Melyik a legjobb?

Nem ismertem még embert, aki ne kormányozott volna egy országot. Nem a miniszter urakra gondolok, akik a valóságban kormányoznak, ki két-három évig, ki hat hónapig, ki hat hétig, hanem a többi emberre, azokra, akik vacsora közben avagy dolgozószobájukban kifejtik kormányzási rendszerüket, megreformálják a hadsereget, az egyházat, a bíróságokat, pénzügyeket.
Bourzeis abbé, Richelieu bíboros néven, 1645 körül kezdte el kormányozni Franciaországot, majd megírta Politikai végrendelet-ét, amelyben azt kívánja, hogy a nemesség három évig a lovasság soraiban katonáskodjék, hogy a számvevőszéket és a parlamenteket adóztassák meg, a királyt pedig fosszák meg a sóilletéktől; kiváltképp azt hangsúlyozza, hogy ha ötvenezer emberrel akarunk hadba vonulni, takarékosságból százezret kell hadba állítani. Azt mondja továbbá, hogy ,,egyedül Provence-ban több nagy tengeri kikötő van, mint Spanyolországban és Itáliában együttvéve".
Bourzeis abbé aligha utazott. Munkájában egyébként hemzsegnek az elavult gondolatok és a tévedések; olyan aláírással látja el a végrendeletet, amilyet Richelieu sohasem használt, mint ahogy olyan szavakat ad szájába, amilyeneket az sohasem mondott. Ezenfelül egy teljes fejezetet szentel annak magyarázatára, hogy ,,az állam alaptörvényének az értelemnek kell lennie", s igyekszik bizonyítani is fölfedezését. Ezt a sötét könyvet, Bourzeis abbénak ezt a fattyú szülöttét sokáig Ricbelieu bíboros törvényes gyermekének tartották, s székfoglaló előadásában valamennyi akadémikus szerfelett magasztalta mint politikai remekművet.
Richelieu Politikai végrendelet-ének sikerén fölbuzdulva, Gatien de Courtilz Hágában kinyomtatta Colbert végrendeleté-t, kiegészítve azt Colbert-nek a királyhoz intézett csodálatos levelével. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a miniszter ilyen testamentumot írt volna, be kellett volna tiltani; a könyvet ennek ellenére több szerző is idézi. Egy másik gazfickó, akinek nevét nem ismerjük, sietett kiadni Louvois végrendeleté-t, amely, ha ugyan ez lehetséges, még a Colbert-énál is hitványabb, egy chevremont-i abbé pedig Károly lotaringiai herceg helyett végrendelkezett. Ránk maradt továbbá Alberoni bíboros, Belle-Isle marsall, végül pedig Mandrin Politikai végrendelet-e.
Bois-Guilbert, az 1695-ben kiadott Franciaország részletes története szerzője, Vauban marsall neve alatt a királyi tized végre nem hajtható tervezetét publikálta.
Egy La Jonchere nevezetű bolond, akinek betevő falatja sem volt, 1720-ban négykötetes pénzügyi tervezetet adott ki; s akadtak ostobák, akik munkáját La Jonchere főkincstárnoknak tulajdonították, azt gondolva, hogy egy főkincstárnok nem írhat rossz pénzügyi szakkönyvet.
El kell ismernünk azonban, hogy igencsak okos, talán a kormányzásra teljességgel alkalmas emberek is írtak könyveket az államigazgatásról Franciaországban, Spanyolországban és Angliában. Munkáiknak sokat köszönhetünk: nem azért, mintha az akkoriban kormányon lévő miniszterek okultak volna belőlük, mert egy miniszter sohasem okul és nem is okulhat semmiből; egy miniszter, ha egyszer elindult fölfelé, nem hallgat semmilyen tanításra, tanácsra, ideje sincs meghallgatni őket, magával ragadja az ügyek sodra. Ám az efféle jó könyvek nevelik a magas polcokra rendelt fiatalokat és az uralkodókat, s a második nemzedék már tájékozott lesz.
Az utóbbi időkben valamennyi kormányzat erényeit és fogyatékosságait tüzetesen megvizsgálták. Mondd csak, te, aki sokat utaztál, sokat láttál és olvastál, melyik államban, milyen rendszerben szerettél volna születni? Gondolom, egy franciaországi nagybirtokos nem bánná, ha Németországban született volna: uralkodó lenne, nem pedig alattvaló. Egy franciaországi főrend igencsak örülne, ha olyan kiváltságai volnának, mint az angol lordoknak: törvényhozó volna.
Egy jogásznak vagy bankárnak viszont Franciaországban jobb a helyzete, mint másutt.

