XVII. A RENESZÁNSZ MŰVÉSZETE

Az újkor művészete, a reneszánsz, érett teljes szépségében a XV. század második felében a XVI. század elején bontakozik ki. Gazdag kivirágzását a gótikus művészetekben megfigyelhető világiasabb valószerűbb vonások készítik elő, s széles körű hatását a XVI. századon túl élő formái bizonyítják. A reneszánsz művészet fejlődése Itáliában és a Németalföldön elválaszthatatlan a polgárságétól. A polgári rend pártfogolta és nevelte; ahogy maga is - legnagyobb és legkisebb mestereinek alkotásaival - a fiatal polgári ízlés, tudás, világszemlélet tükre s egyben formálója volt.

A magyarországi reneszánsz művészetet az olasz nevelte. A realista törekvéseket mutató s a társadalmi átalakulással párhuzamosan megjelenő világi motívumok a hazai gótikában sem voltak ismeretlenek, ez volt alapja az itthoni reneszánsz gyors térhódításának. Magyarország és Itália művészi kapcsolatai már a reneszánsz első szárnypróbálgatása idején kialakultak. E korai magyar reneszánsz művészi tevékenységéről azonban bővebben szólnak írott forrásaink, mint az emlékek; a hajdani szobrok, festmények java a későbbi századok pusztításainak áldozata lett. Összeköttetéseink már a reneszánsz-előzmények korában, Nagy Lajos és Zsigmond uralkodása idején is gazdag gyümölcsöket érleltek. Magyar művészek vándoroltak Itáliába s megtelepedve ott, alkotásaikkal az olasz művészetet gyarapították, ugyanakkor itáliai mesterek látogattak hazánkba, s nálunk készített műveikkel az itthoni művészetek fejlődését, gazdagodását segítették. Alkotásaik a magyar művészetek történetének szerves formáló elemeivé váltak. Masolino, a fiatal reneszánsz első nagy mestere az 1420-as években tartózkodott Magyarországon, s itt Pipo Spano, az olasz származású főúr, Zsigmond király hadvezére, szolgálatában több, azóta elpusztult freskót festett. Később visszatérve Itáliába, magyarországi élményeinek hatása is megmutatkozott művein, egyik olaszországi falképén valószínűleg Veszprém látképét örökítette meg. Itthoni művei jelentős mértékben ösztönözhették a hazai festők munkásságát. Pannóniai Mihály 1415-től Ferrarában dolgozott s a Szépművészeti Múzeumban őrzött "A trónoló Ceres" című képének bizonysága szerint (a trónus díszítése idézi emlékezetünkbe az egyidejű magyar ötvös-műveket), bár nem szakadt el a hazai ötvösművészet hagyományaitól, festészete mégis szervesen ágyazódott az észak-olasz iskolák keretei közé.

Michele Pannonio(kimutatható 1415-től, meghalt 1464 előtt): Trónoló Ceres, olaj, tempera.

A magyarországi reneszánsz fejlődésmenete nagyjából három korszakra osztható.

1. Az első korszak Mátyás uralkodásának évtizedeire esik (1458-1490), az új stílus a királyi pártfogás alatt erősödik meg, s nem egyszer az itáliai művészetekkel egyenrangút alkot.
   
   
2. A következő korszak Mátyás halálától a mohácsi vészig terjed, ekkor lel otthonra a reneszánsz a főúri udvarokban is.
   
   
3. Végül történetének utolsó s leghosszabb szakasza a mohácsi vész után következő másfél évszázad. Ebben a időben válik a legszélesebb körben általánosan ismertté, termékenyíti meg a későgótikus jellegű polgári művészetet, vonja ösztönző hatása alá a népművészetet. Ebben az időben gyakorta keveredik az északival, e korszak vezet fokozatos átmenetekkel a magyarországi barokkhoz.

Gian Christoforo Romano (?): Mátyás-Beatrix dombormű, 1490 előtt, fehérmárvány és jáspis.

A magyarországi reneszánsz első korszakában, Mátyás uralkodásának évtizedeiben az olasz-magyar művészeti kapcsolatok tovább mélyültek. A királyi udvarban a legnagyobb itáliai mesterek művészete is képviselve volt. Tudjuk, hogy Mátyás Lorenzo Medicitől Verrocchio-bronz-domborműveket, a milánói Lodovico Morótól pedig valószínűleg Leonardóval festetett Madonna-képet kapott ajándékba. Filippino Lippi is dolgozott a magyar király számára. A nagy reneszánsz uralkodó szenvedélyes gyűjtő volt, őszinte barátja minden művészetnek, különös szeretettel foglalkozott az építészet kérdéseivel s nagy buzgalommal gyarapította híres könyvtárát. Az udvarában megforduló olasz követekkel építészeti kérdésekről is tárgyalt s rendeletet adott ki a budai házak rendbehozatalára. Olaszországi összeköttetései, építkezései, gyűjtő és mecénási tevékenysége érlelte meg a magyarországi reneszánsz művészet első gyümölcseit. A hazai reneszánsz művészet kibontakozása elválaszthatatlan személyétől, művészetpolitikájától; példamutatása ösztönző erő maradt halála után is. II. Ulászló király műpártoló tevékenysége Mátyásét utánozta, s a kor kimagasló mecénásai, mint Bakócz Tamás, Szathmáry György, a Báthoriak, Perényiek, Szapolyaiak ugyancsak Mátyás útján haladtak.

Báthory-Madonna, 1526, márvány. Bp. MNM

Mátyás király műpártoló tevékenységének első és legfontosabb tette a budai palota kibővítése és újjáépítése volt. Nagyszerű alkotását a későbbi századok háborúi, ostromai romba döntötték, de az egykorú leírások és az 1945 után meginduló nagyszabású ásatások során előkerült architektónikus töredékek mégis világos képet vetítenek elénk építkezésének gazdagságáról, szépségeiről. Mátyás új szárnyakat csatolt a korábbi gótikus épülettesthez s megkezdte Zsigmond király "Friss palotá"-jának átépítését is. Ezekben az új épületrészekben helyezte el híres könyvtárát. Az egykorú leírásokból ismerjük a palota belső helyiségeinek derűs művészi pompáját, árkádos udvarait, e feljegyzésekből tudjuk azt is, hogy a palota előtti udvaron mitológiai alakokat ábrázoló bronzszobrok voltak elhelyezve, s a homlokzatot a három Hunyadi bronzszobra díszítette. Az ásatások során előkerült töredékek, oszlopfejek, párkányok, mennyezet-faragványok stílusa történeti adatainkkal egybehangzóan igazolja, hogy a Mátyás-kori budai építkezések legfontosabb ihletője a firenzei építőművészet volt. Tudjuk: a firenzei Chimenti Camicia építész 1478-1491-ig tartózkodott Budán, majdnem bizonyos tehát, hogy ő volt e reneszánsz építkezések vezető mestere. 1479-ben kötött szerződést a Magyarországra behívott olasz asztalosokkal. A vezetése mellett hosszú éveken át tartó munka jelentősége kettős: a hazai reneszánsz architektúra első nagyszabású emlékével a későbbi építkezések mintaképét teremtette meg, s ugyanakkor a magyarországi reneszánsz művészet első hazai művelőit nevelte fel, az új stílus későbbi szélesebb elterjedésének alapjait vetette meg.

A budai vár építkezései mellett Mátyás másik nagy alkotása a visegrádi palota volt. Sorsa hasonló a budaiéhoz. A későbbi századok viszontagságai falait romba döntötték, köveit a környék lakói széthordták, csupán alapfalai és néhány faragványa maradt meg a föld alatt. Miként Budáról, a visegrádi palotáról is a hajdani leírások és a felszabadulás után új lendülettel megindult ásatások tájékoztatnak, ezekből szerzünk tudomást pompás gazdagságáról, alaprajzi elrendezéséről, művészi emlékeinek nagy kvalitásairól. A Róbert Károly és Nagy Lajos által létesített palota nagyszabású kiépítése Mátyás érdeme. Teraszos feljárója, udvara, függőkertje a legszebb olasz palotákkal tehette egyenrangúvá; az ásatások során feltárt északi szárny udvara, amelynek földszintjét gótikus kerengő övezte s emeletén reneszánsz loggia húzódott, jól szemlélteti a két stílusformának Mátyás építkezésein gyakori szerves egybeforrását. Az egyes építészeti elemek stílusa egyezik a budai faragványok stílusával. Mátyás építkezéseinek és a két palotának nagy történeti jelentőségére figyelmeztet, hogy ezekhez hasonlóan díszes, gazdag, közvetlen olasz ihletésű alkotás Itálián kívül, az Alpokon túl másutt nem keletkezett.
Az ásatások során előkerült alapfalak és építészeti faragványok mellett két kiemelkedő jelentőségű vörösmárvány emlék nyújt jó képet a Mátyás udvarában meghonosodott szobrászat művészi színvonaláról.

Visegrádi Madonna, 1480k.

Régóta ismert az egykori kápolna ajtaja fölé helyezett félköríves timpanon a Madonnával és a kis Jézussal (az ún. Visegrádi Madonna), az északi szárny udvarán felállított díszkút három oldallapja, nagyméretű tálja és figurális része a negyvenes évek elején került elő. Ez utóbbi 1480-1485 táján készült, s a Mátyás környezetében dolgozott olasz mesternek tulajdonítható. A magyarországi reneszánsz szobrászat legszebb emlékei közé tartozik, jelentősége az ország határain is túlnő; fennmaradt alkotóelemei az olasz quattrocento díszkutak tiszta típusát őrzik.
Mátyás építkezéseinek két központján, Budán és Visegrádon kívül hosszú a sora azoknak az épületeknek, amelyeket ő emeltetett, amelyeknek újjáépítését, kibővítését ő kezdeményezte, szorgalmazta és támogatta. Új kezdeményezés volt a reneszánsz koráig ismeretlen villák építése. Mátyás villái közül a budapesti Hidegkúti út mellett emelt nyéki nyaralóját tárták eddig fel. Tudjuk, hogy megkezdte a pozsonyi egyetem építkezését, és sokat foglalkozott egy állandó Duna-híd létesítésének gondolatával. Nagy gondot fordított a délvidéki várak építkezéseire s számos rendeletet adott ki, amelyekkel városok és falvak, világiak és egyháziak építkezéseit támogatta.

E hatalmas arányú királyi építőtevékenység volt a fiatal reneszánsz művészet legfőbb ösztönzője. Mátyás uralkodásának utolsó évtizedében honosodott meg az új stílus a királyi székhellyel szoros kapcsolatot tartó főrangúak udvarában is; az 1480-as évek több emléke tanúskodik arról, hogy a reneszánsz térhódítása mind szélesebb területekre terjedt ki. Otthonra lelt az esztergomi érsek udvarában, ahol Estei Hippolit olasz és magyar mestereket foglalkoztatott. Az esztergomi ásatások során előkerült töredékek tanúsága szerint az érseki palotán és székesegyházon a reneszánsz jegyében építkezett. Pilismaróton villát építtetett. Báthory Miklós váci püspök is a reneszánsz művészet egyik legjelentősebb pártfogójává vált. Nógrád várát újjáépíttette, váci palotájából finoman mintázott faragványok kerültek elő. Távolabb, Bácson, a reneszánsz építkezések mecénása Váradi Péter volt. S e jelentősebb központok mellett tovább lehetne sorolni a kisebb emlékeket, amelyek mind beszédes tanúi a Budáról kiinduló s fokozatosan az ország távolabbi területei felé haladó reneszánsz hullámverésének.
A magyarországi reneszánsz építkezések emlékét idéző adatok és töredékek viszonylagos gazdagsága mellett jóval kevesebb adatunk és emlékünk maradt meg az új stílus jegyében született hajdani szobrászat alkotásai közül. De a forrásainkban említett budai bronz szobrok, valamint a Visegrádon előkerült Madonna és díszkút, továbbá az ún. Diósgyőri Madonna és valószínűleg a budai Nagy-boldogasszony-templom díszéül szolgált, töredéke a mészkő: Mária- és Angyal-szobor tanúsítja, hogy a reneszánsz figurális szobrászat sem kvalitásaiban, sem arányaiban nem maradt az építkezések mögött. Reneszánsz szobrászaink alapos művészi készültségéről a figurális vagy akantuszleveles és gyümölssfüzéres motívumokkal díszített architektónikus faragványok tájékoztatnak.

A szobrászaténál is kevesebb emléke ismeretes a hajdani monumentális festészetnek. A reneszánsz freskók, táblaképek a reneszánsz palotákkal együtt pusztultak el; a felvidéki és erdélyi templomok számára készült szárnyasoltár-festmények pedig a nyolcvanas évek során még nem mutatnak közös vonásokat a királyi és főúri udvarokban virágzó új stílussal. Az elveszett emlékekért Mátyás híres könyvtárának a pusztulástól megmenekült, miniatúrákkal díszített becses kötetei kárpótolnak.
A gazdag díszítésű kéziratok részben Itáliából, részben a Budán alapított miniátor műhelyből kerültek a királyi könytárba. Mátyás Firenzében a legjobb miniátoroknál, Attavantenál, Gherardónál és másoknál rendelte kódexeit. Hazai könyvfestő és másoló műhelyét nem kevésbé tehetséges itáliai művészek bevonásával szervezte meg. Többet közülük név szerint is ismerünk, a firenzei Francesco Rosselli mellett a milánói Fra Zoan Antonio Cattaneo "a királyi könyvek miniátora" és a dalmát Felix Ragusanus a legnevezetesebb. Velük együtt a mintegy harminc miniátor munkásságát egybefogó műhelyben valószínűleg több magyarországi festő is dolgozott. A műhely a királyi udvar igényeinek kielégítésén kívül a főpapok számára is másolt, díszített könyveket, sőt Mátyás halála után II. Ulászló uralkodása idején is folytatta tevékenységét.
Mátyás rendszeres és következetes gyűjtése eredményeképpen, művészi becsét tekintve, a korszak egyik legjelentősebb könyvtára alakult ki a budai palotában. Az uralkodó halála után azonban a Corvina lassú hanyatlásnak indult. Előbb az udvarba bejáratos főpapok szerezték meg a gyűjtemény egy-egy szép darabját, később Mátyás utódai könnyedén elajándékozták vendégeiknek, híveiknek a nagy királytól alapított könyvtár számos kötetét. Végső pusztulása, szétszóródása azután következett be, hogy Budát felszabadították a török megszállás alól. A páratlanul gazdag együttesből korunkra mindössze másfélszáz kötet maradt, de ezek is - a különböző európai könyvtárakban szétszóródva - világos fényt vetnek a Mátyás pártfogása alatt nevelkedett miniatúra művészet reneszánsz érettségére, stiláris jellemvonásaira. A derűs és élénk színezésű miniált lapokat gazdag virág- és gyümölcsmotívumok díszítik, figurális részleteik híven tükrözik a reneszánsz életvidám, világi hangulatát. Festői díszítésük módja a pompaszerető, művészetkedvelő budai királyi udvar nagy igényeit illusztrálja.

