Megoldások

Angol romantika

I. rész

I.

CÍM SZERZŐ MŰFAJ ÉVSZÁZAD
Ivanhoe Walter Scott történelmi regény i.sz. 19. sz.
Üvöltő szelek Emily Brontë regény i.sz. 19. sz.
A kút és az inga Edgar Allan Poe novella i.sz. 19. sz.
La Belle Dame sans Merci John Keats ballada i.sz. 19. sz.
Manfréd George Gordon Byron drámai költemény i.sz. 19. sz.
Óda a nyugati szélhez Percy Bysshe Shelley óda i.sz. 19. sz.
Don Juan Byron verses regény i.sz. 19. sz.
Megszabadított Prométheusz Shelley drámai költemény i.sz. 19. sz.
Sorok a tinterni apátság fölött William Worsdworth hosszúvers v. leírás-elmélkedés i.sz. 18. sz.
Óda egy görög vázához John Keats óda i.sz. 19. sz.

II.

  1. drámai költemény
    A romantika korának egyik kedvelt műfaja, amely a romantikus poétikának megfelelően műfajok és műnemek ötvözése nyomán jött létre. A drámai akcióval szemben inkább a dikció játszik meghatározó szerepet benne. A drámai költemény műfajának több változata van. Az egyik közel áll az eszmekifejtő drámaként emlegetett drámatípushoz. Ilyen például Lessing Bölcs Náthánja, vagy Schiller Don Carlosa. Ezekben a cselekmény még nem annyira jelzésszerű, metaforikus jellegű, mint a műfaj romantika által kedvelt változatában, s a helyszín és a drámai akció kibontakoztatása is kevésbé tér el a hagyományos drámai műfajokétól. A másik változat - melyre példaként a Faust vagy Byron drámai költeményei említhetők - erőteljesebben lírai hangoltságú. A helyszínek, az egymást követő jelenetek, a cselekmény egyes szakaszai egymással lazán függenek össze, belső összetartozásukat valójában a középpontba helyezett drámai hősön, annak belső létproblémáján keresztül nyerik el. Ennek megfelelően a helyszínek időben és térben nagyon távol eshetnek egymástól. A drámai dikció jelentős részét a főhősnek léthelyzetére való, gyakran bölcseleti hangoltságú reflektálása teszi ki. Ez a drámai alak nem ritkán az embernek, illetve egzisztenciális helyzetének jelképes hőse. A drámai költemény variánsai közül ez utóbbi áll legközelebbi rokonságban a misztériumjátékkal.

  2. elvágyódás
    A romantikus létélmény egyik meghatározó eleme az unalmasnak és kisszerűnek érzett mindennapi életből való elvágyódás. Két változatát szokás megkülönböztetni: a térbeli és az időbeli elvágyódást. A térbeli elvágyódás többnyire távoli földrészek, egzotikus tájak terét idézi fel, illetve alkotja meg. Az időbeli elvágyódás tárgya többnyire az idealizált múlt, az az elképzelt korszak, melyben az emberi létezés még teljes volt, mikor az ember még harmóniában élt önmagával, embertársaival és a természettel. Az egyes művek ezt az idealizált korszakot egy történelem előtti aranykorban, az antik görögségben, leggyakrabban pedig a középkorban vélik megtalálni. A liberális romantika gyakran nem a múltban, hanem egy elképzelt, jövőbeli világban fedezi fel a maga eszményeit.

  3. spleen
    A Byron nyomán ismertté vált fogalom az életundor és unalom valamint az elátkozottság tudata által meghatározott életérzést jelöli, mely a romantikus irónia egy sajátos változataként fogható fel. (Az angol szó eredeti jelentése: rosszkedv, levertség, méla undor.) Az életundor a az emberi lét szűkösségének érzéséből fakad, a létértelmezésnek abból a pozíciójából, amely a végesség általi meghatározottságot ténynek tekinti, ugyanakkor ezt a léthelyzetet nem fogadja el. Az elátkozottság tudata onnan ered, hogy a teremtett világba helyezett ember fellázad másodrendű pozíciója ellen, s arra a létminőségre vágyik, amelyet az európai vallások kizárólag az Isten létmódjának tekintenek. A lázadó titanizmus, a démonizmus és a sátánosság ennek a lázadó, de kudarcra ítélt magatartásnak a jellemzői. Ezt a léthelyzetet ugyankkor a rá reflektáló személyiség nem szükségképpen éli át tragikus élményként, hanem gyakran ironikusan értelmezi.

