Esztergom,
királyi palota, földszinti terem, a XII. sz. utolsó negyede
A XI. század végét nagyarányú építőtevékenység jellemzi. Székesegyházakon és
kolostortemplomokon egyaránt elterjedt a három félköríves apszissal zárt, pillérekre
támaszkodó árkádokkal három hajóra osztott terű, kereszthajó nélküli bazilika,
amelyet - a félkupolával boltozott apszis kivételével - általában nyitott fedélszék
fedett. Ehhez a típushoz tartozott az I. Géza által 1074 után alapított váci
székesegyház, az ugyancsak általa, 1075-ben alapított garamszentbenedeki
bencés apátsági templom, továbbá az a somogyvári Szent Egyed apátsági
templom, amelynek alapítólevelét 1091-ben, I. László király jelenlétében
fogalmazták meg. László ebben az időben figyelemre méltó politikai irányvonal-változást
készített elő : közeledni próbált a pápai párthoz, hogy új, horvátországi hódításaihoz
megszerezze a pápai beleegyezést. Ezért telepített St-Gilles-ből hívott francia
bencéseket a somogyvári apátságba, melyet minden bizonnyal temetkezőhelyének
is szánt.
Az építészeti tagolás megváltozott felfogása szembetűnően jut érvényre az építészeti
szobrászat gazdagabbá válásában. Az 1064-ben leégett pécsi székesegyház újjáépítését
valószínűleg hamarosan megkezdték; ez volt a kor egyik legnagyobb, bizonyára
a XII. századba is átnyúló építészeti vállalkozása. A három apszissal zárt,
háromhajós templomtérben a szentélyrész alatt hatalmas méretű, borda nélküli
keresztboltozatokkal lefedett, kockafejezetes oszlopokkal öt hajóra tagolt kripta
épült. Fölötte a főhajóénál magasabb szinten, - mint templom a templomban-,
épült meg a székesegyház papságát befogadó kórus. A tér tagolását az árkádokat
hordozó pillérek támváltása is hangsúlyozta : hasáb alakú, egyszerű pillérek
váltakoztak a szentélyt határoló, és a templom tornyai között elhelyezkedő féloszlopokkal
bővített pillérekkel. A ránk maradt féloszlopfők között figurális díszű is akad.
Egyiken a román kori építészeti szobrászat gyakori témája látható : harc a védtelen
ember és a hol antik mitológiai lények (itt baltás kentaur), hol vadállatok
(kígyó) formájában támadó gonosz között. A féloszlopfővel szembeni gyámkő kettős
halfarkú szirént ábrázol. A pécsi faragványok durva, erős plaszticitású figuratípusai
világosan tanúskodnak a XI. század végi lombardiai szobrászat magyarországi
hatásáról. Ugyanilyen törekvésekkel találkozunk Székesfehérvárott is, ahol a
XII. század folyamán a királyi bazilikát a pécsi székesegyház tértagolásához
hasonlóan, a tér egyes egységeinek határait hangsúlyozó, váltakozó pillérekkel
építették át. A megmaradt pillérfőtöredékek sűrű levélornamentikájából a sarkokon
erőteljes plaszticitású figurák: sas, baziliszkusz, összefonódó sárkányok bukkannak
elő. A XII. század elején Székesfehérvárott dolgozó mesterek egyike, aki talán
a finomabb belső építészeti részleteket, például szószéket is díszítette, bizonyosan
a Comói-tó vidékéről érkezett.
1137-ben a király és udvara jelenlétében szentelték fel a Dávid apát által újjáépíttetett
pannonhalmi apátsági templomot. Csak csekély töredékeit ismerjük.
| Esztergom,
királyi palota, földszinti terem, a XII. sz. utolsó negyede |
Ugyanebben az időben nagy építkezések kezdődhettek Esztergomban is. A Géza
fejedelem óta álló királyi palotát valószínűleg Könyves Kálmán uralkodása idején
bővítették a feudális várakra jellemző lakótoronnyal, amelyhez palotaszárnyak
járultak. Ezután kezdhették el a Szent Adalbert székesegyházat, a templom
romjait ábrázoló XVIII. századi rajzokon látható formájában. Szentélyrészében,
amely félkörívesen záruló, környezeténél magasabb főszentélyből, és két, kívül
egyenesen zárt, belül félköríves mellékapszisból állott, 1156-ban már oltárt
szentelhettek. A két mellékszentély felett keleten toronypár állott: ez a megoldás
valószínűleg felső-itáliai eredetű. Egy új elem is feltűnt Esztergom építészeti
díszében: az állatalakos fejezetek mellett, a tömbszerű, növényi díszítményekkel
csak a felületükön tagolt részletek helyett az antik kőfaragóművészet minden
művészi és technikai fortélyát ismerő mesterművek, hatalmas korinthoszi fejezetek
tűntek fel a pillérek féloszlopain. A váltás olyan meglepő, hogy ezt az ornamentikát
a magyar művészettörténetírás hosszú ideig a pannóniai római kor hagyatékának
tartotta. Hozzájárult a zavarhoz a XIII. század végén a krónikaíró Ákos mester
is, aki azzal akarta növelni káptalanja tekintélyét, hogy az óbudai prépostságot
I. István alapításaként tüntette fel. Az alapító azonban valószínűleg Péter
király volt. s bizonyos, hogy az óbudai Szent Péter-prépostság templomán a XII.
század második harmadában is építkeztek. Ekkor készültek az esztergomiakkal
szoros rokonságban levő, antikizáló építészeti faragványok, s velük együtt egy
oszlopos bélletű kapuzat is.
A prépostság szerteszóródott töredékei alapján igen gazdag dekorációra következtethetünk.
A prépostsági templomnak a XII. század közepén faragott szentélyrekesztő mellvédjéhez
tartozó domborművek néhány töredéke közül legteljesebb az Ábrahám és a három
angyal jelenetének egy részét ábrázoló relief. Az árkád alá komponált csoport
mellett az indafonatba bonyolódott állat küzdelmének jelenetével díszített osztópillér
is fennmaradt. Különösen tanulságos összevetni az óbudai faragványt azzal a
Somogyvárról származó relieffel, amely Szent Egyed miséjét ábrázolja.
