SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA I.

A fejezet címszavakban:

19. hét:
    
    1. Mi a szociálpszichológia?
       
    2. Társas megismerés
       
    3. Oktulajdonítás: a viselkedés magyarázata
       
20. hét:
    
    4. Társak iránti igény
       
    5. A vonzalom
       
    6. Egyéniségvesztés a tömegben
       
    7. Segítségadás
       
21. hét:
    
    8. Meggyőzés
       
    9. Konform viselkedés
       
    10. Csoportközi kapcsolatok és az előítélet

A szociálpszichológia alapkérdései

I. Mi a szociálpszichológia?

A szociálpszichológia a társas viselkedés tudománya. Azzal foglalkozik, hogy hogyan befolyásolják az emberek egymás vélekedéseit, érzelmeit és viselkedését, hogyan befolyásol az egyén másokat és hogyan befolyásolják őt mások, beleértve a társadalom hatását, mely meghatározza, hogy hogyan látjuk a világot. A szociálpszichológia egyik legnagyobb tanulsága, hogy a körülményeknek és főleg a társas tényezőknek meghatározó szerepük van az ember viselkedésében (ld. Milgram kísérlete).
Az egyik első szociálpszichológiai kísérletet Triplett végezte, melyben laboratóriumi körülmények között vizsgálta a társas serkentést. Közel egyidőben vele Ringelmann a később társas lazsálásként ismert jelenséget bizonyította be.

II. Társas megismerés

Azért is nehéz másokat megismerni, mert belső tulajdonságaik többnyire rejtve maradnak és csak következtetni lehet rájuk. A megismerés pontosságát sok tényező befolyásolja, sokszor alkalmazunk előzetes sztereotípiákat, így elvesznek a személy egyedi tulajdonságai. A pontos észlelés több, egymástól független képességből tevődik össze: például Cronbach leírta a sztereotípiapontosságot (mennyire pontosan tud valaki másokat egy adott kategóriába besorolni) és a differenciális pontosságot (megkülönböztető pontosság, vagyis képesek vagyunk-e a csoporton belüli személyek egyedi, őket a többi csoporttagtól megkülönböztető tulajdonságait felismerni). Az emberek érzelmeinek felismerése fontos része a társas érintkezésnek, az alapvető érzelmek azonosítása különböző kultúrákból érkező emberek számára is könnyű feladat.

1. Benyomásszerveződés
   Asch a Gestalt irányzatot képviselte, és úgy gondolta, hogy annak irányelvei a személyészlelésre is alkalmazhatók, vagyis az egyénről úgy alakulhat ki viszonylag egységes benyomás, ha az információk egymás jelentését is befolyásolják. Ha sok információval rendelkezünk, akkor azok nem egyforma jelentőséggel fognak a végső benyomásban szerepelni.
   Feltételezte, hogy a kapott információk, tulajdonságok dinamikusan szerveződnek, jelentésmódosulás jön létre köztük: egy-egy központi tulajdonság kiemelkedik, nagyobb súllyal esik latba, míg a többi periferikus jellemzővé válik. (Kelley bemutatta, hogy a centrális-periférikus elrendeződés a valóságban, élő emberek esetében is működik, és formálja a róla való benyomást.) Asch szerint az elsőnek beérkezett információ megszab egy irányt és az ezt követő tulajdonságok és információk ennek az iránynak megfelelően rendeződnek a későbbiek folyamán, a jelenséget jelentésasszimilációnak nevezte el. Az elsőként kapott tulajdonság, vagy információ benyomásalakító képességét elsőbbségi hatásnak nevezzük.
   Az elementarista felfogás szerint (Asch ezt kritizálta) a benyomásalaklásban az információrészletek egyszerűen összegződnek. Anderson szerint a részinformációk átlagolásával, Fishbein és Hunter szerint pedig összeadásuk eredményeképpen formálódik a benyomás.
   Az implikált (burkolt) személyiségelmélet szerint (Bruner és Tagiuri) a különböző feltételezések naiv nézetrendszereket alakítanak ki arról, hogy hogyan kapcsolódnak egymással a különböző személyiségvonások, maga a folyamat spontán és automatikus módon zajlik le.
   Személyészlelés közben az emberek értékelési konzisztenciára törekednek, ezt holdudvar hatásnak nevezzük (ha valakiről egy pozitív információjuk van, hajlamosak más pozitív jellemzőt is tulajdonítani neki (pl egy vonzó emberről azt gondolják, hogy kedves, okos, és aranyos) - és fordítva). Furcsa tendencia a pozitivitási torzítás: az emberek jobban érzik magukat, ha pozitív dolgok veszik őket körül, jobban emlékeznek a pozitív szavakra és a kultúrákban jobban elterjedtek a pozitív, mint a negatív szavak. Személyek értékelésénel ez különösen szembeötlő: az egyéneket pozitívabban ítélik meg, mint a csoportokat, vagy az élettelen tárgyakat. Számolni kell azonban a negativitási hatással is: mivel a negatív információk ritkábbak, jobban megragadják figyelmünket, kiemelkednek a háttérből, így nagyobb súlyt kapva befolyásolják az összbenyomást, informatívabbnak tekintjük őket.
   