  4. saját mítosz
    A mitikus, mitologikus beszéd és szövegalkotás a romantikus irodalomnak egyik legsajátabb jellemzője. A mitológiák iránti vonzalom azzal hozható összefüggésbe, hogy a romantika a létezés egyetemes összhangjának újratemetését igyekezett megvalósítani. A mitológia ebben az összefüggésben olyan világmagyarázatként értelmeződött, amely az emberi létezés legalapvetőbb, leglényegibb összetevőire vonatkozó, rejtett, bizonytalanul megragadható tudást tartalmazza. A mitológiában ugyanakkor művészet, bölcselet és vallás szintézisét is látták a romantikus alkotók. A kollektív mitológiák és vallások felvilágosodás utáni leértékelődése azonban azzal a következménnyel járt, hogy ezek világmagyarázatának érvényessége erősen megkérdőjeleződött. A romantikus művészek az emberi létezése egyetemes összefüggéseinek megragadására ezért saját mítoszokat - más szóval egyéni mitológiát - alkotnak. Ezek részben felhasználják a kollektív mitológiák elemeit, mégis sajátosan egyéni létértelmezést adnak.

  5. osszianizmus
    A skót Macpherson Ossziánnak tulajdonított költeményei az európai irodalomban valóságos Osszián-kultuszt indítottak el. A hamisított ossziáni költemények a múltnak újfajta értelmezése miatt váltak közkedveltté. Nem a klasszicizmus által preferált antikvitás, hanem az ismeretlen és titokzatos, történelem előtti idők váltak a múltat idéző nosztalgia tárgyává. Az osszianizmus történeti élményének másik újdonsága, hogy a múlthoz való kötődését nem annyira az egyetemes iránti vonzalom, hanem a nemzet múltjának, a nemzeti történelemnek a felfedezése, sajátként való felismerése motiválta. Az ossziáni költemények kultuszát és a velük elterjedő új szemléletmódot foglalja össze az osszianizmus fogalma.

  6. verses regény
    A verses regény jellegzetesen romantikus műfaj, melyet Byron Childe Haroldja, illetve Don Juanja teremtett meg. A romantika poétikai törekvéseinek megfelelően olyan sajátos műfaj született, amely műnemek és műfajok ötvöződését valósítja meg. A verses regény az epikát a líra irányában mozdítja el, amennyiben a szöveg legfontosabb alakja nem az elbeszélt történet főhőse, hanem maga az elbeszélő, aki személyes hangnemű kitérők sorával szakítja meg a cselekményt. A líraisághoz az is hozzájárul, hogy az elbeszélt történet hőse nem ritkán az elbeszélő alteregója, s így a hozzá vagy történetéhez kapcsolódó elbeszélői reflexiók lényegében elbeszélői önreflexiókként foghatók fel. A szöveg létrehozója, a szerző tehát lényegében két fiktív alakmását alkotja meg a regényben.

  7. belső forma
    A romantikus poétika elutasította a műfajoknak azt a merev elhatárolását, amely a klasszicista poétika egyik alapelve volt. Az alkotást nem eleve adott, örökérvényű normatív szabályok szellemében történő összeszerkesztésként, hanem öntörvényű teremtésként értelmezte. A romantikus ízlés poétikai szabályrendszerek helyett egyetlen elvárást emelt normává: a forma váljon azonossá az egyedi, egyszeri létélménnyel, amely a művet létrehozta. A műforma tehát legyen egylényegű az élmény szerkezetével, a külső forma így belsővé szervesülhet.

  8. természetmisztika
    A romantikát átható természetkultusz megnevezésére használatos műszó. A természetben ez a szemlélet a létezés eredendő belső harmóniáját, összhangját véli megtalálni. A természet a világ belső lényegét rejti magában, egy olyan ősi teljességet, melynek a természet szemlélője is részévé válhat, ha beleolvad annak nagy egységébe, s mintegy személytelen részévé válik. (Különösen az angol romantikusok első nemzedékére volt jellemző ez a szemléletmód.)

