XI. A KLASSZICIZMUS MŰVÉSZETE MAGYARORSZÁGON

A KLASSZICIZMUS MAGYARORSZÁGON

A magyar történetírás a XIX. század elemzése során már jó ideje használja "reformkor". elnevezést, annak a korszaknak a jelzésére, amely az 1848 a forradalmi eseményeket megelőzte, előkészítette. Jól lehet az előzmények korábbra nyúlnak, egészen a felvilágosodás eszméinek magyarországi jelentkezéséig, mégis jogos a kultúra minden területén az 1820-as évektől új korszak kibontakozásáról beszélni. Irodalomtörténetírásunk is ezekre az évekre teszi a fordulatot: a szellemi élet reformja az irodalomban szintén érezteti hatását, irodalmunkban a húszas évektől a klasszicizmusból kibontakozott a nemzeti romantika, majd a negyvenes évektől a népiség, a realista tendenciák szellemi áramlata válik meghatározó tényezővé.

A képzőművészetben is megfigyelhető bizonyos változás, új erők tömörülése. Hiszen az egész reformkori fellendülés nyitányát, szimbolikus kezdetét jelentő Ferenczy István szobornak már a címe is oly sokat mondó, hitvallást, programot hordoz: "A szép mesterségek kezdete" (közkeletű elnevezés szerint Pásztorlányka). Ferenczy alkotása 1820-1822 között készült, és maga a szobrász, reformkori képzőművészetünk reprezentatív alakja 1824-ben költözött haza Itáliából. A harmincas évektől kezdve bontakozott ki annak a festőnek az életműve is, akit a művészettörténetírás szeret Ferenczy párhuzamaként elemezni: Barabás Miklósé. Bár elszakadt hazájától, a tapogatódzó reformkori művészetből indult ki és a harmincas évektől talált útjára id. Markó Károly. A harmincas évek végén jelent meg Barabás mellett a másik reprezentáns festő, Borsos József. A reformkor tehát a művészetekben is megújulást hozott, bár történelmi folyamatról lévén szó, szigorú határok nem vonhatók, mert a politikatörténeti korszak nem feltétlenül esik egybe a művészetivel. Ugyancsak nehezíti a szakaszolást a különféle művészeti ágak egyenlőtlen fejlődése is. Mikor Ferenczy művészi zászlóbontást jelentő szobrát megmintázta, és hazaküldte Itáliából, már erőteljesen fejlődött a magyarországi klasszicista építészet, a festészet ellenben még a kezdeti lépéseknél tartott. Mindezt figyelembe véve mégis jelentős ez az időszak, a húszas-harmincas évektől kezdve a képzőművészetben is egymást követik az új jelenségek. Eszerint tehát jogosan beszélhetünk a "reformkor művészetéről". De valamit nem szabad elfelejteni. A reform mindig valaminek a megjavítását célozza. A kor magyar képzőművészetében azonban nem erről volt szó, nem a művészet megjavítása, hanem megteremtése volt a feladat, mert ami megelőzően született, gyakran esetlegesen és véletlenül, főúri behozatalként került az országba, mint a nemzetközi nagy stílusáramlatok lecsapódása. Korábban is épültek díszes kastélyok, gazdagon felszerelt templomok. Az arisztokrácia egy részének ízlése és pompaigénye elérte számos nemzet uralkodó rétegének a kulturális színvonalát. A bécsi udvar közel volt, és a magyar földre is eljöttek az osztrák és olasz mesterek. Találhatók tehát művek és valósággal importált műegyüttesek. Művészeti életről, a szellemi kultúra egészébe ízelődő vizuális és plasztikai műveltségről és tevékenységről azonban nem beszélhetünk. A képzőművészetben nem is reformokról volt szó, hanem az alapok lerakásáról. A kor magyarsága előtt egzisztenciális feladatok álltak: a feudalizmus felszámolása, fejlettebb termelési és társadalmi viszonyok kialakítása, és ami ennek előfeltétele, a nemzeti függetlenség kivívása. Ennek pedig nem csupán gazdasági és politikai előfeltételei voltak, hanem kulturálisak is, az általános kulturális szintnek az emelése, a "kiművelt emberfők" számának növelése. A polgárosodás - akár a nemesi polgárosodás lehetőségéről, akár a városi polgárság erejének növeléséről volt is szó - új ízlésnormák, valóságlátás, gondolkodásmód meghonosodását; követelte, márpedig a tudatformálásnak a művészet az egyik legnagyobb hatású segítője. Az irodalom első feladata az volt, hogy a magyar nyelvet alkalmassá tegyék új feladatokra, olyan nyelvet alakítsanak ki, amely államnyelvként a közigazgatási funkciók ellátására is megfelel, és új irodalmi formák művelését teszi lehetővé. De még ennél is fontosabb volt, hogy alkalmassá váljon a pallérozottabb, racionálisabb, fogalmilag árnyaltabb gondolkodás kifejezésére, és egyúttal fejlesztésére. A képzőművészet vonatkozásában az új iránt fogékonyabb vizuális és plasztikai gondolkodás kifejlesztése ugyanúgy előfeltétele volt annak, hogy a "kiművelt emberfő" programját meg lehessen valósítani, mint a magyar irodalmi és köznyelv megújítása. Ahogy az irodalomban a nyelvművelés nem maradhatott csupán írók és nyelvészek magánügye, hanem együtt járt az irodalmi és színházi életnek, az új polgári ízlést és stíluseszményt népszerűsítő művelődési intézmények megteremtésének szorgalmazásával, a művészi munka a képzőművészetben is előfeltételezte a művészeti életnek, a művészetet körülfogó, éltető közegnek a létrehozását, a polgári viszonyoknak megfelelő szervezeti formák, művészeti intézményes rendszer kialakítását.

A MŰVÉSZETI ÉLET SZERKEZETE

A XIX. század elején a magyar művészeti élet szerkezetét lényegében még a feudális szervezeti formák határozták meg, azzal súlyosbítva, hogy az ország nem volt önálló, a kultúrája is erősen függött Bécstől, tehát az abszolút monarchiákban Európa-szerte kialakult intézmények, szervezetek csak csökevényes formában jöhettek létre. A jelentősebb megrendelők a főnemesek és az egyház voltak, a mecenatúra formái megőrizték a feudális modellt. Ennek megfelelően általában itáliai és osztrák mesterekkel dolgoztattak, illetve nagyszabású volt a műtárgyak behozatala, de ezek sem a már fejlettebb, műkereskedelmi csatornákon át jutottak el az országba. A helyi mesterek felkészültsége nem volt elegendő a nagyobb megbízások elvégzésére, inkább csak az igénytelenebb, kézműves szintű feladatokra voltak alkalmasak. Ha néhányan el is jutottak külföldi magasabb fokú oktatási intézményekbe, hazajövet nem találtak pezsgő művészeti életet, amely bekapcsolódhattak volna, hiányzott a továbbfejlődéshez szükséges belső ösztönző erő. De a legnagyobb gond a hazai oktatási intézmények elmaradottsága, illetve teljes hiánya volt. A hazai képzőművészeti és építészeti oktatás ügye csakhamar napirendre is került, hiszen a felvilágosodás eszmerendszerében az oktatás középponti helyet foglalt el. Hiába szorgalmazta azonban az akadémiai szintű oktatás meghonosítását 1814-ben a pozsonyi Schauff János, 1820-ban az egri Hesz János Mihály, hiába próbálkozott vele maga Ferenczy István (1826) is, majd a forradalmi kor nagy egyénisége, a magyar építészettudomány és a tudományos igényű műkritika megteremtője, Henszlman Imre (1841), a tervek csupán a század utolsó harmadában, az Eötvös József-féle nagyszabású művelődéspolitikai koncepció valóra váltásakor realizálódhattak. A hiányt pótolandó nyílt meg 1846-ban a közepes tehetségű, klasszicizáló biedermeier stílusú festőnek, Marastoni Jakabnak az Első Magyar Festészeti Akadémiája, amely a következő években műpártolók adománya révén már hazai ösztöndíjasok oktatását is vállalhatta.

Az építészeti oktatásban is csupán a század utolsó harmadában alakultak ki a modernebb formák, csak 1871-ben alapították meg ugyanis az egyetemi szintű, műszaki felsőoktatást. Korábban a képzés céhkeretek között folyt, mint ahogy az építészeti élet kereteit is sokáig a céhrendszer szabályozta. Bár a céhrendszer jogilag csak 1872-ben szűnt meg, a gyakorlatban azonban a negyvenes évektől kezdve fokozatosan csökkent merevsége, és főként teljhatalma. Különösen az 1859-es ipartörvény mért rá végzetes csapást, amely lehetővé tette a magasabb szintű építészképzést a céhkereteken kívül. E magasabb szintű, ha még egyetemi rangra nem is emelt oktatás intézménye 1846-tól a József Ipartanoda, majd 1857-től a K. K. Josef Polytechnikum volt. A hazai oktatási intézmények hiánya nemcsak abban éreztette hatását, hogy nem volt meg a magasabb szintű szakmai továbbképzés lehetősége, hanem abban is, hogy sokáig konzerválódott a művész társadalmi helyzetének még céhszerű, tehát lényegében kézműves jellege, a művész társadalmi státusa nem is igen emelkedett túl az iparos szinten. Ennek megfelelően általánosan elterjedt volt a vándorművész típusa, amely lényegében alatta maradt még a szabad foglalkozású értelmiséginek, az önálló művészi rangnak, tulajdonképpen kvalifikált vándoriparos volt, s e státusnak felelt meg társadalmi megbecsülése is.
Nemcsak a magasabb szintű oktatás hiánya volt zavaró, akadtak a művészeti életnek más, nem kevésbé jelentős formái is, amelyeknek elmaradottsága ugyancsak megakadályozta, hogy a feudális szervezési modellektől eltérő, polgárosultabb művészeti kultúra kibontakozhasson. Nem volt például állandó képtár, megfelelő kiállítási intézmények, sem kifejlett műkereskedelem, és hiányoztak a képzőművészeket szakmai vonalon tömörítő, a mű és a közönség közötti kapcsolatot intézményessé, a közvetlen mecenatúránál többrétűvé tevő szervezetek. Az első nagy próbálkozásra 1840-ben került sor, ekkor alakult meg ugyanis a Pesti Műegylet, az Eötvös-féle művelődés politika későbbi nagy jelentőségű szervezőjének, Trefort Ágostonnak az elnöklésével, és a következő évben már kiállítást is rendezett a pesti Redouteban, a Vigadóban. A Műegylet anyagi alapját részvényesek biztosították, évi illetményműlapokat bocsátott ki, illetve ezekre festőknek megrendelést adott, képet sorsolt ki, s állandó képzőművészeti bemutatók szervezésére törekedett. A részvényesek száma megközelítette a 2000 főt. A Műegylet jelentős lépés volt, de eredeti célját mégsem tudta teljesen megvalósítani, ugyanis a hazai művészetet, a nemzeti festészet kibontakozását nemigen istápolta, egyre inkább a fejlődő osztrák műkereskedelem hazai közvetítőjévé vált.