 Somogyvári
apátságból származó reliefek, a XII. sz. közepe |
A somogyvári töredékek minden tekintetben a budai mellvédlap rokonainak tekinthetők, keretezésmódjuk, sőt függőleges szegélyük is nagyon hasonló. A kisebb kegyúri és falusi templomok kialakult rendszere, részletmegoldásaik változatossága, nem utolsósorban pedig az egyes típusok tartós fennmaradása gazdag és fejlett művészi gyakorlatról tanúskodik. A falusi templomoknak két egyformán elterjedt alaptípusát különböztethetjük meg. Talán már a korábbi szokásnak megfelelően, a XI. századi várkápolnák utódaiként épültek centrális elrendezésű templomok, amelyeknek egyszerű, kör alaprajzú vagy egyetlen apszissal bővített változata (pl. Szalonna, Kisnána) mellett bonyolultabb téralakítású, rendszerint négy vagy hat apszissal bővített formái is feltűntek. A rotundák többsége feltehetően falusi plébániatemplomnak készült; emellett szól az a tény, hogy még a XIII. században is sűrűn épülnek (így Jákon, Bényben) olyan monostortemplomok közvetlen közelében, amelyek nem töltöttek be plébániafunkciókat. Mellettük a falusi templomépítészet másik elterjedt XII. századi típusa a négyszögletes, sík mennyezettel lefedett egyetlen hajóból és hozzá csatlakozó, félkupolával boltozott apszisból álló épületforma. Ez időben rendszerint ez a két építészeti alapforma elégítette ki a rendkívül szűkös építési program igényeit, még tornyok sem igen épültek.
Az érett romanika művészeti kultúrája teljes gazdagságában, sokoldalú fejlettségében
a XII. század második felében bontakozott ki Magyarországon. Ekkor vált ez a
stílus igazán otthonossá, országosan elterjedtté, amit mi sem bizonyít inkább,
mint hogy egy-egy vezető műhely stílussajátosságai az emlékek egész során felfedezhetők.
A pécsi székesegyház esetében a XIX. századi átépítés után a kutatóknak nincs
többé módjuk közvetlen megfigyelésekre. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy
a templom a XII. század folyamán nyerte el végleges román kori alakját, gazdagon
tagolt belső terével, két, valószínűleg előbb keleten, majd nyugaton felépített
toronypárjával. Valószínűleg a nyugati kapuzat készült el legutoljára. A díszes
belső berendezés kialakítása, ami főleg szobrászi feladat volt, nem függött
össze szorosan az építkezés menetével. A kriptalejáróknak, a kripta homlokzatának
és a főhajóból a mélybe vezető két lépcsőlejáró között emelt Szent Kereszt-oltárnak
díszítésében különböző stílusú elemek találkoztak össze. Az altemplomba vezető
két lépcsőház reliefsorai közül az északiakon felismerhető Ádám és Éva bibliai
történetének ábrázolása és hat apostol fülkében álló alakja, míg a déli lépcsőházban
Jézus születésének és gyermekségének ábrázolásai fölött a kínszenvedés, alatta
a Sámson-történet képszalagja kapott helyet. A szalagszerű, folyamatos előadásmód
végső soron a bibliaillusztráció késői antik hagyományaira vezethető vissza.
Ez a magyarázata annak a kompozíciós összefüggésnek, amely a pécsi jeleneteket
Wiligelmo mesternek a modenai dóm homlokzaton levő ótestamentumi domborműveihez
fűzi. Az itáliai előképeken kívül a domborműsorozat mesterei bizonyára ismerhették
e témakör olyan franciaországi feldolgozásait, amilyenek a század első negyedének
moissaci, illetve burgundiai képsorai. Sokoldalúságuk alapján azonban feltételezhetjük,
hogy nemcsak egy-egy előképhez igazodtak, hanem egy nagy múltú hagyományhoz
kapcsolódtak. Műveik stílusa oly egységes, hogy aligha lehet elkülöníteni egy
Itáliából érkezett és egy francia tanultságú mester keze munkáját.
Bizonyos csak annyi, hogy a változatosan és kifejezően mozgó, gesztikuláló alakok,
a drapéria és a test egymást erősítő harmóniájának sokféle megnyilvánulása,
a relief alapsíkjától kerekdeden elváló, bonyolult térbeliségben összekapcsolódó
alakformálás feltételezi a XII. század közepi franciaországi stílusfejlődés,
különösen pedig a burgundiai szobrászat ismeretét.
 Pécs,
székesegyház, déli altemplom-lejáró, reliefek a XII. sz. utolsó negyedéből. |
A pécsi faragványok további csoportjai is hasonló, kiterjedt kapcsolatokról
tanúskodnak. Az az építészeti ornamentika, amely fontos szerepet kapott az altemplomi
lejárók reliefsorainak összefogásában is - s amelynek kiemelkedő példája a kripta
nyugati homlokzata előtt állott Szent Kereszt-oltár baldachinja - szembetűnő
rokonságban van a Pavia templomain még a XII. század közepe után is gyakori
díszítésmóddal. Paviai eredetű a szó szoros értelmében minden szabad felületet
elborító, az oltárbaldachin keresztboltozatát is befonó, a konstrukciót változatos
és színes felületi játékban feloldó növényi ornamentika.
E díszítő stílus datálására biztosabb alapunk van, mióta tudjuk, hogy az ercsi
bencés apátság épületén, amelynek maradványai ugyanehhez a körhöz tartozó mesterek
keze nyomát árulják el, 1186 táján már dolgoztak. Ebben az évben ugyanis már
oda temethették el az alapító Tamás nádort. Az ercsi faragványok közül csak
néhány töredék áll közel a pécsi Szent Kereszt-oltár mestereinek munkáihoz;
a többi későbbi eredetű. A pécsi oltárbaldachinon jelentkező díszítő szobrászat
kiváló emlékei kerültek elő a székesfehérvári királyi bazilika romjaiból. Ezek
egyebek között egy gazdag, feltehetőleg a XII. század utolsó negyedében épített
kapuzathoz tartoznak, amelynek szárköveit árkádok alatt álló apostolalakok díszítették.
A székesfehérvári díszkapuzat vidékiesebb utánzatának töredékei a Veszprém megyei
Jásd bencés apátságának maradványai közül kerültek elő.
Végül a paviai iskolázottságú pécsi mesterek eljutottak Somogyvárra is, ahol
bizonyára ők faragták a templom számára a gazdag és kötetlen növényi díszű,
rozettasoros vagy életfamotívumos díszítő lapokat. Közben a templom külső díszítésének
gazdagításán is dolgozhattak. Ebből a dekorációból származhatnak azok a magasdomborműves
relieftáblák, amelyeken az ítélő Krisztus félalakja, egy keresztet tartó angyalalak,
griff, tövishúzó fiút fenyegető oroszlán ismerhetők fel. Újabban egy Sámson
küzdelmét ábrázoló relief került elő a templom déli kapuja előtt.
