SZEMÉLYISÉGPSZICHOLÓGIA III.

A fejezet címszavakban:

IV. Sigmund Freud pszichoanalitikus elmélete

Elfojtáselmélete: a lelki betegségeket az okozza, hogy az érzelmileg túlságosan megterhelő esemény(eke)t az átélés időpontjában a személy képtelen tudatosan feldolgozni, ezért azokat elfojtja, így a tudattalanba száműzött élményanyag tünet(ek) formájában keres magának megnyilvánulási utat. De a tünet nem oldja fel az eredeti feszültséget és a gyógyulást a pszichoanalízis technikája (magyarázni tudta a neurotikus tünetek keletkezését, értelmét és célját) jelenti, mellyel az eredeti élményanyag a felszínre hozható és lereagálhatóvá válik az eredeti érzelem. (a tudattalan tartalma pl a szabad asszociációs módszerrel hozható a felszínre)
Topológiai modell: a tudatos a jéghegy vízből kilátszó csúcsa, a víz alatti részt pedig kétfelé lehet bontani: tudatelőttes (lappangó, de tudatképes rész), és tudattalan (csak pszichoanalitikus segítséggel tudatképes). A tudattalan és a tudatos eltérő műveletekkel dolgozik: a tudattalant az örömelv vezérli, munkamódja az elsődleges folyamat (nincs tér- és időkategória, egy dologgal kapcsolatban lehetnek egyszerre pozitív és negatív érzelmek is), míg a tudatos részt a valóságelv vezeti, munkamódja a másodlagos folyamat (az élmények logikus, racionális, rendszerező és kategorizáló feldolgozása - alapvetően az "én" munkáját jellemzik).
Elhárító mechanizmusok: az én olyan szorongáscsökkentő műveletei, amelyek nem teljesen a valóságelvnek megfelelően működnek, mert kissé meghamisítják a realitást. A szorongás onnan ered, hogy az ösztönerők szabályozása nem könnyű feladat, ezért probléma esetén a szorongás azt jelzi, hogy valami nincs rendben. Elhárító mechanizmus például a tagadás, elfojtás, projekció, reakcióképzés (rendszerüket Anna Freud dolgozta ki részletesen).
Struktúrális modell: a topológiai modell továbbfejlesztett változata. A lélek három része az ösztönén, én és a felettes én. Eleinte az egyénben csak az ösztönén létezik, ami a fejlődés folyamán differenciálódik, először az én, majd a felettes én válik ki belőle. Az ösztönén "alantasabb" tartalmait az én a tudattalanban próbálja tartani, vagy szocializált formában cselekvéssé alakítani. Az ösztönén szexuális energiája a libidó és a felettes én a libidó visszavonásával keletkezik, vagyis akkor alakul ki, mikor a libidót vissza kell vonni a szeretet elsődleges tárgyairól (a szülőkről). Erre akkor kerül sor, mikor a gyerek felismeri saját és szülei nemiségét és rájön arra, hogy az ellenkező nemű szülő nem az övé, hanem az azonos nemű szülőé, aki ezáltal az ő riválisa lesz. Ezt a helyzetet nevezte el Freud Ödipusz-komplexusnak és azt feltételezte, hogy a lelki rendszerben az ilyen nem helyénvaló gondolatok/cselekedetek megakadályozása érdekében egy erős tiltó rendszernek kell kialakulnia. Ez a felettes én, vagyis a szüleinkhez való viszony képviselője. A felettes én kialakulásához hasonlóan magyarázza a vallás, az erkölcs és a szociális érzés kialakulását is.
Ösztöntana: fokozatosan alakult, kezdetben két alapösztönt feltételezett: a szexuális ösztönöket és az énösztönöket (ekkor még a libidó csak a szexuális ösztön energiája). Később a szexuális ösztön fogalmát az Erósz fogalmával cserélte fel, ami így általános életösztönt jelent. Emellett egy ellentétes irányú ösztönt is felismert, amit halálösztönnek nevezett el (nemcsak az ember, hanem minden élő szervezet sajátosságának gondolta). Elvetette azt a lehetőséget, hogy az embereknek lennének az állatoktól őket megkülönböztető, magasabb rendű ösztönei. (elméletét főként ezek - ösztöntan és biológiai determináció - miatt a gondolatok miatt támadták.)
Ösztönfejlődés: az emberi jellem kialakulásáért az ösztönfejlődés kora gyerekkori alakulását tette felelőssé. Az ösztönenergia a fejlődés során mindig azt a testtájat szállja meg, amely az adott életkorban funkcionálisan a legalkalmasabb az örömszerző viselkedés kivitelezésére. A fejlődési szakaszok: orális, anális, fallikus (3-5. év) fázis, latencia periódus, genitális fázis. A lelkileg egészséges, felnőtt ember számára ez a legfőbb örömforrás. A kóros lelki működések onnan erednek, hogy gyerekkorban nem tudott végighaladni a fejlődési szakaszokon, és valamelyik szinten megrekedt (fixáció). Ez amiatt jöhet létre, hogy a megfelelő erogén zóna nem elégült ki kellőképpen ,vagy túlságosan sok ingerlést kapott. A fixáció eredményeképp, ha nehézség adódik az életében, hajlamos visszacsúszni, regrediálni az adott szintre, vagy pedig a fixálódott szint kielégülési mintái jellemvonásként rögzülnek a személyben.