A Műegylet részvényesei, a kiállítások látogatói és a lassan szerveződő műkereskedelem első vásárlói már nem elsősorban a régi mecenatúra képviselői közül kerültek ki, hanem a köznemességnek kultúrát pártoló rétegeiből, a bár gyér számú, de fokozatosan tollasodó polgárságból és a kezdetben még gyenge, de izmosodó értelmiségi rétegből. E közönség pedig ízlését és anyagi lehetőségeit tekintve is más igényekkel lépett fel, mint a régebbi műpártolók. A történelmi téma és az életkép került az érdeklődés középpontjába, a polgári ízlésnek megfelelő előadásmód és lélekrajz. Mindez új műfajok és új kifejezési formák megteremtését követelte meg. A negyvenes évektől kezdve e téren is szembeötlő a változás: megindult a hazai igényekhez szabott, nemzeti célú és a polgárosuló ízlésnek jobban megfelelő képzőművészeti termelés, kezdtek kibontakozni a megfelelő szervezeti előfeltételek körvonalai.

Ennek az átalakulásnak feltétele azonban mindenekelőtt az új feladatok megoldására alkalmas művészgárda kialakulása volt. A szükség sürgető és igen nagy volt, a feladatokat ezért gyakran olyanoknak kellett elvállalniuk, akiknek ez még meghaladta az erejét. A nemzeti kultúra iránti elementáris igény azonban mindezzel nem törődve, gyakran saját lehetőségeik túlhaladására kényszerítette a művészeket, és lassan ki is alakult a felkészült gárda. E művészek többé már nem iparosok voltak, hanem a nagy reformkori tudós, politikus és írónemzedék egyenlő jogú társai, a nemzeti értelmiség reprezentánsai.

A REFORMKOR MŰVÉSZETÉNEK STÍLUSTÖREKVÉSEI

Az új ízlés kényszerítő ereje hatott a művészet stílusigazodására is. A reformkori magyar kultúra stílusa nem volt homogén, bár a mennyiségi mutatót tekintve a klasszicizmust minősíthetjük uralkodó stílusnak. Ennek oka elsősorban a klasszicista építészet túlsúlyában mutatkozott meg. A mindinkább az ország szívévé váló Pest építészeti stílusát ugyanis a nemzetközi klasszicizmusnak szerényebb igényű, de jó ízlésű és egyöntetű jellegű hazai változata határozta meg. Pest városrendezési problémái már a XVIII. század végén felmerültek, a komolyabb rendezésre azonban csak a XIX. század első harmadában került sor, ekkor alakult meg (1808) a Szépítő Bizottság, amely 1857-ig a városfejlesztés irányítója volt, és amely lényegében szabályozta a lassan fővárossá növekvő város egységes, klasszicista stílusát is. De ugyancsak a klasszicizmus volt a vidéken kibontakozó építészet jellegzetes stílusa – ezt mutatta a magyar építészet fejlődésében oly fontos szerepet játszó debreceni városfejlesztés -, e stílusban épültek a nemesi ellenállás, a függetlenségi eszme jelképeivé váló megyeházak is. Mind a középületek (Nemzeti Múzeum), mind az egyre jobban szaporodó polgári lakóházak a némiképp provinciális magyar klasszicizmus rangos termékei voltak. E stílus tehát meghatározta az építészet jellegét, s a negyvenes években elérte csúcspontját, nemzetközi mércével mérve is színvonalas alkotások születtek. Lényegében a klasszicizmus jegyei érvényesültek az iparművészeti alkotásokon is, különösen annak az építészettel leginkább összefonódó ága, a belsőépítészet és a bútorművészet volt klasszicista jellegű, jóllehet a környezetkultúrában, az otthonművészetben nagy szerepet játszott a klasszicizmus és a romantika elegyítéséből létrejött, jellegzetesen polgári, sőt a kispolgárságra is jellemző stílus, a biedermeier.

Kezdetben a szobrászatot és a festészet első próbálkozásait is egyértelműen klasszicista igazodás jellemezte. Lényegében tehát az építészet és a képzőművészet ugyanarról a stílusalapról indult, mint a magyar irodalom, hiszen a XIX. század első harmadában, Kazinczy korában az irodalomnak ugyancsak a klasszicizmus volt a stíluseszménye. Csakhamar feltűntek azonban mind az irodalomban, mint a képzőművészetben is a klasszicizmusellenes próbálkozások. Szükségszerű volt, hiszen a reformkorban egyre inkább a nemzeti művészet megteremtése került napirendre. A nemzeti eszme önkifejezési formája pedig ekkor már a romantika volt, a klasszicizmus intellektualizmusa, racionális hűvössége és a hazai, provinciális jegyek ellenére is lényegében internacionalista jellege nem elégíthette ki a mindenekelőtt érzelmi töltésű, nemesen patetikus közhangulatot. Az ideológiához és a szubjektív érzelemvilághoz közvetlenebbül kapcsolódó irodalom gyorsabban változott, itt már a húszas években megjelentek a romantika csírái, sőt a romantika azonnal teljes vértezetben, főművekkel tört be a magyar irodalomba: 1823 Kölcsey Himnuszának, 1825 pedig Vörösmarty Zalán futásának a keletkezési dátuma. Az építészetben és a szobrászatban ezek az évek még a klasszicizmusé voltak, hiszen ekkor formálódott a klasszicista Pest, ekkor vállalta profetikus munkáját Ferenczy István. Jó példa az ő esete. Hiszen vállalása, hogy a semmiből magyar szobrászatot és művészeti kultúrát teremtsen; az a tény, hogy alacsony sorból, a kézműves szintet túlhaladva, a reformkori értelmiség soraiba emelkedett, kudarccal és erkölcsi bátorsággal teli életpályája jellegzetesen romantikus, művészete azonban a klasszicizmus stíluseszményében fogant.

Mindennek ellenére, bár némi fáziseltolódással, de tért hódított a romantika. A legújabb építészettörténeti kutatás bebizonyította, hogy már a felvilágosodás korának a végétől tervekben, a kertművészetben, kisebb vállalkozásokban fellelhetők a jellegzetesen romantikus, általában neogótikus formák, és a klasszicista építészet hegemóniáját kikezdő, a nemzeti eszme szempontjából azt nemzetközinek, a hazai igényeknek meg nem felelőnek minősítő kritikai megjegyzések sűrűsödése is mutatta az ízlés lassú átformálódását.

A képzőművészetben a romantika - néhány olyan váratlan fellobbanástól eltekintve, mint a költő Kisfaludy Károly festményei - jobbadán csak a történelmi tematika iránti érdeklődésben mutatkozott meg, hiszen már a Zalán futása évében van erre kísérlet (Spiró Ede: Magyarország és Erdély egyesítése). De míg az irodalomban a reformkor uralkodó stílusa a romantika, a képzőművészetben ekkor még a klasszicizmus erősebb. A polgári ízlésnek megfelelően azonban a klasszicizmus szigora a biedermeier polgáriasabb szemlélete szellemében csakhamar enyhülni kezdett, sőt, hasonlóan az irodalomban a negyvenes évektől egyre jobban erősödő jelenséghez, megcsillant a polgári realizmus igénye is. A magyar romantika és realizmus reprezentatív művei azonban csak a hatvanas évektől kezdve születtek meg.

 