Azok az észak-itáliai hatások, amelyek Pécsnek és körének művészetét jellemzik,
egész Közép-Európában, így a délnémet területek XII. század végi kőfaragásában
is igen elterjedtek voltak. Ezért rendkívül nehéz megítélni, vajon a ritmikusan
ismétlődő palmettaornamentika olyan példái, amilyenek például Szegeden, Bácson,
az erdélyi Halmágyon, de Gyulafehérvárott a székesegyház déli kapuján is megtalálhatók,
a pécsi mesterek körére vezethetők-e vissza, vagy pedig tőlük független, egykori,
rokon törekvések eredményei. A németországi művészeti kapcsolatok szerepe e
korszak művészeti törekvéseiben és éppen az észak-itáliai művészeti sajátosságok
közvetítésében is igen jelentős volt. Elterjedt a lapos faragású szörnyállatokkal
díszített kockaoszlopfő típusa: az erdélyi Harináról, Esztergomból ismerjük
példáit.
A műhely pécsi munkáját befejezve a Dunántúlon több helyen dolgozott. Legnagyobb
műve a somogyvári monostortemplom díszítése lehetett, ahol nemcsak a páviai
ornamentikát, hanem a Sámson mester domborműveit is megtaláljuk.
Mint már említettük, a somogyvári monostortemplom az alaprajzi elrendezését
tekintve rendkívül közel áll a pécsihez, csak nem négytornyos, homlokzatát toronypár
és közötte húzódó előcsarnok díszítette. Az apátságban a XIII. sz. elejéig csakis
az anyakolostorban, Saint Gillesben tanult franciák élhettek. A templomot díszítő
gazdag faragványok képtípusai (pl. az antik tövishúzó keresztény ideológiára
és szabad plasztikából domborműre átfogalmazott alakja; Krisztus és Gábriel
kaputimpanonba illesztett háromnegyed figurája) új, talán délnémet impulzusok
felvételére mutatnak a XII. század hatvanas éveiben.
Ugyancsak jelentősen közreműködött a pécsi műhely a székesfehérvári bazilika
III. Béla-kori átépítésében, és az ugyancsak ott álló Szt. Márton-templom díszítésében.
Az előbbinél a pillérek megerősítésében következtetve beboltozzák a templomot,
megjelennek a páviai ízű díszítmények, sőt Sámson mester domborművei is (Szegény
és gazdag Lázár lakomája). Ugyancsak rokon Péccsel a budai származású emlékek
egy csoportja, mint az innen elkerült ún. kalocsai dombormű és az erősen a toulouse-i
plasztika hatásái tükröző tabáni Krisztus. Pontosan datálható a pécsi műhely
által díszített ercsi monostor, melyet az 1186-ban ott eltemetett Tamás nádor
építtetett. De ugyanezen faragványstílus jelentkezik Jásdon, Zselicszentjakabon,
a Duna-Tisza közén Szegeden, Csoltmonostoron és feljebb Egerben, sőt Erdélyben
is (Halmágy-Halmeag).
A pécsi műhely munkálkodásának idején azonos dekoratív formakincs tűnik fel
a festészetben és a kisművészetekben is. Vitatott, hogy ez a jelenség oksági
kapcsolatban áll-e a pécsi épületplasztikával, azaz annak hatására keletkezett,
vagy különböző, de ízlésben közelálló művészeti forrásból származik. A pécsi
székesegyház falképein a kőfaragványokhoz nagyon közel álló motívumok jelennek
meg, noha csak kevés töredék vízfestmény másolata maradt ránk. Hasonló megoldásokat
figyelhetünk meg az esztergomi királyi kápolna XII. sz. végi falfestményein.
A kódexfestészet gyér számú ornamensei is azonos szalagfonatos, indás leveles
diszítésből állnak. Ismert az a bonyolult összefüggés, ami a könyvfestészet
és a kőfaragás között fennáll. Gyakorta fogalmazták meg tollal és ecsettel papíron,
pergamenten a bonyolult díszítésű kezdőbetűket és vette át ezt a motfvumot a
kőfaragás. A gyér számú magyar anyagnál ez a lehetőség is fennáll, hogy a rokon
ornamentika különböző, de rokon külföldi alkotásokból származik. Az újabb kutatás
szerint e kor legjelentősebb darabját a kétk tetes csatári bibliát Salzburgban
miniálták s onnan került az 1138-ban alapított dunántúli kolostorba, s zálogosították
el 1263-ban Admontban. Ez esetben a kódexben feltűnő, a pécsihez hasonló, elsősorban
építészeti mintakincs párhuzamos jelenség. Ugyanabból a művészeti körből, Felső-Itáliából
lehet eredeztetni a feldebrői altemplom XII. század közepi freskóciklusát, anélkül
hogy stiláris kapcsolatot igyekeznénk kimutatni a pécsi plasztikával vagy falfestészettel.
Feldebrőn az altemplomban olyan összefüggő sorozata maradt meg a jó fenntartású
falképeknek, hogy. nem csodálhatjuk, ha a magyar kutatás sokat foglalkozott
velük, s ennek megfelelően a legkülönbözőbb időpontokra tette készülésük korát.
Tartották ókereszténynek (különösen a Káin és Ábel ábrázolás konzervatív stflusa
miatt), a X. század véginek, XI., sőt XIII. századinak is. Valójában a XII.
század második felében készült.
Valamikor az egész kripta ki volt festve, mégpedig egységes program alapján.
Ilyen képciklus a bizánci templomokban inkább a kupolába szokott volt kerülni.
Itt a festőnek a meglehetősen kezdetleges formálású boltozatokhoz kellett alkalmazkodnia,
illetve annak lehetőségeihez alakítania a programot. Az apszisban evangélista
szimbólumok és szeráfok közt mandorlás Krisztus trónol. A hajóban pedig a medaillonokba
foglalt mellképek a bizánci harcos szenteket, illetve a prófétákat ábrázolták.
Két jelenet a pillérkötegek fölé került: Káin és Abel áldozata, illetve a Testvér-gyilkosság.
A hajóból dongaboltozatos tér nyílik, mely eredetileg sírkamra lehetett, ennek
homlokzatán a Kálvária volt látható a kereszt mellett álló Máriával és Szt.
Jánossal. Lombardiában volt gyakori az ilyen elrendezésű képsorozat, sőt annak
gazdag díszítő keretelése is. Általában az itt fekvő Galliano és Civate freskóit
szokás Feldebrő mintaképeként említeni, noha ezek korábbiak a fentebb említett
időpontnál. Nem tudni azonban, hogy a feldebrői festő kisebb kvalitásának számlájára
kell-e írni a kevésbé sikerült részleteket, vagy pedig azt feltételezni, hogy
Salzburgon keresztül vette át a lombardiai kezdeményezéseket.
A délnémet, különösen a salzburgi bencés könyvfestészetnek jelentős szerep juthatott
a magyarországi kolostor kultúrában, amint erre a XIII. századi Pray-kódex meglehetősen
gyakorlatlan kézzel rajzolt és festett, nyilván magasabb színvonalú XII. századi
előképet követő illusztrációi nyomán következtethetünk.