A pszichoanalízis eleinte csak a kóros lelki működést próbálta magyarázni, később azonban a teljes személyiségműködés és -fejlődés, valamint a kultúra magyarázóelvévé is vált.
A pszichoanalízis módosult változatai a neofreudiánus, émanalitikus és tárgykapcsolati elméletek.

V. Carl Gustav Jung személyiségelmélete

Ő vezette be a szabad asszociációs módszert a pszichoanalízisbe. Nem fogadta el Freud azon nézetét, hogy a libidó minden emberi cselekvés hajtóereje, helyette azt minőségsemleges, általános energiának tartotta. A tudattalant két részre osztotta: személyes (egyszerű elfelejtések és elfojtások) és kollektív tudattalanra - ez Freud elméletéből teljesen hiányzott - (veleszületett ösztönök és archetípusok). Elmélete szerint örökletesen rendelkezünk ősmintákkal (archetípusok), melyek egyetemesek, nincs konkrét tartalmuk, hanem csak egyfajta formai keretet jelentenek, amelyet mindenkinél a tudatos tapasztalati anyag tölt majd ki. Véleménye szerint a tudattalant csak a tudaton keresztül lehet elérni, ezért fontos a tudatos tartalmak tanulmányozása. Felismerte, hogy a tudat és az éntudat két különböző dolog, de én nélkül nem létezhet tudatosság.
Erősen foglalkoztatták az emberek közötti típusos különbségek, úgy gondolta, hogy ezek hátterében a tudat beállítódásának különbségei állnak. A tudat általános beállítódása kétféle lehet: ha kifelé, tárgyakra irányul extroverziónak, ha befelé irányul, introverziónak nevezzük. A külvilági tényekkel foglalkozó tudatnak négy funkciója van: érzékelés, gondolkodás, érzés és intuíció, melyek ellentétesen működnek egymáshoz képest. Minden embernek megvan az erős oldala, de nehézségei vannak az ellenpólus szerinti megértéssel. Az emberek közötti vonzódásokat és ellentéteket is ezzel magyarázta. Arra a következtetésre jutott, hogy a lelki működés célja az emberben potenciálisan létező teljesség és egység megvalósítása: az egyoldalúan működtetett tudati funkciók átcsapnak az ellenkező pólusba, vagyis az ellentétes pólus is jelen van mindenkiben már a kezdetektől fogva, csak a tudattalanban tartózkodik. Ha bekövetkezik az átcsapás, utána fokozatok kiegyenlítődés jön létre, mert a személy megtanulja uralni a tudattalani ellentétes tendenciákat is. Ezt a folyamatot segíti elő a Jung-féle pszichoterápia. A lelket, mint egy önmagát szabályozó rendszert tekinti, ahol a működés hajtóerőit az ellentétek adják. Az egyes személyiségrészek kialakulását is az ellentét-integráció fogalmaiban magyarázza: az Én tudattalan párja az Árnyék, a nők ellentétes nemű személyiségrésze az animusz (a férfiaké az anima).
A fejlődés lényege az emberben rejlő ellentétek fokozatos feldolgozása, a belső egység megteremtése. Az egység megteremtésének a vezérlője a Selbst, az arhetipikus önvalónk. Önmagunk megvalósításához speciális életfeladatot kell teljesítenünk: ki kell építenünk a tudatos Ént és a perszónát, eközben kialakul árnyékszemélyiségünk is, melyet folyamatosan integrálnunk és tudatosítanunk kell. Ezalatt dolgoznunk kell az életkornak megfelelő archetípusok életre hívásán is. Csak egyetlen konkrét életkorhoz kötött fejlődési jelenség van, az életközépi válság (szerinte az emberi életutat úgy kell elképzelni, mint a Nap pályáját). Ezt a válságot nem szabadna hanyatlásként átélni, hanem a korábbi kifelé terjeszkedésről a befelé irányulásra kéne váltani, 40 éves kor körül fel kell ismerni, hogy már más az egyén életfeladata mint azelőtt (az ember két célja a természetes cél - utódnemzés, és a kulturális cél). Életünk második szakaszában kollektív tudattalanunkat kellene birtokba venni, és így haladni a bölcsesség felé, de a mai modern korban a kívánatos cél az örökifjúság, és sokakat az vezet a merevséghez, hogy képtelenek elszakadni fiatalkori emlékeiktől, akkori önmaguktól, míg a másik hiba az, ha görcsösen próbálunk fiatalnak látszani. Mivel mindkét helyzet természetellenes, lelkünk fellázad és krízisbe sodor.
Szinkronicitás elmélete: értelmes kapcsolat lehet egy egyszerre végbemenő pszichikus és egy külső, fizikai esemény között akkor is, ha azok nincsenek egymással ok-okozati viszonyban. Véleménye szerint az ilyen jelenségek hátterében a tudattalan archetípusos folyamatok állnak.