A XVIII. század utolsó éveiben induló klasszicizmus művészete hazánkban - főleg építészet terén - a virágzó művészeti korok közé tartozik. Nagyjában a XIX. század első felét tölti be, és uralkodó művészeti stílusa ezeknek az egyébként is emelkedő tendenciájú évtizedeknek. Magyarország ekkor próbálja legalább relatív függetlenségét Bécstől kivívni, ekkor történnek az eleinte tétova, de mindjobban erősödő lépések a feudális kötöttségek felszámolására. Városiasodás, iparosodás indul meg, a kereskedelmi élet fellendül, - mindez Bécsnek is érdekében állt, főleg amikor a napóleoni háborúk fenyegetése miatt felmerült az udvar Pestre, illetve Budára menekítése. Ekkor derült ki, hogy még a kor szerény igényeihez mérten sincs elég megfelelő épület a hivatalok és a tisztviselők elhelyezésére, nincsenek tiszta, jól megvilágított utcák, nem kielégítőek az egészségügyi berendezések még Pest-Budán sem, az ország kisebb városait nem is említve. Ez a felismerés meggyorsítja a végül 1808-ban József nádor vezetésével alakult Szépészeti Bizottságnak nevezett intézmény munkáját. Részben városrendezési és korszerűsítési tervek, részben egységes szempontok szerinti építési engedélyek kiadásával elsősorban Pest, de példájára több városunk is a kor igényeinek megfelelő szintre emelkedik. Nagy érdeme e bizottságnak, hogy minden szakmai erőt ügyesen összefogva, Hild János (1761 k.- 1811) 1805-ben benyújtott terve alapján megindítja a mai Roosevelt tér és Kossuth Lajos tér közti városrész utcahálózatának és házsorainak építését. Az egymást derékszögben metsző utcák, kétoldalt sorakozó, azonos párkánymagasságú házakkal, legtöbbször középen elhelyezett, kevés dísszel kiemelt kapuival sokáig nem felülmúlt módon valósították meg egységes stílusban fogant városépítészeti elképzeléseit. Természetesen az ekkor épült, többnyire soklakásos korai bérházakból mára kevés maradt. De ezek - mint az egykori Szemerédy-ház az Apáczai Csere János utcában (Hofrichter József műve, 1815) vagy a Majakovszkij utcai Dlauchy-ház (Pollack Mihály műve, 1833), vagy az egykori Tigris-szálló oszlopos folyosókkal körülvett udvara (Hild József, 1839-1840)-bizonyítják, hogy az egyszerű bérházaknál is mennyi gonddal, főként az udvarképzés, valamint a bejárati csarnok és a lépcsőház ünnepélyességével, igyekeztek hatást elérni. Ilyen gondosan formált bejárati csarnok az egykori Festetich-palotáé, amelynek fülkéit Klieber József bécsi szobrász mitológiai szobrai díszítették. A nemesség városi palotái - miként ezt a Festetich-palota is példázza - nem szabadon álló épületek, hanem szervesen beilleszkednek az utcák házsorába. Főhangsúlyai lesznek a mind jelentősebbé váló város-a majdani főváros-gondosan tervezett, általában derékszögű rendszert követő utcahálózatának. Ekkor ugyanis egyre sűrűbben fordul elő, hogy a magyar nemesség Pesten palotát építtet magának, nemcsak az építést, hanem a berendezést is helybeli mesterekre bízva. Főleg Pollack Mihály (1773-1855) és Hild József (1789-1867) terembelsői érdemelnek külön említést a minden részletre kiterjedő finom szépségükkel. E ma is álló városi paloták sorából említhető a Szép utcai egykori Almássy-palota (Pollack Mihály, 1817), amelynek a bejárati csarnokból nyíló, csupasz támíveken nyugvó
udvarzáró fülkéje szinte modern szerkezetre emlékeztet.

A városi palotákkal egyidejűleg a vidéki kastélyok is szaporodnak, és nemcsak a köznemesség, hanem a korábban Bécsben élő főnemesség is tartósan rendezkedik be hazai birtokain. E célból ünnepélyes oszlopcsarnokkal - mintegy bejárati nyitánnyal - gazdagítja kastélyát, amelyet előszeretettel vesz körül a szabad természet kötetlenségét utánzó, de mesterségesen "természetessé" tett úgynevezett "angol kert"-tel. Ilyen például az egykori Festetich-kastély kertje Dégen. A dégi kastély is Pollack Mihály hiteles alkotásai közé tartozik (1817-1820). E kastélysorozat egyik gyöngyszeme, a József nádor számára épült és híres arborétummal övezett alcsuti kastély, sajnos a II. világháború során elpusztult. E nagyméretű és igényes kastélyok mellett számos kisebb és szerényebb is épül, kúriának, úrilaknak nevezik őket. Belül igen egyszerű beosztást mutatnak, de oszlopcsarnokkal vagy oszlopos tornáccal gazdagított a homlokzatuk. A tájba illeszkedő, barátságos jellegükkel hatottak a népi építészetre is, sőt e téren sokáig tovább élt ez az építészeti felfogás.
A korszakra jellemző erősödő öntudat jelének kell tekintenünk a szaporodó megyeházákat és városházákat. Közülük kimagaslik a szekszárdi megyeháza, mely - a józan nyugalom és kedélyes vidékiesség mellett - a reprezentáció emelkedettségét árasztja. Még kulcspajzsait is - miként más középülete esetében - Pollack Mihály tervezte.
Nemcsak a közigazgatás, hanem a kulturális élet rohamosan növekedő igényei is egyre több és szebb épületet kívánnak. Színházak és vigadók, iskolák és fürdők épülnek egyre nagyobb számban. Sem a Pollack építette egykori pesti Vigadó, sem a Zitterbarth Mátyás (1803-1867) emelte első Nemzeti Színház nem áll már. Viszont lényegében változatlan ma is a debreceni kollégium épülete {Péchy Mihály (1755-1819) műve, 1803-16}. Súlyos faltömegei, duzzadó plasztikájú szoborfejezetei még a barokk közelségét éreztetik és a klasszicizmusnak hazai hagyományokhoz kapcsolódó szálait mutatják. Nemcsak e kulturális rendeltetésű épületek sorából, hanem szinte az egész korszak építészetéből kimagaslik a budapesti Nemzeti Múzeum, a hazai klasszicizmus legérettebb és máig kimagasló művészeti jelentőségű alkotása. Benne testesülnek meg e művészeti irányfő jellegzetességei, a pontos szimmetria, az antik, görög-római művészettől örökölt oszloprendek fontossága, az oszlopcsarnok mint a homlokzat kiemelt és ünnepélyes eleme. Egyúttal ez a csarnok jelenti az épület főtengelyét, amelynek két oldalán nemcsak a homlokzatok tagolása, hanem az alaprajzi elrendezés is teljes szimmetriát mutat.
A belső kialakítás térrendszere is azonos, és ezzel teljesíti a nyugalom, a gondosan mérlegelt arányok, a klasszikus antikvitáson alapuló felfogás harmóniára törő kívánalmait. Pollack Mihály, az 1837-1846 között kivitelezett épület mestere, nemcsak a múzeumépület rendeltetéséből folyó követelményekkel számolt, azaz jól megközelíthető teremsort, az udvari oldalon végigfutó folyosókat és más gyakorlati kívánalmak teljesülését biztosító megoldást alkotott itt, hanem a tudomány csarnokának szánt nemzeti emlék igényét is teljesítette. Ezt juttatja kifejezésre a lassan emelkedő lépcsőkön álló oszlopcsarnok, amelyen át a tágas előcsarnokba és a lapos boltozású kerek csarnokba lépünk. Ebből az eredetileg szobortárnak szánt kerek csarnokból indul a később gazdagon díszített lépcsőház a főemeletre. Itt Pantheon-ihletésű, kör alakú, felső világítású, finom falképzésű kerek terem fogadja a látogatót, nyitányként a belőle nyíló, ugyancsak felső világítású díszteremhez, amelynek finom színhatású stukkómárvány borítású falait szép arányú falpillérek tagolják. Az épület legfontosabb részét tehát ünnepélyesen alakított, reprezentatív termek foglalják el, egymást fokozó térhatással.
Középület számba vehető a háborús sérülés miatt sajnos lebontott Kereskedők Testületének egykori székháza, a későbbi Lloyd-palota, Hild József remeke (1828). Déli záróköve annak a nagyszerű együttesnek, amely a mai Roosevelt téren, főleg Hild József és Pollack Mihály házaiból épülve, e legszebb terünket kialakította. Itt említjük a legszebb fürdőudvart, a Hild József építette Császár fürdő nemes hajlású, félköríves díszudvarát.
Korszakunkban mennyiség és jelentőség szempontjából a világi építészet vezet, de nagyszámú egyházi építkezés is folyik. Számos és sokszor igen elragadó kis falusi templom épül, de elsősorban a nagyméretűek jellemzik a kor építészeti felfogását és egyházi igényeit. A sort a debreceni Nagytemplom nyitja meg (Péchy Mihály, 1807-1827). Erőteljes formái, tömör épülettömege még a barokk közelségét jelzi. Az érett klasszicizmus nagyszabású példája Hild József egri székesegyháza (1831-37), méltó párja a vele szemben emelkedő későbarokk egykori líceum épületének.

Az egri székesegyházHild József: Az egri székesegyház

Az egri székesegyház görögkereszt alakú alaprajzához méltóságteljes oszlopcsarnokkal kiemelt főhomlokzat járul és változatos alakítású oldalnézetek: mind e korszak egyházi építészetének kimagasló alkotását éreztetik. A székesegyház kriptája a maga dísztelen, a legegyszerűbb építészeti formákkal ható alakításával a modern építészet előfutárának tűnik. Maradandó szépséget biztosított Hild áttervezése és főleg hatásos kupolaképzése az esztergomi székesegyháznak: valóban betetőzése a remek Dunakanyar természeti szépségének.


Magyarország klasszicista építészete

A társadalmi és gazdasági viszonyok sajátos fejlődése miatt a klasszicizmus nálunk szerényebb keretek között bontakozott ki. A magyar építészetben nem voltak olyan feladatok, amelyek lehetőséget adtak volna a francia vagy a német klasszicizmus formálásmódjának alkalmazására. Az igények s abból következően az épületek is egyszerűbbek. Alakításukban a római császárkor vagy a görög ókor idézése helyett inkább a hasznosság, a józan mértéktartásból fakadó gyakorlati szempont érvényesül.
Magyarországon a polgári átalakulásért, az ipar és a kereskedelem szabadságáért folytatott harc egybefonódott az ország függetlenségéért a gyarmati elnyomás ellen vívott harccal. Vezetője nem a polgárság volt, hanem elsősorban a köznemesség. A magyar klasszicizmus ennek a gazdasági és politikai kényszerből haladóvá lett, de ugyanakkor a nemesi kiváltságaihoz is ragaszkodó birtokos rétegnek a stílusa.
Legjellegzetesebb alkotásai a közigazgatás és a fellendülő politikai élet vidéki központjaiban épített megyeházák. Ekkor keletkezett többek között a pesti, székesfehérvári, makói és a szekszárdi megyeháza. A birtokközpontokban - főként a Dunántúlon - számos főúri kastély épül. A nagy alkotások hatására az új stílus válik uralkodóvá a köznemesi építkezéseken, s a falusi udvarházak, a kúriák példáját követve átveszi a népi építészet is.
A klasszicista építészet az országos átlagot jelentőségében messze meghaladó munkaterülethez a fővárosban jutott. Pest-Buda, de különösen Pest a gazdasági élet, a politikai küzdelem, az öntudatosító nemzeti kultúra lendületesen fejlődő központja volt.
A XIX. század első felében a lakossága megkétszereződött. A gyors ütemben növekvő igények kielégítésére bérházak, gazdag polgári lakóházak, város-környéki villák, szállodák épültek, a gazdasági és a kulturális fellendülés tanújaként pedig többek között kereskedőszékház, múzeum és színház.
A középítkezésjelentős emlékei a budapesti Lánchíd és az Alagút. Megvalósításuk mindenekelőtt Széchenyi István érdeme (a tervezője angol mérnök William Tierney Clark, volt a Lánchíd kivitelező mestere, névrokona Adam Clark). A nagyarányú építkezéseket a műértő és művészetpártoló József nádor intézkedésére az 1808-ban megalakult Szépítési Bizottság irányította.
Kidolgozták Pest rendezési tervét s a betartását biztosító építési szabályzatot. Csak olyan terv kerülhetett kivitelre, melyet a bizottság ülésein megtárgyalt és jóváhagyott. A Szépítési Bizottság tagjai Pesten kívül is vállaltak köz- és magánmegbízásokat s gyakran szerepeltek szakértőként vagy bírálóként vidéki munkáknál. E tevékenységükkel hathatósan elősegítették a stílus terjedését.
Az egyházi megbízások részaránya az előző korszakhoz viszonyítva csökkent, de azért épült a klasszicizmus idején is néhány nagyszabású székesegyház s több jelentős templom. Új típusú feladatot jelentettek a reformált egyházak templomai. Ezek építésére II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete után most nyílt lehetőség.
Klasszicista építészetünk kiemelkedő mesterei Péchy Mihály, Pollack Mihály, Hild József és ifj. Zitterbarth Mátyás.