   
2. Sémák, sztereotípiák
   
• Sztereotípiák: különböző csoportokról kialakított képek, sémák.
  
• Autosztereotípiák: saját csoportunkról kialakított sztereotípiáink.
  
• Sémák: az észlelés és a gondolkodás eredményei, emberek, tárgyak, helyzetek stb. osztályainak mentális reprezentációi, segítségükkel egyszerűsíthetjük és rendszerezhetjük a bennünket érő nagy mennyiségű információt.
  
• Személysémák: egyes emberekről, embertípusokról raktározott ismeretegyüttesek.
  
• Énsémák: önmagunkról való sémáink.
  
A sémákra alapozott feldolgozás sokszor pontatlan és különböző torzításoknak van kitéve, emlékezetünket is befolyásolják (általában az adott sémának megfelelő információt hívjuk elő). A sémák tartósan fennmaradnak, mivel a sémának ellentmondó információra gyakran nem emlékszünk, és olyan adatokat gyűjtünk, melyek sémáinkat tovább erősítik (megerősítő hipotézis ellenőrzés). Az önbeteljesítő jóslatként (Pygmalion effektus) ismert jelenség (ld. Rosenthal és Jacobson vizsgálatát), valamint a Hamilton-féle látszatkorreláció (ha van előzetes várakozásunk arról, hogy milyenek egy adott csoport tagjai, akkor akkor is látni véljük a csoporttagság és a tulajdonság együttjárását, mikor valójában nincs is) szintén elősegíti a sémák tartós fennmaradását.

III. Oktulajdonítás: a viselkedés magyarázata

Mások cselekedeteiből azok okaira következtetünk. Saját tetteink esetében világosabban látjuk a külső okokat, míg mások viselkedéséből gyakrabban következtetünk belső indítékokra.
Heider (Gestalt szemléletű) szerint a hétköznapi emberek azért keresik mások viselkedésének az okait, hogy koherens képet alakíthassanak ki a világról. Belső (diszpozíciós) és külső (szituációs) okot különböztet meg: a belső okokhoz tartozik a képesség és a szándék, ezek nagyobb súlyt kapnak, míg a külső okokat elhanyagoljuk. Ross ezt alapvető attribúciós hibának nevezte el. Miller vizsgálatai szerint ez elsősorban Amerikában és Európában mutatható ki, mivel a nyugati kultúrákat az individualizmus (egyénközpontúság) jellemzi, míg a kollektivista személetű kultúrákban a csoport érdekei vannak a középpontban.
Sokkal inkább keressük mások viselkedésének okát, ha a cselekvése szoktatlan és ellentmond a társadalom normáinak, míg az ennek megfelelő viselkedés esetén nem következtetünk belső tulajdonságokra.
Jones és Davis korrespondáló következtetési elmélete szerint akkor következtetünk az egyén viselkedéséből belső vonásokra, ha a szociális normáknak és az egyén szerepének nem megfelelően viselkedik, de biztosnak kell lennünk abban, hogy szabad akaratából tett így.
Kelley kovariációs modellje szerint a hétköznapi emberek naiv tudósként figyelik az ok és a hatás közti kapcsolatot a különböző helyzetekben, és ilyenkor szisztematikusan kombinálják az információkat. Három információt kell egyszerre figyelembe venni:

1. mennyire megkülönböztetett az adott viselkedés (máskor is előfordul-e)
2. mennyire konzisztens, állandó ez a jelenség
   
3. mennyire konszenzuális (az adott helyzetben mindenki ezt teszi, vagy csak a figyelt egyén)

ezek a modellek többnyire racionális folyamatként írják le az attribúciót, holott számos torzítás lehetséges, pl. az önkiszolgáló torzítás, vagyis a sikert és a kudarcot máshogy magyarázzuk akkor, ha saját sikerünkről (belső erőfeszítéseinknek tulajdonítjuk) és kudarcunkról (külső tényezőkre hárítjuk), vagy másokéról van szó. A bajba került embereket sokszor tartják felelősnek saját sorsukért, mert így megmarad az az illúzió, hogy mi nem kerülhetnénk ilyen helyzetbe. Ez az igazságos világba vetett hit (Lerner).
Bem önészlelési elmélete szerint ugyanazok a mechanizmusok vezérlik önmagunk megismerését és cselekedeteink értelmezését, mint mások megismerését.
Az egyén attribúciós stílusa szorosan összefügg az illető általános hangulatával, egészségi állapotával, stb. A depresszív attribúciós stílusú emberek a negatív eseményeket belső, stabil, általános okoknak tulajdonítják, míg a pozitívakat külső, instabil és specifikus okoknak (az optimisták pont fordítva). Tréninggel lehet arra tanítani az embereket, hogy adják fel pesszimista hozzáállásukat.

1. Attitűdök
   Az attitűd értékelő viszonyulást jelent, tárgyai lehetnek más emberek, embercsoportok, tárgyak, ideológiák, mozgalmak, stb. Kifejeződhet érzelmekben, vélekedésekben és viselkedésben: ezek az attitűd affektív, kognitív és viselkedésbeli komponensei.
   
   
2. Konzisztenciaelméletek
   Alapgondolatuk, hogy az emberek törekednek egyfajta összhangot teremteni különböző attitűdjeik között, és ha ez nem sikerül, és az elemek nem felelnek meg egymásnak, feszültséget éreznek.
   Festinger kognitív disszonaciaelméletében kifejti, hogy két tudattartalom között a viszony háromféle lehet: irreleváns (nincs közük egymáshoz), konszonáns (egyik megállapításból következik a másik) és disszonáns (ha a két tudattartam egymásnak ellentmond - ekkor feszültség keletkezik). A feszültség arra készteti az egyént, hogy megpróbálja azt csökkenteni (mint a drive-redukciónál láttuk). Festinger és Carlsmith a kiváltott engedelmességi kísérletével demonstrálta ezt a jelenséget (a részletes leírást a tankönyvben találjátok!): eredményei szerint a kis jutalom nagyobb hatással volt a kísérleti személyek véleményére, mint a nagy jutalom. Azzal magyarázható ez az eredmény, hogy a kevés pénzt kapott személyek disszonanciát éltek át a feladat iránti attitűdjük (unalmas volt) és a viselkedésük (azt kellett mondaniuk, hogy érdekes volt) között és a feszültséget csak úgy oldhatták fel, ha megváltoztatták attitűdjüket. Tehát az attitűddel ellentétes viselkedés meg tudja változtatni az attitűdöt, ha a viselkedésért éppen elégséges, de minimális jutalmat kap az egyén, ugyanezen elv miatt a minimális büntetés hatékonyabb lehet, mint egy szigorú. A kísérletek eredményeire sok alternatív magyarázat is született, például a neobehaviourista Bem önészlelési elmélete (Ha érdekesnek nevezik a feladatot az ezért alacsony jutalmat kapók önmaguknak is felteszik a kérdést, hogy miért mondták ezt. És mivel kevés pénzt kaptak, arra következtetnek, hogy biztos nagyon élvezték a feladatot, míg aki sok pénzt kapott, az külső tényezőnek tulajdonítja viselkedését.).
   Festinger szerint vásárláskor, mikor sok hasonló minőségű áru közül kell választanunk egyet, szintén disszonanciát érzünk, amit a döntés okozott. A disszonancia csökkentésére ezért felértékeljük a választott és leértékeljük a többi, mellőzött alternatívát.
   Heider egyensúlyelmélete is a konzisztenciaelméletek közé tartozik: triádokban vizsgálta a viszonyulásokat (személy (P), másik személy (O) és egy tárgy (X) között). Ha a három viszony szorzata pozitív (vagyis mindhárom pozitív, vagy kettő negatív és egy pozitív), akkor a helyzet kiegyensúlyozott, míg ha a szorzat negatív (három negatív, vagy két pozitív és egy negatív), akkor kiegyensúlyozatlan, kellemetlen helyzet áll elő.
   
