A német romantika első nemzedékének szellemi tájékozódását erősen befolyásolta a francia forradalom. A társadalmi változás lehetőségén túl a forradalom megmutatta, hogy a történelem egyedüli ura és célja nem az Isten. Az emberi szellemet ezután több német bölcselő nem a világ befogadójának, hanem alkotójának és teremtőjének tekintette.
Az új gondolkodásmód képviselője, otthona az Athaeneum folyóirat lett (1798), amelynek elindítója Friedrich Schlegel (1772-1829) volt. A lap ugyan csak két számot ért meg, de elég volt ahhoz, hogy a német romantika magára találjon benne. Erre a nemzedékre ugyan ösztönzőleg hatott a francia forradalom, mégis tudatosan tartózkodott a politikai aktivitástól, a cselekvést pedig az önmagát kiművelő szellem munkájának tartotta.
A
német romantika kibontakozásának első korszaka a német klasszika kibontakozásának
idejére esett. A német kultúrában a klasszicizmus és a romantika semmilyen szempontból
sem állítható szembe egymással. Goethe volt az a szerző, akinek munkássága
számos fiatalra ösztönzőleg hatott, de egyben ezzel a munkássággal is kellett
szembe szegülni.
Schlegel nemzedéke olyan egyetemes költészetet szeretett volna létrehozni, amely nem ábrázolja a rajta kívüli világot, hanem létezésével maga alkot egyet, amely létezésével jelölni tudja az elérhetetlen teljességet. Az ösztönt dicsőítették, az eredetiséget, az önmagát meghaladó ember eljövetelét hirdették, és a költészetet olyan szenvedélyes gondolkodásnak tartották, amely az önelemzés igényével párosulva szüntelen úton van az igazságok feltárása felé. Tehát maga a tudat és annak minden megnyilvánulása (vallás, filozófia stb.) költői, illetve a személyes én léte és tudata viszont a világ elsődleges ténye. Ezért az ember nem keresheti az igazságot önmagán kívül, és a költészet sem fogadhat el külső mintákat, azaz az igazi költészet szükségszerűen eredeti, maga alkotja saját szabályait.
Az,
hogy a romantika egy új korszak nyitányát hirdette, amelyben az alkotó én tökéletesen
szabad lesz és semmihez sem kötődik, egyben azt is jelentette, hogy a romantika
önértelmezésében eleve benne volt a befejezhetetlenség, a lezárhatatlanság,
a beteljesíthetetlenség gondolata. Azonban azzal is tisztában volt, hogy nem
ábrázolhatja állandóan a végtelen létezés teljességét, ezért minden alkotás
csak töredékes lehet, a végtelen teljességnek egy része.
A romantika számára az irónia filozófiai fogalom. Az ironikus a saját alkotását, a saját igazát sem veszi egészen komolyan, mert tudja, hogy az tökéletes szubjektivitásának műve. Az irónia, illetve az ironikus alkotó mindenek fölött áll, éppen ezért az irónia lényege, hogy önmagát sem veszi komolyan, azaz önmaga felett is áll egyben.
- feladatok -
- versenyfeladatok -