Ókori kelet és a Biblia

A mítosz görög eredetű szó, egy történet elbeszélését, elmondását jelenti. A mítoszok a szóhagyomány útján terjedtek, s ebből adódóan a szövegek állandóan változtak. A mítoszok többnyire istenekről, isteni eredetű, emberfeletti képességű hősökről szólnak. Egy kulturális közösség tudatában természetesen sok mítosz létezett, amelyek hatottak egymásra, értelmezték egymást, illetve variánsokat hoztak létre. A mítoszok összessége, adott rendszerbe szerveződése a mitológia, amely önálló és egységes jelrendszerként is értelmezhető.

A sumer mítoszok elbeszélései az eposz műfajában alakultak ki. Nem alkotnak zárt teológiai rendszert, az isteneket emberi tulajdonságokkal felruházva az emberihez hasonló világban hívják életre. Enki és Ninmah mítoszában Enki, az egyik fő termékenység-isten, az ember teremtésével rakja föl a koronát alkotásaira. Az akkád eposzok témája a keletkezésnek és a történelem kezdetének ugyanaz az ősi anyaga, amelyet már a sumer irodalom is feldolgozott. Az ember létének indoka és feladata itt is az istenek szolgálata. A világ keletkezésének elbeszélésében azonban megnyilvánul az akkád epikus költészet önállósága. A Gilgames-eposz akkád alkotás, amely a sumer Gilgames-ciklus anyagára támaszkodik, és az idők folyamán több egyre bővülő változatban beszélték el újra. Az eposz az embert cselekedeteiben istenhez hasonló lényként mutatja be, aki azonban folyamatosan szembesül létének korlátozottságával és halandóságával.

A Gilgames-ciklushoz hasonlóan kiterjedt mitikus elbeszélésekre épülő epikus hagyomány az indiai szanszkrit kultúrában is létrejött. Az indiai epikus szövegek sajátsága, hogy szoros szemléleti kapcsolatban vannak különböző vallásos költeménygyűjteményekkel és bölcsességi szertartásmagyarázó könyvekkel (upanisádok és szútrák). A hindu gondolkodás szerint e könyvek szemlélődő olvasása elvezeti az embert a világról és az istenekről való helyes szemlélethez. Ezért ezt az irodalmiságot összefoglaló néven védikus irodalomnak nevezzük. A védikus irodalommal szerves egységet alkot az i.e. 4. sz. és az i.e. sz. 4. sz. között kialakult és rögzített két nagy terjedelmű eposz, a Ramajana és a Mahabharata, melyeket a hindu vallás bizonyos felekezetei szintén szent könyveik között tartanak számon.

A kínai irodalom első emlékei az i.e. 1. évezred közepéről valók. Az első olyan mű, amely Kínán kívül is döntő kulturális hatást gyakorolt a Tao te king, Az út és erény könyve. A könyvet a hagyomány Lao Cenek (i.e. 604-517) tulajdonítja. a Tao te kingben bemutatott személytelen és név nélküli tao az anyagi világ mozgását meghatározó törvényt, az ellentétek harcában folyamatosan változó világ egységének általános elvét jelenti. A Tao te kinggel körülbelül egy időben keletkezhetett a taoizmus másik alapkönyve a Si King, a Dalok könyve. A 305 régi dalból álló gyűjteményt Konfuciusz állította össze egy nagyobb, körülbelül háromezer dalt számláló anyagból. A kínai líra a Si King óta használ kötelező jelleggel rímeket.

A biblia szó eredetileg könyveket jelent, de a 13. századtól egyes számban kezdték használni a kifejezést utalva a Szentírás egyedüliségére, s arra, hogy a zsidó-keresztény hagyomány a Bibliát megkülönbözteti miden más írott szövegtől. Megkülönbözteti azáltal, hogy Istentől adott, kinyilatkoztatott és sugalmazott szövegnek tartja, amely azonban emberi nyelven beszél. Írói emberek, ami azt is jelenti, hogy az írás további értelmezéseket hív elő. A kereszténység által elfogadott Szentírás két fő része az eredetileg héberül íródott Ó- és a görög nyelvű Újszövetség. Az első a zsidó vallás szent könyveit tartalmazza, a második a zsidóságból fokozatosan kiszakadó, majd attól elváló korai kereszténység körében keletkezett szent könyvek gyűjteménye. Az ószövetségi Szentírásban a szövetség (a latin testamentum szóból ered) többször megerősített isteni kegyelem és üdvösség ígéretére utal, melyet az Úr Ábrahámnak és fiainak, Izrael népeinek adott. A kereszténység ennek az ígéretnek a beteljesedését látja Jézus Krisztusban, aki a szövetség kötelékén belül bűntelenül vállalt halálával megváltja az őt szívükbe fogadó embereket elkövetett bűneiktől, és utat kínál nekik Istenhez. A kereszténység elnevezése tehát nem a kereszt szóval van kapcsolatban, hanem Krisztussal, akinek neve eredetileg azt jelenti, hogy felkent.

A Bibliába bekerült iratokat kanonizált iratoknak, míg a be nem kerülteket apokrif iratoknak nevezzük. Az Ószövetség kanonizált részei: Mózes öt könyve (Tóra), úgynevezett történeti könyvek (pl. Sámuel könyve, Királyok könyve, Eszter könyve), a próféták könyve (pl. Izajás, Jeremiás, Ezekiel könyve), valamint a tanító jellegű könyvek, köztük Jób könyve, a Zsoltárok könyve, Példabeszédek könyve és az Énekek éneke.
Az újszövetségi Szentírás tartalmazza Jézus Krisztus élettörténetét, cselekedeteit, beszédeit, kereszthalálát és a feltámadását elbeszélő négy evangéliumot (Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát), az apostolok térítőmunkájáról beszámoló Apostolok Cselekedeteit, az apostoloknak néhány korai keresztény közösséghez írott leveleit, valamint a végső üdvösség, Krisztus uralkodói és bírói visszatérésének látomását, a Jelenések könyvét.

- feladatok -

- archívum feladatok -

- vissza a tematikához -