A magyarországi reneszánsz második korszakában, amely nagyjából Mátyás halálától a török megszállásig, 1526-ig, illetve a XVI. század harmincas, negyvenes évekig tart, a stílus hatósugara szélesen kiterjed, súlypontja Budáról a főrangúak udvarába tevődik át. Az újabb központok kialakulását részben a stílus növekvő expanzív ereje, részben a központi királyi hatalom hanyatlása mozdította elő. Reneszánsz elemek, részletek kerülnek a gótikus épületekre, reneszánsz emlékekkel találkozunk az ország távolabbi területein is, a Dunántúl nyugati, a Felvidék északi részén és Erdélyben. II. Ulászló uralkodása első idejében folytatja ugyan a Mátyástól megkezdett építkezéseket, de gyengülő hatalma következtében Buda a művészet területén fokozatosan elveszti korábbi vezető szerepét.
A királyi udvarnál is jelentősebb központ alakul Esztergomban, a Mátyás környezetében nevelkedett Bakócz Tamás székhelyén. A nagyhatalmú érsek legkiemelkedőbb alkotása, az egész magyarországi reneszánsz építészet legszebb emléke, az 1507-ben a régi székesegyházhoz épített, majd 1823-ban az új székesegyházba foglalt Bakócz-kápolna. A görögkereszt alaprajzú kápolnát új kupola fedi, oldalfalait díszes félpillérek keretelik, négy fülkéjének íves mennyezetét kazettás faragványok borítják, a félpillérek és a félköríves fülkék vonala által határolt belső falmezőket finoman faragott növényi indadísz ékesíti. Belsejének vörösmárvány borítása meleg, ünnepélyes hangulatot áraszt. Nemesen arányos térkompozíciójának, kifinomult részletformáinak legközelebbi stiláris rokonai a századforduló építészetében találhatók meg, nagytehetségű tervező mestere Giuliano da Sangallo közelében szerezhette magasrendű művészi tudását. Firenzéhez vezet a kápolna fehérmárvány oltára is, melyet Andrea Ferrucci 1519-ben Bakócz megrendelésére az arnóparti városban faragott. Az építmény tiszta és érett reneszánsz formáival jelentős hatást gyakorolt az egykorú magyar művészetre; a menyői templomnak Johannes Fiorentinustól faragott kapuja közeli rokona.
Öt évvel a Bakócz-kápolna építése után, 1512-ben készült e korszak másik jelentős magyarországi reneszánsz épülete, a gyulafehérvári Lázói-kápolna. Formáin az észak-olasz építészet hatása és a helyi hagyományok érvényesülése egyaránt megfigyelhető. Mestere magyarországi művész volt, nem szakadt még el teljesen a gótikus stílustól. Alkotására a játékos könnyedséggel alkalmazott szobordísz jellemző. Az erősen megviselt domborművek vallásos és világi mitológikus jeleneteket örökítenek meg. Töredékes, az idő viszontagságaitól megviselt felületeik miatt hajdani nemes szépségükre csak a gazdag képzelet következtethet, de fő formáikból világosan olvasható, hogy stílusuk nem volt mentes a gótikus örökség hatásától. A kápolna nyugodt és nagy külső falfelületeit a díszes kiképzésű kapu, a kapu feletti erős párkány, e fölött a hármas ablak, illetve fülke-tagozás s a homlokfal két sarkának domborművekkel ékített, pillérszerű kiképzése élénkíti. A bejárat feletti belső zárókövön a Madonna előtt térdelő donátor képében az alapító Lázói János jelenik meg.

Külön kell megemlítenünk a Nyírbátor gótikus templomának XVI. század eleji reneszánsz részleteit. Kettős kapuja nyugodt és egyszerű formájával, ülőfülkéje laposan faragott, tartózkodó és nemes ízlésű faragványaival vonja magára figyelmünket. E reneszánsz építészeti részletek a Báthoryak bőkezű mecénási tevékenységét dicsérik. A templom intarziákkal díszített, gazdagon faragott, 1511-ből származó padjai (stallumai) a legszebb reneszánszkori magyar bútorok közé tartoznak. E padok már az újjáformálódott magyar iparművészet beszédes tanúi. A központ ebben a vonatkozásban is Mátyás budai udvara volt. A várbeli ásatások az iparművészet használati és dísztárgyai mellett egy kerámiaműhely maradványait is napvilágra hozták, s e műhely hajdani létezése bizonyítja az élet minden területén megnyilatkozó művészi igények fokozódását. Új díszítőelemek ékesítik a kerámia, a fém, a bőr (e téren a Corvinák kötései külön is említésre érdemesek), a textil és az üvegművészet emlékeit. Fejlődésük, életük elválaszthatatlan az építészet és az ábrázoló művészetek történetétől.
A tiszta és egyszerű szerkezetű nyírbátori szentségtartó fülke alsó részén a Báthoryak címerével, fent félköríves záródású, angyalfejjel díszített timpanonnal átmeneti műfajt képvisel az építészet és szobrászat között. Hasonló megoldású, kisebb vagy nagyobb méretű faragványok másutt sem ismeretlenek az országban. A pesti belvárosi templom két tabernábkuluma 1507-ben készült, dekoratív összhatását ízléses tartózkodással alkalmazott növényi ornamentumai mellett a középső mezőjében és timpanonjában magasdomborműként megjelenített alakok teszik gazdagabbá. E tabernákulumok szerkezete lényegében azonos. Alsó részükön talapzati vagy konzolos kiképzés látható, két oldalukon két díszesen ékített félpillér fogja közre a szentségtartó fülke bemélyedését - a két pesti tabernákulumon a két félpillér által határolt térben egy belső architektúra domborműve is látható - e középső mezőt felül szélesebb vízszintes és gazdagon faragott tagozat zárja le, majd erőteljesen profilozott párkány választja el a pálmalevél mintájú akrotérionokkal gazdagított, félköríves záródású timpanontól. Szép példája e típusnak Szathmáry György pécsi tabernákuluma, amely a Bakócz-kápolnához hasonlóan, ugyancsak a firenzei kora-cinquecento hatásáról beszél.

A századforduló évtizedeinek szobrászatában jelentős külön csoportot alkot az ugyancsak közös típust követő sírkőszobrászat. A szerkezetükben, ornamentális részleteikben reneszánsszá váló címeres sírköveknél fontosabbak a figurálisak, melyek a reális emberalak-ábrázolás és a portrészobrászat fejlődéstörténetének jelentős állomásai. E reneszánsz síremlékek leggyakrabban említett példája Szapolyai Imre (elhunyt: 1487) és Szapolyai lstván (elhunyt: 1499) szepeshelyi sírköve. A korábbinál nemcsak a márványlap szegélyén körbefutó felirat antiqua betűi figyelmeztetnek a reneszánsz ízlés jelentkezésére, hanem a kompozíciónak négy angyallal és a felső két sarokban akantusz levéldísszel gazdagodó jellege is, szimmetrikus elrendezése, architektónikus kerete. A későbbinél pedig a domborművű figurák plasztikusabb megmintázása, az alakok nagyobb valószerűsége és a bal felső sarokban az elhunyt zászlaja mögül előbukkanó oszlopfej és ív reneszánsz formája vall az új stílusra. A két szepeshelyi sírkőlap valóságos iskolát teremtett a Felvidéken, közvetlen hatásuk alatt keletkezett Tarczay Tamás héthársi és Perényi Imre tőketerebesi sírköve. Az utóbbi faragójában olasz vagy olasz iskolázottságú mester sejthető. Kétségkívül itáliai művész alkotása e típus másik délvidéki emléke, a szerémaégi Ujlak templomában Ujlaki Lőrinc (elhunyt: 1524) sírlapja. Olaszos jellege teszi nevezetessé Johannes Lulay (?-1521) szász királybíró sárkövét is: a nagyszebeni templomban levő vörösmárvány emlék világosan válik el a német művészettel szoros rokonságban álló szász stílustól, s a buda-esztergomi reneszánsz hatását tükrözi. Valószínűleg készen került Nagyszebenbe.
Gazdag sírkőszobrászatunk, de más s ezúttal nem említett dekoratív faragványaink tanúsága szerint is az olasz művészet hatására, a hazánkban dolgozó itáliai mesterek ösztönzésére, itthoni művészeink is fokozatosan elsajátították az új stílus törvényeit. Ennek az itáliai mintaképeken nevelkedett, gyökeresen magyarországivá vált hazai reneszánsz szobrászatnak legszebb és legjellegzetesebb emléke az 1526-ban készült Báthory Madonna. Egykor valószínűleg a nyírbátori templomot díszítette, a kis Jézus stiláris rokona a nyírbátori szentségtartó fülke angyal-alakjában fedezhető fel. Mesterünk olasz szobrász környezetében szerezhette tudását, a Madonna-ábrázolásnak e típusa gyakran fordul elő a XV. század végi firenzei szobrászatban. A félalakos Mária s az előtte a dombormű alsó pár-kányán álló göndörfürtű ruhátlan kis Jézus kedves közvetlen megmintázása, a Mária feje fölött a koronát tartó két angyalka naiv bája, a dombormű három szélén körbefutó dekoratív díszítés egyszerűsége jól jellemzi a magyarországi reneszánsz szobrászat e kiemelkedő emlékét. De az alakok meg-mintázásának kemény módja, biztos és higgadt kompozíciója, újszerű hangja, hiánytalan reneszánsz szépségei ellenére is elvéthetetlenül választja el emlékünket a hasonló itáliai Madonna-ábrázolásoktól. Azok lágyabb, bensőséges érzelmekkel telítettebb hangjával szemben Báthory András Madonnája naivabb, tartózkodóbb.
A XV-XVI. század fordulójának egy-két évtizede az itáliai eredetű reneszánsz művészet szélesebb elterjedésének s ezzel egyidejűleg az északi reneszánsz formák meggyökeresedésének korszaka. Ez északi hatások főleg a szobrászat és festészet emlékein olvashatók le. A Felvidéken az osztrák reneszánsz ösztönzésére készült legjelentősebb, egyedülálló emlék a fehér mészkőből faragott pozsonyszentgyörgyi főoltár. Mestere nem tartozott a kiemelkedő tehetségek közé, de alkotását a magyarországi szobrászat fejlődése szempontjából különösen fontossá teszi, hogy olyan időben készült, amikor ismert oltáraink fából készültek, a faragott és festett szárnyasoltárok típusát követték. A pozsonyszentgyörgyi Szent György főoltár kompozíciója csak távolról emlékeztet a szárnyasoltárok szerkezetére. Anyaga, díszítési módja, dekoratív motívumai világosan jelzik az új stílus térhódítását. Ábrázolásainak súlyossága, jeleneteinek és dekoratív elemeinek zsúfoltsága félreérthetetlenül mutat stílusának északi eredetére.

A szobrászathoz hasonlóan kettős arculatú az egykori festészet is. Míg a főrangú paloták falképeit, valószínűleg táblaképeit is az olasz művészet ihlette, addig a felvidéki és a németlakta erdélyi városokban megmaradt festményeinket elsősorban északi hatások formálták. Az előbbi típus legszebb példái az esztergomi palota egyik szobáját díszítő jelenetek, töredékek. Az 1500 tájáról származó négy erény alakja jó képet nyújt a főúri paloták belső freskódíszeinek jellegéről. Feltehetően hasonló falképek borították a budai várpalota falait is. Esztergomi képeink mestere Filippino Lippi követője, talán az okiratokban szereplő firenzei Albert festő volt. Hasonló ép ábrázolások más palotáinkban, várainkban nem maradtak meg, de a régebbi leírásokban még említett töredékek bizonyítják, hogy az esztergomiakhoz hasonlóan díszes freskók borították falaikat. Az olasz ízlést követő főúri falképeknél nem ismerjük jobban a német rokonságú polgári freskókat sem. Ahogy az olasz típus fő vonásaira az esztergomi erényalakokból következtethettünk, úgy, északi stílusigazodásra a Dürer-kompozícióktól és a dunai iskola hatásától ihletett 1520-i vörösklastronai passiójelenetek vagy a határozott realista értékeket mutató lőcsei Utolsó ítélet, Erdélyben a Makray Márton és Gergely számtartótót megrendelt s 1522-ben Vince mester által festett vízaknai freskók figyelmeztetnek.

Hajdani táblaképeink közül az itáliai ihletésű, főúri megrendelésre készült festmények kivétel nélkül elpusztultak. Így ismert tábláink - az erdélyi és felvidéki szárnyasoltárokat díszítő képek - reneszánszkori táblaképfestészetünkről egyoldalú képet rajzolnak. Legnagyobb részük még a gótikus stílus továbbélését bizonyítja; reneszánsz jellemvonásaikat az északi művészetek, a polgári freskóhoz hasonlóan, Dürer és a dunai iskola hatásának köszönhetik. A széles körben terjedő reneszánsz művészettel szövődött kapcsolataikról világiasodó hangjuk, életszerűbb előadásmódjuk mellett nemegyszer a kisebb részletek - mint az ábrázolt architektúra vagy keretdísz reneszánsz jellege, az oltár szerkezetének párkánnyal tagolt, félköríves timpanonnal koronázott reneszánsz formája - tanúskodnak. E reneszánsz vonásokat öltő táblaképfestészet emlékei közül csupán példaként említjük, hogy a besztercebányai Szent Borbála és a lőcsei főoltár képein reneszánsz építészeti elemeket, tereket örökített meg a festő, hogy a szászfalvi Szent Ilona és Egyed oltár vagy a Szépművészeti Múzeumban őrzött kisszebeni Angyali Üdvözlet oltár képein a dunai iskola ösztönzése olvasható le. Reneszánsz jellegű díszítőmotívumaival tűnik ki a lőcsei Szent Anna és a szepesszombati Szent György oltár, az oltárépítmény szerkezeti átalakulása a szászsebesi és a segesdi oltárnál figyelhető meg világosan. Végül a csíki reneszánsz oltárművészet becses emléke a Szépművészeti Múzeum Csíkménasági szárnyasoltára.