Péchy Mihály (1755-1819) a bécsi hadmérnöki akadémián tanult. Mérnökkari tisztként teljesített szolgálatot 1815-ig, akkor tábornoki ranggal nyugalomba vonult. Két nagyjelentőségű alkotása a debreceni Nagytemplom s a mellette épült Kollégium.



Pollack Mihály (1773-1855) a magyarországi klasszicizmus legelismertebb mestere. Ausztriai kőműves családból származott. A bécsi akadémián tanult, majd a kor szokása szerint vándorútra indult, s egy ideig bátyja - Leopold Pollach - mellett Itáliában dolgozott. Pesti letelepedése után sok jelentős megbízást kapott. 1809-ben a Szépítési Bizottság tagjává, majd elöljárójává választották. Nagy művei közül a legfontosabbak a pesti Nemzeti Múzeum, a .szekszárdi Megyeháza és az alcsúti kastély.

 

Hild József:

A klasszicizmus egyházi építészetének jellemző alkotásai a kör alaprajzú rotundák. Hazánkban két legszebb emléke a szilvásváradi református templom és az esztergomi Szt. Anna templom. Építésük az előbbiekben tárgyalt mesterek munkásságához kapcsolódik.


A klasszicizmus általában igen tartózkodó volt a díszítés terén, főleg a színességet kerülte, hogy az építészet formái és ahol lehetséges: nemes burkolóanyagai minél zavartalanabbul érvényesüljenek. Ha ez így van a virágzó művészi múlttal és sok nemes anyaggal is rendelkező országokban, mennyivel inkább természetes ez nálunk, ahol ilyen előfeltételek többé-kevésbé hiányoztak. A klasszicizmus hazai épületei általában lemondanak a gazdagabb szobrászi díszről, oromreliefek vagy az épület főpárkánya fölötti falazás, az attika díszei - miként a Huber József (1777-1832) alkotta figurák az egykori Wurm-ház attikáján - jelzik csupán, hogy az építészeti jelbeszéd olykor igénybe veszi az ábrázoló művészetet is. A díszesebb bejárati csarnokokban is helyet kap egy-egy mitológiai alak, vagy az udvarok, terek vörös márvány kútját koronázza egy-egy kútszobor. Mestereik-amennyiben ismeretesek-inkább gyakorlott kőfaragók, mint önálló szobrászok, a szobrok sajátos báját a felbukkanó esetlenség szinte növeli.


A szobrászat tehát leggyakrabban az épületplasztika igényeit elégíti ki. Ebből a szerény szerepből csak Ferenczy István (1792-1856) tör ki, aki feladatául tűzte ki a hazai szobrászat "megalapítását". Eredetileg lakatosnak készült, majd a bécsi akadémián nyert némi szobrászi képzést. Vándorútján Rómába, a művészet ekkori központjába kerül. Egyenest Canovát, a kor vezető szobrászát keresi fel, aki romló egészsége miatt a Rómában élő neves dán szobrászhoz, Thorwaldsenhez küldi. Itt sajátítja el Ferenczy a mesterségbeli csiszoltságot, az alaképítés antik szobrászaton épülő eszményét. Itt ismerkedik meg Róma művészeti gazdagságával, itt tesz szert máig bámulatra méltó kisbronz-gyűjteményére. Rómából küldi haza Csokonait ábrázoló első mellképét, valamint a Pásztorlányka finoman részletező mintázással készült, nemesen merengő hangulattal telített térdeplő nőalakját. 1824-ben látogatóba hazatér, de többé nem hagyja el az országot, noha tehetsége nem volt elég ahhoz, hogy a maga elé tűzött nagy feladatokkal egymaga megbirkózzon. Első hivatalos megbízása az esztergomi székesegyház Vértanú Szent Istvánnak szentelt oltára. Széteső és túlzottan festői szerkezetével az áhítatos főalak finom formázása ellenére már jelzi azokat a veszélyeket, amelyek Ferenczy művészetét a továbbiakban is fenyegették. Így lettek legjobb művei a kisebb méretű síremlékek, mint pl. a Canova ihletésű Kultsár-síremlék, valamint erőteljes jellemzőerővel felruházott mellképei, amelyek sorából Kazinczy mellszobra emelkedik ki. Nagyobb feladatok hiányában barátai felvetik egy nagyarányú Mátyás-emlékmű elkészítésének gondolatát, amit Ferenczy nagy lelkesedéssel karol fel: ez lett volna az első magyar szabadtéri emlékszobor. Sajnos Ferenczynek sem elegendő tehetsége, sem megfelelő gyakorlata nem volt a túlméretezett mű megoldására és a hazai társadalom - önnön erejére utalva - sem tudta a kellő anyagi eszközöket biztosítani. Ferenczy néhány részlet (Erő és Tudomány allegóriái, Mátyás fejtanulmány) elkészítése után elkedvetlenedik, abbahagyja a pesti küzdelmeket és Rimaszombatra költözik. Távozása előtt befejezi még Kölcsey ülőszobrot (1846), amelynek nemes nyugalma, fegyelmezett formálása, finom részletei sajátos értéket kölcsönöznek. Rimaszombati magányában segédként foglalkoztat egy fiatal lakatoslegényt, és továbbtanulásra buzdítja. Ez a fiatalember Izsó Miklós (1831-1875) volt, aki a század második felének kiemelkedő szobrászává vált.
Sajnos, Ferenczy önfeláldozó munkája, az úttörés vállalása, Vörösmarty és körének minden támogatása ellenére sem vezetett közönségsikerre. A díszítőszobrászathoz szokott társadalom könnyedebb, hatásosabb műveket kedvelt. Ezért volt nagy sikere a gyorsan, de kissé felületesen dolgozó Dunaiszky Lőrincnek (1784-1833), számos oltárdíszes kútfigura alkotójának, aki gyakran dolgozott fában is. Főleg a gyermeki test formálásában érvényesül szobrainak bája, fiatalos kecsessége, amit jól példáznak az egykori Török-patika számára készített reliefjei.
Más felfogást képvisel Ferenczy riválisa, a jó velencei tanultságú Marco Casagrande (1806-1880). Megnyerő könnyedségű, kecses mintázású mitológiai reliefjei sok sikert arattak, míg az egri és az esztergomi székesegyház számára készült művei mind a sok alakos relief, mind a monumentális szobormintázás terén inkább szobrászi kifejezőerejének hiányait mutatják. Nagy érdeme viszont, hogy szobrászműhelyt szervezett, magyar segédekkel dolgozott, és ezzel kétségtelenül hozzájárult egy szélesebb körű szobrásziskola kialakulásához.

A szobrászat nagyobb virágzását korszakunkban a szerény lehetőségek, kispénzű igények gátolták, hiszen a szobrászat mindenkor sokkal költségesebb a festészetnél és nem "hasznosítható", miként az építészet. Ezért válhatott az utóbbi a polgárság felvirágzásának vezető művészetévé.Így nem meglepő, hogy a festészet - a szobrászattal egybevetve - sokkal színesebb összképet mutat. Monumentális feladatok ugyan hiányoznak, de annál nagyobb a társadalom igénye arcképek iránt, amihez az érzelmeket kedvelő, a természet szépsége iránt fogékony felfogásának megfelelően a tájkép és az életkép műfaja járul. A lehetőségek kedvezőbbek ugyan, mint a szobrászat terén, mégis nem egy művészünk külföldre kényszerül, mert a még gyenge anyagi bázison álló polgárság nem képes a sok festő teljes eltartására. Brocky Károly (1807-1855) például főleg Angliában működik, elsajátítva a múlt legjobb festői hagyományait. Finoman árnyalt színekkel, a megvilágítás iránti nagy fogékonysággal festi elsősorban fiatal nőket és gyermekeket ábrázoló festményeit. Gyengéd érzékisége, finom anyagszerűsége a XVIII. század nyugat-európai festőit idézi.

Első jelentős tájfestőnk, id. Markó Károly (1791-1860) is külföldön, Itáliában tölti élete nagy részét. Firenze környéki házában minden átutazó magyarnak, majd a forradalom leverése után a menekülteknek vendégszeretettel siet segítségére. Markó aranyló megvilágítású, nyugodt képszerkezetű, finom kidolgozású tájfestményein valóságos vagy képzelt olasz táj bontakozik ki, a többnyire előtérben elhelyezett kisméretű embercsoportok csupán mellékes szerepet játszanak. Ezek az álom és valóság ötvözéséből keletkezett,
nagy sikernek örvendő képei - az úgynevezett "ideális tájkép" későbarokk örökségének képviselői - eltérítették Markót a fiatalkori, közvetlen természetszemléleten alapuló tájfelfogásától, amilyen pl. a Visegrádot rálátásos kompozícióban bemutató korai táj- : képe, vagy néhány alföldi tája, amelyeknek felhős-napos távlatai, csöndes gémeskútjai ma is magával ragadóak. Valószínűleg ez a természetfelfogás hatott Barabás Miklósra is. Másrészt Markó követői - mélyen a század második feléig nyúlóan - folytatták a mester nyomdokain járó ideális tájfestést.