De milyen hazát válasszon magának a bölcs, szabad, közepes vagyonú, előítéletektől ment ember?

A pondichéryi tanács egyik meglehetősen tudós tagját, amikor szárazföldi úton visszatért Európába, elkísérte egy bráhman, aki műveltebb volt, mint általában társai.

,,Mi a véleménye a Nagymogul kormányzatáról? - kérdezte a tanácsos. - Pocsék - felelte a bráhman -, de hogyan is kormányozhatnának bölcsen a tatárok? Rádzsáink, omráink, nábobjaink roppant elégedettek vele, ám a polgárok egyáltalán nem, és több millió állampolgár véleménye mégiscsak nyom valamit a latban."
A tanácsos meg a bráhman elmélkedések közepette utazott végig Észak-Ázsián.

,,Hadd jegyezzek meg valamit - mondta a bráhman -: ezen az óriási területen egyetlenegy köztársaság sincsen. - Volt itt egykor egy köztársaság, Tirus állama - mondta a tanácsos -, de csak rövid ideig állott fent. S volt meg egy, Köves-Arábia vidékén, egy Palesztinának nevezett kis zugban, ha ugyan a köztársaság nevével tisztelhetjük meg a tolvajok és uzsorások hordáját. Ezt a köztársaságot hol bírák kormányozták, hol királyféle uralkodók, hol pedig főpapok; ezt a népet hétszer vagy nyolcszor is rabszolgasorba vetették, s végül elűzték az országból, melyet bitorolt.- Úgy látom - mondta a bráhman -, az egész világon igen kevés köztársaságot találni. Az emberek csak ritkán méltók rá, hogy maguk kormányozzák magukat. Az önkormányzat boldogsága csupán néhány kis nép osztályrésze, amely szigeteken vagy hegyek között bújik meg, akárcsak a ragadozó állatok elől rejtőző nyulak; de előbb-utóbb fölfedezik és fölfalják őket."

Amikor a két utazó Kisázsiába ért, így szólt a tanácsos a bráhmanhoz: ,,Elhiszi-e, hogy volt egyszer Itália földjén egy kicsike köztársaság, amely több mint ötszáz évig állt fönn, és amely meghódította Kisázsiát, Ázsiát, Afrikát, Görögországot, Galliát, Spanyolországot és egész Itáliát? - Akkor hát csakhamar monarchiává alakult át, nemde? -kérdezte a bráhman. - Eltalálta - felelte a tanácsos -, ám a monarchia megbukott, s mi azóta is nap nap után bölcs értekezésekben keressük hanyatlásának és bukásának okait.

- Hiábavaló fáradság - mondta az indus -, ez a birodalom azért bukott meg, mert létezett. Minden birodalomnak meg kell buknia; remélem, hasonló sors vár a Nagymogul birodalmára is. - Erről jut eszembe - szólalt meg az európai -; mi a véleménye, vajon egy zsarnok államban leginkább tisztességre van-e szükség, s egy köztársaságban pedig az erényre?" Az indus előbb elmagyaráztatta, mit értünk tisztességen, majd azt válaszolta, hogy egy köztársaságban nagyobb szükség van rá, egy monarchiában pedig jóval több erény szükségeltetik. ,,Ugyanis - mondta -azt, aki arra törekszik, hogy a nép megválassza, ha elveszti becsületét, nem fogják megválasztani; viszont az ilyen ember egy udvarban könnyűszerrel magas rangra emelkedhetik, mert ahogyan egy nagy uralkodó mondta, egy udvaroncnak az érvényesüléshez sem jóságra, sem jókedvre nincs szüksége. Az erényre azonban igen nagy szüksége van annak, aki egy udvarban ki akarja mondani az igazat. Az erényes ember a köztársaságban sokkal otthonosabban érzi magát: senkinek sem kell hízelegnie."

