barbár uralkodó udvara volt, bármennyire igyekezett is alkalmazkodni a latin hagyományokhoz. A Karoling-kor vége és a román kor kezdete az 1000. évre tehető tehát. Ekkor virágzásnak indult a szerzetesi élet és valóságos építési láz tapasztalható: rövid időn belül Itália, a régi Gallia területén és a Rajna vidékén számtalan új épületet emeltek. A clunyi kolostor szerzetesének, Raoul Glabernek tulajdonítják azt a híres mondást, amely szerint "a világ lerázta rongyait, hogy fehér templomokból álló ruhával díszítse magát".
A román kor építészetére jellemző a boltozatok hangsúlyos alkalmazása, amelyekkel kétségkívül a tűzvészek kockázatát akarták csökkenteni, ugyanakkor ez új esztétikai értéket is adott az épületeknek.
A román kor építőmestereire jelentős hatással voltak a római provinciák fennmaradt építészeti emlékei. A kőben gazdag területeken gyakran alkalmaztak a rómaiak hevederívekkel megerősített dongaboltozatokat, mint azt pl. a nimes-i Nympheumban vagy az arles-i amfiteátrumban láthatjuk, de számos példája ismeretes e megoldásnak a keleti provinciákból is. Ezeket a romanika boltozástechnikája előzményeként tarthatjuk számon.
Nemcsak a hevederes dongaboltozatot alkalmazták a kor építészei, hanem a keresztboltozatot és a kupolát is. Ha a templom háromhajós volt, a főhajót dongaboltozattal fedték, míg a mellékhajókat élkeresztboltozattal, ami azt ellensúlyozta. A főhajó és a kereszthajó találkozásánál, a négyezetben emelkedett a kupola. A dongaboltozatok találkozásánál a római építészek előszeretettel alkalmazták az élkereszboltozatot, míg a román kori mesterek a kupolát részesítették előnyben. Ez a néha megemelt kőkupola az épület külsején torony vagy négyezeti kupola formájában jelentkezett.
A korból fennmaradt épületek legnagyobb része templom. A meglehetősen általános alaprajzi elrendezés háromhajós és kereszthajós bazilika. A mellékhajók gyakran folytatódtak a négyezeten túl, a főapszis mögött, és az így kialakult szentélykörüljáróból újabb kápolnák nyíltak. A szentélykörüljáró gyakrabban fordul elő a korszak végén, a clunyi szerzetesek alkotásain, de már korábban is kísérleteztek vele.
Mivel az antik arányrendeket vagy nem tartották tiszteletben vagy nem ismerték, az építészek igen szabadon alakították az épületeket. Nem kellett alávetniük magukat az oszlopok és pillérek arányait meghatározó szabályoknak, és így csak az épület stabilitása szabta meg, hogy milyen magasra emeljék. A pilléreket, ill. oszlopokat ugyanolyan kis kövekből rakták, mint az épület többi részét, nem úgy, mint a megelőző korok mesterei, akik egy tömbből faragott, gyakran régi római épületekből elhordott oszloptörzseket alkalmaztak. A román kori fejezetek igen változatosak. A legegyszerűbb típus a kőből faragott kocka, amelynek alsó részét egy kicsit lekerekítették, hogy a hengeres oszlophoz illeszkedjék. Általában ezeket a fejezeteket levelekkel díszítették, amelyek a korinthoszi oszlopfőktől származtathatók, vagy szalagfonattal, amelyek az ír és Karoling-kori preromán művészet geometrikus mintáira emlékeztetnek, más területeken pedig a muzulmán hatást tükrözik. A román kori oszlopfejezeteken a fentieken kívül kedvelt téma a stilizált állatalak: oroszlán, páva, griff, keletről hozott szövetek, elefántcsont faragványok és fegyverek díszítései ihlette ábrázolása. Előfordulnak a román kori fejezeteken ó- és újtestamentumi jelenetek, a földművesek, mesterek és iparosok munkájának ábrázolásai, s mindez együtt a középkori élet valóságos képzőművészeti enciklopédiáját alkotja.
Az oszlopok lábazata általában az ókori attikai lábazatot követi, gyakran stilizált levelek vagy állatalakok gazdagítják. Ilyen megoldást már a klasszikus korban is alkalmaztak, amint az jól megfigyelhető a Pozzuoliban található római oszlopokon és a pompeji fórumon. A román kori épületeken általában nem találunk architrávokat. A fejezetek fölött vagy a boltívek kiindulópontjainál csak egy egyszerű párkány vagy fedőlemez kap helyet, és ezt időnként alakokkal vagy növényi motívumokkal díszítették. Kívülről is párkánysorok zárták le az épületek falait; gyakran alkalmaztak a legfelső részeken kis vakívéket. A román kori templomok nagy része kolostorokhoz tartozott, és mivel a szerzetesek a kolostor felől érkeztek a templom kórusába, gyakran egyedül ezen a részen díszítették az oszlopfőket. Ez a szerzetesi egyszerűség igen nagy ellentétben állt a későbbi gótikus katedrálisok szobrokkal és domborművekkel gazdagon díszített homlokzataival.