A XII. században egyre több műtárgy került be az országba kereskedelmi úton,
ami bizonyára erősen hatott a művészet fejlődésére. Vésett díszű bronztálak,
figurális kézmosó edények, úgynevezett aquamanilék, keresztek, gyertyatartók,
füstölők kerülhettek Magyarországra.
Esztergomban a szentély elkészülése után bizonyára folyamatosan tovább építették
a Szent Adalbert-székesegyházat, és III. Béla uralkodása idején, legkésőbb az
1180-as években, elkezdték a királyi palota újjáépítését is. Az Árpádok korábbi
palotáját lebontották, a helyét feltöltötték, s hatalmas lakótorony építésébe
kezdtek, a toronyhoz csatlakozó paloták szárnyaival pedig nagyméretű udvart
fogtak közre. A bizonyosan több emelet magasságú toronyból csak egyetlen szint
maradt ránk, s a palotának is csak kisebbik része. A legkorábbi részeken éppúgy,
mint a székesegyház XII. századi részletein, folytatódott a korábbi építőműhely
által meghonosított antikizáló építészeti ornamentika alkalmazása. A részletek
kimunkálása azonban lágyabb: a levéldísz megformálása burgundiai, Rhone-völgyi
előképek követését bizonyítja. A palota belső tereit a Németországban ebben
az időben legmodernebbnek számító, szalagbordás boltozatok fedték, s a palota
kapuzatainak keretelése is németországi kapcsolatokról árulkodik. Az a mester
viszont, aki a székesegyház nyugati kapuzatát feltehetően a nyolcvanas években
elkezdte, nem sokkal korábban még Benedetto Antelami pármai környezetében dolgozhatott;
erre következtethetünk vörös márványból faragott oszlophordozó oroszlánfigurája
és sasreliefje alapján. A pécsi műhely tevékenységével egyidejűleg tehát Esztergomban
is hasonló művészeti orientáció nyomaira bukkanunk. Ez az olaszos igazodás azonban
Esztergomban csak átmeneti: már 1190 táján újabb, franciás stílustörekvés váltotta
fel.
Az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház nyugati kapuzatának első tervét
- amely bizonyára olaszos volt - már valószínűleg 1190 körül, de mindenesetre
III. Béla halála, vagyis 1196 előtt, egy feltehetően újonnan érkezett mester
módosította. A már megfaragott szobrászi részleteket alárendelt funkcióban felhasználták
az új díszkapuhoz, amelyet színes márványberakású képek sorával ékesítettek.
A bejárat szárkövein sorakozó szenteken kívül kétoldalt a Krisztus eljövetelét
jövendölő próféták láthatók e képeken, a timpanonban pedig a gyermek Jézust
ölében tartó, trónoló Mária kapott helyet Szent István és Szent Adalbert alakja
között. A kezükben tartott mondatszalagok arról tudósítanak, hogy Szent István
Mária oltalmába ajánlotta országát, ő feltételül azt szabta, hogy az esztergomi
érsek és a király osztozzék meg az egyházi és a világi hatalmon.
Az egyházi és a világi hatalom képviselőjeként így jelenik meg az ajtó szemöldökén
III. Bélának és Jób érseknek a portréja. Jóllehet a Porta speciosa képét csak
egy XVIII. századi olajfestményről ismerjük, s ezen kívül feliratainak másolata
és néhány töredéke maradt csak ránk, a XII. század végétől Esztergomban működő
mesterek művészi törekvéseiről jól tanúskodik néhány ugyanekkor készített inkrusztált
díszű műalkotás. A Porta speciosával egyidejűleg ugyanis a székesegyház falainak
egy részét, padlózatát és néhány berendezési tárgyát is márvány berakásokkal
díszítették. A vörös márvány alapú, fehér és sötétszürke márvánnyal, néha fémmel
is berakott ábrázolások és díszítmények bizonyára bizánci mintaképeket követtek,
amelyeket az I. Manuel konstantinápolyi udvarában nevelkedett III. Béla jól
ismerhetett. III. Bélának mindvégig dédelgetett terve volt Bizánc és Magyarország
egyesítése, s pontosan ismerhette a bizáncias pompakifejtés értelmét és jelentőségét.
Mégis úgy tűnik a Porta speciosa töredékei, egy Krisztust Mária és János evangélista
társaságában, s kerubok között ábrázoló timpanon, továbbá egy püspöki trónszék
töredékei alapján, hogy ezeket nyugati tanultságú művészek készítették. Olyanok,
akik bizánci műalkotásokról lesték el a finom vonalvezetés, a teret érzékeltető
rajz titkait, de ezt a tudásukat a Maas-vidék vagy Észak-Franciaország könyvfestő-
és ötvösműhelyeiben szerezték. Az Esztergomban dolgozó mesterek közeli rokonai
a klosterneuburgi ambo zománcműveit 1181-ben befejező Verduni Miklós mesternek,
aki a kor ötvösségének legnagyobb alakja. III. Béla tehát székesegyházának pompás
díszítésére nem Bizáncból, hanem a bizánci példaképet követő és túlszárnyalni
igyekvő nyugatról hívott mestereket.
 Apostolok,
falkép 1340 k.; Esztergom, freskórészlet a várkápolnából. |
Ezek a művészek nemcsak a márványberakásban voltak járatosak, hanem minden
bizonnyal az építészetben is új stílust, a francia királyi területekről épp
ebben az időben távolabbra is terjedő koragótikát hozták magukkal. A Szent Adalbert-székesegyházban
bimbós díszű fejezetek, eleven természetességű levélfrizek tanúskodnak tevékenységükről,
a királyi palotában a könnyed szerkezetű, bordás, gótikus keresztboltozattal
lefedett kápolna újszerű építészeti téralkotása is rájuk vall. III. Béla közép-európai
kortársai közül elsőként fordult a párizsi udvar felé, amely akkor az udvari
művészet, a királyi reprezentáció nyugati példaképe volt, s Ile-de-France vívmányait
jól ismerő burgundiai vagy champagne-i mestereket hívott Magyarországra. A bizáncias
díszítőstílus azonban az esztergomi kápolnában is szerephez juthatott. Jóllehet
a kápolna kifestéséből csak a függönyt utánzó lábazati sáv maradt ránk, ez kétségtelenül
oroszlánalakokat ábrázoló, bíborszínű bizánci brokátok festett utánzata. A palotakápolna
az esztergomi palota fiatalabb részei közé tartozik, s talán rá vonatkozik Imre
király 1198-as oklevelének az a megállapítása, hogy nincs befejezve. Könnyed,
újszerű építésmódja a magyarázata annak, miért nem elégedett meg III. Béla udvari
művészete a legkézenfekvőbb bizánci stílussal: arra törekedett, hogy a keleti
és a nyugati udvarok pompáját egyesítse.