  9. voyant
    A romantikus látnokköltő-szerep egyik jellegzetes változata. A vátesszel ellentétben a voyant nem az eszményi társadalom eljövetelét jövendöli, látomásai nem kollektív jellegűek, ezért idegen tőle mindenfajta népvezér szerep. A voyant látomásai a metafizikai világra irányulnak, s bennük az emberi lét legmélyebb összefüggései világosodnak meg. Az introvertált, befelé forduló szemlélet nem a társadalmi, a földi valóság átformálásával igyekszik az eszmény, a teljesség közelébe jutni, hanem a meditatív szemlélődés révén szándékozik egy eszményi, metafizikai világba emelkedni.

  10. gótikus regény
    A romantika egyik számottevő előkészítője az angol irodalomban a gótikus regénynek nevezett műfaj. A műszó lényegében rémtörténetek és kísértethistóriák összefoglaló elnevezése, melyek leginkább ódon, középkori kastélyokban és hasonló, félelmetes helyszíneken játszódtak. (Innen a gótikus jelző.) A műfaj meglehetősen igénytelen, alacsony színvonalú volta ellenére előkészítette a talajt az induló angol romantika számára azzal, hogy széles körben elterjesztette a létezés természetfeletti eredetének gondolatát, s ezzel igényt támasztott az emberi lét metafizikai vonatkozású, újszerű értelmezése iránt. A romantika múltra vonatkozó kultuszát is előrevetítette a helyszínek középkort idéző atmoszférájával.

A fogalom-meghatározásra akkor adható 2 pont, ha legalább 3 helyes válaszelemet tartalmaz. Minden hiány vagy tévedés pontlevonással jár.

III.

  1. Coleridge: Kubla kán
  2. Keats: Az utolsó szonett
  3. Poe: A holló
  4. Coleridge: Rege a vén tengerészről
  5. Poe: Lee Annácska

A szerző és a cím helyes megadása egyaránt 1-1 pontot ér.

IV.

Az angol romantika kezdeteként jelképesen az 1798-as esztendőt határozza meg az irodalomtörténet, ekkor jelent meg a Lírai balladák című verseskötet. Wordsworth és Coleridge közös kötete többségében Wordsworth költeményeit tartalmazta, ezért a verseskönyvben inkább Wordsworth költészetfelfogása érvényesült, amely több ponton eltért Coleridge nézetitől. A kötet címe részben azt a közös szándékot fejezte ki, hogy a szerzők a műfaji határok átlépésével a különböző műfajok ötvözésére törekszenek. Másrészt azonban a cím olyan utalást is tartalmazott, amely nem a közös poétikai elvekkel, hanem csak Wordsworth költészetszemléletével hozható kapcsolatba. Wordsworth alapelvként fogalmazta meg a költői beszédmódnak a hétköznapi nyelvhasználathoz való közelítését. Ezzel Coleridge csak részben értett egyet: a klasszicizmus mesterkéltnek ítélt kötelező fennköltségét, hagyományos stilisztikai eszköztárát, állandósult szóképeit, ő is elutasította, de a beszélt nyelv egyszerűségének megközelítése már távol állt tőle. A népköltészet - amelyre a kötetcímből a ballada szó utalt - nem csupán nyelvi ösztönzést jelentett Worsdworth számára, hanem versei tematikáját is befolyásolta.
Coleridge költészete alapvetően más természetű volt, mint Wordsworth-é. A Biographia Literaria című értekezésében olvasható visszaemlékezése szerint a szerzők két különböző jellegű verstípus megvalósítást tűzték ki célul a kötet írásakor, melyek szándékuk szerint kiegészítik egymást. Az egyik verstípus a hétköznapi jelenségekben igyekezett felismertetni a csodálatosat, a rendkívülit. Worsdworth költeményei ezt a poétikai elvet követik: a látványok, alakok, események a létezés mélyebb összefüggéseit világítják meg részint a bensőséges elmélkedés segítségével, részint azzal, hogy a tapasztalt jelenségek lassan látomássá formálódnak. A másik típus - melyet Coleridge költeményei valósítottak meg - a természetfeletti események és szereplők bemutatásával igyekezett olyan elemi erejű érzelmeket ébreszteni az olvasókban, amelyek a hétköznapi valóság fölötti létszférára irányítják figyelmüket.
A két művészi módszert különbségeik ellenére bizonyos belső egység kapcsolja össze. Lényegében mindkét verstípus arra a feltevésre épül, hogy az érzékelhető valóság és az érzékek feletti világ összefüggenek egymással. Wordsworth versei az érzékelhetőben, a hétköznapiban fedeztetik fel az érzékek felettit, Coleridge művei pedig a látomás fantasztikus világában ismertetik fel a közvetlenül tapasztalhatót. Wordsworth költeményei mintegy lépésenként vezetik át az olvasót a láthatóból a láthatatlanba, tehát egyértelműen jelölik a két szféra összefüggéseit. Ezzel szemben Coleridge versei a látomásban szemléletként adott, általános érvényű felismerést nem vonatkoztatják konkrét helyzetre, csak az olvasó ismer rá saját egyediségének megfelelőjére.

