Alólirott azt hiszi, miszerint némi igazolással tartozik aziránt, miért hogy jelen, több tekintetben kényes mű kiadását vissza nem utasítá.
A nehány hó előtt Önbírálat cim alatt Lipcsében ugyanezen szerzőtől megjelent röpirat oly nagy figyelmet ébresztett maga iránt, minő az utóbbi időben mindig nagyobb számmal fölmerülő röpiratok egyikének sem jutott osztályrészül.
A tartalom és a nyílt, éles hang, mely e műnek sajátja, igen sok körben élénk vitákra adott alkalmat; sok mély belátású és állásaiknál fogva jelentékeny hazafi határozottan a könyv pártjára kelt, míg mások ugyane művet megtámadták, s annak tartalmát és hangját kárhoztatták. A napisajtó meglepetve, mogorván és kezdetben hallgatva nézé a merész gáncsoló lapjait; végre annak egy része a könyv fölött élceskedék vagy gúnyolódott, míg a napisajtó másik része határozottan az új zászló alá állt.
Jelen művet úgy tekintjük, mint folytatasát és további kifejtését azon nézetek- és értelmezéseknek, melyek az Önbírálat-ban letétettek és megkezdettek.
Szerző hivatkozik a szabad szólási és szabad véleménynyilvánítási jogra, melynek a szabadelvűség és minden véleménykülönbség eltűrésének szempontjából még az esetben sem állnók útjét, ha szerző nézetei nem volnának szilárdak, és föltevései s állításai hamis vagy fekete alapon nyugodnának.
És így még az alólírottnak saját irodalmi vállalatai ellen intézett kitöréseket sem szabad máskint, mint nyugodt türelemmel fogadnia, úgy vélvén, hogy ama vállalatok vezetőinek feladata a szellemi téren eléjök dobott kesztyűt fölvenni.
E részben alólírott, mint kiadó, dolgok és személyek iránt semlegesnek kiván tekinteni — azonképpen az általa kiadott könyvek politikai iránya s alapelveit illetőleg is.
Az álnevű szerző föladatul tűzte ki magának a köz- és társadalmi élet lazult helyeit tekintet nélkül megjelölni, leleplezni, és ezáltal a vésszel fenyegető állapot önismeretére vezetni.
Nagy moralistánk és államférfink, gróf Széchenyi alapelveihez ragaszkodva a nemzeti jellem gyöngeségei és árnyoldalai ellen lép föl, különösen a közép- és felső osztályokban, oly szabadelvűséggel és határozottsággal, melynek nyilatkozatait az utóbbi évben nem szoktuk meg, és amely hazánkfiainak ifjabbjait, kik a Széchenyi általi nemzeti üjjászületés nagy korszakától messze vannak, meglepheti ugyan — de azért szerzőnek a kor gyengeségei ellen intézett komor kitörésein ne ütődjünk meg, mivel alólírott az álnevű szerzőt személyesen ismervén, valódi hazafiságát a legcsekélyebb mérvben sem vonhatja kétségbe; egyszersmind hinnünk kell, hogy szellemi és erkölcsi viszonyaink ily kíméletlen bírálatára más indok nem vezetheté, mint azon tiszta szándék, hogy azáltal a hazának használjon; művei a közéletünkben uralgó tespedés fölbolygatását és az elszaporodott és tévútra vezető előítéletek elleni küzdést vállalván magára, nemzeti életünk folyamát azon irányba akarná szorítani, melyet a nagy hazafi, kit az összes nemzet mint hazánkfiai legnagyobbikát tisztel, már három évtized előtt egyedüli és javulásra vezető útnak hirdetett.