A román kori templomok megvilágításának sokféle módja volt. Azokat, amelyeknél a főhajó magasabb, mint az oldalhajók, az ókori bazilikákhoz hasonlóan a szintkülönbség nyomán felszabaduló falfelületeken nyíló ablakok világították meg; más templomok csak a négyezeti torony ablakain vagy a homlokzat kerek rózsaablakán keresztül kapták a fényt. A templomok tájolása az ókeresztény bazilikákét követte: ha lehetséges volt, megőrizték a hagyományos kelet-nyugati fekvésű főhajót. A kerengőt általában a templom déli fala mellé építették, hogy télen ne árnyékolja be a templomépület.
A franciaországi helyi iskolák közül a provence-i őrzött meg legtöbbet a klasszikus római formákból, és itt néhány homlokzat, mint az arles-i színházé, a hanyatló római művészet alkotásaként is értékelhető volna. Bár időrendben nem ezek a provence-i homlokzatok a francia román kori építészet legrégebbi alkotásai, de stílusuk és szellemük alapján a leginkább megfelelnek a romanika kategóriájának, mivel a római hagyományok leghűbb követői. A kis kváderkövek helyett nagy kőtömbökből épült mellékhajók a középső dongaboltozatos főhajó gyámfalaként szolgálnak és a nagyobb terhelés kedvéért boltozatának keresztmetszete szegmentíves. A négyezet fölött általában torony vagy kupola emelkedik, innen árad be a fény. Az épületek külső megjelenése nem zord; a homlokzatokat arányaikban és hatásukban a korinthoszi fejezetes oszlopok és az antik szarkofágok plasztikájára emlékeztető frízek díszítik. A provence-i csoport legjelentősebb templomai Carpentras-ban, Nimes-ben, Cavailloriban találhatók, valamint Arles-ban a Saint-Trophime, Saint-Gilles-du-Gard temploma és az avignoni katedrális. Saint-Gilles-du-Gard és az arles-i Saint-Trophime a leghíresebbek, főleg homlokzatuk miatt; belsejük igen egyszerű, szinte minden szobrászati díszítést mellőz. De meg kell említenünk, hogy a Saint-Trophime-templomot 1152-ben szentelték fel, azaz korszakunk vége táján keletkezett.
A provence-i iskolához igen közel áll a languedoci. E déli iskola legjelentősebb remeke a toulouse-i Saint-Sernin társaskáptalani templom. 1080-ban kezdték ennek a pompás öthajós, kereszthajós és szentélykörüljárós bazilikának az építését. A szentélykörüljáró úgy alakul ki, hogy a kettős oldalhajó egy hajóvá egyesülve körülveszi a kereszthajót és a főoltárt, és belőle sugárszerűen kápolnák nyílnak. A szentélykörüljáró alkalmazása a francia romanika jellegzetessége, és igen gyakran fordul elő a Santiago de Compostelába vezető út mentén található zarándoktemplomokban, míg a Rajna menti román kori templomokból teljesen hiányzik. A tours-i Meroving-kori Saint-Martin-templomnak a szent sírja körül szintén van egy félkör alakú körüljárója, amely a román kori templomok, hasonló épületeleme előfutárának tekinthető. Egy másik szentélykörüljárós zarándoktemplom, a XI. században épült csodálatos elhelyezkedésű, elegáns Saint-Foy-templom, amely egy elhagyatott völgyben, a középkori képét változatlanul megőrző Conques mellett áll, szintén rendelkezik ezzel a széles folyosószerű építménnyel, melynek célja a zarándoktemplomokban az volt, hogy a zarándokok közlekedését elősegítse a szent sírja körül. A XI. és XII. században Languedóc volt a nyugati kultúra egyik legfontosabb központja, és az itteni építkezéseken a környező területek legfejlettebb módszereit alkalmazták. Amint a toulouse-i udvarban születtek meg a francia nemzeti költészet első remekművei, a román kori építészet formái is érettebben és fejlettebben jelentkeznek Languedocban, mint északon. A szokások, az államszerkezet és a polgári szabadságjogok, amelyek a toulouse-i udvarban a modern társadalom kezdeteit előlegezték, éles ellentétben álltak az európai kereszténység, a Loire-tól északra élő népek erkölcseivel. Ennek a két kultúrának az összecsapása elkerülhetetlen volt, és ez hamarosan be is következett. Az albigens eretnekség elleni küzdelem ürügyén fellépő erők elpusztították a fénykorát élő provence-i kultúrát.
A toulouse-i grófság lerombolása után a provence-i mesterek nagy része idegen földre menekült, és ezzel növelték a dél-franciaországi művészet itáliai és spanyolországi befolyását. A provence-i költők, a trubadúrok Kasztília és Aragónia királyi udvaraiban és az itáliai hercegi udvarokban találtak menedéket, de minden bizonnyal hasonló történt a francia királyságot elhagyó festőkkel, szobrászokkal; építészekkel is.