Önálló műfajként kell méltatnunk az erdélyi festett kazettás mennyezetek divatját, ami széles körben kedveltté vált és a reneszánsz festészet legtovább élő, nagy népszerűségnek örvendő gazdag ága volt. Gyökerei más műfajokhoz hasonlóan ismét az itáliai művészethez nyúlnak, majd itthon a népművészeti gyakorlattal fonódnak szorosan egybe. Figurális és növényi díszítőmotívumai egyenesen az olasz eredetű reneszánsz formakincsből származtak s termékeny ösztönzőivé váltak a reneszánszhoz egyre jobban vonzódó népi művészi képzeletnek. E műfaj két legszebb erdélyi példája az 1510-es évek végén készült gogánváraljai és az 1526-ból származó ádámosi festett famennyezet.

Az ország középső területei a mohácsi vészt követően török megszállás alá kerültek s az ekként előálló új politikai és gazdasági helyzet a magyarországi művészetek fejlődésmenetének új ütemét szabta meg. Az ország Mátyás-kori nagyhatalmi helyzete aláhanyatlott, kulturális központunk, Buda, török kézre került, Észak-Magyarország és a Dunántúl meg nem szállott területe a bécsi udvar gyarmatává lett. Egyedül Erdély őrizte több-kevesebb sikerrel függetlenségét. Országunk három részre bomlása - természetesen - kihatott művészi életünkre is, megszakadtak vagy meglazultak azok a korábbi eleven kapcsolatok, amelyek művészetünket szorosan fűzték az itáliaihoz, a szomszédos osztrákhoz és némethez. Így, részben a politikai helyzet miatt, részben pedig a magyar ízlés sajátosságaiból következően, művészetünk XVI. és XVII. századi fejlődésére a későreneszánsz stílus nyomta rá bélyegét. A magyarországi fejlődéshez hasonlóan alakult a szomszéd országok művészetének története is. A korábbi királyi és főúri-főpapi mecénás udvarok szerepét a vidéki fő- és köznemesség, valamint a polgárság veszi át. A reneszánsz stílus széleskörű, a legkisebb falusi parasztházakig ható elterjedése s ugyanakkor Magyarországnak a nemzetközi művészi élet fő sodrától való távolkerülése sajátosan helyi s számunkra éppen ezért különösen becses stílusformák, egyéni színezetű típusok kialakulását eredményezte. E XVI-XVII. századi reneszánsz emlékeink közül, a későbbi bontások, átépítések ellenére is a legnagyobb számban épületeink maradtak meg. Kevesebb a szoborművünk, s a legjobban festményeink fogyatkoztak meg. XVI-XVII. századi épületeink - mint szobraink és festményeink is - három csoportra oszlanak. Helyi, egyéni színezetük szerint különböznek a dunántúli, a felvidéki és az erdélyi emlékek.

A gazdag változatosságú építészetnél jóval szerényebb keretek között élt és lassabban fejlődött e korszak szobrászata. Majdnem kizárólagos területe - a Dunántúlon, Felvidéken és Erdélyben egyaránt - a síremlékplasztika és az építészettel szoros kapcsolatot tartó díszítőszobrászat volt.
A történeti fejlődés során, bár feladatát nem tölthette be maradéktalanul, többre hivatott az előbbi. A szobrászok ragaszkodtak a XVI. század harmincas, negyvenes éveiben kialakult típusokhoz s kezüket erősen kötötték a megrendelők konzervatív kívánságai is. Így újabb plasztikai alkotásaink a nagyobb kompozíciók, az elmélyültebb realista mintázás terén a múlttal szemben jelentős változást nem hoztak. Az elevenebb, valószerűbb szobrászi ábrázolás kibontakozását nagy mértékben akadályozta az is, hogy a sírkőmegrendelések csak a domborműfaragás gyakorlatát biztosították s nem nyújtottak lehetőséget kerekplasztikai kompozíciók tervezéséhez. Jelentősebben nem segítették a realista fejlődést a sírkőszobrászat profán vonásai sem; az egyházi korlátok helyett a halotti ünnepélyesség konvencionális kötöttségeit rótták a művészre. Ezért e művek későreneszánsz jellemvonásai nem is annyira kompozícióban, előadásmódban, belső tartalomban, mint inkább a járulékos elemekben, az újabb divatú ruházatban, az újabb típusú ornamentikában nyilatkoznak meg.
A hagyományos felvidéki figurális sírkövek között az 1543-ból való lőcsei Thurzó Elek epitáfiumot új kompozíciója - a keresztre feszített Krisztus kétoldalán (reneszánsz architektónikus háttér előtt) az elhunyt és családjának tagjai térdelnek -, az 1600-ban készült Görgey-síremléket kétfigurás megoldása teszi nevezetessé. Nádasdy Tamás (?-1562) lékai tumbája az olasz ízlésű sírláda-típus korábbi példája. Egyidejű és kevéssel későbbi Izabella királyné (?-1559), valamint János Zsigmond gyulafehérvári szarkofágja. Mindkettő homloklapjára mozgalmasabb kompozíció került, a királyné tumbáját az irgalmas szamaritánus története, János Zsigmondét várostromjelenet díszíti. Patócsy Zsófia (?-1583) síremléke, mely oldallapjain három-három virágbővel van ékesítve, s Küküllővárról került a kolozsvári múzeumba, egyéni ízével, népies zamatával tűnik ki. A század végén újabb változatként jelentkezik a kizárólag növényi ornamentikával borított sírláda, ennek példájaként Haller Gábornak és feleségének fehéregyházi s ugyancsak a kolozsvári múzeumban őrzött tumbáját említhetjük meg. Végül a síremlékek XVII. századi két különböző típusának képviselőjeként kell szólnunk Apaffi György németes szellemű, zsúfolt díszítésű, a Szépművészeti Múzeumban látható almakeréki síremlékéről, mely a nagyszebeni Elias Nicolai műve, valamint a kolozsvári Diószegi Péter olasz stílust követő munkájáról, Sükösd György sírkövéről. A későreneszánsz dekoratív szobrászat legjelentősebb emlékei Erdélyben születtek; a dús virágornamentikával borított s a népművészettől már elválaszthatatlan faragványok között a kolozsvári Farkas utcai templom pompás szószéke a legismertebb.

A szobrászatnál változatosabb és színesebb arculata volt a festészet. Bár kevés emléke maradt korunkra, mégis e másfél évszázad többirányú festői tevékenysége ismert példáinkból és írott forrásainkból világosan bontakozik ki előttünk. Felvirágoztatásában nagy szerepet játszott az ellenreformáció küzdelmeiben megerősödött katolikus egyház, amely első barokk templomait külföldről behívott mesterekkel díszíttette. A gazdag stukkókkal borított mennyezetek mezőiben egyszerűbb, kiegyensúlyozottabb kompozíciójú, formájú, még reneszánsz örökséget őrző ábrázolások jelennek meg. Itt említhetjük meg, hogy a Nagyszombati egyetemi templom főoltára oszlopaival, fülkéivel, értelmesen tagozott szerkezetével ugyancsak reneszánsz megoldású. A nagy egyházi központoktól távolabb eső kisebb falusi templomokban, az 1610-ben az árvai várkápolna számára festett, majd Necpálra került allegorikus ábrázolású oltárkép tanúsága szerint, változatlanul él tovább a reneszánsz formakincs. XVII. századi festményeink között gyakran találkozunk még gótikus szerkezetű, de reneszánsz ízléssel formált festett szárnyasoltár típussal is, a legtöbb közülük Erdélyben készült. Ilyen az 1629-i doborkai vagy az 1675-i csíkdelnei oltár.

A világi festészet erősebb reneszánsz kapcsolatokat tartott, mint az egyházi. Legnagyobbrészt a helyi mesterek kezén fejlődött, a speciálisabb hazai igényeket elégítette ki. Világi freskók díszítették a főúri palotákat, kastélyokat, a kevés fennmaradt emlék közül a nagybicsei vár árkádos folyosóját ékesítő, idegen és magyar hősöket ábrázoló falképek a legismertebbek. A sárospataki vár egyik szobájának mennyezetén és falain XVII. század eleji allegorikus nőalakok és a virágos erdélyi reneszánsszal rokon ornamentális festés jelenik meg. Nem volt ismeretlen e típus a polgárság körében sem, a lőcsei városháza déli oldalfalára 1615-ben az erények alakjai kerültek. Sajnos igen kevés emléke maradt a világi épületek külsejét borító hajdani sgrafitto díszítésnek. A táblaképfestészet körében a reprezentatív, álló egész alakos arcképek, a ravatalképek és epitáfiumok a leggyakoribb műfajok. Míg az előbbi kettő főleg a főurak, a vagyonos nemesség igényeit elégítette ki - a vidéki várkastélyok a családi portrék gazdag sorozatait őrizték -, addig az epitáfiumképek a polgárság körében is kedveltek voltak. A kor hagyománytisztelő szemléletmódját bizonyítják az arcképek, ezeket nemegyszer csekélyebb mesterségbeli tudással festették. Piktoraink javarésze hazai és a vezető európai áramlatokkal elevenebb kapcsolatokat alig tartó művész. Stílusukról szemléletes képet nyújt a Történeti Múzeum Batthány Kristófot és I. Rákóczi Györgyöt ábrázoló életnagyságú portréja. Az arcképekkel azonos festői felfogásról valló ravatalképek közül Illésházy Gáspár és Rákóczi Lászlóné képét említjük. Az epitáfiumok sorában a Zmeskál és a Szépművészeti Múzeum Rozsályi Kun epitáfiuma ad képet e műfaj jellegzetes vonásairól.
Nem lenne teljes a kép, ha a magyarországi későreneszánsz festészet ismertetése során nem emlékeznénk meg a XVII. századi virágdíszes kazettás mennyezetekről. A marosszentgyörgyi rk. templom mennyezete és a vistai református templom karzata tanúsítja e művészeti ág hosszú életét. Mindkettő a XVI. század elején született első kazettás mennyezetek útján halad.

Falfestés

Nemcsak az építészetben, a festészetben is megmutatkozik a reneszánsz és a gótikus stílus együttélése. A Daróci János románok elleni harcát és halálát megörökítő freskó, amely a budai palotát díszítette és csak említésből ismerjük, 1474-ben keletkezett s alighanem helyi mester gótikus műve volt, talán a Szt. László-legenda modorában. A vajdahunyadi freskók töredékesek, de ugyancsak helyi mester gótizáló művei. Az írott forrásokból tudjuk, hogy Budán a könyvtár és a trónterem mennyezetét horoszkópot ábrázoló freskók, a falakat pedig a hét főerény díszítette. Ezek éppen úgy reneszánsz festmények lehettek, mint az e korból ránk maradt esztergomi palota erényfreskói, a boltozatát díszítő Állatöv, a nap s a bolygók diadalmenete.
Az esztergomi freskók stílusa Filippino Lippi valamelyik tanítványára vall. A művészt Mátyás meghívta Budára, de maga helyett képeket küldött s lehetséges, hogy egy tanítványát. Az esztergomi erényeket a kutatás Firenzei Albert mesternek tulajdonítja, aki 1491-ben itt Beatrixnek dolgozott. Nem Lippi volt az egyetlen, aki Mátyás királlyal kapcsolatba került, egykori forrásokból tudjuk, hogy Mantegna, Botticelli, Leonardo, Cosimo Tura is dolgozott a magyar királynak. Pollaiuolo például egy trónkárpit terveit küldte, amelyet le is szövettek. A királyi mecenatúra bizonyára nem maradt hatástalan a közvetlen környezetre sem, de ennek nyomai - ellentétben az építészeti töredékekkel - nem maradtak ránk.
Távoli visszfénye az udvari kultúrának a besztercebányai Thurzó-ház (ma múzeum), amelynek termeit 1480-90 táján dús növényi ornamentika között figurális jelenetek díszítik. Jobbára bibliai tárgyuk mellett Mátyást s címerét is felfestette a gótikus stílusban dolgozó mester. Hasonló lombdíszes dekoráció országszerte divatos lehetett, mert Erdélyben néhány évtizeddel később így díszítették a székelydályai (Daia) ref. templom boltozatát is. A Jagelló-kori magyar címer mellett a székely címer, Brassó, Nagyszeben címere a XVI. sz. első negyedére datálja a kis falusi templom pompás festését.

Táblaképek

A falképek pusztulásáért csak kevéssé kárpótol az a tény, hogy korszakunkból maradtak ránk legnagyobb számban fára festett képek, többnyire a szárnyasoltárokból, valamint az, hogy nemcsak a képek száma növekedett meg, hanem művészi érték szempontjából is ezek a legjobbak. Bár az ország centrumából most sem ismerünk semmit, de feltehető, hogy 1476-ban már festőcéh működik Budán.
Talán a budai festészettel állt kapcsolatban az a magát GH névbetűkkel szignáló mester, akinek Angyali üdvözlete 1471-ből Mosócról (Mosovce) maradt ránk (Nemzeti Galéria). A feltevést azzal indokolják, hogy megrendelője Csáktornyai Ernust János a király kincstárnoka volt. Miként a faszobrászatban, a táblaképfestészetben is jól elhatárolható iskolák alakulnak ki. A bányavárosok festészetében korban az élen a Jánosréti mester áll, akinek a kis falu templomában álló oltára feltehetően a szomszédos Körmöcbányáról került oda, majd a Nemzeti Galériába. Tőle származtatják a garamszentbenedeki főoltár kálváriáját is (Esztergom, Keresztény Múzeum, 1476 körül). Nyúlánk, elegáns alakjai szinte szenvedélymentes résztvevői a jelenetnek. Szoborszerűen zárt kontúrjuk alapján felteszik, hogy szobrokat is faragott. A jelenet hátterébe festett bájos tájképet és városképet gazdagon díszített aranyalap zárja. Köréhez tartozhatott a magát BE szignóval jelölő festő, aki 1494-ben a Szabolcs megyei Csegöld templomának oltárát festette (Esztergom, Keresztény Múzeum).
E táj legjelentősebb mestere azonban 1506-ban készítette oltárát, minden bizonnyal Selmecbánya részére s ezen (a feltámadás jelenetének koporsóján) magát szignóval jelezte. Az oltár később Hontszentantalra került, majd onnan négy passiókép az esztergomi Keresztény Múzeumba, Mária és Erzsébet találkozása a Nemzeti Galériába, Krisztus születése pedig a selmecbányai múzeumba. A kutatás az ő művének tartja a Lille-i múzeum Háromkirályok imádását és a Varsói Nemzeti Múzeumban őrzött Levétel a keresztről-t.