Minden értékelhető válaszelemért 1 pont jár.

 

II. rész

1.

  1. William Wordsworth: Táncoló Tűzliliomok
  2. Samuel Taylor Coleridge: Kubla Kán
  3. Byron: Childe Harold búcsúja
  4. Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugati szélhez
  5. John Keats: Homéroshoz

Helyes válaszonként 2 pont, összesen 10 pont

2.

A szentimentalizmus

3 pont

3.

Ekkor jelenik meg Wordsworh és Coleridge Lírai balladák című kötete, és ekkor indul Berlinben az Atheneum.

A Lírai balladák 3 pont, az Atheneum 2 pont, összesen 5 pont

4.

7 pont

5.

Minden rossz válaszért 1 pont levonás, összesen 10 pont

6.

Walter Scott: Ivanhoe

Csak együtt: 3 pont

7.

Ady Endre: A tűz csiholója

3 pont

 

III. rész - elemzés

A költemény az öröklét, az örök szépség és tökéletesség valamint az időnek kiszolgáltatott emberi lét ellentétére épül. Ez a kettősség már a címben is kifejeződik, hiszen az eredetiben nem váza, hanem urna szerepel. Az óda tehát egy olyan díszes amphora látványát idézi fel, amilyenbe az ókorban általában a halottak hamvait helyezték el. Keats erősen vonzódott az antik görög kultúrához, amelyet egy teljesebb emberi létezésként, illetve a pogány életöröm időszakaként értelmezett. A címbeli jelzős szerkezet ezért egyszerre idézi fel az elmúlás és egy magasabb rendű létforma képzetét.

Az antik szépség és a nyers életöröm nagy hatást gyakorol a vers lírai énjére, az elragadtatott dicsőítést mégsem elsősorban ez váltja ki. A váza nem egy hajdan volt, már letűnt aranykort, hanem magát az öröklétet jelképezi a versben. Az első versszak alapján még úgy tűnhetne, hogy a váza azért alkalmas az időtlenség felidézésére, mert sértetlenül maradt fenn annyi századon át. A szöveg előrehaladtával azonban lassan megvilágosodik, hogy az örök a vázára festett képek sajátos létmódjában nyilvánul meg. A vázán megjelenő világ egyetlen pillanatot rögzít, az alakok nincsenek kitéve a változásnak, az időnek. Azokat a felfokozott érzelmeket, amelyeket a jelenetben szereplő alakok átélnek, soha nem érinti meg az elmúlás, soha nem váltja fel a kiábrándulás. A váza azért emelkedhet ódai rangra, mert a rajta megmutatkozó világ olyan, amilyen az ember számára megközelíthetetlen tökéletes lét, így benne áttételesen maga az öröklét válik szemlélhetővé.

A versben két szövegfajta különböztethető meg: az egyik elragadtatott kérdéseken keresztül - amelyek voltaképpen felkiáltások - fölvillantja a vázán látható jeleneteket és alakokat, a másik pedig meditatív értelmezést kapcsol a látványhoz. Az értelmezés nem a konkrét jelenetet magyarázza, hanem az örök jelenlétére hívja föl a figyelmet. Az 1. és a 4. versszak elsősorban kérdéseket tartalmaz, a 2-3 és az 5. pedig értelmező szerepű. A szerkezetnek ez a megszakítottsága, illetve periodikus jellege a vers beszélőjének izgatott lélekállapotát tükrözi, aki nem tud betelni az öröklét élményével, s elragadtatottságában csapong látvány és értelmezés között.