Ilyen igényekre vet fényt a III. Béla kori ötvösség fejlődése is. Bizonyos,
hogy ez időben a bizánci eredetű filigrános díszítőtechnikát Magyarországon
is alkalmazták. A XII. század végén kiváló emlékei a székesfehérvári királysírokból
előkerült ékszertöredékek, továbbá a koronázási jogar nyele és foglalata. A
III. Béla sírjából származó ereklyetartó mellkereszt és egy ugyancsak Székesfehérvárott
előkerült rekeszzománcos díszítő korong arra is felhívja a figyelmet, hogy III.
Béla korában az udvari műhelyek a zománcművészet jelentős központjai voltak.
Az újabb feltevések szerint ugyanitt készült a XIII. század elején az a díszes
ötvöstárgy, amelynek a trónoló Krisztust és nyolc apostolt ábrázoló zománclemezeit
később, egyes feltevések szerint csak V. István koronázására szerelték össze
a másik darabbal, a korona alsó részét alkotó, I. Gézának adományozott XI. századi
bizánci koronával.
Az Esztergomban megjelenő koragótikus művészet szerves része annak az udvari
kultúrának, amely éppen III. Béla korában alapjaiban átalakult. Látszólag külföldi
minták hatására kancelláriát szervezett, a kormányzásban nagy szerephez jutottak
a párizsi egyetemről kikerült klerikusok, és III. Béla két házasságában is érvényesült
a franciaországi kapcsolatkeresés. De az átalakulásban döntő szerepe volt a
királyság megváltozott belső helyzetének. III. Bélával kezdődött a királyi hatalom
központosításának kísérlete, az a folyamat, amelynek során a király egyre kevésbé
támaszkodott kiterjedt birtokrendszerére - ezért is adományozta el híveinek
könnyűszerrel -, s mindinkább pénzjövedelmeire alapozta hatalmát.
Az új királyi politika jutott érvényre a szerzetesrendek letelepítésében is.
Az eddig uralkodó bencések mellett a XII. század végétől kezdve fokozottabb
szerephez jutottak a reformrendek, a premontreiek és a ciszterciek. E rendeknek
politikai szerepük mellett kiemelkedő jelentőségük volt mind az ország betelepítésében,
mind pedig az intenzívebb földművelés terjesztésében. Egy-egy kolostor valóságos
mintagazdasággá fejlesztette birtokait, s példaképévé vált az alapító gazdasága
megszervezésének. Nagyrészt Franciaországhoz fűződő rendi kapcsolatok alapján,
a XII. század második felében, Bozók, Garáb, Lelesz, Váradhegyfok után magán
kegyurak kezdeményezései és királyi alapítások nyomán sorra épülnek a premontrei
kolostorok. A korábbi cikádori monostoralapítást követően szinte teljesen III.
Béla kezdeményezésére épült ki a ciszterci rend magyarországi hálózata az 1177-ben
alapított egresi, az 1182-es zirci, az 1183-as szentgotthárdi, az 1184-es pilisszentkereszti
és az 1190-es pásztói monostorral. 1183-ban maga a citeaux-i apát is járt Magyarországon,
és a király különleges kiváltságokat biztosított a rendnek. A ciszterciek monostorai
mind a kolostorépületek beosztását, mind a templom elrendezését illetően a rend
szigorúan kötelező előírásai, a Franciaországban kialakult típusok szerint épültek.
Részletmegoldásaik meglehetősen változatosak, de valamennyiükre jellemző a franciás,
koragótikus stílusú részlettagolás, és templomaiknak olyan elrendezése, hogy
kereszthajójukból kápolnák nyílnak.
A pilisszentkereszti monostor az esztergomi székesegyház- és palotaépítkezésekkel
párhuzamosan készült, és templomát, a nemrég felszínre került maradványok tanúbizonysága
szerint, ugyanazok a mesterek építették, akik az esztergomi palotakápolnán is
dolgoztak.
A XIII. század első harmadának végéig folytatódó építkezés során ez a monostor
vált a Magyarországra jövő francia kőfaragók tevékenységének egyik 1egfontosabb
központjává.
Az esztergomi királyi műhely művei a XIII. század elején néhány nagy hatalmú
előkelő építkezéseinek országszerte érvényes mintaképei lettek. Régies vonások
keverednek koragótikus elemekkel a Hont-Pázmán nemzetség 1217-re talán már befejezett
bényi premontrei prépostsági templomának díszítésében. Az egyetlen hajóból
álló, két mellékszentéllyel bővített templomtérhez meglepően bonyolult, karzatból,
toronypárból és boltozott előcsarnokból álló nyugati rész járul.
Az építészeti téralkotás legfrissebb, legelőkelőbb megoldásait követi a XIII.
század elején elkezdett második kalocsai székesegyház, amelyen ugyancsak Esztergomból
kiinduló mesterek dolgoztak. A kalocsai érsek, aki éles hatalmi harcban állt
az esztergomi érsekkel, azzal is kifejezésre juttatta igényeit, hogy székesegyházát
a francia gótikus katedrálisok mintájára építtette meg, szentélykörüljárós,
kápolnakoszorús elrendezésben. A fennmaradt részletek gazdag növényi díszítésről,
atlaszfigurák által hordozott boltozatindításokról és színes kőanyagot alkalmazó,
szobordíszes kapuzatokról tanúskodnak. Kalocsa a XIII. század elején a Duna-Tisza
köze építészetének fontos helyi központjává lett. Műhelye közvetíthette az esztergomi
királyi építkezéseken megjelent új stíluselemeket az ócsai, jánoshidai premontrei
prépostságok, az aracsi bencés apátság építkezeseihez.
A XIII. század elején nemcsak az Esztergomban feltűnt mesterek koragótikus
stílusa érvényesült. A Bor-Kalán nemzetség pusztaszeri családi monostorának
ásatásai során olyan oszlopszobrok - kapuzat vagy kolostori kerengő részei -
kerültek elő, amelyek Chálons-sur-Marne, Sens XII. századi szobrászatát, a klasszikus
gótikus stílus közvetlen előzményeit jól ismerő mesterekről tanúskodnak. Hasonló
tanultságúak lehettek azok a mesterek, akik talán a XIII. század második évtizedében
a somogyvári francia bencések apátságának új, figurális díszítésű fejezetekkel,
váltakozó páros és ötös oszlopokkal tagolt kerengőjét építették. Új, frissebb
franciaországi eredményeket közvetítő mesterek folytatták a pilisszentkereszti
ciszterci kolostor építkezését is, ugyancsak a kerengő felépítésével. Ugyanitt
az 1220-as években egy Párizs és Chartres egykorú szobrászatán iskolázott mester
készíti el Gertrudis királyné szarkofágjának szobrászi díszét. E francia
mestereket követve érkezhetett 1221 után Magyarországra - vázlatkönyvének tanúsága
szerint - a Picárdiában és a kor nagy ile-de-france-i építkezésein dolgozó Villard
de Honnecourt. Magyarországi küldetése jól szemlélteti, hogy a magyarországi
gótikus építészet kezdetei szoros kapcsolatban álltak a franciaországival. Azt
azonban már nehéz megítélni, vajon Villard dolgozott-e Magyarországon építészként.