,,Gondolja - kérdezte az európai -, hogy a törvények és vallások az éghajlat szerint alakulnak ki, mint ahogy Moszkvában bundát hordanak az emberek, Delhiben pedig fátyolszövetet? - Nem is kétséges - felelte a bráhman -; az emberek minden olyan törvényt, mely a testre vonatkozik, annak a délkörnek megfelelően dolgoznak ki, ahol laknak; a német csak egy feleségre tart igényt, a perzsa háromra vagy négyre. A vallási szertartásokkal is így áll a dolog. Hogyan kívánná meg, ha keresztény volnék, hogy misét mondjak hazámban, ahol nincsen se bor, se kenyér? A dogmákkal azonban más a helyzet; a dogmákhoz semmi köze az éghajlatnak. Mert nem Ázsiában született-e meg az önök vallása, ahonnan azután elűzték? És nem a Balti-tenger környékén virágzik-e, ahol sokáig ismeretlen volt?"

,,Milyen államban, milyen uralom alatt szeretne a legszívesebben élni? - kérdezte a tanácsos. - Mindenütt inkább, mint otthon -felelte társa -, és sok sziámival, tonkingival, perzsával meg törökkel találkoztam már, akik hasonlóképpen beszéltek. Akkor még egyszer megkérdem - mondta az európai -:milyen államot választana magának?" A bráhman így felelt: ,,Olyan államot, ahol csak a törvényeknek kell engedelmeskedni. - Régi válasz - mondta a tanácsos. - De azért nem rossz - mondta a bráhman. - És hol van ez az ország? - kérdezte a tanácsos. - Meg kell keresni" - válaszolta a bráhman.

Mivel tartozik egy kutya egy kutyának, egy ló egy lónak? Semmivel: egyetlen állat sem függ a hozzá hasonló állattól. És az ember vajon mire használja az Istenségtől kapott sugarat, a melyet értelem-nek neveznek? Arra, hogy a Föld csaknem minden pontján rabszolga legyen.
Ha a Föld olyan lett volna, mint amilyen állítólag volt, vagyis ha az ember mindenütt könnyűszerrel és bizonyosan táplálékot és természetének megfelelő éghajlatot talált volna, nyilvánvaló, hogy az egyik ember képtelen lett volna leigázni a másikat. Bár lenne Földünk tápláló gyümölcsökkel gazdag, és bár ne szívnánk magunkba az életünkhöz szükséges levegővel a betegségeket és a halált, bár ne volna más lakásra és fekhelyre szükségünk, mint amilyen a dámszarvas meg az őz vacka, mert akkor a Dzsingisz kánoknak meg Timur Lenkeknek nem volna más cselédjük, mint gyermekeik, akik becsülettel gyámolítanák őket öregkorukban.
A négylábúaknak, madaraknak és csúszómászóknak osztályrészül jutott természetes állapotban az ember éppoly boldog volna, mint az állatok, az elnyomás pedig agyrém volna, képtelenség, senkinek se jutna eszébe; mert minek a szolga, ha semmilyen szolgálatra nincs szükséged?
Ha egy zsarnoki agyú és izmos karú embernek mégis eszébe jutna, hogy leigázza gyöngébb szomszédját, ez merőben lehetetlen volna: mielőtt az elnyomó egyet is mozdulna, az elnyomott már árkon-bokron túl járna.
Tehát ha az emberek nem nélkülöznének, minden ember szükségszerűen egyenlő volna. Csak a nyomor, mely együtt jár fajunkkal, az veti alá az egyik embert a másiknak; nem az egyenlőtlenség az igazi szerencsétlenség, hanem a függőség. Teljességgel mindegy, hogy az egyik embert Felségnek szólítják, a másikat meg Őszentségének: egyiket is, másikat is keserves szolgálni.
Egy népes család jó termőföldön dolgozik; két szomszédos kis családnak rossz és terméketlen a földje; nyilvánvaló, hogy a két szegény család vagy szolgálni fogja a gazdag családot, vagy megöli. Az egyik ínséges család fölajánlja munkaerejét a gazdagnak, hogy kenyérhez jusson; a másik megtámadja, és vereséget szenved. A szolgáló család a cselédek és napszámosok őse; a legyőzött család a rabszolgáké.