A korszak legtermékenyebb festője és legvonzóbb művészegyénisége kétségkívül Barabás Miklós (1810-1896). Néhány külföldön töltött évétől eltekintve Pesten élt, az első magyar művész, aki művészetéből meg tudott élni. Gyorsan tett szert arra a társadalmi megbecsülésre és rangra, amelyért másoknak, még utódainak is, gyakran sokat kellett küzdeniük. Ezt a sikert tetszetős és mégis jellemző emberábrázolásának, gondosan részletező, többnyire derűs hangulatú előadásmódjának, harmonikus kompozícióinak köszönhette. Az 1848-as forradalmat előkészítő korszak szinte minden szereplőjét, politikust és művészt, költőt és színészt egyaránt bemutatott festményein, ill. nagyszámú litográfiáin. Akár korai reprezentatív arcképét nézzük, amely a fiatal Liszt Ferencet (1846) ábrázolja, akár az öregkorában festett Bittó Istvánné arcképét (1874): mindvégig ezeket a legjobb arcképfestői erényeket élvezhetjük munkásságában. Tájfestői készségét akvarelljein és képhátterein kívül a fiatalkori szegénységben festett üzletcégérei (A Zöld-Fához, 1838) állítják elénk legvonzóbban.
A kor sürgető igényének engedve csoportéletképet is fest, ezek sorából a legkiemelkedőbb a Vásárra utazó román család, amelynek gondos kidolgozása a művész igényességéről vall. Mégis legsikerültebb része a műnek a háttéri táj. Barabás felemelkedett a történelmi festmény ünnepélyes magaslatára is, ezt bizonyítja a Lánchíd alapkőletételét bemutató helyszíni vázlata (1842), amelynek főként első megfogalmazása megkapó. Nemcsak Barabásról, a művészről és emberről, de az egész korról élénk képet nyerünk Naplójából, amely egész életén végigkíséri. Benne élete fordulatairól és eseményeiről, alkotásairól és megrendelőiről éppúgy beszámol, mint barátairól, a kor vezető elméiről. Mint művészetszervező is páratlan energiájú, s bár a forradalom leverése után nehezen tér magához, már 1859-ben Képzőművészeti Társulat létesítésén buzgólkodik, haláláig vezető tagja marad a művésztársadalomnak. Barabás felfogása, témaválasztása és egészséges életöröme sajátos magyar jellegzetességeket mutat. Ha tanult is Bécsben, volt is kapcsolata ottani művészekkel: alapjában eltér mindattól, amit máig használatos, kevéssé találó elnevezéssel biedermeyernek neveznek. Hiányzik belőle a német nyelvterület e kispolgári művészetét jellemző érzelgősség és kitárulkozás, érdeklődése a kor átfogó kérdései és eseményei iránt túlemeli a családias befelé forduláson, amit amaz képvisel. Ezen az sem változtat, hogy ezt a nagyon szelíd és békés művészetet képviseli egész életében, a század végéig, amikor már a hazai művészetben romantika és akadémizmus éppúgy harcolnak egymással, mint másféle festői törekvések.
Ez a szerencsés emberi alkat hiányzik a tehetségben nem kisebb, de egyenletesség és állhatatosság terén lényegesen ingatagabb Borsos Józsefből (1821-1883). Bécsben tanul és működik sokáig, ünnepelt arckép- és életképfestőként tér haza Pestre. Első hazai művei ragyogófestői megjelenítésű, pompás anyagkezelésű arcképek, amelyek nagy sikert arattak. Mint a bécsi életképfestészet sikeres művelője, Pesten is visszatér ehhez a kedvelt műfajhoz. A kissé édeskés Galambposta c. képének kedveltségét a több mint 20 ismétlés bizonyítja: nyilván jelképi jelentésű volt. 1851-ben festi a Lányok bál után c. képét, amely a kor legszebb, legjobban festett csoportképe, noha teljesen távol áll kora eszmei problémáitól. Borsos fejlődése azonban lassanként elakad, frissességét és kedvét elveszti, és hátat fordítva a festészetnek, a fényképezésre tér át. Az eddigiek is mutathatták, hogy a hazai klasszicizmus kora gazdag művészeti kibontakozást mutat, ez a gazdagság legkimagaslóbb alkotásait az építészet terén hagyta ránk, legnépszerűbb műveit a festészet terén alkotta. Természetes, hogy a felemelkedő polgárság és a hazánkhoz honosodó nemesség is - épületeik belsőit, életük kíséretét az iparművészet alkotásaiból igyekeztek megteremteni. Erre most már a hazai művesség is alkalmas volt, és szinte minden téren minőségileg kiemelkedő, az osztráktól sok tekintetben eltérő műveket hozott létre. Elsősorban a bútorművességről kell megemlékezni, amihez a belsőépítészet számos más díszítő ága társult. Ezek tették lehetővé, hogy a Nemzeti Múzeum vagy a régi Vigadó termeit - Pollack Mihály tervei és pesti mesterek kivitelezése révén készült - kitűnő berendezési tárgyak tölthették be, díszdaraboktól a használati tárgyakig. Az itt foglalkoztatott művészek és mesterek másutt is, közületek és magánosok részéről számos megrendelést kaphattak, hiszen a pesti finomasztalos-mester, Vogel már "bútorgyárnok"-nak nevezi magát. Steindllel egyetemben nekik köszönhető a sok finom berakású és színezésű, változatos vonalvezetésű szobaberendezés és ülőgarnitúra. A finom mívű tárlószekrénykékben a hazai porcelángyárak - elsősorban Herend, de másoknak is -dísztárgyai, ünnepi használatra szánt tányérai, csészéi kerültek, csiszolt és vésett üvegekkel egyetemben, amelyek mindjobban kiszorították a főleg Csehországból érkező behozatalt. Talán csak a régebben leginkább magyarnak érzett művesség, az ötvösművészet szorult háttérbe: anyagi és kidolgozásbeli költségei meghaladták a fiatal polgárság igényét és lehetőségér. Ezért olyan érdekes alakja e korszaknak-több más kisebb kitűnő ötvösmester mellett - Szentpéteri József (1781-1862), aki a barokk zsúfoltságot, erős plaszticitást, sőt az előadás drámaiságát igyekezett életre kelteni nagy technikai készséggel domborított réz- és ezüstreliefjein, amelyek egy-egy híres ókori esemény ábrázolását nyújtják.

Kávéskészlet Szentpétery József: Kávéskészlet, ezüst

De a kor már nem érdeklődik Nagy Sándor (Átkelés a Granicuson) és Porus király iránt, az aktuális élet eseményei és kérdései foglalkoztatják, és ezért Szentpéteri megkésett törekvései erkölcsi és anyagi méltánylás nélkül maradtak. Érdekes egyéniségéről, törekvéseiről önéletírása ad hiteles képet, mely Barabás Miklós Önéletrajzához hasonlóan, a kor legfontosabb művészeti
forrásai közé tartozik.

 

A klasszicizmus (és a korai romantika) szobrászata és festészete

Szobrászat

Az említett tartózkodó magatartást és ízlést bizonyítja az is, hogy még kimagasló középületeinket sem kísérte gazdag és költséges szobrászi dísz. Pollack Mihály vezető szerepe ellenére sem tudja elérni, hogy nagy középületei az általa kívánt gazdag szobrászi díszt elnyerjék. A Nemzeti Múzeum esetében csak az oromzatdísz - Raffael Monti és Ludwig Schaller műve Pollack elgondolása alapján - került kivitelre. A Ludoviceum Ferenczy Istvánnak szánt gazdag szobordíszéből sem valósult meg semmi. Beérték Uhrl Ferenc kissé sematikus reliefjeivel a lépcsőház falán.

Ludoviceum lépcsőháza Pollack Mihály: Az egykori Ludoviceum lépcsőháza

Nemcsak a középületek, a magánházak sem igényeltek nagyobb szobrászi díszt, az oszlopfők klasszikus elemekből álló, közkézen forgó mintakönyvek alapján megvalósítható, olykor finom szobrászi kivitele mellett csak a falmezők vagy oromzati reliefek szolgáltattak némi lehetőséget. Ezek sorából már említettük a Wurmház Huber Józseftől (1777-1832) származó attika szobrait, oszlopfőit és falmező díszeit. Ez a finom ízlésű és könnyed formákat aikalmazó mester készítette több gondosan alkotott polgárház (pl. az egykori Heinrichház, Apáczai Csere János u. 1 9.) reli efdíszeit és attika díszét. Ezek az életkép hangulatú,inkább kedves, mint nagyszabású formálással készített homlokzati díszek vagy az építtető foglalkozásával kapcsolatos témát mutatnak, vagy mitológiai jeleneteket.