Ez a koragótikus udvari művészeti stílus nem bizonyult hosszú életűnek: hanyatlása
már a XIII. század húszas éveiben megkezdődött, alighanem szoros összefüggésben
az Aranybullával (1222) jelezhető fejlődéssel, amely a kialakuló köznemességet
szembeállította mind a birtokait eladományozó királlyal, mind az egyre hatalmasabb
előkelőkkel.
Tévedés lenne azt hinni, mintha a franciaországi katedrálisművészet kezdeteitől,
s attól a pillanattól fogva, amikor a koragótika művészete a magyarországi udvari
művészetben is éreztette a hatását, a fejlődést, a haladást egyedül a gótikus
művészet testesítette volna meg. Közép-Európában és Magyarországon is a későromán
kor művészete nem csupán gazdag utóvirágzás, egy letűnő kultúra végső fellobbanása
volt, hanem egész országok művészeti arculatát hosszú időre meghatározó igazi
virágkor, a művészeti alkotások minőségét és mennyiségét tekintve is.
A magyarországi későromán kor építészeti alkotásai a már talán száz évnél is
régebben meggyökeresedett épületelrendezést folytatják, de megjelenésük újszerű.
Díszítésük igénye és módja, fejlettebb, többnyire a gótikus bordás keresztboltozás
tapasztalatait is érvényesítő építési technikájuk egyaránt újszerű volt. Téves
azt képzelni, hogy a XIII. század egyértelmű hanyatlás lett volna, a fejlődés
egyáltalán nem volt egysíkú, változatos irányokban, földrajzilag és időben is
meghatározott, egymásra ható iskolák keretei között ment végbe. Ezek az irányok
mindig összefüggnek a közeli közép-európai országok művészetének hasonló törekvéseivel.
Ennek a közép-európai fejlődésnek - a magyarországinak is - sajátossága, hogy
a későromanika stílusa kihatott a gótika átvételének a módjára is, és közrejátszott
egy sajátos gótikus stílusváltozat létrejöttében.
A XIII. századi művészet elsőrendű feladata a nemzetségi monostorok építése
volt. Nem új, és az építészeti programot tekintve is már régen kialakult feladatról
van szó, de nem véletlen, hogy amikor mind az arisztokrácia, mind a középnemesség
az ősök által kiérdemelt adományokra vezette vissza birtokaihoz való jogát,
nagy szerephez jutnak a családok közösen birtokolt, bencés rendi és egyre növekvő
számban premontrei kegyúri templomai. Az épületek külső megjelenésében új vonás
a gazdagodó, változatos építészeti tagolás és az egyre igényesebb ábrázolások
alkalmazása. Minden eddiginél nagyobb változatosságban épültek a rangos, toronnyal
vagy toronypárral hangsúlyozott homlokzatok, az épületbelsőben mindig karzat
is található. A kisebb kegyúri templomok egyre jobban igazodtak a gazdag nemzetségek
családi monostoraihoz. Az építőműhelyek tevékenysége révén a falusi templomokon
is megfigyelhető az általános gazdagodásnak és az igények megnövekedésének a
tendenciája, amely a legreprezentatívabb épületeken már régebben kialakította
a kötelező normákat.
Ám a későromanika feladatköre másként is bővült. Nagyszabású telepítő tevékenység
bontakozott ki, amelynek során benépesültek az addig jórészt lakatlan királyi
erdőbirtokok. Zólyom környékére, majd Túrócba, Liptóba, a Szepességbe, valamint
Erdélybe idegenek, leggyakrabban németek csoportjait telepítették be. A nagyarányú
telepítések központjaiban királyi várak, szerzetesrendi, ciszterci vagy premontrei
egyházak, királyi káptalanok épülnek. Újdonság a hospesek településeinek városias
jellege is. Tömegesen épültek városi plébániatemplomok, s a XIII. század első
harmadának végén megjelentek, mintegy a városi jelleg jelzőiként is az új, egyre
nagyobb befolyású kolduló rendek, a ferencesek és dominikánusok templomai és
kolostorai, rendszerint a városok szélén, a falak közelében.
Ebben az átalakulásban, amely teljes erővel folyik már a XIII. század második
harmadában, a tatárjárás nem jelent éles törést. Ott, ahol a tatárok felégették
a településeket, helyreállításra, újjáépítésre került sor, s a pusztítás az
ország számos vidékén újabb munkaalkalmakat teremtett a korábban már dolgozó
műhelyeknek. A siralmasan elpusztult ország új életre keltése újabb telepítési
hullámot váltott ki, részben a korábban alapított városok lakósságának pótlására,
részben újak létrehozására. S a tatárjárás tapasztalatai, az esetleges újabb
támadás elleni védekezés tette szükségessé, hogy tervszerű erődítési rendszert
dolgozzanak ki, korszerű védelmi berendezéssel ellátott, erős várakat építsenek.
Ilyen életfeltételek között fejlődött ki a későromanika művészete, s a művek
mennyiségét tekintve is igen nagy teljesítményt ért el.
A második gyulafehérvári székesegyház építkezése talán 1200 táján kezdődött.
Ez az egyetlen, viszonylag épen álló székesegyház bonyolult térkapcsolási igényekről
tanúskodik. Kereszthajóját egykor négyezeti torony koronázta, s az így kitüntetett
négyezethez keresztboltozatos kereszthajószakaszok és szentélyszakasz járulnak.
A kereszthajó szárainak végén karzatok voltak, keleti oldalukat apszisok zárták.
Apszisban végződött a főszentély is. A hosszház tagolása hasonlít a XII. században
a Rajna-vidékről Németország keletebbre fekvő, frank, szász területeire is elterjedő,
kötött rendszerű dómok elrendezéséhez.
Hasonló mintaképeket ismerhettek a templom díszítő faragványait készítő mesterek.
A templom mellékapszisainak groteszk szobordísszel kísért féloszlopai, az északi
apszis külsejének akantuszdíszes párkánya talán Rajna-vidéki előzményeket sejtetnek.