   
3. Attitűd és viselkedés
   Mennyire határozza meg az attitűd a viselkedést (LaPierre vizsgálatát lásd a könyvben!) - a viselkedés és az attitűd gyakran lehet inkonzisztens, bár újabb vizsgálatok szerint inkább nagyobb fokban megfelelnek egymásnak és az attitűdön kívül sok más tényező is meghatározza a viselkedést - például a társas szituáció hatása. Az attitűd és a viselkedés közti kapcsolat erősségét különböző tényezők határozzák meg, nagyon fontos az attitűd konzisztenciája és erőssége. A konzisztens attitűdök jobban befolyásolják a viselkedést, míg az ambivalencia egyik oka lehet a különböző vonatkoztatási csoportok által gyakorolt nyomás, illetve az ambivalencia lehet magában az attitűdben is: ha kognitív és affektív komponensei egymással inkonzisztensek. Minél erősebb egy attitűd, annál jobban befolyásolja a viselkedést. A személyes érdekeltség is erősíti az attitűdöt és egyben nagyobb fokú attitűd-viselkedés konzisztenciához vezet. A közvetlen tapasztalaton alapuló attitűd erősebb, és nagyobb konzisztenciát mutat a viselkedéssel, továbbá fontos tényező az attitűd és a viselkedés specifikussági szintje. Az idő szerepe is fontos abban a tekintetben, hogy mennyire jelzi előre az attitűd a viselkedést.
   Az attitűd és a viselkedés kapcsolata a viselkedés felől is megközelíthető: a megtörtént viselkedés befolyásolhatja az attitűdöt. Nem igaz az a nézet, hogy először mindig meg kell győzni az embereket érzelmileg és intellektuálisan ahhoz, hogy megváltoztassuk őket, mert ha sikerül viselkedésváltozást elérni, az attitűdváltozáshoz is vezethet.
   
   
4. Az attitűd funkcionális megközelítése
   Az attitűdök különböző pszichológiai szükségleteket elégítenek ki. Attól függően, hogy milyen funkciót látnak el, más módon lehet őket megváltoztatni.
   Smith, Bruner és White a következő funkciókat azonosította:
   
   4. Instrumentális, vagy utilitárius funkció (cél a jutalmak elnyerése és a büntetések elkerülése)
      
   5. Ismeretfunkció (referenciakeret nyújtása, hogy ismereteinket értelmesen tudjuk szervezni - az ilyen attitűd sémaként működik)
      
   6. Értékkifejező funkció (cél, hogy kifejezze az egyén értékrendjét és meggyőződéseit)
      
   7. Énvédő funkció (cél, hogy megvédje az egyént saját, elfogadhatatlan impulzusaitól - Adorno tekintélyelvű személyiségről szóló kutatása)
      
   8. Szociális igazodási funkció (cél, hogy a csoporthoz való tarozást kifejezze és erősítse)

- vissza a tematikához -