A romantikáról egységes, összefoglaló kép aligha alkotható. Az európai irodalomban a romantikus irányzat sokféle változata jött létre, a romantika terminus csak ezeknek az eltérő jelenségeknek az összefoglaló megnevezéseként értelmezhető. A romantika általában érdeklődéssel fordult a múlt, illetve a nemzeti múlt felé, valamint az egyéniség és az eredetiség kultuszából következően a nemzetet is sajátos individualitásként értelmezte, ezért leggyakrabban nemzeti romantikákról szokás beszélni. Ezt a megközelítést látszik igazolni, hogy az egyes nemzeti romantikák valóban mutatnak sajátos jegyeket, ugyanakkor az egyes szerzők mégsem helyezhetőek el egy zárt entitásként értelmezett nemzeti romantika keretei között. E jelenség valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a romantika az irodalomértelmezés középpontjába az egyéniséget, az individuum önteremtését állította. A kielégítő összefoglaló jellemzés lehetetlenségének tudatában is érdemes azonban megemlíteni néhány olyan jellegzetességet, amely a különböző romantikus irányzatokban eltérő változatokban ugyan, de egyaránt jelen van.
A romantika létértelmezésének egyik legfontosabb eleme az egyéniség, az egyediség kultusza. Némi túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy a modern értelemben vett individuum a romantika idején született meg. Az egyéniség kultusza messzemenő poétikai következményekkel járt. A klasszicizmus előre kész poétikai normáival szemben a romantika nem ismerte el a rögzített műfaji szabályok létjogosultságát, hanem ez egyéniséget és az egyediséget tette meg legfontosabb, szinte egyedüli poétikai elvvé. Az alkotásnak meg kell ragadnia az egyéniség belső létélményét, s olyan formát kell teremtenie, amely kizárólag ennek felel meg (belső forma). Az individuum világ- és műteremtő szerepének hangsúlyozásával szorosan összefügg a romantikus szabadságkultusz. A szabadság az egyéniség korlátozottság nélküli megalkotását és megélését jelenti. Egyes szerzőknél a fogalom elsősorban a társadalmi szabadságot jelöli, míg másoknál a metafizikai vonatkozású belső szabadságot. A szabadság igénye az egyéniséget korlátozó világ elutasítását vonja maga után, ez az élmény az elvágyódás magatartásában ölt testet. Az elvágyódás olyan (elképzelt) korszakra vagy tájra irányul, ahol a személyiség kiteljesedésének nincsenek akadályai, ahol az egyéniség harmonikus, eszményi állapota korlátozás nélkül valósulhat meg.
A romantikában nagy jelentőséget kap a természet fogalma. A természet részben mint a teljesség, a harmonikus létezés világa értelmeződik, másrészt a szabályoknak alá nem vetett, öntörvényű létezés és alkotás ősképét látja benne a romantikus szemlélet.
A romantikát előkészítő irodalmi törekvések legkorábban Angliában indultak el. A romantika felé mutató jelenségek között említhető Edward Young 1759-ben keletkezett esszéje az írói eredetiségről, melyben a szerző azt vetette fel, hogy az antik művek imitációja helyett elsősorban az originalitásra kell törekedni. Az új irodalomértelmezés kialakulása szempontjából rendkívül fontos volt az ossziáni költemények hatása, melyek nemcsak Angliában váltak népszerűvé, hanem a kontinensen is Osszián-kultuszt idéztek elő. A skót Macpherson irodalmi hamisítványai - melyeket a 3. századi legendás kelta dalnok, Osszián gael nyelvű műveinek angol fordításaiként bocsátott közre szerzőjük - a mitikussá formált nemzeti történelem megidézésével újfajta érdeklődést keltettek a múlt iránt. Az ossziáni költemények melankolikus világának rajongói nem az antikvitásban találták meg azt az eszményi korszakot, amelyben saját vágyaik tükörképére ismertek, hanem a homályos és titokzatos, történelem előtti időkben. A múlthoz fűződő viszonynak ez az átalakulása készítette elő a romantika középkor-értelmezését, melyeknek legfőbb jellemzője az eszményítés és a mitizálás volt.
Fontos szerepet töltöttek be a romantikus irodalomszemlélet előkészítésében a különböző népköltészeti gyűjtemények is - elsősorban a népballadák gyűjteményes kiadásai -, melyekben a korabeli irodalomfelfogás a mesterkéletlen, természetes művészi kifejezésmód példáit vélte felismerni. A népköltészet felértékelődésének hátterében tehát lényegében a művinek, túlságosan is megalkotottnak érzett, klasszicista költői beszédmód elutasítása állt.
Ugyancsak ösztönzőleg hatott a romantikus szemléletmód kialakulására a gótikus regénynek nevezett műfaj, amely lényegében kísértethistóriákat és más rémtörténeteket takart. (A gótikus jelző arra utal, hogy a hátborzongató események helyszíneként az írók szívesen választották a középkori várkastélyok ódon és sejtelmes környezetét.) Az igényesnek nem nevezhető műfaj a romantika irodalmát mégis előkészítette azzal, hogy bár kezdetleges formában, de a létezés természetfölötti vonatkozásaira irányította a figyelmet. A romantikus művekre közvetlenül is hatott a gótikus regény. A kísértet- és rémtörténetek atmoszférája, illetve egyes cselekményelemeinek felhasználása összetettebb létélmény elbeszélését is szolgálhatta. Az angol Coleridge és az amerikai Poe műveiben például a rettegés nem az olcsó szórakoztatást szolgálja, hanem az emberi lét félelmetes voltának, az ember egzisztenciális helyzetének kifejezője.
Az angol romantika előkészítésében lényeges szerepet töltött be William Blake költészete. Az ő felfogására jellemző látnokköltő-szerep nagy hatást gyakorolt az angol romantikus lírára. Blake értelmezésében a költészet lényege a megismerő tevékenység, melynek során a látnok bepillantást nyerhet a lét egyetemes összefüggéseibe. Ez a megismerés nem fogalmi-logikai, hanem irracionális természetű: a világ rejtett lényege csak a látomásban nyilatkoztatja ki önmagát, más úton nem nyerhető róla ismeret.
- feladatok -
- versenyfeladatok -