A francia román kori építészet másik híres iskolája a közép-franciaországi Auvergne-ben alakult ki, jelentős emlékei Le Puy székesegyháza és a poitiers-i Notre Dame-la-Grande. Ezen a területen a nagyobb templomokban az apszis körül mindig épült szentélykörüljáró, és az oldalhajók kétszintesek voltak. Az alsót keresztboltozat fedte, a karzatot pedig negyedkörív keresztmetszetű dongaboltozat. A főhajó felső részébe a fény közvetve, a karzatról áramlott, alsó részére pedig - szintén közvetett módon - az oldalhajókból. E típus legjellegzetesebb képviselője a Notre-Dame-du-Port, ClermontFerrand-ban, amely számos, a város környékén épült templom szerkezetére volt hatással; közülük kiemelkedik az 1080 körül emelt Saint-Nectaire. Építészeti szempontból a Franciaország közepén elhelyezkedő Auvergne-t tartják a francia román kori művészet legfontosabb központjának. Le Puy székesegyházát 966-ban szentelték fel, tehát korábban épült, mint a toulouse-i Saint-Sornin és az arles-i Saint-Trophime, a languedoci és a provence-i építészet már említett jellegzetes alkotásai. De az auvergne-i templomokban szinte nem találunk szobrászati díszítést. Úgy tűnik, hogy akik a dekorációt készítették, csak Gallia középső részének római emlékeiből merítettek, és ezek az erősen romanizált Provencehoz képest igen szegényesek voltak. Az épületek külsejének architektonikus díszítését nagyméretű ívek alkották, és ezeket a homlokzatokon különböző színű kövekkel hangsúlyozták, a Karoling-kori hagyományt követve. Auvergne területe vulkáni eredetű, igen gazdag kékes színű bazaltkőben, amely jól harmonizál a sárgás színű mészkővel. Néha a templomok homlokzatának két oldalát tornyok vagy lanternák kísérik, mint Le Puy székesegyházánál. Ilyen elemek találhatók az angouléme-i székesegyházban és a poitiers-i Notre-Dame-la-Grande-ban. Az angouléme-i székesegyház homlokzatán ugyanazokkal a dekoratív ívekkel találkozunk, mint a le puyi székesegyházon, de itt gazdag szobordísz is megjelenik az íveken belül szellemesen elrendezett fülkékben elhelyezve. Hasonló módon díszítették a poitiers-i NotreDame-la-Grande 1143-ban épült elegáns homlokzatát, amely szinte eredeti formájában vészelte át a századok viharait.
Aquitaniában és Perigord-ban feltűnnek a kupolák, a boltozatok helyett. Az angouléme-i katedrális hajóját félgömb alakú kupolák fedik, és ugyanilyen megoldásokkal találkozunk kompozíciós elemként Cahors, Solignac és más városok jelentős műemlékein, amelyek közül kiemelkedik a XII. század elején épült fontevrault-i hatalmas apátsági templom. Ennek főhajóját - ahol az angol Plantagenet dinasztia királyainak sírjai találhatók - az erre a román kori építészeti iskolára jellemző kupolák sora fedi. De a kupolás lefedés leghíresebb példája a périgueux-i Saint-Front-templom (1120-1150), amelynek öt hatalmas, négyzetes pillérre támaszkodó csegelyes kupolája és görög kereszt alaprajza mintha a velencei San Marco-templom bizánci szerkezetét, és annak távoli modelljét, a konstantinápolyi Szent Apostolok-templomát fordítaná le a román stílus nyelvére.
A périgueux-i Saint-Front jelenséget azzal próbálták magyarázni, hogy valóban velencei hatásról van szó, mivel a közeli Limoges-ban létezett egy velencei kolónia, és jelentős kereskedelmet bonyolított le Közép-Franciaországban. Valójában a périgueux-i Saint-Front és a bizánci téglából épített templomok között csak az alaprajzban van hasonlóság, de a szerkezet és az arányok egészen mások. Emellett ennek a szerkezetnek Franciaországban is vannak előzményei. A Saint-Front-templom nem elszigetelt jelenség: kupolákat találunk, pl. az angouléme-i katedrálison is. Végül is a Saint-Fronttemplomot a múlt században a bizánci hatás tudatában élő építészek restaurálták, és ma már lehetetlen megállapítani, mi volt az eredeti templomban francia, és mennyi volt a velencei vagy keleti hatás. Századunkban a francia katolikus templomok gyakran utánozták szerkezetét. A montmartre-i Sacré Coeur-templom és a Lyon környéki Fourbiéres Notre-Dame-templomának kupolái a Saint-Front kupoláit imitálják. A burgundiai építészeti iskola a szerény kezdetek után nagy jelentőségre emelkedett. Belőle nőtt ki a clunyi bencés szerzetesek művészete. A burgundiai építészet törekvései arra irányultak, hogy bevezessék a bordás keresztboltozatot. Ez lesz a középkor elterjedt boltozati megoldása. A burgundiai építészek először római mintára a borda nélküli keresztboltozatokat alkalmazták az oldalhajókban; azután bemerészkedtek a főhajóba, és egyre szélesebb tereket fedtek le a boltozatokkal, amelyekhez már szükség volt az átlós bordákra. A burgundiai építőiskola fő műve a clunyi apátság harmadik, öthajós, 1088 és 1131 között épült temploma, amely hosszú ideig a keresztény világ legnagyobb temploma volt. Számos nagyszerű alkotás mintájául szolgált, mint az autuni székesegyház és Vézelay 1120-ban épült temploma, ahol a néphit szerint Mária Magdolna sírját őrizték. 1100 körül épült Paray-le-Monial temploma, a Cluny III. és az autuni katedrális mintáját követve, mint ez jól látható a külső tömegformákon, amelyben erőteljes szerepet játszik a kereszthajó. Csak ezeknek az emlékeknek ismeretében tudjuk elképzelni, hogy milyen lehetett a hatalmas Cluny III. templom, hiszen a bencés rend első reformjának székhelyét szinte teljesen lerombolták a francia forradalom idején. Mivel Cluny hatása igen jelentős volt riválisára, a ciszterciták rendjére, és egész Európában elterjedt, egy későbbi fejezetben visszatérünk rá.