Mennyire sikerül az álnevű szerzőnek e szándéka, mennyiben lesznek szavai valók, tartalomdúsak és gyújtók, hogy e szándékot támogassák, és végre, hogy nemzetünkben a hangulat és a korszellem mennyire lett komollyá és éretté, hogy a dolgok állásából és helyes felfogásából azon mély meggyőződést merítsék, miképp minden önámításnak és mocsárba vezető bolygótűznek hátat fordítva kezdeményeznünk kell, hogy sorsunkat, mint nemzet, erős akarat-, férfias kitartás- és hideg, okos számitással magunk alapíthassuk meg. Hogy mindez mennyire fog teljesülni most vagy később, és egyáltalán teljesül-e, azt az idő fogja megmutatni.
E nézetek nyomán vállalta el alólírott az álnevű szerző jelen művének kiadását, melyet ezennel van szerencséje a t. közönségnek átadni.
A kiadó
,,Vajmi szép s tiszteletre méltó a szerény érdem, s nincs nevetségesebb (kivált ha nem nálunk fordulna elő, mert így inkább szomorú), mint némely alkalomnál számos hazafit egybegyűlve látni, kik egymást viszonozva felhőkig emelik, s oly kicsapongó dicséretekkel s émelygetős hízelkedésekkel tömjénezik, hogy a józan gondolkodó így szól magában: Hazám, íly aljasodásra, íly rothadásra jutottál immár! Nincs a világ évrajzaiban név, nem lehelt Athénben s Rómában ember soha, kihez sok gyáva és semmi egyéb, mint csak hiú hazánkfia nem hasonlíttatott volna.
Nem íly szolgai dicséret emelheti halandó embertársainkat magasb lépcsőre, valóban nem, mert a lelki rab csak úgy szól, mint haszna vagy félelme súgja; s szolgaszájból jövő dicséret csak bántalom.”
Gr. Széchenyi István: Hitel
,,Igaz, hogy sokan émelyítő hízelkedésekkel s határ nélküli harsány magasztalásaikkal nekünk, minden jó szándékuk mellett is, több kárt okoztak, mint legdühösb ellenségünk minden ügyességével tehetett volna.”
Gr. Széchenyi István
,,Az nem tud pirulni, ki azzal dicsekszik, hogy több tudománya vagy több pénze van, mint felebarátjának; de szinte egyenlő, sőt még nagyobb hiba, egyet s mást a közönség java elől eltemetni.”
Gr. Széchenyi István
,,Ki pedig a közönségnek akar használni, legelső
kötelessége: »magárul egészen elfelejtkezni«.”
Gr. Széchenyi István: Hitel
Ha nemzeti újjászületésünk feladványának gordiuszi csomóját karddal nem vághatjuk ketté — amit kilencvenkilenc egyéb ok mellett különösen azért sem tehetünk, mert elöször: nincsen kardunk; másodszor: mert nem is vagyunk Nagy Sándorok —, más módról kell gondoskodnunk, hogy e nyakunkra nőtt feladatot immár lerázzuk onnan:Eszerint tehát mi természetesebb, mint hogy ha a természetlen, vagyis rendkívüli mód nincs hatalmunkban; a megoldás természetes, rendes útjához kell folyamodnunk, bármi unalmas, hosszadalmas és ,,oroszláni” természetünkhöz nem illő is az. Tudniillik: feltalálni a fonál végét, melyen az egész csomó legombolyítható. És hogy e képletet magát mindjárt a száraz valóra szállítsam: feltalálni egy eszmét, mely minden közéleti bonyodalmaink kibontásának titkát, jövendő üdvösségünk legvégső kútföjét képezi: azon Ariadné-fonalat, melynek segélyével bekötött szemmel is kijuthatunk. politikai ínségeink tömkelegéből. Egy olyan legmagasabb és közép látpontot, melyhöz irányaljanak minden törekvéseink; olyan világosan és tisztán látható nagy lobogóval, hogy afelé közeledhessen tévedés nélkül a legnagyobb és legkisebb; az okos és a... kevésbé okos; olyan határozottan üdvös és kétségbevonhatlanul biztos ösvényekkel, melyek iránt kétség senkiben ne támadhasson, s viszály vagy párt a közreműködőkben, legalább lényegére nézve — ne keletkezhessék.