MS mester: Keresztrefeszítés, 1506 Selmecbányáról, fa, tempera.Esztergom Keresztény Múzeum

Mesterünk kétségtelenül az északi festészet legnagyobb művészei közé tartozik s olyan kiemelkedő tehetségekhez hasonlítható, mint az isenheimi oltárt alkotó Grünewald. Korának szokása szerint nem a valóság, hanem metszetek után dolgozott. Elsősorban Schongauert követte, de ismerte a nagy flamand festőt, Roger van der Weydet és Dürert is. Járt Itáliában s valószínűleg az 1500-as szentévben megismerte a reneszánsz nagy mestereket. Mindezek a művészi élmények drámaian felfokozott egyéniségének szűrőjén keresztül a bibliai történet szinte expresszív elbeszélőjévé fokozták. Izgatott gesztusok kísérik a passió drámájának eltorzult arcú résztvevőit, de hasonló izgalom mozgatja meg ruházatukat is. A háttérben megfestett kisebb jelenetek pedig megelevenítik a passiónak a nagy képeken nem ábrázolt összekötő eseményeit. Az újabb kutatás a hiteles szignatúra ellenére a képek festőjét a magát MZ-vel jelölő német mesterben ismeri fel, akinek eddig csak metszeteit tartották nyilván. Alátámasztja a fenti véleményt az is, hogy MS mester művészetének előzménye, sőt hatása is alig mutatható ki a bányavárosok művészetében, bár kétségtelenül járt itt, amit jellegzetes magyarosfejei is bizonyítanak. Egyedül a megrendelő János plébános miatt - aki kétségtelenül a sok ikonográfiai különlegességet tartalmazó képek szellemi ihletője - lehet e körben tárgyalni.

MS mester stílusához legközelebb állnak, de nem közelítik meg művészi kvalitását a besztercebányai Szt. Borbála-oltár képei, amelyek feliratuk szerint 1509-ben készültek s belső terei már reneszánsz ízlésűek. Az okolicsnói (Okolicnó) oltár mestere (képeinek egy része a Nemzeti Galériában), aki 1510 körül a szmrecsányi (Smrecany) két mellékoltárt is festette, említhető a bányavárosi festők közül. A másik centrum Kassa. A dóm 48 táblaképből álló oltárának három elkülönülő témáját három festő örökítette meg. A leggyakrabban látható nyitott állapotban a templom névadó szentjének, Árpád-házi Erzsébetnek legendáját 12 kép, a nagyböjti időben zárt oltár 24 képe a Passiót ábrázolta, az utolsó vacsorától a feltámadásig. Végül a harmadik mester ugyancsak 12 képe Mária életét mutatja be.
Nem ismerjük név szerint e monumentális mű mesterét, de kétségtelen, hogy az Erzsébet-legenda festője hármuk közül a legjelentősebb festő, míg a másik kettő jól elkülöníthető, de kisebb képességű művész. S bár aligha dolgozott a három mester egy műhelyben, egymásra hatásuk félreismerhetetlen. Nemcsak a szamárhátíves, mérműves keretelés fogja össze a képeket, hanem ahogy ezt a külsőséget gyakorta a képek kompozíciós elemeként felhasználják. Az Erzsébet-legenda festője a leglíraibb egyéniség, ami tematikájából is adódhatna, de ez a magatartása még a drámaibb jeleneteket is átalakítja, módosítja. A Mária életét elbeszélő festőnek is volt alkalma ugyanezt a lírai képességet felszínre hozni, míg a Passió mestere, talán alkalmazkodva társaihoz, inkább a groteszk ábrázolások felé hajlik, mint a patetikus vagy hangos drámai megjelenítés. Mindhárman jól komponálnak, kiemelve a főalakot és érzékeltetik a teret, amelyben a jelenet játszódik. Alighanem a líra iránti érzékenységük magyarázza, hogy szeretik az életképszerű háttereket, jeleneteket. Az Erzsébetmestere pedig ez iránti kedvtelését kielégítve valóságos kultúrtörténeti keretet rajzol hősnője köré. E miliőnek azonban nem a valóságos német helyszín az ihletője, hanem Kassa polgárai és asszonyai, egykorú viseletükben, lakóházaik belsejében, helyi terítőkkel, edényekkel megrakott asztalok között.

A hazai és a nemzetközi kutatás a korbeli osztrák, cseh, német, sőt a flamand festészetből vett analógiák segítségével próbálta a kassai festőket ismert külföldi mesterekhez vagy műhelyekhez kötni. Kevés sikerrel, mert mindmáig kielégítő forrást művészetük eredeztetésére nem sikerült találni.
A kassai főoltár hatása - ellentétben az előbb tárgyalt selmecbányaival - széles körben gyűrűzött a Felvidéken. Szorosabb kapcsolataiban állt a lőcsei Vir dolorum-oltár mesterével (1476-1500) a hasonló elnevezésű kassai oltárral, főként azonban a bártfai templom oltárfestőinek egy csoportjával (Utolsó vacsora-, Krisztus születése-oltár) s a szobrászat tárgyalásakor már említett Seerinus mesterrel, aki három oltár képeit is elkészítette (Szt. Erzsébet-, Szt. Anna és a Mager Veronika-oltár).
A kassai iskolának egy másik ága, amely az Apostol-vértanúságok mestere nevet kapta és 1450 körül működhetett, a nemzetközi szakirodalomban is rég vitatott emlékcsoport. Az apostolok vértanúságát együttesen alig ábrázolták, e sorozathoz tartozó és az esztergomi Keresztény Múzeumban levő 7 kép pedig három olyan vértanú mártíriumát ábrázolja, akik Zürich védőszentjei, és a képek e nemben egyedülállóak az európai emlékanyagban. Ez utóbbiak egy Kassa környéki templomból származnak, az apostol-vértanúságokat ábrázoló képek Bécsújhelyről. Bécs és Kassa szoros kapcsolata mellett elképzelhető az is, hogy e művész Bécsújhelyről jött Kassára, vagy ellentett irányban, innen indult el. A mestert biztos szálak fűzik a kassai főoltárhoz.
A XVI. századi kassai festészetnek az előbbi időszakhoz képest- nyilván az 1556-os tűzvész miatt - feltűnően kevés emléke maradt. A Felvidék harmadik táblaképfestő-iskolájából, a szepességiből jóval több emlékünk maradt, mint az előzőkből. Központja Szepeshely, amelynek székesegyházában a főoltár és három jelentős mellékoltár már állt, a templom felszentelésekor 1478-ban. A főoltár, amelynek 12 képén három mester dolgozott, miként Kassán, ikonográfiai szempontból talán még érdekesebb, hiszen festői elég közepes képességűek voltak. A magyar szent királyok mellett megfestették toulouse-i Szt. Lajost és a szentnek sohasem tisztelt Nagy Lajos királyt is. Jelentősebb mester készítette ugyanitt a Mária koronázása oltárt 1499ben, akinek helyi hagyományból kinőtt stílusát flamand elemek is színezik. Egyaránt tud lírai hangulatú és drámai hatású képeket festeni, és egyben jeles kolorista is. Hatása nemcsak a Szepességen (lőcsei Mária-hó oltár), még messze Boroszlóban (Wrocfaw) is érzékelhető. Ugyancsak kiemelkedő képességű festő műve az egykori szepesváraljai főoltár (ma a szepeshelyi múzeumban). Jó szerkesztő készsége, monumentális előadásmódja egész más egyéniség, mint a fentebb említett műhely mestereié.
A szepesi iskola jóval kiterjedtebb volt már a század végén. Egyik festőjét, Mártont név szerint ismerjük a jánosfalvi (Janovce) oltárról, amelyet 1491-ben festett. Sőt a helyi stílusnak olyan fejlődését is, ahol a helyi sajátosságok népiesen naiv átfogalmazása figyelhető meg, mint a szmrecsányi főoltár több évtizedig dolgozó körén.
Ilyen előzmények után érthető, ha a századforduló után már népes műhelyekkel találkozunk. Ilyen lehetett a szepesszombati Szt. Antal-oltár mestere, akitől 1503-ban ezenkívül még három oltárt is rendeltek. Ekkor készült el az azonos évszámot viselő nagyszalóki oltára, amelyen Szt. Miklós legendáját meséli el. Neki tulajdonítják a bártfai Mária- és a kisszebeni Szaniszló-oltárt, míg utolsó műve az 1507-ben készült lőcsei Szt. Miklós-oltár lehetett. Utódát (alighanem a műhely élén is) abban a festőben látják, aki a káposztafalvi Szt. Lőrincet, 1508-ban Hizsnyón, 1516-ban pedig Szepesszombaton a főoltárt festette. Mindkét mesterre a józan, reális emberábrázolás és a tájképi hátterek szeretetteljes visszaadása jellemző.
A Felvidék mellett egyedül Erdélyben lehet megfigyelni a táblaképfestészet szerves fejlődését, mégpedig az elszigetelt XV. sz. közepi emlékek után a két nagy nemzetiség, a székelyek és a szászok egymás mellett fejlődő iskolájában. A szász emlékek élén az 1480-90 között festett medgyesi (Medias) főoltár áll, amelynek képei részben Schongauer-metszetek nyomán készültek. Ugyanez jellemzi a földvári (Feldioara) oltár képeit is (a brassói múzeumban). Az erdélyi szászfestészetlegjelentősebb iskolája Segesváron alakult ki, s Johann Veit működésével szokták kapcsolatba hozni, aki itt halt meg 1530-ban. A segesvári oltáron kívül még hetet sorolnak művei közé. Legjelentősebb azonban a szászsebesi főoltár nyolc táblaképe, amely 1524 körül készült, s inkább a dunai iskola hatását hordozza.
Az erdélyi székely táblaképfestészet a csíki medence területén virágzott. A csíkszentimrei (Sántimbru) táblákkal kezdődik 1500 táján, s mintegy félszázados fejlődése során még hat oltár sorolható működése körébe. (Csíksomlyó - Cioboteni két oltára 1510-20, Csíkszentlélek - Leliceni Szt. József-oltára 1530-40). A csíkménasági (Armáseni) 1543-as főoltárral zárul a sor (Magyar Nemzeti Galéria), amelynek díszítőelemei már teljesen reneszánsz jellegűek. Évszáma miatt a szárnyasoltár-művészet záróakkordjának szokás említeni.

A humanista könyvgyűjtést Vitéz János, majd unokaöccse, Janus Pannonius kezdte el. Könyvtáruk- bukásuk után - a Corvinákat gyarapította, s maga Mátyás már 1460 táján jelentékeny mennyiségű könyvet másoltat, vásároltat. Ha a reneszánsz kezdeteit a könyvművészet jelezné hazánkban, úgy az másfél évtizeddel Beatrixszal kötött házassága előttre esne. E könyvek a humanizmus és az új stílus szellemi előkészítésében játszottak nagy szerepet.
Mátyás könyveinek legszebbjeit miniátorok díszítették, akik közül Attavantét, Francesco Chericót, és a Di Giovanni testvérpárt kell megemlíteni. Valamennyien a firenzei miniatúra művészet élvonalába tartoztak. De voltak a könyvtárban Észak-, és Közép-Itáliában, Rómában és Nápolyban miniált kódexek is. Számunkra azonban a legfontosabb, hogy Budán is, mégpedig a palotában működött egy könyvmásoló- és festőműhely, amelynek stílusát elsősorban észak-olasz festők határozták meg, de mellettük lettük különböző iskolákból jövő elemek tették változatossá. Vitatott, kik voltak e kódexek miniátorai. Blandinus-e, akit Mátyás már 1471-ben miniátorának nevez, Felix Petancius Ragusinus, akiről Oláh Miklós egy fél század múlva mint a Corvina könyvtárosáról beszélt s szerinte értett a miniáláshoz, vagy Cattaneo madocsai apát, akinek még 1494-ben is utalványoz II. Ulászló összegeket a királyi könyvek miniálásáért. Végül Francesco de Castello ltalico, aki Kálmáncsehi Domokos fehérvári prépost könyveit is miniálta.

A másolók és könyvfestők mellett könyvkötőműhely is működött, amelynek gazdag díszítőanyaga olasz reneszánsz elemek mellett keleti motívumokból állt össze.
A mátyási kezdeményezés a király halála után összeomlott. II. Ulászló még néhány évig fizette a budai műhely miniátorait, elsősorban, hogy a megkezdett munkákat az ő címerével díszítve befejezzék. A műhely munkatársai - miként a kőfaragók is- vidéki főpapi, főúri udvarokban folytatták azt, amit a királyi palotában megkezdtek. Ennek emléke Kálmáncsehi kódexei mellett Bakócz esztergomi érseknek dolgozó festő, a Perényimissale művésze, az a miniátorcsoport, amely a nagyvázsonyi pálos kolostorban Kinizsiné Magyar Benignának festett kódexeket (Keszthely, Helikon Könyvtár), köztük egy magyar nyelvű imakönyvet.
A királyi udvar miniátorai festették természetesen a címeres leveleket is, mégpedig az enyingi Török család adománylevelei szerint már korán (1481) reneszánsz stílusban. A reneszánsz címeres levelek divatja egészen Buda elfoglalásáig tartott, sőt állítólag II. Szulejmán szultán is állíttatott ki ilyeneket.