A burgundiai Tournus Saint-Philibert-temploma, amely az előbbieknél korábban épült, nem tartozik ehhez az iskolához. Nagyszerű XI. századi hajójában egyedülálló eljárást alkalmaztak: egy sor hatalmas hevederív a templom tengelyére merőleges dongaboltozatokat hordoz.
Szintén jelentős alkotásokat hozott létre a Párizs környéki királyi birtok, az ile-de-France építőiskolája. Itt állt a régi Saint-Denis-templom, amelyet Dagobert emeltetett. A VIII. században átépítették, és később Suger apát, VI. Lajos minisztere újjáépíttette. Az 1140-ben felszentelt építkezésről az apát egyebek közt így emlékezik meg: "Bölcsen gondoskodtunk arról is, hogy a felső oszlopok és középső ívek által, melyeket a kriptában megalapozott alsók fölé kellett helyezni, a régi templomhajók közepét geometriai és aritmetikai eszközökkel kiegyenlítsük az új bővítés közepével, s arról is, hogy az új mellékhajók méreteként a régiek méretét alkalmazzuk. Kivétel az az ívesen körbefutó, kápolnákból álló elegáns és dicséretes bővítés, mely szentséges ablakainak teljes, csodás és szakadatlan fényével hatva át a belsőt, ragyog szépségében…" A templom, amelyet Suger építtetett, nem annyira az utolsó román kori, hanem inkább az első gótikus katedrális.
Párizs környékének legtisztábban román stílusú emléke a fleuryi Saint-Benoit-sur-Loire apátsági templom, amelynek apátja 1004-ben Capet Hugo király törvénytelen fia, Gaurelin lett. Ő építtette a homlokzati tornyos oszlopcsarnokot, amelyre később még visszatérünk. A nagy templom közepe táján hatalmas kereszthajó található, és a szentély körüljárójából kápolnák nyílnak. Franciaország északi részére a normandiai építőiskola tevékenysége jellemző, amely a XI. században, miután a normannok meghódították Angliát, a csatornán túlra is kiterjedt. A normann templomok magasak, harmonikusak, kellemes elrendezésűek, és a fény bőséggel árasztja el őket. Kezdetben a főhajókat fa fedélszék borította, mivel ilyen magasságban nem voltak képesek ellensúlyozni a dongaboltozat nyomását; de később, amikor a helyi építészek megismerték a keresztboltozatot, átalakították ezeket a főhajókat és a korábbi fa tetőszerkezetet kőboltozatokkal helyettesítették. Ez történt Caen nagy, XI. század második felében épült templomai - a Saint-Étienne és a La Trinité - esetében, amelyeket 1110 körül keresztboltozatokkal fedtek le. Igen jellegzetes a normann épületek díszítése: alig találhatók szobrászati motívumok, csak a frízeket, az ívpárkányokat és a fejezeteket borítja az északi ízlésre emlékeztető geometrikus díszítés. Ugyanez a dinamikus erő jelentkezik a caeni templomok homlokzatán, amelyeket három kapu tagol a három hajónak megfelelően, és két erőteljes, magas támpillérekkel is hangsúlyozott torony szegélyez. Ezt az elrendezést követi később, 1137-ben Suger, amikor megkezdi a saint-denis-i templom átépítését.
Franciaországban számos olyan vár található, amelyekben állnak még a román kori erődítmények maradványai, bár ezekhez a gótika és a reneszánsz korában újabb építményeket csatoltak. A korszak feudális urainak váraiban általában volt egy erős lakótorony, a donjon, ahol a hűbérúr lakott a családjával és szolgáival. A donjon két- vagy háromszintes volt, minden emeleten tágas teremmel: az alsó szinten tárolták a fegyvereket, használati eszközöket és az élelmet; az első emeleten töltötte a család a nap nagy részét, mivel itt étkeztek és itt is aludtak; a felső részeken laktak a belső feladatokat ellátó szolgák. Előfordult, hogy a nagy torony mellé kisebb, lépcsőtornyot építettek, és ezeket a vár többi részétől egy belső árok választotta el. A torony körüli térségen voltak a szolgák családjainak szállásai és az istállók, ezeket pedig egy újabb fal és árok védte. A jelentősebb váraknál ezt a falat szabályos közönként elhelyezett csipkézett ormú tornyok szakították meg, amelyeket gyilokjáró kötött össze egymással.
Megerősített várat találunk Foix-ban, a város fölé magasodó kőszirt tetején. Dél-Franciaország legnagyobb erődítménye a Carcassone-ban a Cité, ahol a falak egy része vizigót eredetű, más részüket pedig a közelmúltban jelentős mértékben restaurálták, de a falakon belül még számos régi épület található, egész utcák idézik egy középkóri város képét oszlopcsarnokaival, tereivel és templomaival.