A belső gazdag építészeti dekorációjában a hasonló eredetű részletek mellett
olyan faragványok is előfordulnak, amelyeket minden bizonnyal szászországi tanultságú
kőfaragók készítettek. A nagyszabású építkezések szükségszerűen jelentősebb
létszámú kőfaragóműhelyt vonzottak az erdélyi püspöki székhelyre. Hasonlóan
eleven művészi kapcsolatokról árulkodik a templom figurális szobrászata is.
A déli kapuzat timpanonja, amely Krisztust ábrázolja Péter és János apostolok
között, félalakos típusával és figurafelfogásával Németországban, főként szász
területeken elterjedt megoldást követ. Azok a reliefek viszont, amelyek részben
a belső építészeti részleteit kísérik, részben - bizonyára a tatár pusztítást
követő helyreállítás óta - ma már másutt találhatók, inkább bajor közvetítéssel
érkező itáliai stílushatásokról tanúskodnak.
A gyulafehérvári székesegyház építésével egyidejűleg, a XIII. század elejétől
kezdve az újonnan épülő nemzetségi monostorok körül alakulnak ki a magyarországi
későromanika legfontosabb műhelyei. A Győr nemzetség hatalmas, II. András szolgálatában
kitűnt tagjai érdemeik elismeréséül 1208-ban eszközölnek ki alapító levelet
lébényi bencés monostorukra, amely meglehetősen egyedülálló emlékünk.
Valamennyi társánál egyöntetűbb, egységesebb megjelenésű. Mind téralkotása,
mind külső tagozása kötöttebb rendet követ és régiesebb társainál. A szigorú
tagolási renddel hatásos kontrasztot alkot a szokatlanul gazdag, kavargó levélornamentika
és a kapuzatok paszománydíszre emlékeztető frízei, a megtört pálcák geometrikus
játéka. Lébényben határozott szászországi kapcsolatok érvényesülnek éppúgy,
mint legközelebbi rokonának, a morvaországi Trebic apátsági templomának dekorációjában.
Igen nagy hatású volt környezetében a jáki apátsági templom. Az alapító,
Ják nembeli Márton ispán 1220 táján kezdhette el az építkezést, mégpedig az
apátsági templom északi oldalfalainak felhúzásával. Itt a dél-németországi,
így például az ausztriai Schöngrabern templomának stílusához közel álló sajátosságok
érvényesültek mind az építészeti tagolásban, mind a - részben a templom szentélyének
fülkéiben alkalmazott - szobrokon. Az építkezés folytatása során, mindenekelőtt
a főapszis megépítésében olyan mestercsoport vette át a vezető szerepet, amelynek
már ismernie kellett a bambergi dóm korábbi részeit. A szentély erőteljesen
plasztikus háromnegyedoszlopok által szervezett, gazdag ívezetek, ornamentális
sávok és gazdag bélletű ablakok által tagolt külső architektúrája e mesterek
műve. A templom dekorációjának, különösen a nyugati kapuzat gazdag növényi és
mértani ornamentikájának jellegzetessége, hogy a díszítményszövedék valósággal
megszünteti az architektonikus összefüggések érvényét. A bélletoszlopokat átfonó
növényi indák, a béllet sarkait felbontó geometrikus ornamensek szinte megszüntetik
a kapuzaton a nehézkedés törvényeit. Az oromzat fülkéiben Krisztus a két oldalán
lépcsőzetesen sorakozó apostolfigurákkal együtt szinte súlytalanul lebeg. A
jáki apátsági templom, amelyet 1256-ban szenteltek fel, különösen a szomszédos
ausztriai területek emlékeivel van szoros rokonságban.
 JÁK,
római katolikus templom freskó részlete. Harcos szent pallossal. XII. sz.
közepe |
Építésében bizonyára szerephez jutott egy régiesebb stílushagyomány is. Ennek a XIII. század elején a Dunán túl meghonosodott stílusnak jellegzetes boltozásmódját követi a templom északi mellékhajójának súlyos, szalagbordás keresztboltozata. Ez lett a mintaképe a jáki apátsági templom közelében plébániatemplomként emelt Szent Jakab-kápolnának. A jáki plébániakápolna kapuzatának díszítése az apátsági templom déli kapuzatának Agnus Dei timpanondomborművét utánozza. A jáki példák alapján ez a típus széles körben elterjedt a Dunántúl kisebb nemzetségi templomain. Többnyire csak a kőből faragott díszítő faragványok követik a jáki típusokat, s maga az épület gyakran nem is kőből, hanem téglából épült. Csempeszkopács, Magyarszecsőd, Őriszentpéter, Kéttornyúlak XIII. századi falusi templomkapuzatai bizonyítják, hogy a jáki kőfaragók munkája igen széles körben elterjedt.
Emlékanyagunk arról tanúskodik, hogy feltehetően az ausztriai cisztercita kolostorok közvetítésével érkező koragótikus hatások jelentős szerephez jutottak a XIII. századi magyarországi építészetben. Oros apát idején, -1224-ben szentelték fel az újjáépített harmadik pannonhalmi apátsági templomot -, de az építkezések valószínűleg még tovább tartottak. A vázszerűen, plasztikusan tagolt gótikus tér ideálját leginkább ez a templomtér közelíti meg. A templombelső konzolokon lebegő hatsüveges, bordás boltozatai, a déli kapuzat, a Porta speciosa naturalisztikus növényi ornamentikája fejlettségével sejteti, hogy a templom teljes befejezésére csak később került sor.
 Pannonhalma,
bencés apátsági templom |
Pannonhalma a gótika felé utaló sajátosságaival nem áll egészen egymagában a XIII. század húszas-harmincas éveinek művészetében. Ebben az időben kialakult egy olyan, Ausztriát, Csehországot, Morvaországot magába foglaló művészeti kör, amely - nem utolsósorban a Csehországhoz fűződő dinasztikus kapcsolatok révén - Magyarországon is éreztette hatását. E kapcsolatoknak nyomai már az óbudai királyi palota 1226 után épült részein felfedezhetők. Veszprémben a nyolcszögű Szent György-kápolna maradványai, majd később a királynői palota kettős kápolnájaként épített Gizella-kápolna megmaradt részletei is a gótikus hatás terjedésére utalnak. A részletképzésben, ornamentikában sok rokonságot mutat ezekkel az emlékekkel az 1258-ban már készen álló zsámbéki premontrei monostor, melyet a francia szármzású, magas méltóságokat betöltő Aynard nemzetség építtetett.
Zsámbék, premontrei prépostsági templom romja észak felől; XIII. sz. második harmada. |
Úgy tűnik IV. Béla korában ez a stílusváltozat vált udvari stílussá : szerves továbbéléséről tanúskodnak a tatárjárás után újjáépülő Buda emlékei, elsősorban a német polgárság Nagyboldogasszony-plébániatemploma.