Buda eleste utáni korszak szobrászata, festészete

Az épülettől független szobrászati alkotások elsősorban tumba alakú sírládák s ezek élén is királyi művek, Izabella (1559) királynő és János Zsigmond (1571) gyulafehérvári síremlékei állnak. A fedőlapon az elhunyt alakja fekszik, elöl pedig egy-egy dombormű. Ez a forma hamarosan átmegy a főrangúak körére is (Patócsi Zsófia három, virágos, puttós oldallal díszített tumbája 1583 - Kolozsvár, Múzeum).
Ez a dekoratív tendencia jut uralomra s e korbeli sírládák jellemző példája Apafi Györgyé (1635) (a Magyar Nemzeti Galériában), amelyet a fentebb említett Elias Nicolai faragott. Ennek gazdagon burjánzó német reneszánsz ornamentikája, a halott ábrázolása mellett, eluralkodik a szász sírköveken.
Jelentőségét vesztette a szárnyasoltár-faragás és -festészet, noha Erdélyben még a XVII. században is találunk rá példát (Csíkdelne - Delnia 1675). Sokkal gyakoribb a falfestés, amelyeket - sajnos - inkább leírásokból ismerünk. Érdekes példája a sárospataki Sub rosa erkélyének kifestése, amely a XVI I. sz. közepén valamely felvidéki vándorfestő alkotása.
A reneszánsz hatására meghonosul az arcképfestés, az egész alak megörökítése, amelyből sorozatokat említenek a leltárak a főúri kastélyokban.
Erdélyre azonban a dekoratív festés válfajainak elterjedése jellemző. A templomok falait virágmintás népies festmények díszítik (Csíkkozmás Cozmesti) s ennek divatja átterjedt a szabolcsi vidékre is (Csaroda 1642, ugyanettől a mestertől egy évvel később Vámosatyán és 1648-ban Ófehértón).
A díszítő vágy azonban igazi kiteljesedését a festett famennyezeteken éri el, amelynek Erdély a hazája és a fejedelemség legsajátabb műfaja. A gogánváraljai (Gogavarolea) ref. templom 1503-20 között készült 48 táblás famennyezete a legkorábbi ránk maradt emlék (Magyar Nemzeti Galéria), amely a gótikus figurális és a reneszánsz ornamentika összeforrott keveréke. Az ádámosi (Adamus) 1526-ban készült a Bornemissza család megrendelésére (Magyar Nemzeti Múzeum). Most is helyén áll a csíkdelnei (Delnita) (1613) és az 1625-ös gyalakuti (Gialacuta), amely talán Bethlen Gábor alvinci, gyulafehérvári palotájának mennyezetfestését követi. 1628-ban készült a gelencei (Ghelinta) mennyezet 103 táblája, amelyeket magyar megrendelőknek brassói szász mester festett. Csak a maradványait őrzi az Iparművészeti Múzeum a magyarfülpösi (Filpisul Mare) famennyezetnek, amelyet 1642-ben egy bizonyos János meste rfestett, s a legjobbak közé tartozik.
A festett famennyezetek divatját Szabolcsban-Zemplénben feltehetőleg I. Rákóczi György honosította meg, mert 1644-ben feljegyezték, hogy a sárospataki várkastély mennyezetét a gyulafehérvári palota ebédlőtermének mintájára készíttette. Ennek ellenére a XVII. sz. közepéig nem ismerünk emléket e tájról.
Bár a kisművészetek léptékébe tartozik, de ugyanazt az ízlést képviselik a címeres levelek, szokását s olaszos formálását Budáról telepítik át és egész korszakunkban virágzik.

Iparművészet

Zománcdíszes erdélyi ötvöstárgyak

Az erdélyi iparművességhez fűzik a sodronyzománc-technikának egy, a XVI. sz. közepén kialakult változatát, amely inkább színskálájában tér el kiindulásától. Ugyanekkor a világi cétokat szolgáló ötvösműveken, poharakon, tányérokon feltűnnek a reneszánsz formák és motívumok. Az ónművességben még kötetlenebbül jelentkezik az új stílus. Virágzik a vasművesség és a harang-, még inkább az ágyúöntés. I. Rákóczi György ágyúinak jó részét Gyulafehérvárott és Sárospatakon készítették. Jelentős fejlődés kezdete, hogy 1621-től anabaptistákat (habánokat) telepítenek Alvincre, majd II. Rákóczi György 1645-ben Morvából Patakra telepíti őket, s bár e telepítések minden általuk űzött mesterség szakembereire kiterjednek, ónmázas, reneszánsz virágmintás kerámiájuk vált európai hírűvé. Rákóczi különben kezdetben falburkoló csempét importált Törökországból, majd Küthajából is hozatott mestereket Patakra, de művészetük itt nem honosodott meg.
A török használati kerámia mellett a textilművészetben érezni a hódoltság közvetlen hatását, hiszen a reneszánsz mintákkal keverve alkalmazták a hímzőnők.
A török megszállás alá került területek építészete a hódoltság másfél százada alatt fokozatosan változott meg és eltérő sorsa volt a tartós anyagból épült városoknak, vagy a pusztulásnak jobban kitett anyagból épült falvaknak. Ez utóbbiak közül sok, elsősorban azok, amelyek a nagyobb hadjáratok útirányában feküdtek, teljesen elpusztultak, elnéptelenedtek, gyakran sohasem telepedtek újra. Más volt a helyzet a városokban, amelyeknek épületállományát nem pusztították el, inkább a karbantartás hiánya, az ostromok, tűzvészek tizedelték meg őket. A házakat lassan a hódítók vették birtokukba, s ha az elpusztult vagy szűknek bizonyult, akkor a tereken, szabadon maradt területeken építették fel most már keleties jellegű - hazánkban ez a katonaság és a betelepültek miatt elsősorban balkániast jelent - fából vagy más könnyen pusztuló anyagból házaikat. A török a meghódított területeken álló városok szerkezetét nem változtatta meg, s így a visszafoglalás során vagy után készült térképek, városalaprajzok úgyszólván kivétel nélkül a középkori, XV-XVI. századi helyzetet tükrözik.
Az iszlám vallási előírása szerint azonban azonnal fel kellett állítani a templomot s mielőbb meg kellett teremteni a napi imához is előírt, de amúgy is kedvelt tisztálkodási lehetőségeket. Ennek megfelelően - kisebb átalakítással - a győztes szultánról elnevezett dzsámit a legnagyobb ép templomból alakították át. Tornyát fagallérral ellátva a müezzin használatára tették alkalmassá, hiszen ennek és innen kellett az imára szóló felhívást elmondania.
Mivel az iszlám tilalmazta a bálványimádást, a freskókat és a szobrokat el kellett tüntetni, vagy ez utóbbiaknak legalább a fejét leverni. A falképek esetében megelégedtek azok levakolásával, bemeszelésével. A középkori templom hosszhajós elrendezését ezen túl nem változtatták meg, legfeljebb egyes részeit raktári célra használták.
A belső berendezésből egyedül a mihrabot, a sokszög alakú imafülkét építették tartós anyagból, gyakorta a falból vésték ki és sztalaktit boltozattal fedték, hogy a mekkai irányt, a kitlát mutassa az abba az irányba leborulva imádkozó igazhitűeknek (ilyen maradt ránk a pesti belvárosi templomban). A levakolt vagy meszelt falakra rendkívül dekoratív betűkkel Korán-idézeteket festettek fel vagy rajzoltak fatáblákra, míg az ideiglenes dzsámi többi felszerelése fából készült, mint a szószék (mimber) vagy a Korán olvasására, magyarázatára szolgáló szék, a kürszü, a könyvtartó állvány. Természetesen a padlót gyékény, gyakrabban szőnyeg fedte.
A ránk maradt írott adatokból úgy tűnik, hogy ezek az ideiglenesnek szánt dzsámik vagy mecsetek (ahol a pénteki imát a szultánért már nem lehetett elmondani) viszonylag hosszabb időn át szolgáltak. Elsőnek olyan épületeket emeltek, mint a Gül Baba türbét, a budai harcok során elesett s így szentként tisztelt dervis sírkápolnáját 1543-48 között. Budán az első dzsámit 1553-56 között Tajgun pasa építette a mai Vízivárosban (helyén a kapucinosok temploma áll, Fő utca 32.), hiszen a várban e célra ott állt a Mátyás-templom. Ugyancsak korán megépülnek a budai fürdők 1566-78 között. Természetesen a budai helyzetet nem szabad az országra általánosítani, hiszen a pécsi belvárosi plébániatemplom romjainak felhasználásával 1543-64 között megépül a Gázi Kaszim pasa dzsámija, Szigetváron az Ali pasa dzsámija (1588-89) (Zrínyi tér).

A királyi Magyarország a Dunántúl és a Felvidék török meg nem szállta területére korlátozódott. A 150 éves korszak alatt az egyes török támadások és felszabadító jellegű kísérletek következtében építészete elsődlegesen várépítészet volt, amelynek irányítói itt is, mint Erdélyben, többnyire olasz származású hadmérnökök. Ausztrián keresztül kerülnek hazánkba s császári megbízóik elsősorban az osztrák területek védelmét, nem pedig a maradék ország kulturális művészeti fellendülését várják. A szobrászat mind a Dunántúlon, mind a Felvidéken elsősorban síremlékek faragásából áll. Tovább folyik az egyszerű, címeres, feliratos síremlékek készítése. Ilyen pl. Jurisics Miklós gyermekeinek sírköve, amelyen a családé mellett a város címere is szerepel 1538-ból. (Szép sorozatot találtak és állították ki a sárospataki templom helyreállítása során.) Gyakoriak az alakos sírkövek is, amelyen a halottat teljes hadi, vagy a papoknál méltóságuknak megfelelő díszben faragták ki. S végül tovább él a sírládák faragása is. Ilyenen feküdt Doboruszkán Dobó István is (fedőlapja ma az egri várban látható). Eredeti állapotában áll Rákóczi Zsigmond vörösmárvány reneszánsz tumbája a szerencsi ref. templomban, vagy Nádasdy Tamásé Lékán (Lockenhaus) (1562).
Német befolyásra, néha külföldi művészek készítik a térdelő alakos epitáfiumokat, a díszes keretű, feliratos, domborműves táblákat [Thurzó Elek lőcsei síremléke (1543)]. Sőt az emlékműszerű hármas tagolású, falhoz épített síremléket (Illésházy Gáspár trencséni 1649), amelyen az elhunyt szobrát allegorikus alakok kísérik.
A népies díszítő festés divatja a Dunántúlon is virágzott, példa rá Csempeszkopács kis temploma (1658), amelyen a dekoráció melletti kedvesen naiv alakok is megjelennek. A képírók jó néhány nevét is ismerjük - azonban festettek egészalakos táblaképeket, és ide számíthatjuk a sgraffito-technikával készült figurális képeket is. Ilyen pl. a fricsi kastély pártázata, amelyen álló és lovas figurák láthatók, a római mitológia szereplői, a keresztény erények, sőt a magyar történet nagy alakjai: a Hunyadiak is.
A legelterjedtebb azonban ezen a területen is a famennyezetek festése lehetett. A Felvidéken nem ritka a gótikus famennyezet [Szmrecsány XV. sz., Sörkút (Vyborna) XVI. sz.]. S hogy a Dunántúlon sem hiányozhatott, azt a soproni Lenin körút 7. sz. ház egyik szobájának XVII. századi reneszánsz festett mennyezete bizonyítja. Ha jutott a polgárházakba, aligha hiányzott - ha nem is maradt korunkra - a templomok mennyezeteinél sem.
A reneszánsz tehát az ország feldarabolt volta ellenére mindhárom országrészben a társadalom széles körében elterjedt. A hódoltság területén természetesen a legkevésbé, inkább a textilművességet és a kerámiát alakítja, gyarapodva új technikákkal és műfajokkal. Erdélyben valóságos nemzeti stílussá azonosul, amely térben és időben átjárja az egész országot.
A királyi Magyarországon pedig elsősorban északi impulzusokkal gyarapodva a manierizmuson keresztül átvezet a barokk stílusba.

Magyarország reneszánsz építészete

Európa országai közül elsőként Magyarország kapcsolódott be a reneszánsz fejlődésébe. A korszak nálunk a XV. század hetvenes éveitől a XVII. század közepéig, egyes területeken a század végéig tartott. Az új stílus átvételét az Itáliával fennálló régi kapcsolatokon túl nagyban segítették a középkori magyar építészet formálási sajátosságai. A magyar gótika - az itáliaihoz hasonlóan - kerülte a faltest erős áttörését. Tömör síkokkal határolt, zárt tömegeket alakított. Ehhez a hagyományhoz jól illeszkedtek a reneszánsz rokon jellegű törekvései.
Az új stílus először a királyi építkezéseken jelentkezett. Az alapos humanista műveltséggel rendelkező reneszánsz uralkodó, Mátyás király olasz mestereket hívott az udvarába, s jelentős megbízásokkal, bőkezűen támogatta a művészeteket. Mátyás halála után, a Jagello korban Bakócz Tamás esztergomi érsek volt a reneszánsz leghatékonyabb pártolója. A stílus meghonosításában két olasz mester játszott meghatározó szerepet: a firenzei Chimenti Camicia és a dalmát származású Giovanni Dalmata.
A magyarországi reneszánsz fejlődése két nagy szakaszra tagolódik. Az első, a korai szakasz 1541-ben Buda elestével zárul. Azt követően, az ország három részre szakadása után a továbbhaladás feltételei területenként eltérő módon alakultak. A török támadásoknak leginkább kitett Dunántúlon az erődített építkezés került előtérbe. A viszonylag veszélytelenebb Felvidéken a stílus más irányú változata bontakozott ki. A független fejedelemséggé lett Erdélyben pedig egy új fejlődésmenet kezdődött, amelynek külön is megvan a maga korai, fejlett és késői szakasza. Ez a három - területileg elkülönülő, de egymásra kölcsönösen ható - fejlődésvonal együtt a magyar reneszánsz második korszaka.
A magyar reneszánsz korai szakaszának legfontosabb emlékei a budai királyi palota, a visegrádi királyi palota, a simontornyai vár, az esztergomi Bakócz kápolna, a gyulafehérvári Lázói kápolna és a sárospataki vár.

• Buda: királyi palota. A Zsigmond korában kialakult együttes reneszánsz átépítésének vezető mestere Chimenti Camica. Az egykorú ábrázolásokból és leírásokból a feltárt töredékek alapján rekonstruálható palota legjelentősebb része a trapéz alaprajzú díszudvar volt. Annak keleti, Duna felőli szárnyában helyezkedett el Mátyás híres könyvtára, a déli oldalon a trónterem, a Vérmezőre néző nyugati szárny felső emeletén a díszes kiképzésű ebédlőterem. Az udvart több szintes loggia vette körül. Az ásatások során előkerült töredékek az urbinói palazzo Ducale megfelelő részleteivel mutatnak szoros rokonságot. A XV. század utolsó negyedében a díszudvartól északra fekvő területen is dolgoztak. Reneszánsz részletekkel gazdagították a Zsigmond kori Friss palotát, s valószínűleg hozzákezdtek az első udvar Duna felőli oldalán egy új szárny építéséhez.
  Mátyás palotája a török uralom idején romossá vált, a XVII. század végén pedig - Buda visszafoglalásakor - majdnem teljesen megsemmisült. Helyén a barokk korban, majd további bővítésekkel a XIX-XX. század fordulóján a ma is fennálló új palota épült.
  
  
• Visegrád: királyi palota. Mátyás az Anjou korban keletkezett gótikus palotát építtette át. A Duna partján elterülő együttes északi felén volt a királyi, a déli felén a királynői palota. Legjelentősebb része az északi oldal második teraszán fekvő díszudvar, amelyet egykor több emeletes palotaszárnyak vettek körül.
  Az udvarra a földszinten csúcsíves árkádfolyosó, az emeleten ballusztrádos mellvéddel kiképzett loggia nyílt. Közepén vörös márványból faragott szökőkút helyezkedett el. A részletek tanúsága szerint a palota reneszánsz kiépítésén más mesterekkel együtt Giovanni Dalmata is dolgozott.
  