A korszak legjelentősebb közmunkái a hídépítések voltak. Ezek a hidak keskenyek, és lehetőség szerint egyetlen ívűek voltak, hogy elkerüljék a pillérek építését. Így azután igen merész íveket építettek, amelyek a meder két oldalának szikláira támaszkodtak. Ám a szélesebb folyók fölé mégis többnyílású hidakat kellett építeni. Franciaország ebből a korszakból származó leghíresebb hídja az avignoni, amelyet Szent Bénezet építtetett egy régi római híd mintájára a Rhőne áthidalására. Szintén Provence-ban Bonpas Durance-hídja hatására változtatták meg a környék eredeti nevét (Malpas)*. Franciaországban nagyon ritkán találkozhatunk román kori polgári épületekkel. A nagy városházák csak a gótika korában épültek, amikor a városi előljáróságok.
(*Francía szójáték: Malpas: rossz átkelés Bonpas: jó átkelés nagyobb jelentőségre tettek szert. Kivételképpen fennmaradt egy román kori városháza a Cóte d'Azure-ön, Saint-Antonin faluban.)
A román kori francia épületek nagy részének eredetét az ismeretlenség homálya fedi. Az egyház levéltárainak jelentős hányadát elpusztították a francia forradalom idején, így szinte csak azokra a szerzetesi krónikákra támaszkodhatunk, amelyeket XVI-XVIII. századi tudósok publikáltak, vagy pedig a legújabb kutatásokra. Az 1000. év előtt keletkezett igen ritka krónikák nem többek, mint szűkszavú naplók. Később mintha föléledt volna a történelmi hagyományok iránti érzék, és a szerzetesek siettek emlékeiket irodalmi formába önteni, bár néha a kolostor érdemeinek és korának növelése céljából nem igazolható történeteket és téves adatokat is rögzítettek. Ezért a középkori műemlékekre vonatkozó irodalmi forrásokat a mai művészettörténészeknek és régészeknek kellő kritikával kell kezelniük. Ehhez gondos tanulmányozásnak vetik alá a műemlékeket, összehasonlító vizsgálatokat végeznek, elemzik stílusukat és témáikat. Így a középkori művészetet tanulmányozó kutatók két, gyakran eltérő eredményekre jutó csoportja alakult ki: az egyiket a levéltári kutatók és filológusok alkotják, akik az írásos dokumentumokra támaszkodnak, a másikat a stíluskritikát előnyben részesítők képviselik, akik csak az épület formájából kiindulva végzik vizsgálataikat. Kielégítő eredményre a két módszer együttes alkalmazásával juthatunk.
Az írásbeli dokumentumok elenyésző száma miatt nemcsak a francia román kor építészeti alkotásainak, hanem a szobrászati emlékeknek a korát is nehéz megállapítani. Természetes, hogy az esetek legnagyobb részében épületek díszítéseként alkalmazott szobrokról kevesebb az írásos feljegyzés, mint magukról az épületekről. Mégis, néha éppen a szobrászoknak köszönhetően, akad néhány fontos és teljesen hiteles utalás. Így ismerjük a valószínűleg Clunyben tanult Gislebertus vagy Gillebert nevét, aki 1135 körül az autuni Saint-Lazare-templom legtöbb szobrát készítette, és aki csodálatos timpanonját így szignálta: Gislebertus hoc fecit.
Ma talán érdekesebb számunkra a franciaországi román kori szobrászat keletkezésének története, mint az építészeté. Ennek egyik oka az, hogy a román stílus kiteljesedése idején a francia szobrászat olyan magas színvonalú alkotásokat hozott létre, amelyek az ókori görög szobrokhoz hasonlíthatóak. Később pedig a gótikus katedrálisok homlokzatait olyan ábrázolások borították el, amelyek témáinak és stílusának előfutárait a román kor művészetében találhatjuk meg.
Egy művészet eredetének és kialakulása törvényszerűségeinek vizsgálata - mint komplex történeti jelenség mindig érdekes vállalkozás, de amikor egy művészeti iskola a tökéletesség olyan csúcsára ér fel, mint a klasszikus görögség, vagy a középkori Franciaország esetében, akkor a csodálatos szépséghez vezető út megismerése nemcsak értelmünket, de érzelmeinket is megmozgatja.
Sajnos a francia szobrászat eredetéről még talán kevesebbet tudunk, mint a görög szobrászat kialakulásáról. A középkori régészet, talán mert nem tekint olyan nagy múltra vissza, sok szempontból elmaradottabb a klasszikus régészetnél.
Hosszú ideig tartotta magát az a nézet, hogy Provence őrizte meg legtovább a klasszikus tradíciókat, és az itteni középkori szobrászati iskolát tartották a legrégebbinek. De ma már megdőlt ez a hipotézis, hiszen az újabb kutatások szerint az arles-i Saint-Trophime- és a Saint Gilles-du-Gard-templom homlokzata később keletkezett, mint korábban gondolták. Hol vannak tehát a kezdetek, honnan ered a középkori francia szobrászat?