{IDE JÖN Belapat.JPG}
 Bélapátfalva,
ciszterci apátsági templom, a déli mellékhajó belseje 1241 előtt |
Ugyanebben az időben a klasszikus gótika építészeti rendszeréhez közeledő törekvések
figyelhetők meg a ciszterci rend építkezésein. Bélapátfalva apátságát II. Kilit
egri püspök alapította 1232-ben, s az épület ekkor megépített részei fejlett
gótikus építéstechnikáról és gazdag növényi ornamentikáról tanúskodnak. Az építkezést
csak a tatárjárás után fejezték be más mesterek, megváltozott tervek szerint.
A korszak másik jelentős ciszterci építkezése az 1202-ben királyi alapítással
életre hívott erdélyi Kerc monostora volt. Valószínűleg csak azután fogtak hozzá,
hogy a ciszterci rend adományként megkapta a Barcaságból kiűzött német lovagrend
területeit. A legszembetűnőbb újítás, hogy a világítási rendszer gyökeres átalakítására
törekedtek, a falfelületeket az addig szokásosnál nagyobb mértékben törték át.
A szentély falsíkjain csúcsíves és körablakokat alkalmaztak egymás fölött. A
kerci ciszterci kolostorépület rendkívül jelentős szerepet játszott a XIII.
századi erdélyi építészetben (szászsebesi plébániatemplom, brassói Szent Bertalan-templom,
Szászhermány, Keresztényfalva, Halmágy, Prázsmár templomai).
A kerci műhely királyi jellegét mi sem bizonyítja világosabban, mint az a tény,
hogy a szász településeken kívül a sóbányászatuk miatt jelentős észak erdélyi
királyi településeken is dolgoztak mesterei. Szék, Bálványosváralja, Radna templomai
valószínűleg már a XIII. század második felében épültek fel, és a legkésőbbi
ebben a körben a minoriták besztercei templomának épülete lehetett.
A későromanika építőmestereire különösen nagy feladatok hárultak a tatárjárás
után. Nemcsak a nagyarányú helyreállítás várt rájuk, a frissen telepített városokban
épületek tömegét kellett újonnan felhúzni, s nagyrészt rájuk hárultak a megnövekedett
várépítkezésekkel kapcsolatos feladatok is. A várak védelmi jelentőségét csak
most ismerték fel igazán. A korszak jellegzetes típusa a visegrádi alsóvár hatemeletes,
1250 táján IV. Béla felesége, Mária királyné költségén építtetett lakótornya.
Világosan mutatja, hogy a korszak erődítési technikájának fő célja a rendkívül
erős, vastag falú, magas torony emelése volt. Az erősen zárt épület a célszerűséget
egyesítette a fenyegető komorság kifejezésével, a részletképzés finomsága csupán
alárendelt szerepet kaphatott: a torony egyedüli díszítőelemei a kisméretű ikerablakok
bimbós fejezetei.
A tatárjárás után, a IV. Béla által kezdeményezett nagyarányú várépítési hullám
idején a készülő erődítések nagy része fallal körülvett, masszív lakótorony
volt. A királyi várak mellett sorra épülnek az előkelő nemzetségek várai öregtornyokkal,
s a védőfalak gyűrűjétől övezve gyakran boltozott lovagterem fölött alakítják
ki a palotát. Ilyen típusú palota emelkedik a Héder nemzetség ebből az időből
fennmaradt lékai várában, vagy a szepesi vár nagy, hengeres öregtornyának közelében.
Egy-egy előkelő család hatalmát birtokainak központjában erős vár és a nemzetségi
monostor jelzi. E főúri várak nemsokára a királlyal is dacolnak majd.
Egyszerűbb formában ugyan, de a köznemesség körében is hasonló törekvések bontakoztak
ki. A kisnánai ásatások nyomán napvilágra került a falu palánkkal körülvett,
kerek temploma közelében egy meglehetősen egyszerű kőház és gazdasági épület.
Ennyiből állhatott a Kompolti család birtokközpontja, "udvarhelye".
A szepességi Zsaluzsány dombtetőn álló temploma közelében körülkerített, gazdasági
épületeket is magába foglaló nemesi udvart tártak fel a közelmúltban. Számos
falusi templom közelében számolhatunk ilyenekkel a templomok kegyurainak, a
köznemesi nemzetségeknek falvaiban. A kegyúri templomok díszítésében megnyilvánuló
nagyobb igényeknek és a nevezetesebb közeli mintaképekhez való igazodásnak egyaránt
az az oka, hogy építtetőik, birtokosaik számára ugyanazt jelentették, mint az
előkelő nemzetségek számára nagyszabású templomaik.
Nem véletlen, hogy a hagyományos, vallási tárgyú ábrázolások és szimbólumok
mellett a világi alapító személyesen is megjelenik a korszak képzőművészetében.
Az elpusztult szentkirályi templom kaputimpanonján, a bátmonostori timpanonon,
a sopronhorpácsi homlokzaton ott találjuk az alapítók ábrázolásait, s a jáki
apátsági templom déli tornya alatt valószínűleg az arkangyalok és a Krisztus
előtt leboruló világiak ábrázolása maradt meg a falképeken. Ezek a képek, akárcsak
a templom főapszisában az oltár fölé festett Szent György-jelenet, arról tanúskodnak,
hogy a korszak falfestészetében ugyanúgy, mint az építészeti szobrászatban,
megjelennek a Felső-Itália művészetéből kiinduló, a német későromán kor festészetére
jellemző stílusvonások, a merev vonalritmus.
Dél-németországi, ausztriai rokonságú a hidegségi kerek templom apszisát díszítő
falképsorozat is. A veszprémi Gizella-kápolna alsó terében a XIII. század közepe
táján festett apostolcikluson határozottabban érvényesül a bizánci és itáliai
előképek kerekdedebb, plasztikusabb felfogásmódja. A falfestészeti díszítés
éppúgy, mint az épületszobrászat, a falusi templomokban - így Szalonnán, Dejtén,
Süvetén - szinte kortalan, primitív, és kifejezően elbeszélő jelleget ölt.
Hasonló jelenségek nem ritkák a kisművészetekben sem. A művészeti import korábban
megszokott irányait felváltva, a XIII. század közepén jelentősebb szerephez
jut a franciaországi Limoges. Vésett aljú zománccal díszített liturgikus tárgyak:
limoges-i keresztek, ládikák kerülnek Magyarországra. A kereskedelem révén hazánkba
érkező eredeti, becses darabok mellett rengeteg, többnyire falusi mesterektől
származó, helyi utánzatot találunk, amelyek ékesen bizonyítják a drága
árucikkek nagy hatását. A későromanika hosszú magyarországi utóéletét éppen
reprezentatív jellegének, XIII. századi közkedveltségének köszönhette.
- feladatok -
- versenyfeladatok -