  
• Simontornya: vár. A középkorban keletkezett, s a XV. század közepén gótikus stílusban kiépített várat a XVI. század elején alakították át. A két-emeletes keleti szárny külső homlokzatán szemöldökpárkánnyal záródó kőkeresztes ablakok nyílnak. Ez az ablakforma jellemző a Mátyás-kori építkezésre, töredékei Budán és Visegrádon is fennmaradtak. Az udvari homlokzat elé reneszánsz loggia épült. A simontornyai vár a királyi építkezések közvetlen hatását tükrözi. A kor egyik legjelentősebb emléke, mert aránylag jó állapotban maradt fenn, s lehetőséget ad arra, hogy a mintáját adó, de jobban elpusztult Mátyás-kori palotákról teljesebb képet kapjunk.
  
  
• Gyulafehérvár: Lázói kápolna. A XVI. század elején Lázói János telegdi főesperes építette. A kor magyar építészetében érvényesülő stílusiránytól eltérően nem a toszkán, hanem a lombard reneszánszhoz kapcsolódik. A bővítés nélküli négyszögű teret még későgótikus hálóboltozat fedi. Festői hatású, szép homlokzatát dúsan faragott részletek díszítik. Valószínűleg csak a terv származott Itáliából, s azt a gótika formálásmódjához szokott helyi mesterek kivitelezték.
  
  
• Sárospatak: vár. Az együttes a XV. század végétől 1660-ig fokozatosan épült ki. Magját, a későközépkori tornyot, későbbi nevén Vörös-tornyot 1500 táján a Pálócziak építették. 1526-ban Perényi Péter birtokába került. 1534-től ő építteti a toronyhoz a rombusz alaprajzú, sarokbástyás belső vár körítő-falait és a városmagot övező külső várfalakat. A Vörös-tornyot - öt szintjén fiókos dongaboltozatos termekkel - lakótoronnyá építteti át, és kívül-belül reneszánsz faragványokkal díszítteti. A vár-udvar keleti oldalán palotaszárnyat emeltet, amit 1563-ban Gábor fia fejez be. E szárny emeletét, majd az udvart övező többi szárnyat pompás késő-reneszánsz termek sorával 1616 és 1660 között I. Rákóczi György és felesége Lorántffy Zsuzsanna építteti ki. Az 1703-ban és 1737-ben leégett várkastélyt igénytelen barokk helyreállítások után a XIX. században romantikus ízlésben erősen átépítették.
  
  

  Lorántffy-loggia, 1646-1647. Sárospatak, Rákóczi-vár

  
  
  A hatalmas, négyzet alaprajzú (21 X 21 m) Vöröstorony, bár tetőzetét 1702-ben lerombolták, nagyrészt megőrizte XVI-XVII. századi alakját és 1540 körüli, reneszánsz faragványait. Legszebbek oromzatos kapuzata és a negyedik szint nagy részét elfoglaló "nagy palota" címer- és figurális díszű nyíláskeretezései. A Perényi-szárny földszintjét 1563-ból való keretezések díszítik, 1540 körüli fa-ragványai, a nagy hármas árkád és a kandalló a XIX. századi átépítéskor részben átalakítva kerültek mai helyükre. Lorántffy Zsuzsanna építkezéseinek legszebb fennmaradt részletei a róla elnevezett déli szárny boltozatos termei és címerdíszes, 1643 évszámos mellvédű, kis zárterkélye, az északkeleti sarok emeleti kerek erkélyszobája, a Sub Rosa, stukkódíszes boltozatán figurális és virágdíszes festéssel 1651-ből, továbbá a tornyot a Perényi szárnnyal összekötő oszlopos árkádos loggia és feljárata.
  Dunántúl erődített jellegű reneszánsz emlékei közül a legfontosabbak a sárvári vár, az egervári vár-kastély és a sopronkeresztúri várkastély.
  
  
• Sárvár: vár. A XIV. századi eredetű középkori várat a XVI. század közepétől kezdve a Nádasdy-család építtette át s erősíttette meg bástyákkal. A vár ötszög alaprajzú. Tágas belső udvarát egy-emeletes szárnyak veszik körül. Óolasz típusú sarokbástyákkal kialakított védőmű övezi. Emeleti nagytermét a XVII. század közepén - korai barokk stílusban - gazdagon mintázott stukkóval s falképekkel díszítették.
  
  
  
• Egervár: várkastély. A korábban ott álló várat a XVI. század második negyedében Nádasdy Kristóf építtette át. A négysaroktornyos reneszánsz vár-kastélyok első jelentős emléke. Négyszög alaprajzú, belső udvaros. Sarkait az ötszög négy oldalával kiugró tornyok erősítik.
  Eredetileg csak az emeleten voltak ablakai, a földszinten keskeny lőrések nyíltak, s a falkoronát védőpártázat zárta le. Mai formáját a XVIII. században kapta. A bejárat felőli szárnyat lebontva U alaprajzúvá alakították át, a földszinten ablakokat vágtak, az udvari homlokzatára barokk árkád-sort építettek s magas tetővel fedték le.
  
  
  

  Egervár: várkastély (1570 k.)

Reneszánsz loggiával kialakított udvarok több dunántúli és felvidéki városban fennmaradtak; a legszebbek Sopronban és Lőcsén.
A Felvidék nyugati felén a stílus fejlődése a Dunántúlhoz kapcsolódik. A nagyobb munkák között sok az átépítés. A középkori várakat (Nyitra, Zólyom, Trencsén, Árva) alakítják kényelmesebbé s gazdagítják reneszánsz részletekkel.
Az új építkezések közül legfontosabb a nagybicsei Thurzó kastély. A keleti részen, a hajdani Szepes és Sáros vármegye területén a stílus sajátosan helyi változata alakult ki: az Itáliából eredő, valószínűleg német közvetítéssel hozzánk átkerült, s lengyel hatást is magába olvasztó pártázatos reneszánsz. Legjelentősebb emlékei a bethlenfalvai és a fricsi kastély, továbbá a jellegzetes harangtornyok.

• Nagybiccse: Thurzó várkastély. A négysaroktornyos reneszánsz várkastélyok másik alaptípusának első nagyszabású emléke. A XVI. század utolsó negyedében épült. Típusát tekintve az egerváritól abban különbözik, hogy a saroktornyai hengeresek. A tömegforma hangsúlyos eleme a bejárat fölött emelkedő, a kor magyar építészetében aránylag ritka kaputorony.
  A külső megjelenése erődszerűen zárt, de nem komor, inkább méltóságos. Eredetileg csak az emeleten voltak ablakai, a földszintet később nyitották meg. A hagyományossá lett megoldás szerint itt is az udvar derűsebb, azt árkádíves loggia övezi.
  Nagybiccse mintájára több várkastély épült hengeres saroktoronnyal (a Felvidéken, pl. Alsómicsinye és Márkusfalva, Erdélyben Küküllővár).
  
  
• Harangtornyok. A felvidéki pártázatos reneszánsz különleges épülettípusa a templomok mellé állított, zömök arányú harangtorony. Megoldásukra jellemző, hogy a felső részük - a harangház - ívsoros konzolokkal gyámolítva kiugrik az alsó falsík elé. Legszebb emlékei a késmárki, a nagyőri és a ménhárdi harangtorony.
  Erdély reneszánsz építészete a független fejedelemség létrejötte után, a XVI. század közepén bontakozott ki. A század végéig tartó korai szakaszának jelentős emlékei az alvinci és a keresdi várkastély, valamint a fogarasi vár.
  A felvirágzás kora a XVII. század első felében Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemségének ideje. Ennek a szakasznak legfontosabb emléke az aranyosmeggyesi várkastély. A XVII. század végéig tartó késői korszak legnagyobb alkotása a bethlenszentmiklósi Bethlen kastély.
  
  
• Atvinc: várkastély. Középkori kolostor helyén Martinuzzi Fráter György építtette a XVI. század negyvenes éveiben. A négyszögű udvart körülfogó szárnyak közül ma már csak egy áll, az is romosan. Az erdélyi reneszánsz korai szakaszára leginkább jellemző részletei az udvari homlokzaton megmaradt, lombard jellegű ikerablakok.
  
  
• Keresd: Bethlen kastély. A középkori lakótoronyhoz csatlakozó egyemeletes szárny és a kapu melletti szárny egy része a XVI. század harmadik negyedében épült, az alvincihez hasonló, lombard jellegű kapcsolt ablakokkal. Teljes kiépítése a XVII. század második felére esik. Legszebb része a korai szárny udvari homlokzatát díszítő árkádíves loggia.
  
  
• Fogaras: vár. A szabálytalan négyszög alaprajzú vár kiépítése a XVI. század első felében kezdődött s több mint másfél évszázadon át majdnem mindegyik erdélyi fejedelem dolgoztatott rajta. A várkastély formájához igazodó sarokbástyás védőműve a XVI-XVII. század fordulóján keletkezett. Homlokzatain s a belsőkben a reneszánsz fejlődésének szinte valamennyi korszakából találunk részleteket.
  
  

  Fogaras: vár (reneszánsz átépítése 1580-1660)

  
  
  
• Aranyosmeggyes: várkastély. Középkori maradványok felhasználásával a XVII. század első harmadában épült. A négysaroktornyos várkastélyok egyik legszebb erdélyi emléke. Főhomlokzata fölött, a kapu tengelyében zömök arányú, nyolcszögű torony emelkedik. A falkoronát eredetileg pártázat díszítette, abból csak a kaputorony felső részén, a párták alatti törpe vakárkád maradt meg.
  
  
• Bethlenszentmiklós: Bethlen kastély. A XVII. század utolsó negyedében épült. Terveit maga az építtető, Bethlen Miklós készítette, aki nyugati egyetemeken többek között építészetet is tanult. A zárt tömegű, egyemeletes kastély alakításán már a barokk hatása érezhető. A tömörebben formált főhomlokzatot még a hagyományos megoldás szerint bástyaként kiugró saroktornyok szegik. A kertre néző homlokzat azonban már kitárul a természet felé; festőien formált kétszintes loggia nyitja meg.

Virágos reneszánsz.

A stílus népies jellegű, főként a templombelsők díszítésében kifejlődő irányzata. Mesterei zömmel festő-asztalosok voltak s az emlékei nagyobbrészt festett famennyezetek és a templomok első padsorának homlokoldalai, az ún. padelők. Dolgoztak ilyen népies stílusban kőfaragók is, Erdélyben sok szószék és nyíláskeret került ki a kezük alól.
A virágos reneszánsz kezdetei a XVI. századra nyúlnak vissza, a XVII. században terjedt el s tartósan továbbélt a XVIII. század végéig akkor is, amikor az építészetben már mindenütt a barokk formálás mód érvényesült. Számos emléke maradt fenn a Székelyföldön, a Kolozsvár és Bánffyhunyad között elterülő Kalotaszegen, Szabolcs és Szatmár megyében, de megtalálható nyugatabbra is, a történeti Magyarország szinte valamennyi vidékén. A kalotaszegi emlékek között a legszebbek közé tartozik a magyarvalkói és a vistai református templom festett famennyezete és berendezése. Hazánkban a legkorábbi a szentsimoni templom famennyezete 1650-ből, a későbbiek közül jelentős Szabolcsban a tákosi templom berendezése.

Nyírbátor, harangtorony, az egyházi faépítészet egyik emléke. Báthory István adományából épült a XVI. században.

A reneszánsz építészet jelentősége

A középkor idején feledésbe merült antik építészet formáit s a világi feladatok megoldása során kialakult római építésmódot a reneszánsz fedezte fel újra. A polgári rend kibontakozásának korai szakaszában - az antik szelleméhez visszatérve - olyan szemléleti alapot teremtett, az elméletben és a gyakorlatban olyan módszereket dolgozott ki, amelyek a fejlődés irányát évszázadokra meghatározták.
Példamutató eredményeket ért el az összetett térrendszerek szervezésében, a tömegformálásban, a felületek tagozásában, a homlokzatképzésben. A barokk, majd utána a klasszicizmus és az eklektika a reneszánsz korában megnyíló úton haladt tovább.

Oszmán-török építészet Magyarországon

A megszállás másfél évszázada alatt a hódoltsági területen majdnem mindenütt épültek török imaházak, derviskolostorok, fürdők s a keleti életvitelnek megfelelő, sajátos rendeltetésű más épületek. A magyar építészet fejlődésvonalából ezek kiesnek, de mint történelmünk egy szakaszának emlékei szervesen hozzátartoznak a múlthoz, s ami megmaradt belőlük - pl. Pécsett - napjainkban is a város-kép meghatározó eleme.
A török imaház, a dzsámi általában négyzet alap-rajzú, kupolával fedett centrális épület. Úgy tájolták, hogy a bejárat tengelyében kiképzett imafülke, a mihráb Mekka irányába mutasson. A belső jellegzetes formaeleme a négyszögű térből a kupola alapköréhez átvezető sztalaktit-boltozat és a mihráb fülke ahhoz csatlakozó felső lezárása. A dzsámi teréhez a bejárat felől rendszerint háromboltszakaszos előcsarnok kapcsolódott. Mellette karcsú torony, a mináré emelkedett, ahonnan a műezin szava imára szólított. A hódoltság első éveiben többnyire a keresztény templomokat alakították dzsámivá. Ezeknél a hajó déli falába alakítottak ki imafülkét s a tornyot használták mináréként.
A fennmaradt török imaházak közül a legjelentősebb a pécsi Gázi Kászim pasa-dzsámi volt. A középkori Szt. Bertalan templom helyén, jórészt annak az anyagából a XVI. század negyvenes éveiben épült. Csak a kupolatér maradt meg belőle. A visszafoglalás után keresztény templommá alakították. A mihráb fülke helyén nyitottak bejáratot, s azzal szemben - az előcsarnokot lebontva - szentéllyel bővítették.