Már az első versszakban elhangzik a költemény két kulcsszava: a végtelen idő és a csend; mindkettő az öröklét kifejezője. A csend és az örökkévalóság összefüggését részletesen a második versszak fejti ki, ezen a ponton a csend által sugallt állandóság még csak mint atmoszféra érzékelhető. Az első strófában több mozzanat is utal arra, hogy a vázán megelevenedő világ magasabb létformát képvisel az emberi létezésnél. A legenda és a mese szavak határozottan jelzik, hogy a létezésnek egy a hétköznapi valóságtól eltérő szférája tárul fel a látványban. Ezt erősíti meg a lírai én kérdése: emberek vagy istenek jelennek meg a váza festett ábráin? Mindez arra utal, hogy az isteni és emberi létforma határai összemosódnak a képek teremtette világban, a halandó emberi a halhatatlan istenivé lényegül át. Valójában érdektelen, hogy mit ábrázolnak a vázára festett jelenetek, a lényegük egy magasabb létforma megragadásában rejlik.

Az első és a második versszakot a síp látványa köti össze, amely megindítja a látvány mélyebb értelmezését. A nem hallható zene paradoxonában kizárólag a léleknek szóló szépség jelenik meg, amelynek nincs fizikai, érzéki természete. A csend zenéje időtlen, míg az elhangzó zene csak az időben létezik, a dallam megszólaltatása egyidejű semmibe hullásával azonos. A versszakban felbukkanó második kép, amely a csókra vágyó szerelmest jeleníti meg, azt a pillanatot teszi állandóvá, amelyet a vágy legintenzívebb átélése jellemez.

A harmadik versszak három korábbi képet ismétel meg egy párhuzamos szerkezet keretében, amely fokozássá emelkedik. A megszólításokhoz rövid értelmezések kapcsolódnak. A harmadik megszólítás már egy teljes sorrá bővül, amelyet három sornyi értelmezés követ, mely az ellentétes tartalmú halandó szerelem jellemzésével további három sorban folytatódik. A boldog jelző felerősítése mellett (százszorosan boldog) a kifejtettség mértéke is arra utal, hogy a mulandóság és az öröklét ellentéte a lírai ént legmélyebben a szerelem vonatkozásában érinti meg. A szövegnek ebben a szakaszában az ódai hangnem mellett érzékelhetően az elégikus lélekállapot is fölerősödik, ismét tudatosul a lírai énben az a távolság, mely az emberi lét és a tökéletesség között feszül.

Az ötödik versszak elragadtatott kérdései a váza egy újabb képsorát jelenítik meg: az áldozatra gyülekező nép és az ünnep miatt kiürült város lesz láthatóvá. A szöveget záró versszak lelkesült felsorolással kezdődik, amelyet a megemlített jelenségek közös lényegének, az örökkévaló tökéletességnek legátfogóbb és legegyértelműbb megfogalmazása követ. Végül a vers izgatott kérdései után elhangzik a váza örökérvényű üzenete (A Szép: igaz s az Igaz: szép!), amely egyben válasz a lírai én kimondatlan kérdésére is. A váza szavainak ismeretében ez a titokban tartott félelmetes kérdés: létezik-e egyáltalán az örök tökéletesség? A kijelentés első fele olyan állításként értelmezhető, amely az örök szépséget valódi létezőként határozza meg. A második tagmondat ezt azzal egészíti ki, hogy a valódi létező egyben maga a tökéletes szépség. A vers zárlatában megjelenő gondolat platóni hatásra utal. A szép és jó azonosításán túl, az is Platón ihletésére vall, hogy a szöveg az örök szépséget önálló létezőként fogja fel, mint Platón a szépség ideáját. Másrészt abban is hasonlóság mutatkozik az antik bölcselő tanaival, hogy a valódi létezőt egyben tökéletesnek is tekinti Keats. Platón állítása szerint ugyanis valóságos léttel csak az örök, változatlan és tökéletes ideák rendelkeznek, s a látható világ érzékszervekkel felfogható jelenségei kevésbé léteznek, mint az ideák.

- vissza -