A XII. század elején jelent meg az első néhány jelentős, franciaországi román stílusú szobrászati együttes, amelyek már önmagukban is említésre méltóak, bár nem ismerjük előzményeiket. Talán létezett egy soha meg nem szakadt szobrászati hagyomány a IX. és X. században, amelynek nem maradt fenn semmi nyoma? A Karoling-korban - különösen Nagy Károly és Jámbor Lajos uralkodása idején - éltek művészek, akik olyan remekmívű elefántcsont-faragásokat alkottak és olyan művészi módon cizellálták a fémeket, mint a római és bizánci mesterek. Ezek, bár miniatűr alkotások, de páratlan invenciójuk szépsége, arányaik tökéletessége. Minden bizonnyal ebből a technikából fennmaradt valami az 1000. évet megelőző homályos és zavaros korszakban is. Annyi bizonyos, hogy az ezredforduló előtt keletkezett épületeken nincs vagy alig található szobrászati díszítés. Csak a lombard építészetből ismert vakárkádokkal vagy lizénákkal találkozunk a homlokzatokon. Ezek a falakat tisztán, geometriai értékű részekre osztják, szigorú, de igen egyszerű esztétikai elvek alapján.
Élőlények ábrázolása csak a XI. század folyamán jelenik meg a román kori épületdíszítésben. A francia román kori szobrászat első, évszámmal jelölt mérföldköve egy kezdetleges megformálású, alakokkal díszített szemöldökfa a roussilloni Saint-Genis-les-Fonts-templomban, amelynek feliratán az 1020 évszám olvasható, de sem a hely nem igazán francia, sem az alkotás nem igazán helyi termék. Viszont a fleuryi Saint-Benoit-surLoire kolostorban van egy torony, amelyet Gauzlin épített 1030-bari, és fejezeteinek apokaliptikus alakjait a mozarab Beatus-kódexek miniatúrái ihlették.
Ettől kezdve a francia szobrászat igen gyorsan fejlődött, és már a XI. század végén bámulatra méltó alkotásokat hozott létre. Homlokzati domborművei még archaikus ízűek, de erőt és drámaiságot sugároznak, és a kerengők fejezeteit igen gazdag és szép levélmotívumok díszítik. A templomhajókban már frízeket találunk, sőt egy-két szobrot is.
A francia román kori szobrászati iskolák három nagy szellemi központ körül alakulnak ki. Egyikük az ile-de-France területén jön létre, kezdeteit Gauzlin fleuryi alkotásai jelentik. A második a toulouse-i grófi udvar hatáskörében fejlődik, a harmadik pedig a clunyi szerzetesek tevékenységének köszönhető, a nagy kolostorközpont és a rendhez tartozó kisebb kolostorok építése folyamán alakult ki. Ezeknek az iskoláknak a tevékenysége időnként keresztezi egymást, egymásba fonódik.
Ám vannak jelentős, de teljesen autonóm, az iskoláktól független szobrászati, és egyedülálló monumentális díszítőegyüttesek, amelyekről feltételezik, hogy esetleg külföldi művészek alkotásai. Néhányan nevüket is odavésik alkotásaikra, egy fejezet abakuszára, vagy egy kőtáblára - már említettük Gislebertus névfeliratát az autuni homlokzaton -, de semmi mást nem tudunk róluk, csak nevüket.
A templomok főkapuin a leggyakrabban alkalmazott téma a Maiestas Domini, vagyis a mandorlában ülő megdicsőült Krisztus körülvéve az evangélisták szimbólumaival. Ezt gyakran kiegészíti a huszonnégy ószövetségi király ábrázolása, mindegyikük áldozati serleggel, és hegedűvel vagy citerával, hogy a Mindenható dicséretét zengjék. Ez az együttes látható a moissaci SaintPierre-templom 1130 táján faragott timpanonján. Néha két imádkozó arkangyal is megjelenik, valamint az apostolok és Mária, mert ők is jelen voltak Krisztus megdicsőülésénél és mennybemenetelénél. A bonyolult látomás, jelenés vagy Theophania helyett néha csak Krisztust ábrázolták a szivárványos mandorlában, a négy állatalakkal.
A román kori ábrázolások között a leggyakoribb az Apokalipszis Krisztusa, de életének jelenetei is szerepet kapnak. Az Ember Fiának szinte kizárólagos román kori ábrázolása a művészetben hasonló ahhoz a szerephez, amelyet később a Mária ábrázolások kapnak a gótika festészetében és szobrászatában. A gótikában Mária története, az apokrif evangéliumok idilli és érzelmes jelenetei mondhatni háttérbe szorítják Krisztus ábrázolásait. A román kor uralkodó jellegzetessége a krisztológia: az ótestamentumi jeleneteket a Jézussal való párhuzamok illusztrálására idézik: Káin és Ábel története a Golgota áldozatára utal. Az Izsákot feláldozó Ábrahám, a Dágon templomát leromboló és ezzel önmagát feláldozó Sámson, Dávid, akinek nemzetségéből születik majd a Messiás, mind a Megváltóval áll kapcsolatban. Még az evangéliumokból is csak a Krisztus személyével kapcsolatos témákat emelik ki; Mária a Theotokosz, az Istenanya, szinte a dajkája, csak a kisdeddel az ölében ábrázolják.