	Pécs: Jakováli Hasszán-dzsámi (1550k.) /alaprajza, belső és külső képe/

Eredeti alakját a legépebben a pécsi Jakováli Hasszán pasa-dzsámi őrizte meg. Szinte csak az előcsarnoka hiányzik, a mináréja majdnem teljes magasságában megmaradt. A török idők értékes emléke az egri mináré. A dzsámit, amelyhez tartozott, a múlt század közepén bontották le.
Jellegzetes török sírépítmények Budán a Rózsa-domb oldalában álló Gül baba türbéje s a pécsi Rókusdombon az Idrisz baba türbéje. Mind a kettő nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett kis sírkápolna.
A hőforrások vizét felhasználva a török korban számos fürdő épült. A központi részük általában egy süllyesztett vízmedencével kiképzett, sokszög alaprajzú kupolaterem, amelyhez vetkőző, pihenő, melegedő és egyéb kiszolgáló helyiségek csatlakoznak. A budai Rudas fürdőt, a Király fürdőt és a Császár fürdőt Szokollu Musztafa pasa építtette a XVI. század második felében, s török eredetű a budai Rác fürdő is.

A magyarországi későreneszánsz építészet, szobrászat és festészet a XVII. század végén hajtja utolsó virágait. A század második felében már komoly versenytársként jelentkezett a következő, azaz teljes győzelmet arató új stílus, a barokk. A reneszánsz a magyar történelem egyik legnehezebb korszakát kísérte végig; emlékeinek megismerése a Mátyás uralkodásától a Rákóczi szabadságharcáig terjedő időszakról szerzett ismereteinket teszi teljesebbé, színesebbé. Emlékei bizonyítják, hogy a magyarországi népek alkotó fantáziája, művészetpártoló kedve, teremtő géniusza a török megszállás legnehezebb évtizedeiben sem pihent, a gazdasági és társadalmi lehetőségekhez mérten tevékenyen munkálkodott és nem csekély lépéssel lendítette előre nemzeti
műveltségünk ügyét.

A FELVIDÉK ÉPÍTÉSZETE ÉS SZOBRÁSZATA

A Dunántúl harmonikus egyöntetűségével szemben a Felvidék tele van színességgel, változatossággal. Jóformán ahány festői zuga van hegyes-völgyes vidékének, annyi változatban jelenik meg reneszánsz építészete. Más Pozsony, más Árva, más Frics és ismét más Sárospatak. A sok változatot csak a közös reneszánsz formakincs kapcsolja össze, melyből mindegyik vidék más és más motívumokat vett ki és alakított tovább.
A formakincs olasz és német elemekből tevődött össze, amelyek a helyi stílusfelfogásnak megfelelően jelentősen átalakultak és módosultak. Az olasz formák elterjedésében nagy részük volt a letelepedett olaszoknak, akik mint a helyi céhek tagjai fejtettek ki tevékenységet (Kassa). Viszont a helyi stílus kialakulásában a helyi német és magyar mesterek vettek részt. Neveik szinte egyenlő arányban szerepeltek az oklevelekben. A magyar és német stílusfelfogás azonban a Felvidéken nem válik el olyan élesen, mint Erdélyben.

A nagy változatosság természetesen nagyfokú széttagoltsággal kapcsolatos. A Felvidék emlékeit nem köti össze egységes fejlődési vonal, mint a Dunántúlét vagy Erdélyét. Csak egyes kisebb, zártabb összefüggő területeken mutathatók ki a következetes stílusfejlődés fokozatai (Pozsony; Trencsén-Árva; bányavárosok; Szepes-Sáros; Kassa-Abauj-Zemplén; Kárpátalja). A fejlődésről nagy általánosságban annyit mondhatunk, hogy a sajátos felvidéki reneszánsz stílus már a XYI. században kialakult, összes jellemző vonásait, formáit már ebben a korban föllelhetjük (pártázatos falak, sgraffito-dísz, oszlopos-árkádos udvar, különböző kaputípusok, reneszánsz ornamentika stb.). Kialakulásukra elsősorban felsőolasz cinquecento, kisebb részben német elemek hatottak, melyek harmonikusan olvadtak össze a Jagelló-kori stílus maradványaival. A XVII. század a már kész formákat továbbfejlesztette, sok új motívummal gazdagította, de az általános stílusképet lényegesen nem változtatta meg.
A fejlődés kezdetén igen jelentős alkotás áll, a sárospataki vár, mely földrajzilag a Felvidék és Erdély közötti területen épült. Tulajdonképpen egyikhez sem kapcsolódik szorosan, de mindegyikre erősen hatott.

A középkori öregtorony reneszánsz díszítését Perényi Péter kezdte meg az 1530-as években. Fogságba kerülése után a munkálatokat Gábor fia folytatta és fejezte be az új kastély, az ún. Perényi-szárny felépítésével az 1550-es 1560-as években. Perényi Péter annak a Perényi Imre nádornak a fia, aki Siklós várában és Ónodon végeztetett reneszánsz építkezéseket. Tehát a reneszánsz folytonosságát ez esetben még a mecénások egyenes leszármazása is biztosította. De stílus szempontjából is megvan az összefüggés a sárospataki vár és a Jagelló-kori építészet között. A kapcsolat megnyilvánul mind az egyes részletformákban, mind az Öregtoronynak még sok tekintetben kora-reneszánsz jellegű díszítésében. Az ajtó- és ablakkereteknek meg a kandallóknak fantasztikus állatalakokból és növényi elemekből összeszőtt változatos díszében a lombard reneszánsz ötletes, játszi képzeletének a hatása nyilvánul meg. A kastély, az ún. Perényi-szárny homlokzata már nyugodtabb, tartózkodóbb jellegű, kettős, illetve hármas ívű ablakai tipikusan lombardok. A könyvtárszoba arckép-reliefjén és egyes dekoratív részletein viszont a német reneszánsz is nyomot hagyott. A két épületet, a Perényi-szárnyat és az Öregtornyot derűs árkádos folyosó kapcsolja össze, mely - bár átalakított kiegészített restaurált formában - az eredeti koncepcióra megy vissza, Az ásatásokból kikerült oszlopfejtöredékek az eredeti loggiához tartozhattak. Ezek típusukban mintegy korai előzményei a jóval későbbi bethlenszentmiklósi oszlopoknak. A pataki vár reneszánsz átalakítását valószínűleg Niccolo da Milano kezdhette meg, aki feltehetőleg azonos azzal a Nicolaus de Milano muratorral, aki 1526-ban Perényi Gábor ugocsai főispánnak házat épített Budán. Az építkezéseket azután Alessandro Vedani folytatta, a Perényiek lombard építésze, aki Patakon letelepedvén, hamar magyarrá vált. Tőle származhattak a tervek, rajzok és talán a faragványok egy része is, a kivitelben azonban a helyi mesterek is erősen részt vettek, nyilván azok a magyar kőműves-kőfaragók is, akiket a sárospataki urbariumok említenek (1554, 1567, 1570). A pataki vár - a legszebb, leggazdagabb reneszánsz díszű építészeti emlékünk a mohácsi vészt követő időkből - a hazai építkezésekre irányítólag hathatott. Hatásának erejét kiterjedését ma már nem tudjuk pontosan kimutatni, csak egyes stílus- és motívumegyezésekből következtethetünk rá. Nyilván a pataki várépítkezések hatása alatt épült reneszánsz stílusban az egyik pataki ház, és talán egykor még több is. Az Öregtoronynak fantasztikus állatokból alakított derűs, ötletes díszítése a demétei kastély ajtaján talált visszhangra, melyet - bár kora reneszánsz felépítése még Jagelló-kori emlékeket követ hevesi Bornemissza Benedek címere alapján a XVI. század második felére tehetünk. A Perényi-szárny arckép-domborművei pedig a kisvárdai váron ismétlődnek meg (töredékek a kisvárdai múzeumban).

A Felvidék nyugati részén, Pozsonyban, az ország akkori fővárosában az uralkodóház folytatott nagyobb építkezéseket. A régi gótikus várat reneszánsz királyi palotává alakíttatta át a XVI. század folyamán (1552-1563). E munkálatokban Giovanni Spazio, Pietro Ferabosco és más olasz mesterek vettek részt. Ebből az időből való a déli szárny nemrég feltárt két gyönyörű, freskódíszes, stukkós szobája.
Pozsony és Patak a két szélső pólus a XVI. század derekán. Pozsonyban az új királyi rezidencia építkezése az olasz cinquecento művészet átplántálása, mintegy elsőrangú importmunka, amelynek azonban folytatása nem volt. Pozsony nem lett azzá a késő reneszánszban, ami Buda volt a kora-reneszánszban, éppen mert hiányzott a mecénás donátor irányítása, szervezése, és ezért műhelyek sem alakulhattak ki, amelyek a további fejlődés alapjai lehettek volna. Patak viszont a hazai hagyományok szerves továbbfolytatása új irányban és a jelek szerint széles hatósugárral.
Ugyanez idő tájt, a XVI. század derekán, majd még később, a század második felében e két földrajzilag is távoli, irányban is nagyon különböző pólus között serényen folytak az építkezések. Az irányító szempont itt is, miként a Dunántúlon, a török elleni védekezés, tehát a végvárak megerősítése, újak építése. Ezek részben középítkezések voltak, az udvar, illetve a Haditanács irányításával, részben magánépítkezések.
Pozsonyban és Patakon a lakópalotával párhuzamosan felépültek a külső vár bástyái és falai (Patak, Vízikapu 1541).

A végvári harcok vonalába eső középkori várakat még inkább erősítették az új hadiépítészet vívmányai, illetve az olasz bástyás rendszer szerint (Léva, Bozók, Csábrág, Kékkő, Nógrád, Somoskő, Fülek, Sirok, Szarvaskő, Krasznahorka stb.). Ennek korai példája éppen a nógrádi vár külső védelmi övezetének bástyás kiépítése; nemesvonalú rusztikás kapuja feltehetőleg még a török foglalás, azaz 1546 előtt készülhetett. Az egykori bozóki prépostságot Balassa Zsigmond - minekután 1530-ban elfoglalta - új védőövezettel vette körül: szabályos négyszögű külső várral, melyet a sarkokon kerek bástyák erősítenek (1546). Nagyobb szabású volt a nyitrai püspöki vár új védelmi övezetének kiépítése, ennek hangsúlyos dísze a hatalmas rusztikás kapu az építtető püspök, Mosóczy Zakariás (1582-1587) címerével. Ugyanebből az időből származhat a pártázatos bejárati épület félköríves kapuzattal és egyszerűen tagolt párkányos nagy ablakokkal. A zólyomi vár külső övezetének a kiépítése szintén erre a korra esik; a belső vár reneszánsz részletei - pártázata, rusztikás kapuzata, árkádos udvara - szintén a XVI. század derekán épülhettek. Az elsődleges védelmi vonaltól távolabbra hasonló építkezések folytak: a várak védelmi rendszerének a kiegészítése, de ezzel együtt járt a lakóépület reneszánsz átalakítása, szépítése. Márkusfalván Máriássy Pál kerek bástyákkal építtette fel a kastély külső védelmi övezetét (1567) és ezzel egyidejűleg a belső lakóépületet a kettős reneszánsz ablakokkal. Zay Ferenc és fiai az ugróci váron építkeztek (1589). Vöröskő várát a Fuggerek (1535-1537), majd Pálffy Miklós (1588-1590) építtette ki hatalmas erősséggé négy kerek bástyával. A Pálffy Miklós és felesége, Fugger Mária címerével ékes kapuzat ennek az építkezési periódusnak az emléke (1590). A sort hosszan lehetne folytatni, alig van vár, amelyen ez a kor, a XVI. század ne hagyott volna nyomot akár a védelmi rendszer kiépítésében, akár az építészeti formák késő reneszánsz stílusában. A romba dőlt várak reneszánsz maradványai is bizonyára sok helyütt rejtőzködnek a föld- és a törmelékhalmazok mélyén.

A reneszánsz stílusban kiépített várak közül különösen Trencsén és Árva emelkedik ki. Mindkettő ebben a korban nyerte el monumentálisan nagyszabású formáját, elsősorban a védőövezet, a védelmi fal- és bástyarendszer kiépítésével.

Trencsén várának első reneszánsz részletei a XVI. század derekáról, azaz a Thurzók idejéből valók (emléktábla 1543-ból). A század derekán olaszok dolgoztak itt: Antonio Brasca (159), Sebastiano (1553-1558), Giulio és Cesare Baldigara (1566). 1582-ben szerződtette gimesi Forgách Imre a munkálatok folytatására Daniele de Murariis-t igen nagy összeggel, 1000 forinttal, majd 1583-ban Pietro Feraboscót hívta Trencsénbe nyilván a munka felülvizsgálására, esetleg további tervkészítésre. Az építkezéseket Illésházy István nádor fejezte be 1609-ben. Bár a vár nagyon romos állapotban maradt fenn, a lépcsőzetesen elhelyezett kiterjedt védőművek ma is monumentális talapzat gyanánt emelik ki a falmaradványokat.

Körülbelül egyidejűleg folyt Árva várának kiépítése (1561-1611) Thurzó Ferenc (elhunyt: 1576) és fia, György (elhunyt: 1616) idejében. Tulajdonképpen az alsó várat építették ki, mely lépcsőzetes emelkedéssel, festői tömegelosztással kapcsolódik a középkori sziklavárhoz. E mestermű tervezője nem ismeretes, csupán két jeles kőfaragója. 1595-ben ugyanis felbecsülték a várat a "híres" kőfaragó- és kőművesmesterek (famosi magistri), Antonius és Franciscus Italus közreműködésével, akik az építkezések vezető mesterei lehettek. A becslés az új építkezések sorában említi a kápolnát, a "tekergő grádicst" és még számos más részletet, úgyszintén a felsővár faragott ablakait és ajtajait, és mindezeket - tehát az újonnan elkészült részeket - nagy összegre, 8362 forintra becsülték. A várkápolna falába illesztett építési emléktábla Thurzó György nádor címerével 1611-ből való; a kápolna hasonló stílusú, virágos frízű kapuja nyilván ugyanakkor készült. A kápolna szép intérieurje oszlopokra lefutó stukkós boltozatával azonban - az 1595-ös becslés szerint - már korábban elkészült. Az építészetileg igen érdekes és jelentős késő reneszánsz alkotás talán a fent említett "híres mesterek"-től, Antonius és Franciscus Italustól származik.