Huber József: Részlet az egykori Heinrich-ház oromzatdíszéből

Főúri építkezéseknél, világiaknál és egyháziaknái egyaránt, előnyben részesítettek külföldi mestereket. Ezek közül különösen sokat foglalkoztatták Klíeber Józsefet (1773-1850), a bécsi akadémia szobrász professzorát, aki feltehetően Ferenczy István első mestere volt. Küeber a pannonhalmi könyvtár dísztermébe királyszobrokat, a budapesti Festetich-palota bejárati csarnokába pedig mitológiai alakokat készített. Gondos, de kissé üres mintázása látszólag megfelelt megbízói klasszikus nyugalomra vágyó felfogásának. Feltehetően sohasem járt Magyarországon, így csak közvetve gyakorolhatott hatást.
A hazaifejlődésbe lényegesen szorosabban belenőtt szobrász a velencei Marco Casagrande volt (1805-1880). Pyrker János egri érsek hívja be hazánkba, ő készítteti vele az egri székesegyház aránylag gazdag szobrászi díszét, ami az attikaalakok (1833), valamint a feljáró mellett elhelyezett monumentális szobrokon kívül a templombelső 28 falmezejét tölti ki, Krisztus életéből vett jelenetekkel. Gondos, jól képzett szobrász keze mutatkozik itt, erősebb egyéni íz nélkül. A személyes jelleg sokkal jobban érződik azokon a mitológiai relieteken, amelyeket akár a fáji Fáy-kúria számára, akár - pesti letelepedése után, 1837-től -többek között az Ullmann-ház zeneterme számára készített. Arcképszobrászattal is foglalkozott, majd 1841 után az esztergomi székesegyház szobordíszén dolgozik. Minden munkahelyén több segédet és tanítványt foglalkoztatott, és így jelentős hatása volt a szobrászi munkában akkor eléggé járatlan hazai szobrászjelöltekre. A 48-as szabadségharc gyors leverése után Casagrande munka nélkül marad, elkedvetlenedve tért vissza Velencébe, majd 1856-ban újra Egerbe, hogy néhány szobrát ott befejezze. Személyében a monumentális szobrászat és a kisplasztika olyan mestere áll előttünk, akinek képessége, tanultsága termékenyítően hatott anélkül, hogy műveinek bármilyen nemzeti jellege, a hazai hagyományokhoz kapcsolódó szála lett volna.
A síremlékszobrászat terén gazdag munkásságot fejtett ki a már említett Huber József. Gondos mintázás, átgondolt és óvatos alakfelépítés jellemzi néhány alaptípusra visszavezethető gyászoló alakjait, lepellel burkolt, urnára támaszkodó, esetleg fáklyatartó figuráit. Ha kissé ügyetlenebbek is olykor Casagrande alakjainál, közvetlenebbek és melegebbek, a minőségi igényt is őszintébb átéléssel valósítja meg.
A legnagyobb munkásságú szobrász a már említett Dunaiszky Lőrinc (1784-1833). Minden feladatot elvállalt, minden anyagban dolgozott, valami vállalkozói élelmesség is jellemzi. Sokat dolgozott az Alföldön a gyors egymásutánban épülő protestáns egyházak számára. Oltárszószékek készítése jelentette egyik specialitását. Ezek azonban csekély szobrászi munkára nyújtottak alkalmat. Költségkímélés céljából szívesen faragta szobrait fából, majd gipsszel, festékkel vonta be őket, akár a barokk korban. Ezek sorából a legismertebb a krisztinavárosi plébániatemplom női szentjeinek sora, noha a nagy méret és a művész számára szokatlan feladat valahogyan szikárrá, hűvössé formálta ezeket. Sokkal vonzóbbak, sokszor művészi magaslatra emelkedők a fülkedíszként vagy kútkoronázásként készített alakjai. Mivel Dunaiszky az elsők közé tartozik, aki a bécsi akadémián tanult és az akadémiai szobrász megkülönböztető címet használja, bizonyára fontos szerepe volt a bécsi klasszicizmus szobrászi felfogásának átplántálásában. Gazdag munkássága és számos munkatársa révén ez a felfogás nyilván széles körben terjedt el.

Flóra Dunaiszky Lőrinc: Flóra

E fél század legjelentősebb szobrászegyénisége Ferenczy lstván(1792-1858). Valóságos küldetéstudat vezérelte, talán ez az oka annak - a kedvezőtlen társadalmi-gazdasági körülmények mellett-, hogy szándékát nem tudta megvalósítani. Úgy érezte, hogy vele kezdődik a hazai nemzeti szobrászat, azaz nem az alkalmazott és díszítő jellegű, hanem a tiszta szobrászat, miként az ókoré vagy nagy mintaképeié: Canováé és Thorwaldsené. Úgy vélte, hogy önálló magyar szobrászatot kell megteremtenie, olyant, amely csak magyar földből fakad és amelyhez nem szolgáltatnak előzményt a korábbi szobrászi alkotások. Noha ez a kissé utópikus elhatározás megfelelt a korszak bizonyos áramlatainak, a nemzeti öntudatosodás erejéből vett elszánásnak, lelkesedéssel fűtött, magas célokért küzdő elhatározásának, Ferenczynek nem sikerült célját megvalósítani. Része volt ebben tehetsége gyöngeségének, félbemaradt iskolázottságának. Az is nehezítette fejlődését, hogy Rómából hazatérve (1824) magára maradt és mindennemű művészeti táptalajtói elszakadt. Ferenczy nem volt a korszak legnagyobb tehetsége, magatartása pedig sok különcködő vonást mutat. Egészében mégis jellegzetes képviselője annak az erejét meghaladó eszmékért lelkesedő és munkálkodó reformkori magyarnak, aki kész életét áldozni a haza érdekében kitűzött feladat teljesítéséért. Noha több jól mintázott, jellegzetes arcképe van-ábrázoltjai a kor szellemi életének vezető egyéniségei - a szokványos formákat használó akadémikus mintázásmódját alig túllépve, erőteljes jellemzéssel tűnnek ki. Szerencsés esetben - ilyen Kazinczy Ferenc mellképe - igazi jellemábrázolást nyújt, ha nem is mentes a kor megkövetelte idealizáló felfogástól. Síremlékei közül az egyszerűbb fali síremlékek a sikerültebbek, amilyen a Kulcsár családé, míg a nagyméretű, egész sírkápolnát kitöltő monumentális mű - amire a Rhédey-síremléknél tett kísérletet - nem felelt meg tehetségének. Egész életében nagy feladatra vágyott, tudatosan nem vállalt épületdíszítő, alkalmazott szobrászati feladatokat, ami pedig - miként társainak is - megélhetését biztosította volna. Nagyobb célok lebegtek előtte. Nemcsak a hazai márványt kereste évekig (és találta meg Ruskicán), hanem - a Mátyás-kori óta-az első bronzöntő műhelyt is ő alapítja Budán. Erre okot a tervezett Mátyás-emlékmű szolgáltatott. Hazánkban köztéri emlékszobor korábban nem létesült, II. József Budán felállítandó szobrának terve nemcsak anyagi nehézségeken, hanem a társadalom ellenállásán is megbukott. Most olyan téma került előtérbe, amely a "magyar dicsőséget", a néptől származó nemzeti király eszméjét hirdette volna. Nem kisebb személyiség, mint Vörösmarty Mihály állt annak a mozgalomnak élére, amely a nagy műhöz szükséges anyagi javakat társadalmi úton igyekezett összegyűjteni.
A szoborterv első változatai épületméretű talapzaton, antikos öltözetben lován ülő uralkodót ábrázoltak. Az elkészült két talapzati bronzrelief a hozzáértők számára azt mutatta, hogy Ferenczy alkalmatlan e nagy feladat megvalósítására. Ezt a nézetet képviselte többek között Széchenyi István is. Álláspontja jogosult volt, de itt többről és másról volt szó : nemzeti büszkeség szülte túlzott feladat ütközött össze a realitással. Igaz, hogy sem Ferenczy, sem a kor más szobrásza nem tudott megfelelő vázlatot bemutatni. Egyrészt e mindinkább polgárosuló kornak mind kevésbé lehetett eszménye a nagyméretű, köztéri szobor hősként ábrázolt uralkodóval, másrészt a hazai gazdasági viszonyok sem tették lehetővé ilyen nagyszabású tervnek a megvalósítását. Ferenczyt mélységesen bántotta mindez, nem vigasztalta az sem, hogy Kölcsey nemesen mintázott, életnagyságú szobrával sikert aratott. Reményt vesztetten mindent abbahagyott, amit elkezdett, visszavonult szülővárosába, Rimaszombatba (Rimski Sobotá), ahol főleg mechanikai ötleteinek kivitelezésével foglalkozott. Olykor szobrászi munkát is vállalt, amihez segédre volt szüksége. Így került hozzá a fiatal Izsó Miklós, akinek ily módon Ferenczy volt az első mestere.

Mindebből kiviláglik, hogy monumentális szobrászatról e korban alig beszélhetünk, hacsak nem tekintjük annak az olykor igen sikerült sírszobrokat. Munkásságának mennyisége miatt meg kell említeni Uhrl Ferencet (1794-1862). Ma is létező alkotásai - mint az újabban helyreállított úgynevezett Nereidák kútja a Ferenciek terén vagy a Ludoviceum lépcsőházi reliefjei - alig mutatják többnek gyakorlott kőfaragónál. De vállalkozó kedve, sokféle feladat iránti érdeklődése és nem utolsósorban az a tény, hogy mindenkor ő készítette a legjutányosabb árajánlatot, állandó munkát biztosított számára. Művei azonban nem érik utól Adami Athénéjének színvonalát, sem az alaképítést, sem a mintázást figyelembe véve. A hazai szobrászat ekkor még keresi útját, elszakadni igyekszik az építészettől, eddigi fontos táptalajától, és nehezen találja meg az új alkalmakat és a hozzáillő kifejezési formát. Talán egyik művészeti ág terén sem mutatkozik oly erővel a hűvös-száraz akadémizmus hatása, mint ezeknek a nem kiemelkedő tehetségű szobrászoknak a munkásságában. Ezekhez képest Ferenczy célkitűzése és eszközei valóban magasrendűek.