Ezen Ariadné-fonál, e minden egyéb fölött uralgó közép látpont, e világraszóló, diadalra hívó zászló, ezen üdvözítő eszme: a polgárosodás eszmeje.
Mindazoknak, kik Önbírálat-omat nem értették, vagy rosszakaratúlag félremagyarázták; mindazoknak, kik legnagyobb vádul hozták ellene, hogy csak kárhoztat, de nem javasol, hogy nincs benne életadó eszme: mutathatnék ugyan feleletül számos lapjára említett művemnek, melyben elég világosan kimondva az ,,ige”, mely — hitem szerint — üdvözít, életet ad, s egy szóban mindent kimond, és amelyet ennélfogva jelen könyvem homlokára tűztem, mint olyan bűvhatalmas jelszót, mely föltámaszt, dicsőségre vezet, halhatatlanít, mely nélkül itt igazán ,,nincsen többé számunkra hely” — nincs élet, nincs üdv; mert nélküle elveszünk — ha nem ugyan testben, mivel ,,az anyag halhatatlan” —, de mindenesetre névben, hogy hírünk sem marad, s még sírúnkat sem jelölendi emlék, mely elmondja az utókornak, hogy itten élt egykor egy nagy nép — Petőfiként ,,lomhán gyáván” —, de ami persze hogy nem fog megtörténni, már csak annálfogva sem, mert a lomhák- s gyáváknak — szerencséjökre — nem szoktak emléket állítani, másrészt, mert mi e két rossz közül egyik sem vagyunk, nem akarunk lenni, sőt elmondhatja rólunk az elfogulatlan idegen is, hogy jelenleg alig van Európában nép, melyben a jóakarat s nemes becsvágy erősebb volna, mint bennünk, és ahol akarat van, ott a kitartás meghozza a dicsőség egyéb eszközeit is ..... igen bizony, a polgárosodás, e szent jelszó, mely győzelemre visz, ez ige, mely egyedül üdvözít — azt mondjátok ugye, hogy hiszen ez nem új, nem eredeti, ez ,,útszéli” eszme; oly gyógyszer, melyet más is javallott, be is vettük (persze olyan kis mértékben, s oly rövid tartamban, hogy a test észre se vette), mégsem használt, mert más a természetünk, s ami jó lehet a franciának, angolnak, az kijön mibelőlünk; pokolba a sok pedáns homeopatával, erős, ifjú fajnak erős kúra kell, és elvégre, mit ér a legbiztosabb rendelvény, ha a beteg nem bír türelemmel hozzá; a mi keleti izzó vérünk azt súgja nekünk: add, uram Isten, de mindjárt!, vagy az egyszeriként: inkább az ablak törjön be, mint a ház dőljön össze stb. Valóban, a polgárosodás eszméje nem új, de egyébkint, nem is az újdonság a kérdes. Az örök időben semmi sincs új, és semmiből csak maga Isten teremt; az eszközök mindenki előtt szabadon hevernek, mindenki válogat bennük, de éppen, mert nagyon sok és sokféle ez eszköz, nehéz és új dolog eltalálni különböző időben a leghelyesebbet, melynek legcélszerűbb alkalmazása határozza el a győzelmet.
A polgárosodás nem új eszme, sőt legtalálóbban a jelenkor napjának lehet nevezni; úgy ragyog, hogy teli van vele a láthatár... de mi úgy vagyunk vele, mint a tüzesen kelő nyári nappal; még álmos szemeinknek fáj belepillantani, s untalan el-elfordulunk, egy kis sötétet keresünk enyhítőül, szoktatóul, s bizony kell egy kis önmegtagadás, egy kis önmegerőtetés, hogy Morpheusz édesen nyűgző karjaiból kibontakozzunk, és talpra álljunk.
