(Részletek)
Párizs lakói egészen a különcködésig kíváncsiak. Amikor megérkeztem, úgy néztek
rám, mintha az égből pottyantam volna: öregek, férfiak, asszonyok, gyerekek
mind látni akartak. Ha kiléptem az utcára, mindenki az ablakokba tódult; ha
a Tuilériákban jártam, rögtön kört formáltak körülöttem; meg a nők is körém
fonták százszínű szivárványukat; ha színházba mentem, tüstént száz lornyon szegeződött
rám; soha meg embert annyit nem bámultak, mint engem. Mosolyognom kellett olykor,
ha hallottam, hogy olyan emberek, akik jóformán soha ki sem léptek a szobájukból,
azt mondogatták: meg kell adni, határozottan perzsa képe van. Csodálatos! Mindenütt
arcképemmel találkoztam, s ott díszelegtem számtalan példányban minden kirakatban
és minden kandallón, annyira féltek, hogy nem láttak eléggé.
Ez a nagy megtiszteltetés végül is terhemre volt; nem hittem, hogy ilyen érdekes
és ritka ember vagyok, s noha nagyon jó véleményem van saját magamról, sosem
képzeltem volna, hogy így földúljam egy nagyváros nyugalmát, ahol egyáltalában
nem ismertek. Elhatároztam hát, hogy levetem a perzsa ruhát és európait öltök;
hadd lássam, meg mindig maradt-e valami csodálni való a képemen. Ez a próba
aztán megmutatta nekem, mit érek valójában. Mihelyt megszabadultam minden idegen
dísztől, nyomban egészen pontosan ítéltek meg. Joggal panaszkodhattam szabómra,
aki miatt egyetlen szempillantás alatt elveszítettem minden figyelmet és közmegbecsülést;
mert egyszeriben szörnyű semmiségbe zuhantam. Néha órákig ott időztem egy-egy
társaságban és rám se néztek, alkalmat se nyújtottak rá, hogy egyáltalán kinyissam
a számat; ám ha véletlenül valaki tudtukra adta, hogy perzsa vagyok, nyomban
susogás támadt körülöttem: ah! ah! ez az úr perzsa? Valóban különös dolog. Hogyan
is lehet valaki perzsa?
Párisban, Savval holdjának 6. napján, 1712-ben.
Vagy nem gondolod meg, mit beszélsz, vagy okosabban cselekszel annál, ahogyan
gondolkodol. Azért hagytad el hazádat, hogy művelődj, s most megvetsz minden
műveltséget; hogy pallérozódj, olyan országban telepedtél meg, ahol a tudomány
nagy becsben áll, és te károsnak tartod. Tudod, mit mondok, Rédi? Azt, hogy
én nagyobb egyetértésben vagyok veled, mint te önmagaddal.
Eltöprengtél rajta, milyen szerencsétlen és barbár állapotba juttatna minket
az ipar pusztulása? Nem kell elképzelned: saját szemeddel láthatod. Mert vannak
még népek a világon, melyeknek körében egy-egy valamelyest kiművelt majom komoly
tisztességben élhetne; nagyjában egy színvonalon állna az ország lakosaival;
sem az észjárást nem találnák különösnek, sem a jellemét furcsának; éppúgy elcsúszna,
mint bárki más, sőt kedvességéért még külön is megbecsülnék.
Azt mondod, a birodalom-alapítók általában járatlanok voltak a mesterségek terén.
Nem tagadom, voltak barbár népek, amelyek vad áradat módjára özönlöttek végig
a földön és kemény fegyvereikkel fölébe kerekedtek a műveltebb államoknak. De
vigyázz! Vagy megtanulták, vagy a legyőzött népekkel műveltették a mesterségeket,
mert különben hatalmuk eltűnt volna, mint a mennydörgés vagy a viharok zaja.
Attól félsz, mondod, hogy egy szép napon fölfedezik a pusztításnak valamilyen
még a mainál is kegyetlenebb módját. Nem; s ha adódnék ilyen végzetes találmány,
az emberi jogok rövidesen tilalom alá helyeznék s a nemzetek egyhangú megállapodása
egy-kettőre homályba temetné ezt a fölfedezést. Az uralkodóknak egyáltalán nem
érdekük, hogy ilyen úton tegyenek hódításokat; alattvalókra van szükségük, nem
puszta földekre.
Panaszkodol a puskapor meg az ágyúgolyó föltalálására s különösnek találod,
hogy nincs többé bevehetetlen erőd s ez voltaképpen azt jelenti: furcsállod,
hogy a háborúknak ma hamarabb véget vetnek, mint azelőtt.
A történelemkönyveket olvasva bizonyosan észrevetted, hogy amióta fölfedezték
a lőport, a csaták sokkal kevésbé véresek, mint hajdanában voltak, minthogy
manapság már nemigen vívnak közelharcot.
És ha bizonyos rendkívüli esetekben előfordult volna is, hogy egy-egy találmány
káros lett volna: el kellene azért vetnünk? Azt hiszed, kedves Rédi, hogy vallásunk,
melyet szent prófétánk hozott le az égből, talán ártalmas, amiért egy szép napon
majd arra fog szolgálni, hogy megszégyenítse a hitetlen keresztényeket?