A fiatal generáció tagjai magasabb igénnyel lépnek fel. Czélkuti-Züllich Rudolf (1813-1890) vagy Engel József (1815-1901) a megkésett akadémikus szobrászat hűvös, habár jól iskolázott képviselői. Sem egyéni, sem nemzeti jelleg nem érződik raj tuk. Mégis Czélkuti Júnó-szobra melyet Döbrentei Gábor akadémiai titkár lakásán állított ki közszemlére -osztatlan lelkesedést váltott ki, jeléül annak, hogy a társadalom valósággal vágyott szobrász után. Czélkuti sikeres indulása után csakhamar elkedvetlenedik, apró faragványokkal foglalkozik és élete jó részét - egészen 1860-ig- Rómában tölti. Hazatértekor már sürgető igény támadt köztéri emlékszobrok felállítására, Czélkuti is készít Katona Józsefet és Kisfaludy Sándort ábrázoló szobrokat, ezek azonban oly kevéssé sikerültek, hogy el kellett őket távolítani.
Engel József külföldön tanult és 1869-ben telepedett le Pesten. (így működésének jó része a következő korszakra esik. Ugyancsak a századközép táján működik Alexy Károly (1823-1880), akiben nagy lendület és igazi szobrászi készség élt. E korszakban azonban nem jut igazi megbízáshoz, ezért főleg kis méretű bronzszobrokat készít. Nála is jelentkezik az az illusztratív, irodalmias íz, amely ismert irodalmi témák szobrászi tolmácsolását tartja elsődleges feladatának, ami a század második felének szobrászatában válik majd jellemzővé.

Alexy Károly: Táncoló, 1863.

Sajátosan szobrászi törekvései miatt itt említjük az ötvös Szentpétery Józsefet (1781-1863). Nagy technikai tudás, gondos szerkezet és gazdag fantázia jellemzi műveit. A Szathmáry-Király család számára készített étkészlete nemes formáival és tartózkodó, de mégis ünnepélyes díszítésével kimagasló a maga nemében. Szentpétery azonban nem ezt ambicionálta, aminthogy kora nem is kedvezett a költséges ötvösségnek. Inkább ötvösmunkával alkotott reliefeket készített, antik témákat kissé barokkosan ábrázolva (Nagy Sándor átkelése a Granichoson 1836), amelyhez a francia udvari barokk művészet egyik vezető tagjának, Le Brunnek metszetét használta kiindulópontul. Ez a régieskedő beállítottság minden művességi bravúr ellenére nem aratott sikert. Szentpétery megbántódik, és nagy felkészültsége ellenére keveset hatott a hazai művészet fejlödésére.
A szobrászi munka egy speciális területén működött Bőhm József Dániel (1794-1865), az érmész is. Élete nagy részét Bécsben töltötte, ahol 1836-tól a pénzverde vezetője volt, és az éremvésők egész gárdáját nevelte fel. Kapcsolatai Magyarországgal mindvégig fennállottak, számos érmet készített hazai kiválóságokról és kapcsolatban állt azzal a negyvenes években fellépő tudós-triásszal, amely nemcsak a magyar művészettörténeti irodalomnak, hanem a műemlékvédelemnek is megindítója. E triászt Henszlmann lmre, lpolyi Arnold és Rómer Flóris alkotta. Mindhárom haladó felfogású, a forradalmi eszmék híveként működő tudásegyéniség volt. Henszimann hangoztatja is, hogy tudásának alapjait Böhmnek köszöni, aki metszetgyűjteményét minden érdeklődő számára hozzáférhetővé tette, és általában igyekezett pótolni a hiányzó hazai akadémiai oktatást.
Mindhárman főleg a századközép után működnek. De Henszlmann - a legmozgékonyabb köztük - 1840 után írt alapos és éles hangú műkritikával, valamint 1841 -ben megjelent elméleti munkájával - Párhuzam az ó- és újkori művészeti nézetek és névelések közt - nemcsak jelentős felkészültséget, hanem egy új, élesebb és harciasabb magatartás kezdetét is jelzi. Amíg 1840-ig nagyjában minden művészi alkotás, ha vevőre nem is, de lelkes fogadtatásra talált, most már megérettek a viszonyok a bírálatra, az energikusabb irányításra. E felfogásnak korai képviselője volt Henszlmann, aki a 48-as harcban is részt vesz. Utána emigrálni kénytelen. Hazatérése után - Angliában és Franciaországban élt közben - már kész tudós, de harcos lendületét elvesztette.
Az építészet vezető szerepéhez nemcsak a korszak társadalmi igénye és az eközben kialakult kedvező körülmények biztosítottak lehetőséget, hanem az is, hogy ha tehetségük mértéke, nagysága eltérő is lehetett, mindegyik mester szinte egyforma alapképzésben részesült. Ez önmagában is biztosított valaminő szintet. Ezért merül fel mind gyakrabban a XVIll. század második felétől kezdve, a XIX. század első felében pedig mind sürgetőbben, egy művészeti akadémia felállításának kérdése. Célja a művészjelöltek megfelelő alapoktatása volt, amelynek során alkalmat kellett nyújtani számukra nemcsak a technikai ismeretek elsajátítására, de életutáni, illetve gipszszobrok utáni rajzolásra is. Noha több terv született, a gondolat nem került megvalósításra. Nemcsak az anyagiak hiánya okozta, hanem Bécs magatartása is, amely minden új kulturális intézményben veszélyt látott, félve, hogy a művészi önállósulás valaminő nemzeti önállósulást is jelenthet. Ezért már 1800 körül és után általánossá válik, hogy a művészjelöltek - hoszszabb-rövidebb ideig - a bécsi akadémiát látogatják, hisz ez volt legközelebb. Ez a képzettség megszerzése mellett valamiféle rangot is adott, az akadémiai festő- vagy szobrászmegnevezés többet jelentett már, mint a céhmesterség. Ez természetesen azt mutatja, hogy a céhek hatalma egyre gyengül, nagyjában csak formailag élnek tovább, és elsősorban az építészet és az ötvösség
területén van jelentőségük.

 

Festészet

Az elmondottak következménye, hogy a festők közt sok kis tehetség és szerény iskolázottság akad. Az elégtelen festői felkészültség több művészünkre jellemző, egészen a század utolsó harmadáig. A század első negyedében dolgozó, többnyire díszletfestáből táblafestővé vált festők sorából tehetségével és sajátos szenvedélyes előadásával Kisfaludy Károly (1788-1830) emelkedik ki. Igazi festői tevékenysége csak néhány évre terjed, a "Tatárok Magyarországon" c. drámája sikere után (1819) inkább az irodalomnak él. Az a néhány kis méretű táblakép, amely-többnyire borongó megvilágításban - holdfénynél vagy viharban ábrázol tengerparti romokat, erősen eltér a hazai festészet felfogásától és így fontosságot biztosít a minőségileg nem magas szintű alkotásoknak. Ez a sajátos feszültség, a fantáziát izgató témaválasztás, a rejtélyesség és veszély érzetének felkeltése a romantika felé mutat. Valószínű azonban, hogy Kisfaludy igazában nem romantikus. Erős érzéke a színpadiasság iránt, jártassága a késő barokk festészetben - főleg metszetekben - adta az ihletet, s nemegyszer közvetlen mintaképek meghatározását tette lehetővé.
Az első hazai festő, akinek sikerült a társadalmat valóban megnyerni, Barabás Miklós volt (1810-1896). Ő az első nálunk, aki megélt festészetéből, igaz hogy ennek több műfaját és technikáját gyakorolta. Bécsi tanulmányai után tudását olaszországi utazással fejlesztette, ott egy angol akvarellfestővel találkozott, és így ebben az akkor még kevéssé otthonos technikában tökéletesítette magát. 1835-ben telepedett Ie Pesten, mindvégig itt élt és munkálkodott. Főként arcképeket festett, illetve metszett. Az 1848-as eseményeket előkészítő szellemi életnek szinte minden szereplőjét megörökítette, ha nem festményben, akkor litográfiában. A litografált képmellékletek ekkor kedvelt és megkívánt tartozékai voltak a folyóiratoknak. Ezek révén Barabás művészete és az ábrázoltak személye népszerűvé vált. Szinte magától adódott, hogy vezető egyénisége lett a művészeti közéletnek. Bensőséges hangulatú, főleg a fej és az arc ábrázolásában gondos kidolgozású, finoman idealizált arcképei dekoratív elhelyezésben ábrázolják a modellt. Portréinak beállítása nem sok változatosságot mutat. Öregkorában festett műve, a Bittóné arcképe (1874) című, finom színharmóniájával is ezt bizonyítja. Nem sok sikerrel próbálkozott meg a csoportarcképpel (Bencsik család), valamint az életképpel. Ez utóbbiak közül legismertebb a Vásárra induló román család című (1843). Tájképein élethű és mégis emelkedett ábrázolását nyújtja az alföldi tájnak, amint azt olykor "alkalmazott" festményként, cégtábla ként készült tájrészletei is mutatják. 1842-ben- mai fogalmak szerint aktuális riportkép gyanánt-több vázlatot készít a Lánchíd alapk8letételéről. Főleg az első fogalmazás - szemben a jóval későbbi, mereven reprezentatív, nagy méretű olajfestménnyel először emel fontos köznapi eseményt a történelmi festészet magaslatára. Barabás munkásságáról pontos és színes olvasmányt nyújtó naplót vezet, amelyben szinte minden munkájáról beszámol.