Nyomorult földgolyónkon lehetetlen, hogy a társadalomban élő emberek ne tagolódjanak két osztályra, az elnyomók és elnyomottak osztályára; e két osztály további ezer rétegre oszlik, s ezeknek a rétegeknek is különféle árnyalataik vannak.
Nem minden elnyomott tökéletesen boldogtalan. Többségük eleve beleszületett állapotába, s a szüntelen munka nem engedi, hogy túlságosan átérezze helyzetét; amikor mégis átérzi, háborúk robbannak ki, mint Rómában a néppárt harca a szenátus pártja ellen, vagy Németországban, Angliában, Franciaországban a parasztok háborúi. Mindezek a háborúk előbb-utóbb a nép leigázásával végződnek, minthogy a pénz a hatalmasok kezében van, s egy államban mindennek a pénz parancsol: egy államban, mondom, mert két nemzet között más a helyzet. Az a nemzet, amely jobban forgatja a fegyvert, mindig is le fogja igázni azt, amelynek több az aranya, de kevesebb a bátorsága.
Minden ember a hatalom, a gazdagság és a gyönyörök iránti meglehetősen erős hajlandósággal születik, továbbá szereti a lustálkodást; ennek következtében mindenki szeretné megszerezni a másik pénzét, asszonyát vagy leányát, szeretné, ha uralkodhatnék fölöttük, és ha valamennyi szeszélyét kiszolgálnák, valamint szeretné, ha semmit sem kellene csinálnia, vagy legalábbis csak olyat, amiben örömét leli. Látjátok tehát, hogy e gyönyörűséges hajlamoknak köszönhetően az emberek egyenlősége éppoly lehetetlen, mint az, hogy két prédikátor vagy két teológus professzor ne irigykedjék egymásra.
Az emberi faj jelenlegi állapotában csak akkor képes létezni és fennmaradni, ha számtalan sok olyan hasznos ember él, akinek az égvilágon semmije sincsen; nyilvánvaló ugyanis, hogy egy jómódú ember nem fogja otthagyni tulajdon földjét, hogy a te birtokodat művelje, s ha szükséged van egy pár cipőre, egy államtanácsos aligha fogja elkészíteni. Az egyenlőség tehát a világ legtermészetesebb és egyszersmind leglehetetlenebb dolga.
Minthogy az emberek, ha módjuk nyílik rá, mindenben mértéktelenek, igencsak túlzásba vitték az egyenlőtlenséget több országban elrendelték, hogy egy állampolgárnak nem szabad elhagynia azt a vidéket, ahol történetesen megszületett; e törvény értelme nyilvánvalóan ez: Országod oly rossz, és oly rosszul kormányozzák, hogy mindenkinek megtiltjuk a kivándorlást, nehogy az egész lakosság elmenjen. Járjatok el bölcsebben: támasszatok kedvet az alattvalókban, hogy otthon maradjanak, az idegenekben pedig, hogy odatelepedjenek
Minden embernek jogában áll, hogy szíve mélyén tökéletesen egyenlőnek tartsa magát a többi emberrel, de ebből nem következik, hogy egy bíboros szakácsa parancsolja meg urának, hogy főzze meg a vacsoráját; azt azonban bátran mondhatja: ,,Ember vagyok, akárcsak a gazdám; akárcsak ő, én is sírva jöttem a világra; ő is ugyanolyan rettegésben és ugyanolyan szertartások közepette fog meghalni, mint én; életműködésünk is egyforma. Ha a törökök elfoglalnák Rómát, s belőlem bíboros, a gazdámból meg szakács lenne, fölfogadnám szolgálatomba." Ez értelmes és helyes beszéd; ám addig, amíg a szultán el nem foglalja Rómát, a szakácsnak végeznie kell a dolgát, különben minden emberi társadalom romlásnak indul.
Vajon az, aki nem egy bíboros szakácsa és aki semmiféle államtisztséget nem visel, egy magánember, aki mindenkitől és mindentől független, de akit bosszant, hogy mindenütt pártfogó hangon vagy megvetéssel bánnak vele, világosan látja, hogy jó néhány monsignore sem nem műveltebb, sem nem okosabb nála, sőt nem is erényesebb, s ezért torkig van vele, hogy olykor előszobájukban ácsorogjon - vajon egy ilyen ember mit tegyen? Legokosabb, ha odébbáll.

- vissza -