A tartalmilag azonos román kori témákat igen nagy stilisztikai változatossággal ábrázolják. Ritkán változott a művészet oly gyorsan és jutott el olyan messzire, mint a román kori francia szobrászat esetében. Formai és technikai tökélyre emelkedett, amikor a homlokzatok terébe komponálta ábrázolásait. A XI. század és a XII. század második felének hatalmas szobrászati együttesei, mint Moissac, Vézelay és Autun csodálatos homlokzatai, sokkal messzebb jutottak az expresszionizmus terén, mint számos modern művész. Az arányaikban eltúlzott, égi jellegüket elképzelhetetlen gesztusokkal igazoló alakok nem egy morbid vagy eltorzult művészet alkotásai. Inkább azt mondhatnánk, hogy román kori "barokkról" van szó, amely átlépi a mértéktartás határait, mint minden barokkos stílus. Vézelay, amely egykor a Santiago de Compostelába vezető zarándokút egyik fontos állomása volt, ma a nyugati művészet egyik legmagasztosabb emléke, remek timpanonján a Pantokrátor elnyújtott alakja emelkedik a mennybe az apostolok alakjai között (1120 körül). Az autuni Saint-Lazare-templom lenyűgöző Utolsó ítéletén szörnyű démonok és hosszú, vékony testű angyalok láthatók.
Néhány közép-franciaországi román kori szobrász alkotásai fennmaradtak az első gótikus katedrálisok legkorábban keletkezett részein. Meglepő a találkozás Chartres-ban a hihetetlenül elnyújtott, merev kariatidákkal, amelyeknek ruharedői függőlegesek, mint az oszlopok kannelúrái, és ezeknek a valószerűtlen testű alakoknak csak az arca életteli. A saint-denis-i királyi apátság oszlopcsarnokának szobrain az arányok még végletesebbek; néhány rendkívül megnyújtott királynőszobor hajfonatai a földig érnek, párhuzamosak a ruha redőivel és olyan mesterkéltnek tűnnek, mintha inkább oszlopok, semmint szobrok lennének. Reims környékén arisztokratikus, kifinomult stílus uralkodott, közvetlen utóda a nagyszerű Karoling-kori művészetnek, amely e híres katedrális körül alakult ki Hincmar püspök ösztönzésére.
Más román kori francia szobrászokra erőteljes naturalizmus jellemző, különösen a Toulouse környéki iskolára; ez a trubadúrköltészetben megnyilvánuló korai humanista irodalom képzőművészeti megfelelője lehetett. Ennek jó példái a moissaci Saint-Pierre-apátság kerengőjének szép oszlopfői (a templom 1130-ban készült homlokzatát már említettük), valamint a toulouse-i Saint-Sernin-székesegyház Miégeville-kapujának finom faragású domborművei.
Franciaországban ebben az időszakban nemcsak építészeti és szobrászati, hanem épületdíszítő festészeti iskolák is alakultak. A román kori francia festészet legjobban konzervált alkotásai a Dauphiné tartományban fekvő Vienne Saint-Savin-templomának freskói. Az egyik freskó a nap és a hold teremtését ábrázolja. A finom vonalak és az elegáns mozdulatok arra indították Mérimée-t, hogy az ábrázolást a görög vázák alakjaihoz hasonlítsa. A freskókon finom színárnyalatokkal találkozhatunk, a halvány vörös és a szürkéssárga mellett viszonylag gyakran fordul elő a zöld szín, de sötét árnyalatokat sehol nem láthatunk. Az apszis hagyományos, ülő, áldást osztó Pantokrátora szintén utolérhetetlen szépségű. Úgy tűnik, hogy a Saint-Savin iskolájának mesterei más területekre is eljutottak, mivel hasonló, bár rosszabb állapotban lévő freskókkal találkozhatunk számos francia város román kori templomában.
Az építészet és a szobrászat esetében már említett kronológiai nehézségekkel a festészetnél is találkozunk. Manapság azt gyanítjuk, hogy a Cluny rend nagy hatást gyakorolt a festészetre is, mivel szerzetesei számos, gyakran polikróm szoborral díszítették templomaikat, sőt festményekkel borították az üres falfelületeket. A clunyi anyatemplom apszisában ott volt a Pantokrátor nélkülözhetetlen freskója.' Feljegyezték azt is, hogy a kolostor egyik kápolnájának freskói Krisztus életének jeleneteit ábrázolták. Mindez elpusztult akkor, amikor a clunyi templomot lerombolták, de nemrégiben feltárták Cluny egyik perjelségének templomát Berzé-laVille-ben, és a falat borító freskókon világosan felfedezhető a többi francia román kori falfestményre jellemző stílus és színvilág.