Bittó Istvánné arcképe Barabás Miklós: Bittó Istvánné arcképe, 1874

Barabással szoros barátságban állt a korszak legnagyobb tájfestője, id. Markó Károly (1791-1860). Mérnökként kezdte, majd Barabással együtt a bécsi akadémián tanul, alapjában azonban autodidakta. Nehéz kezdő évek után, amikor kis méretű, érzelmes vagy allegorikus életképeket készít, nagyobb arányú tájfestésbe kezd. Feltehetően 1830 körül készíti a Visegrád című, máig legismertebb képét. A jól és következetesen kivitelezett felülnézet, a ragyogó világítás és árnyjáték a valósághű képet kiemeli a korszak és a később Markó által is kedvelt, úgynevezett ideális tájképeknek sorából. Mivel munkaigényes alkotásaiból idehaza nem tudott megélni, Itáliába megy és rövid megszakításoktól eltekintve, mindvégig ott él és dolgozik. Csakhamar híressé válik, az akadémikus képszerkesztésű ideális tájat egyes(ti egy szinte valósághű természetábrázolással. Gondos kivitel, nagy nyugalom és valami árkádiai, tehát sehová sem köthető hangulat és világítás emeli ki műveit a mindennapból. Kapcsolatát Magyarországgal mindvégig fenntartotta, sőt a visszatelepülés gondolatával is foglalkozott. Pártol és segít minden hozzátorduló, Itáliában tanuló fiatal művészt és az 1840 után kezdödő Pesti Műegylet kiállításain sűrűn szerepel képeivel. Hatása mégsem erőteljes, időnkívülisége szinte kiemeli korából. Mégis már itt megjegyzendő, hogy felfogása még a század második felében is tovább él.
Barabással nemcsak munkássága bőségében és elért sikereivel nem versenyezhet egyik kortársa sem, hanem képeinek bájával, sajátos vonzerejével sem. A sok kisebb mester közül Kozina Sándor (1808-1873) magasodik ki, aki finom kivitelű képeivel méltán vált az orosz udvar kedvelt festőjévé. Sajnos külföldön készült műveiről nem tudunk, a hazaiak száma sem túl nagy. Nála nagyobb közönségsikert aratott a velencei származású Marastoni Jakab (1804-1860), aki átmentette az érzékletes olasz előadásmódot egy kissé érzelmes felfogású arc- és életképfestészetbe. Jelentősége főleg abban rejlik, hogy 1842-ben magán festőakadémiát alapít, amelyet Pest városa is támogatott és egy évtizedig működött. Ez tekinthető az első hazai festőakadémiának. Nála kezdték festői pályájukat -többek közt-Zichy Mihály és Lotz Károly, bizonyos tehát, hogy tudása több volt és könnyebben átszármaztatható, mint ahogy ez nem túl nagy számú műveiből kielemezhető lenne. Alapjában arcképfestő volt Kiss Bálint (1802-1868) is. Barabás barátja és pártfogoltja, aki korán próbálkozik meg a történelmi festészettel, amelyhez az inspirációt mint a Nemzeti Múzeum őre szerezte. Noha Jablonczay Pethes János búcsúja (1846) című, XVII. századi eseményt ábrázoló, de a jelenre célzó képe művészi tekintetben gyenge alkotás volt és Henszlmann szigorú bírálatát váltotta ki, rendkívül nagy sikert aratott. Maga Kiss Bálint pedig több mint húsz másodpéldányt készített, jeléül annak, hogy a kép 1849 után valamilyen jelképet közvetített. Arc képei közül a Székely Imre zongoraművészt ábrázoló emelhető ki, de Barabásnak Liszt Ferencről festett arcképével egybevetve megmutatkoznak gyengéi. Kiss Bálint - miként legtöbb társa - részt vett a 48-as forradalomhoz vezető eseményekben, és ezért a forradalom leverése után számára is nehéz évek következtek.

Zitterbarth Mátyás arcképe Borsos József: Zitterbarth Mátyás arcképe

Az arckép- és életképfestők legkiválóbbja Borsos József (1821-1883) volt. Megkapó érzékletességgel, alapos festői tudással, amelyet főleg a bécsi akadémián sajátított el, dolgozott. Ő közvetítette hozzánk a kor igényének annyira megfelelő, bensőséges hangulatú és érzelmes tárgyú életképet. Szerencsés esetben - mint Zitterbarth Mátyás építész portréján (1851) vagy a "Nemzetőr" arcképén - erőteljes jellemábrázoló készsége, feszes képszerkesztése már-már mo numentális hatású műveket alkot. De hiányzik munkásságából az az egyenletesség, az a harmónia és kitartás, ami Barabás egyéniségének és művészetének sajátja. Életképei közül az 1851-ben festett, kitűnően szerkesztett és előadott Bál után című képét kell említeni, amelynek érzékletes előadásmódja, magas művészi szintje elfeledteti velünk, hogy nem fejezi ki keletkezése korának nehéz viszonyait, milyen sok élettelen és erőltetett mozzanat van a szépruhás fiatal nők ábrázolásában, végül azt is, hogy mennyire zsútolt és levegőtlen az egész kompozíció. Borsos mindinkább önmagával vívódik, fejlődése és lendülete megtorpan. Csakhamar abbahagyja a festést és a fejlődő fényképészet művelője lesz, a Szép Juhászné nevű vendéglő vezetőjeként fejezi be életét.

Györgyi (Giergl) Alajos (1821 -1863) sem tudta tehetségét igazán kibontakoztatni. A korízlésnek megfelelően választ életképtárgyakat (Meglepett udvarló), de nem arat velük számottevő sikert, noha humor és irónia is megszólal bennük. Itáliai tanulmányútja után (1857) tőleg arcképfestészete mélyül el. Deák Szidóniát (1861) ábrázoló arcképe Borsos legjobb műveivel vetekszik. Sok egyházi tárgyú képet is fest, ahol azonban képszerkezetben és részletekben egyaránt a konvenció és az érzelmesség rontják le a kitűnő festői képességeket.

Deák Szidónia arcképe Györgyi Alajos: Deák Szidónia arcképe 1861

Életkép és arckép a fő témája Brocky Károlynak (1807-1856) is, aki idehaza nem tud megélhetést biztosítani magának, ezért Párizsba, majd Angliába megy, ahol egész életét tölti. Hazájával a kapcsolatot mindvégig megtartja, barátságban van a 48-as emigráció londoni tagjaival. Frissen festett, levegős képei valaminő múzeumi emlékeket ébresztenek a nézőben, tárgyválasztása is barokkos olykor. Önarcképe (1850) vagy az Ablaknál álló lány című műve kimagaslik festői szépségével.

Ablaknál álló leány Brocky Károly: Ablaknál álló leány 1850k.

Nemcsak a szaporodó folyóirat- és almanach-kiadványok igényelnek képmellékleteket illusztráció, tájkép, arckép vagy divatkép formájában, a grafikai művészet egyre fontosabb szerepet tölt be. Ismeretek terjesztését, ábrázolási témák népszerűsítését csakúgy vállalják, mint ahogyan gyorsan fokozódó mértékben válnak kereskedelmi áruvá is. Ezt az igényt főleg Lajtán túlról érkező metszetek és litográfiák teljesítik, de hazai mes terek és műhelyek is működnek már. A legnevezetesebb festmények-például Barabás művei - ily módon válnak igazán ismertté.

 

Kisművészetek

A XIX. század első felében a megrendelők és a művelők egyaránt-kevés kivételtől eltekintve - többnyire polgári személyek. Kezd mindinkább kialakulni az a polgári társadalom, amely a század egészének kulturális életét meghatározza, és a korábbi nemesi nemzetből folyamatosan polgárosuló nemzet válik. Ez a változás és fejlődés nemcsak az úgynevezett nagy művészet ágazataiban mutatkozik meg, hanem a kisművészetek, illetve alkalmazott művészetek terén is.
A legnagyobb középületek kapcsán már szó esett arról, hogy a belső kiképzés, a mozdítható és mozdíthatatlan tárgyakkal történő kialakítás az építészeti tervvel összhangban, olykor magától az építésztől származó tervek szerint készül. Ennek folytán nem meglepő, ha kialakulnak a korábbi műhelyek megnagyítása, a kereskedelmi életben megkívánt nagyobb szerepe miatt az első ilyen iparágat űző manufaktúrák. Ilyen volt a pesti Vogel-cég, amelyet a század második harmadában a Steindl-cég követ. Nemes faanyagból, finom formálással, berakással, égetéssel díszitett bútoraik szorosan követik a kor stílusát és a századközép után egyre jobban megközelítik a bécsi ízlést, mert exportra is vállalkoztak, miközben az ország több városában voltak lerakataik.
Amíg az ötvöscéhnek - mint említettük - kevesebb működési tere volt, bár asztalkészletek, gyertyatartók, keresztelői tárgyak most is finom ötvösmunkával készültek, a költségesebb tárgyak helyettesítésére, az élet ünnepi és köznapi eseményeinek egyre igényesebb kiszolgálására a kerámia- és a porcelánipar tárgyait használják. Ezek legkiválóbbja a herendi porcelángyár, amely a század második harmadában éli virágkorát. Finom anyagú és formálású dísztárgyai, étkészletei kezdettől fogva sajátos rugalmasságot mutatnak különféle díszítő stílusok befogadására. Herend az első közt alkalmazza a barokkos dekor - a század utolsó harmadának egyik jellegzetes - díszítő módját, főleg külföldi megrendelők kívánságára. A hazánkra nézve kedvezőtlen és részrehajlóan megállapított vámtarifák megnehezítik, olykor megállítják a korábbi fajanszgyárak (Holics, Tata és társaik) működését, mert az olcsó külföldi áru behozatalát mozdítják elő. A szerényebb igényeket kielégítő keménycserépgyárakkal (Miskolc, Hollóháza stb.) sokfelé találkozunk jelentős újítások nélkül. Egyre gazdagodik az üvegből készített tárgyak száma. Metszett vagy vésett, illetve edzett díszük, színezésük többnyire a csehországi példákat követi, bőven alkalmazva hazai vonatkozásokat és témákat.
Mindent egybevetve megállapítható, hogy az igényesebb polgári lakások nagy része telve volt olyan tárgyakkal, főleg textíliákkal, amelyeket a család tagjai vagy hivatásosak készítettek. Terítők és csengőhúzók, alátétek és kisebb-nagyobb falképek díszítették, színesítették a szobákat, meghittebb, olykor zsúfolt jelleget kölcsönözve nekik. A keretezett kép, metszet, árnykép, hímzés éppoly kedvelt volt, mint az úgynevezett quodlibetek, a különféle anyagokból és tárgyakból összeszerkesztett síkdekorációk, valaminő montázstechnika előképei.
Ez azt is jelenti, hogy az életszínvonal emelkedésével minden szerénység ellenére növekszik a művészet iránti igény. Ez az igény a mindenkori adott anyagi lehetőségek szerint változik ugyan, de nemcsak társadalmi térfoglalásban mutat erős eltérést a XVIII. századhoz képest, hanem abban is, hogy az országunkat elárasztó Lajtán túli behozatal ellenére szinte minden téren megfigyelhető a nemzeti jelleg valamilyen formájának a hangsúlya. A művészetek mindegyikerészt vesz abban az átalakulásban, amely az 1848-as eseményekhez vezet.


A FELHASZNÁLT IRODALOM

- feladatok -

- vissza a tematikához -