Az építkezések részletformáira nézve jellemző, hogy a Felvidék könnyed, festői felfogásának megfelelően jobbára a kora-reneszánsz helyenként továbbélő motívumai és a felsőolasz kora-cinquecento formái érvényesülnek. Ezek közé tartoznak a lombard eredetű kettős és hármas félköríves ablaktípusok, melyek igen elterjedtek. Először a pataki vár Perényi-szárnyán jelennek meg (1563), majd a beckói és a márkusfalvi váron, a lőcsei Szent Jakab-templomon, a felsősajói templomon, a sárosszentmihályi kastélyon, a monoki kúrián, az eperjesi Rákóczi-házon. Meghonosodásukra - legalábbis a Felvidék keleti részén - nyilván Patak is hatott. Hasonló kettős, illetve hármas félköríves ablakokat lombard hatásra találunk mind a Dunántúlon; mind Erdélyben. Általában az érett reneszánsz stílus kialakulásának a jelei a XVI. század közepén, illetve második felében, jóllehet szórványos emlékei később is előfordulnak (kecskeméti ref. templom tornya 1683). Az ajtó- és kapufrízek, oromzatok delfines, virágos, rozettás díszítése - melyben éppen Patak mutat a legnagyobb változatosságot és legkitűnőbb faragást - szintén feltűnik több helyen, részben Patak hatására (Deméte), de részben még a Jagelló-kor motívumainak a továbbélése gyanánt (Késmárk, Szt. Kereszt-templom, párkánytöredék; Selmecbánya, házajtó, 1567; Lőcse, Városháza, emléktábla, 1615). Kora-cinquecento eredetű két gyakran és sokféle változatban előforduló kaputípus; a félköríves (berzevicei templom, 1520; trencséni templom, XVI. század; lőcsei ház, 1600; besztercebányai Thurzó-Fugger-ház kapuja, 1610, ugyanitt a Beniczky-ház kapuja, 1660 stb.); és ezzel ellentétesen a gyámköveken nyugvó vízszintes párkánnyal lezárt kaputípus (sárospataki vár 1540-es évek; lőcsei városháza, 1549; árvai várkápolna, 1611 stb.).
A késő reneszánsz motívumai csak nehezen vertek gyökeret. A zólyomlipcsei vár ajtaja (1573), a nyitrai vár rusztikás kapuja (1582-1587) szórványos jelenségek a XVI. században. Később, a XVII. században viszont a késő-reneszánsz formák közül egyedül a rusztikás kaputípus terjedt el. De ez is ritkán jelenik meg tektonikus tisztaságban (pozsonyi ev. templom, 1638; lőcsei ház, 1683 stb.); annál kedvesebbek helyi változatai (radványi kastély udvari ajtaja, 1677; trencséni vár kapuja; a barsszentkereszti kastély kapuzata). Gyakrabban fordul elő az aediculás kaputípus, de korántsem szabályos kialakításban, hanem sokféle kötetlen változatban (Vöröskő vára, 1590; kassai Orbán-torony, 1628 stb.).

A hegyeken épült várakkal ellentétben, amelyeknek alaprajzát a talaj alakulatai és a célszerűség parancsa határozta meg, a völgyek várai, kastélyai művészi alaprajzok szerint épülhettek, jobbára a négysarokbástyás rendszer szerint. Erdélyben és a Dunántúlon az olasz négyszögletes bástyákat kedvelték, a Felvidéken azonban ezek ritkábbak (Divény, alsó vár; Geletnek; Homonna; Tavarnok; barsszentkereszti régi kastély stb.). Gyakoriak viszont a kerek sarokbástyák (Nagybiccse; Nagyugróc; Márkusfalva 1643, Csetnek, Nagysáros, Zboró, Alsómicsinye stb.) részben középkori hagyományok, részben újabb német hatás alatt, jóllehet a szabályos négyszög-alaprajzú, kerek sarokbástyás vártípus is az olasz hadiépítészetből ered (Civitavecchia ifj. Antonio da Sangallótól).
A várkastélyok homlokzatai ebben a korban is megőrizték a középkori várszerű jelleget. Sima, tagolatlan kőfalak uralkodnak a benyomásban. Olasz vagy német értelemben vett palotahomlokzatok nincsenek a Felvidéken sem. Ez a negatívum azonban egyszersmind a helyi stílus önállóságának a bizonyítéka: csak azt veszi át, amit szervesen beilleszthet a várkastély koncepcióiba. A látszat-architektúrát elhagyja, a nagy kőfalakat juttatja érvényre, kevés nyílást alkalmaz, a díszítést a kapuzatokra, olykor a koronázó párkányzatra összpontosítja, a bástyaéleket rusztikás szegéllyel hangsúlyozza.

A várkastélyok kialakulása részben összefügg a török határvidék mentén felépült hatalmas végvárrendszerrel. Ezeknek tervezői túlnyomórészt olaszok voltak, akik a várbástyák és falak építésében nemcsak hadászati, hanem esztétikai elveket is érvényesítettek. A tömegek elosztásában, merész körvonalaiban, a falfelületek arányaiban, a párkányok feszesen meghúzott vonalaiban rejlő kifejező erőt sokszorosan kiaknázták menumentális alkotásaikban (Eger; Komárom). Terveikben nemegyszer a reneszánsz szimmetrikus, illetve a reneszánsz centrális építkezés elveit valósították meg. Szabályos négyszögben négy sarokbástyával építették fel Ónod, Kálló (1580 kórül), Székelyhida (1595), Ecsed várát. Centrális tervek is gyakran készültek. Giulio Baldigara ötszögletesre építette a szatmári várat (1569-1573); Szendrőt szintén ötszögletesre, valószínűleg Cristoforo della Stella (1590); Ottavio Baldigara hatszögletesre Érsekújvárt (1583-1588). Az olasz fundátorok munkássága nyomán a reneszánsz elvek egyre jobban tért hódítottak a civilis architekturában is. A XVI. század végétől kezdve a várkastélyok jórészt szabályos, szimmetrikus alaprajzokon épültek fel.

A Felvidék reneszánsz kastélyépítészetének legmonumentálisabb emléke a nagybicesei várkastély, melyet Thurzó Ferene és György építtetett a XYI. század végén (1571-1605). Szabályos négyszögű alaprajzon épült, négy sarkán hatalmas kerek bástyákkal, a főbejárat felett pedig a magasan kiemelkedő kaputoronnyal. Külsejének erőteljes és kifejező egyszerűségével szemben árkádos udvara tele van derűvel és harmóniával. Faragott részletei (kapuzatok stb.) már kevésbé sikerültek, stílusukra a német reneszánsz hatott.

A sárospataki vár loggiájának, a nagybicesei vár udvarának derűs árkádjai a felvidéki reneszánsz visszatérő kedves motívumai, melyek Pozsonytól Kassáig mindenütt előfordulnak. A Dunántúllal összehasonlítva azonban mind az árkádok alkalmazása, mind formáik kialakítása sokkal változatosabb, kötetlenebb, festőibb. Az árkádokat felhasználják nemcsak vár- és kastélyudvarok körös-körül futó vagy legalább egy-két oldalon végighúzódó tornácaként (Nagybiccse, Kistapolcsány, Szeptencújfalu, Gács, Radvány, Golop stb.), hanem szűk városi udvarok díszítésére is (lőcsei; bártfai, selmecbányai, kassai házak). A XVII. században a védettebb kastélyokon mint derűs, nyílt homlokzatdísz szerepel (budatini vár, XVII. század; alsómicsinyei Beniczky-kastély, 1667; monoki kastél stb.). Az alsómicsinyei Beniczky-kastély kerek sarokbástyák közé ékelt homlokzati tornácával mintegy átmenet a régi várkastélyok és a későbbi vidéki kúriák között.
Az árkádok kialakításában, főként az oszlop- és pillérformákban szintén nagy változatosság mutatkozik. A legelterjedtebb forma itt is a felsőolasz eredetű sima toszkán oszlop (nagybiccsei vár, pozsonyi városháza 1581, radványi kastély 1667, okolicsnói kolostor, lőcsei, bártfai, kassai, besztercebányai, selmecbányai, nagyszombati házak stb.). De emellett, különösen a fejlődés későbbi folyamán helyi oszlopformák is előfordulnak. Így pl. a korinthusi oszlop többféle változatban, sima törzzsel (Eperjes, Rákóczi-ház, ugyanitt más házak is; Késmárk, Thököly-vár töredékei), vagy pedig laposan faragott szőlőindával díszített törzzsel (Késmárk, Thököly-vár; Besztercebánya, Beniczky-ház, 1660). Gyakoriak továbbá az orsó, azaz baluszter alakú oszlopok is (Lőcse, Eperjes). Az utóbbi formával együtt jár az arányok megváltozása, zömökebbé válása. A kistapolcsányi kastélyudvar (1662) meghitt kedvessége, melegsége éppen az alacsony arányokban, az alacsony, tömzsi oszlopokban rejlik. A zólyomi vár árkádos udvarának érdekes oszlopai pedig tulajdonképpen a gótikus nyolcszögű pillér és a toszkán rendszerű oszlopfejezetek egybeforrasztásából jöttek létre. Ismét mások a besztercebányai városháza és az árvai várkápolna tornyának lemetszett élű négyszögletes pillérei. A fejlődés későbbi szakaszában, a XVII. század folyamán - az olasz stílusváltozást követve - elterjednek az egyszerű négyszögletes pillérek is, melyek rendszerint alacsonyak, zömök arányúak. (Alsómicsinye, Budatin, Németpróna, Sztrecsnó, Krasznahorka stb.).
Mind az oszlopos, mind a pilléres árkád annyira kedvelt motívuma volt a Felvidéknek, hogy még a barokk korban is szívesen ragaszkodtak hozzá (Vágváralja, kastély; egri házak). De ekkor természetesen mindkettő erős aránybeli és formai változásokon ment keresztül. Később az árkád mint sajátosan magyar motívum jelenik meg a vidéki földszintes kúriák, sőt parasztházak homlokzati tornácain.
Az árkádmotívumot a Felvidéken felsőolasz, velencei hatásra a tornyok kiképzésében is alkalmazták, mégpedig nemcsak a szepes-sárosi harangtornyokon, hanem máshol is, mint pl. az árvai vár kápolnáján, a nagybiccsei vár kaputornyán (restaurálás előtti állapot), továbbá a nagybiccsei harangtornyon. Egy másik ötletes változat az árkádsort nem a fal áttörésére használja, hanem könnyed, koronázó dísz gyanánt. Ez valamikor igen elterjedt típus volt, formái a népies faépítészetbe is átmentek. Sajnos, a XIX. században több szép árkádos tornyot átalakítottak (Eperjes, Kisszeben). Ma a legszebb példája a rozsnyói várostorony, melyet Bakos Máté városbírósága idején, 165-ben fejeztek be.

A Felvidék reneszánsz művészetében különleges színt jelent Szepes és Sáros megye építészete, melyet jellemző díszítőmotívuma, a homlokzati pártázat alapján neveztek el felső-magyarországi pártázatos reneszánsznak, és egyúttal az egész Felvidék reneszánszával azonosították. Ez a fogalom-kiterjesztés azonban nem jogosult, mert a sajátos szepesisárosi stílus alig terjedt túl a két megye határán, sőt azon belül sem volt általános, egyebütt pedig szórványos importként jelentkezik (Pácin). A Felvidék egyéb vidékein ugyan előfordul a pártázat sokféle változata, de ezek nem függnek össze a szepesi-sárosi pártázattal, attól mind formára, mind eredetre nézve eltérnek. Vagy északolasz, német átvételek, mint a villás, félköríves pártázat (Zólyom, Trencsén) és a tisztán félköríves pártázat (Beckó, Trencsén, Pozsony, Besztercebánya stb.), vagy pedig teljesen német eredetűek, mint a villás pártázat szarv alakú változata (Nyitra, Bossány stb.). A szepesi-sárosi pártázat mindezeknél sokkal bonyolultabb, gazdagabb, melyet a XVII. század elején árkádos frízzel tettek még pompásabbá. A pártázat alapmotívumai, a villás meg az aediculás pártaformák és a vakárkádos fríz Felső-Olaszországból, közelebbről Venetóból erednek. A felvidéki városokban az ott letelepedett olaszok honosították meg. Az egyik legelső ilyen emlékről, a bártfai Szent Egyed-templom oldalkápolnájának pártázatáról hitelesen tudjuk, hogy olasz mesterek, Luganói János és Bernát építették (1564). A poprádi harangtoronyt szintén olasz származású építész, a késmárki Ulrich (1592) ékesítette fel díszes pártázattal. Ugyanő dolgozott a szepesszombati harangtornyon (1598), sőt nagyon valószínű, hogy a késmárki harangtorony is az ő műve. Az olasz eredetet az egykori szóhasználat is bizonyítja; a fricsi kastélyról írják, a XVII. század végén, hogy itáliai módra épült, azaz olasz fokosan (Structurae Italjae vulgo olasz fokos vocatae). A fejlődés folyamán a helyi mesterek az olasz motívumokból sajátos helyi stílust alakítottak ki, és ennek keretében új pártázatformákat és épülettípusokat fejlesztettek ki. Ez a stílus éppen erős helyi jellegénél fogva élesen megkülönböztethető a szomszédos országok, Lengyelország, Csehország és Ausztria hasonló pártázatos emlékeitől. Közvetlen kapcsolat nincs közöttük, csak a felsőolasz-velencei eredet közös. A szepesisárosi pártázat - eredetéhez híven - az épület díszes, könnyed koronája, árkádos fríze alacsony szegély. A sgraffito-dísz színes, festői elevenséget kölcsönöz neki. Ezzel szemben a lengyel pártázatokon a tektonikus elem uralkodik, az árkádos fríz magas formái - melyek gyakran kettőzöttek - súlyosabbak, és a fríz a pártázattal együtt magas attikát alkot, mely külön emeletként nehezedik az épületre. Kifejlődésük menete is más. A magyar pártázat várdíszként kezdte meg pályafutását és ezt a jellegét meg is őrizte, míg a lengyel pártázat a városi építkezéseken tűnt fel először, és inkább a díszes attika szerepét játszotta.

A FELHASZNÁLT IRODALOM:

• Zádor Anna: Építészeti szakszótár (Corvina Kiadó)
• Művészettörténeti ABC (Aradi Nóra szerk.; Akadémia Kiadó)
• Dercsényi Dezső - Zádor Anna: Kis magyar művészettörténet (Corvina Kiadó)
• Radocsai Dénes: Magyarországi reneszánsz művészet (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata)
• Szentkirályi Zoltán - Détshy Mihály: Az építészet rövid története I-II. Műszaki, Bp. 1986., 1994.
• A művészet története Magyarországon (Főszerk.: Aradi Nóra) (Gondolat Kiadó)
• A magyarországi művészet története (Főszerk.: Fülep Lajos)
• Garas Klára: A Szépművészeti Múzeum (Corvina Kiadó)

- feladatok -

- versenyfeladatok -

- 16. heti versenyfeladatok megoldása -

- vissza a tematikához -