Mielőtt ezek a festményék ismertté váltak, gyakran hangoztatták, hogy a középkori francia festészet jellegzetes műfaja a festett üvegablak volt, és tény, hogy a román korban a festők már nagy odaadással díszítették a templomok üvegablakait. Valószínű, hogy már a Karoling-korban is alkalmazták ezeket az áttetsző mozaikszerű festett üvegablakokat, mivel a Hincmar által a IX. században épített régebbi reimsi katedrális leírásában ez olvasható: Fenestris etiam illustravit vitreis. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor alkalmaztak először ólmot a különböző színű üveglapok összeillesztésére, mivel úgy tűnik, hogy kezdetben ezek az üvegképek favázzal készültek. Nyilvánvaló, hogy a X. században még ilyen vázat alkalmaztak, mert a chateau-landoni templomban egy ilyen technikával készült, befalazott üvegablakot találtak, és sem az ablak, sem a templcim keletkezési idejét nem tehetjük a X. századnál későbbre. De egy, a század elején keletkezett fleuryi dokumentum arról tudósít, hogy a templom egy részében tűzvész pusztított és a szerzetesek attól féltek, hogy a meleg hatására megolvad az ablakok ólomváza. A román korban az üvegképek nem úgy készültek, hogy díszítőmintákat és alakokat festettek az üveglapra, hanem az egyes részeknek megfelelő színes üvegdarabokat vágtak ki és áttetsző mozaikot alkotva ólommal összeillesztették. Az ólom hangsúlyozta a rajz vonalát. Ennek az eljárásnak megvolt az az előnye, hogy - bár minden színhez újabb üvegdarabot kellett vágni -, nem alkalmazták a ma használatos földfestékeket, amelyek megszüntetik az üveg átlátszóságát. Franciaország legrégebbi fennmaradt üvegképei a reimsi Saint-Rémy-templomban láthatók, ezt Saint-Denis XII. század közepén készült üvegablakai követik, majd Sens, Chartres, Angers, Poitiers és Le Mans katedrálisának üvegfestményei.
Franciaország román kori művészetében jelentős helyet foglalt el az ötvösművészet. Említést érdemel a Saint-Denis-apátság kincstára, amelyet az emlékezések és dokumentumok annak kapcsán említenek, hogy Suger apát a XII. század közepén igen sokat tett annak érdekében, hogy apátságát műalkotásokkal gazdagítsa. Suger ötvöseinek nagy tudását ékesen bizonyítja az a pompás egyiptomi porfirváza, amelyből egy sas testét alakította ki egy román kori ötvösmester. Saint-Denis egy másik korabeli ötvöstárgya, amely megsemmisült ugyan, de a részletes leírásokból rekonstruálható, az a trébelt kereszttalp volt, amelyet az apát készíttetett egy Meroving-kori, Szent Éloinak tulajdonított, és az apátságban őrzött kereszt számára. Suger-nak az apátsági templom díszítésére tett erőfeszítései között meg kell említeni azt is, hogy francia mestereket bízott meg öntött bronzkapuk elkészítésével, pedig ennek az eljárásnak semmiféle előzménye nem volt Franciaországban.
A francia román kori fémművesség legjellegzetesebb alkotásai a limoges-i zománctermékek voltak, amelyekkel kiterjedt kereskedelmet folytattak. Ebben a korszakban a liturgikus tárgyakat, sőt az értékesebb oltárokat is zománccal díszítették, mivel a limoges-i mesterek nem a költséges és nehéz bizánci rekeszzománc technikát alkalmazták, ahol a színes zománc az aranylemezekből előkészített rekeszeket tölti ki. A valóságos zománcmozaikokat létrehozó bizánci technika helyett a limoges-i ötvösök ~ zománcot vastag rétegben vitték fel rézfelületekre. A kivésett rézlapokat sűrű zománccal borították, amely a kemencében megolvasztva nem folyt szét, hanem megőrizte rajzát. Ezt beágyazott zománcnak nevezték (champlevé), mivel itt nem voltak kis rekeszek, mint a bizánci rekeszzománc (cloisonné) esetében, hanem felületek, vagy mezők (champs), amelyekbe beágyazták a kiemelkedő (surlevé) zománcréteget. A zománcozott rézlapokat ezután az ötvösmesterek összeforrasztották, ládikákat és ereklyetartókat állítottak össze belőlük.
Franciaországban az elefántcsont faragás a Karoling hagyományokat követte, számtalan szép román stílusú elefántcsont kötéstábla maradt fenn, amelyek a könyvborítókat díszítették. Szintén francia eredetűek az elefántagyarból kifaragott vadászkürtök (olifants), amelyeket dekoratív alakos és levéldíszítés borít, valamint a faragott sakkfigurák.
A román kori főurak és püspökök főleg keleti szöveteket használtak, de a hímzés művészetének ebben a korban keletkezett egyik legjelentősebb emlékét, a bayeux-i kárpitot helyben készítették. A kárpitra a hagyomány szerint Matild, az Angliát elfoglaló Hódító Vilmos normann herceg felesége hímezte a sikeres hadjárat eseményeit. A rendkívül hosszú és keskeny kárpit történelmi jelentősége hatalmas, mivel a leírt eseményekkel egy időben keletkezett (1066). Igen részletesen és latin feliratok segítségével - mint egy modern képregény - elmeséli ennek a kalandnak minden viszontagságát, amelynek során, a hastingsi csata után, Anglia a normannok kezére került.
Némi figyelmet kellett volna szentelnünk a könyvfestészetnek, ám ez a műfaj, amely a Karoling-korban oly népszerű volt, sokat veszített jelentőségéből - legalábbis Franciaországban -, bár Angliában, valamint a korábbi Karoling birodalom többi részén, a Rajna vidékén és Alsó-Szászország néhány nagy kolostorában továbbra is születtek jelentős alkotások. A korszak különböző művészeti áramlatainak legjobb tükrözői a kolostori kerengők oszlopfőinek mozgással és élettel teli domborművei.

 

A FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM

- feladatok -

- versenyfeladatok -

- 10. heti versenyfeladatok megoldása -

- vissza a tematikához -