Tanításainak hatása leginkább a humanisztikus pszichológiában érzékelhető.

VI. Carl Rogers személyiségelmélete

A tanácsadói-, nondirektív-, kliensközpontú-, személyközpontú terápia kidolgozója. A humanisztikus pszichológia egyik vezéralakja, az emberről, mint a világnak szubjektív jelentést adó és erre reagáló lényről beszél, azt tartja, hogy az ember túlmutat az állatok biológiai létezésén és a genuin humán természet jó.
Személyiségelmélete: az ember egy folyamatosan változó, egyéni világban, a fenomenológiai mezőben él, melynek ő a központja. Az élménymezőt saját szükségletei szempontjából organizmikus értékelő folyamatai révén pozitívként vagy negatívként értékeli. A személy nem az objektív valóságot, hanem saját fenomenológiai mezőjét észleli realitásként. Amíg ez a szubjektivizmus a környezethez való igazodást segíti, közelebb visz a valósághű reagáláshoz, de ha egyoldalúvá válik, akkor patológiás reakciókhoz vezethet. A terápiás folyamat akkor hatékony, ha a fenomenális mezőt sikerül az objektív valósághoz közelíteni. Ezt úgy lehet elérni, ha a személy képes elfogadni önmagát, negatív tulajdonságaival együtt. Mivel az önelfogadás alapja a mások általi elfogadás, a terapeuta azzal segíthet a legtöbbet, ha kliensét feltétel nélkül elfogadja.
A személyiséget működtető legfőbb hajtóerőnek az önmegvalósítás szükségletét tartotta (része a differenciáció és az integráció is). Az ember akkor tekinthető teljességgel működőnek, ha személyiségműködését az önmegvalósítás folyamata vezeti. Az önmegvalósítás szükségletén kívül más erők is hatnak a személyiség működésére:

organizmikus értékelő folyamat - ez az élményfeldolgozás az éntudat kialakulásával függ össze, amely születéskor még nem létezik. Csecsemőkorban a szervezet minden ingerre még egészként reagál, egészként dönt arról, hogy mi a jó, vagy rossz neki.
kialakul az én szimbolizációja - a fejlődéssel elindul a differenciálódás, az énkép, énfogalom megjelenése a beszéd kialakulásával kezdődik és a társas környezet közvetítésével megy végbe.
két új szükséglet, a pozitív értékelés szükséglete és az önelfogadás szükséglete jelenik meg - a személy akkor éli meg magát optimálisan, ha a környezete elfogadóan reagál rá és pozitívan értékeli. Egy idő után már nem szükségesek a környezeti visszajelzések, mert azok nélkül is képes lesz elfogadni önmagát. Rogers az énkép megjelenését tartja a fejlődés legkritikusabb mozzanatának (mert lehet hogy a személy nem úgy viselkedik, ahogy az organizmikus értékelő folyamatai szerint kéne, hanem ahogy a környezete elvárja tőle): a pozitív énkép illúziójának fenntartása érdekében az személy torzítani kezdi a valóságot, melyhez eszközként az elhárító mechanizmusokat használja.
Ennek elkerülésében segít a rogersi terápia, melynek a személy (érték-) feltétel nélküli elfogadása az alapja. Így felismerheti valós szükségleteit, megismerheti és alakíthatja tényleges önmagát. Módszere a nondirektív technika (hamarabb képesek megoldani a problémákat a személyek, ha nem a terapeuta ad nekik tanácsot, hanem maguk jönnek rá arra, hogy mit kell tenniük, vagyis nem irányításra, hanem elfogadásra van szükségük.). A terapeutának felerősítve vissza kell tükröznie a személy fontos és értékes gondolatait, melyhez a terapeutának az alábbi képességekre van szüksége: empátia (képes átérezni a személy érzéseit, de saját viszonyulását sem veszti el), kongruencia (hiteles marad és vállalja saját egyéniségét), és intuíció (sajátos problémaérzékenység, ne skatulyázza be a személyt különböző diagnosztikai kategóriákba). Módszerét személyközpontú terápiának nevezte el.
Felismerte, hogy a személy problémái gyakran azzal kapcsolatosak, hogy tudatos, szubjektív énképe nagyon távol áll attól, amilyenre vágyik. A teljességgel működésnek az is a feltétele, hogy az énkép és az énideál ne legyenek túl távol egymástól (kis eltérés még ösztönöz, de a nagy távolság inkább lemondást eredményez). A Q-szortírozás módszerével lehet megállapítani az énkép és az énideál távolságát.

- versenyfeladat -

- vissza a tematikához -