Úgy véled, a tudomány és a művészet elpuhítja a népeket s ezáltal a birodalmak
romlását okozza. Említed a régi perzsa hatalom bukását, mint ami puhaságuk következménye
volt; ezt a példát azonban nem tarthatjuk perdöntőnek, hiszen a görögök, akik
számtalanszor legyőzték s végül leigázták őket, elmondhatatlanul nagyobb odaadással
űzték az ipart, mint ők.
Amikor azt mondja valaki: a tudomány és a művészet henyévé tesz, legalább azokkal
tegyen kivételt, akik velük foglalkoznak, hiszen azok sosem henyélnek; márpedig
az összes bűnök közt éppen a semmittevés az, amely a bátorságot a legjobban
aláássa.
Így hát csak azokról lehet szó, akik az ipar eredményeit élvezik. De minthogy
egy pallérozott országban annak, aki valamely mesterség kényelmének örvend,
okvetlenül neki magának is kell valaminő másfajta mesterséget gyakorolnia, hacsak
nem akar szégyenletes szegénységbe zülleni: a henyeség és a tunyaság nem fér
össze az iparűzéssel.
Párizs talán legérzékiesebb városa a világnak; talán itt élvezik a legkifinomultabban
az élet örömeit; de ebben a városban élnek ugyanakkor a legdolgosabban is. Ahhoz,
hogy egy ember gyönyörűségben tölthesse napjait, száz másnak lankadatlanul kell
dolgoznia. Ha egy nőnek eszébe jut, hogy ilyen vagy olyan díszekkel jelenik
meg a társaságban, ettől a pillanattól fogva ötven iparosnak se éjjele, se nappala,
még evésre-ivásra sincs ideje; a hölgy kiadja parancsait és hamarabb engedelmeskednek
neki, mint akár a mi uralkodóinknak, mert hiszen az érdeknél nincs hatalmasabb
fejedelme a világnak.
Ez a lázas munkakedv, a meggazdagodásnak ez a szenvedélye az iparosoktól a főurakig
minden rendben és rangban ott lobog. Senki nem akar szegényebb lenni annál,
aki azelőtt még alantasabb helyzetben volt. Párizsban nem ritkaság az olyan
ember, aki ítéletnapig is elélhetne a vagyonából; mégis látástól-vakulásig dolgozik,
még ha az életét rövidíti is meg vele, csakhogy - mondja - legyen miből megélnie.
Ugyanez a szellem járja át az egész nemzetet; egyebet sem látni itt, mint munkát
és iparkodást. Hol van hát a népnek az az elpuhulása, amelyet annyit emlegetsz?
Elképzelem, kedves Rédi, hogy egy országban csak azokat a mesterségeket tűrik
meg - s ezek is szép számmal vannak - amelyek föltétlenül szükségesek a földmíveléshez;
mindazt, ami csak a gyönyörűséget és képzeletet szolgálja, száműzik; nos, állítom,
hogy ez volna a világ legnyomorultabb országa.
Lehet, a lakosságban talán volna rá elég bátorság, hogy nélkülözzön nagyon sok
mindent, amire szüksége van; a nép azonban napról napra hanyatlanék s az állam
végül is úgy elgyöngülne, hogy a leggyarlóbb erő is elégséges lenne meghódítására.
Mi sem volna egyszerűbb. mint részletekbe bocsátkoznom s kimutatnom neked, hogy
az egyesek jövedelme jóformán teljesen elapadna, következésképpen elapadna az
uralkodóé is. A polgárok közt úgyszólván semmi csereforgalom nem volna többé;
megszűnnék a vagyonnak az a forgása, a bevételeknek az a gyarapodása, amely
a mesterségek kölcsönös egymás közötti függéséből származik; mindenki csak a
maga földjéből élne, s csak annyit termelne, amennyi éppen megóvná az éhhaláltól.
S minthogy ez egy-egy állam jövedelmének olykor még a huszadát sem teszi, a
lakosság számának hasonló arányban kellene apadnia, tehát huszadára csökkenne.
Figyeld csak meg, mennyire rúghatnak a művészet és az ipar jövedelmei. A földtulajdon
évente nem hoz többet gazdájának értéke egy huszadánál; egy festő viszont egy
arany ára festékkel olyan képet készít, amelyet ötven aranyért adhat el. S ugyanezt
mondhatjuk az ékszerművesekről, a gyapjú- és selyemfeldolgozókról és meg sokféle
kézmívesről.
Mindebből pedig levonhatjuk a következtetést, Rédi: ahhoz. hogy egy uralkodó
hatalmas legyen, alattvalóinak élvezetek közepett kell élniük; éppoly buzgón
kell gondoskodnia számukra az élet fölöslegeiről, mint a mindennapi kenyérről.
Párisban, Savval holdjának 14. napján, 1717-ben.
(Rónay György fordítása)
- vissza -