A polgárosodás eszméle valóban útszéli eszme lehet nálunk, de olyan, mint az a mesebeli tündérlány, ki nem volt oly ingerlőn és csábos szép, mint többi testvérje, és sok lovag elment mellette, választván másikat, míg végre egy fölismerte benne a valódi örököst, és országot, trónt nyert kezével...
Valóban, e kép legkevésbé sem túlzott, mert egész világosan és szárazon kimondhatjuk, hogy a polgárosodás eszméje nálunk egyéb kisebb-nagyobb, hangzatos és nagy eszmék közt igazán a legmellőzöttebb, a legfölsevettebb — mondjuk ki hamar és egy szóval: a legnépszerűtlenebb eszme!... Sőt mi több — s kell-e nagyobb bizonyság? maga a “polgár” szó annyira nem részesül tetszésben, s nem forgandó nálunk valódi nemesb értelmében, hogy nemcsak (mint ez még szórványosan másutt is előfordul) arisztokráciánk, de pláne népünk ajkán is gyakran, gúnynévül használtatik!
Elannyira, hogy nálunk, ha valaki ,,úr”-nak nem mondhatja, készebb dacos gőggel paraszt-nak vallja magát, de polgárnak nem, mert az itt valami olyan... zugszagú, lenézett, kiállhatlan, természetünkbe nem férő fogalom, mely öl, mint az unalom vagy a nevetség.
Jellemző, s a polgárság, polgárosodás lényege iránti ellenszenv mellett bizonyító körülmény már az is, hogy ez eszmét, ha már érinti is — ,,civilisatio” latin szóval fejezi ki többnyire a népszerűség rabja — holott semmiféle nyelvnek oly tökéletesen definiáló és mindent magaban foglaló szava arra nincs, mint nekünk, a — polgárosodás, vagy talán még kifejezőbben: polgárosulás.
A ,,civilizáció” szónak elég nagy kelete, sőt már egy kis nyomatéka, műveltebb körökben döntő tekintélye is van; de csak kevés ember látszik tiszta fogalommal bírni, s a nagy tömeg valósággal nem is sejti, hogy e hatalmas nagy szó éppenséggel azt jelenti, amit magyarul polgárosodásnak mondunk, míg ők legtöbb esetben civilizáció alatt általában művelődést értenek, ami ugyan való is, csak hogy nem egész összege a valónak, mert művelődés benne van ugyan okvetlen a polgárosodásban, de a polgárosodás, noha nélküle nem tökéletes semmiféle művelődés — mégis nem mindenkori művelődésnek képezé alkotóelemét, s eszerint nem mindig értünk alatta egyszersmind polgárosodást is.
A mai polgárosodás azon újabb kor vívmánya, melynek első alapkövét a társadalmat alakító két talalmány, a lőpor és nyomda képezik, s melynek épületét a gőz erejevel kifejlett ipar emeli, s a sajtó és iskola által eszközlött általános népnevelés a társadalom minden osztályait egy polgáriba olvasztó rendezésével betetőzendi. Ez a polgárosodás választja el korunkat a középkortól, melyben tulajdonképp nem volt polgár, csupán úr és paraszt. Azazhogy ami úgynevezett polgár egy-egy királyi városban volt is, fontossága és befolyása inkább csak helyi, legföllebb tartományi, de országos vagy éppen világra ható nem volt; számos osztály és rend, mely mai nap már polgári rangot, jogot élvez, s befolyhat a világ sorára, a középkorban tulajdonképp nem volt valódi értelembeni polgár, ez elnevezés, a római köztársaság lomtárából rájuk dobva, csak úgy fityegett rajtuk, mint olyan ócska öltöny, mely másoké, nagyobbaké volt valamikor, de csak viselik, hogy kárba ne vesszen. Akkorában nemcsak befolyással, de még fontossággal sem bírtak. A fegyverviselő úr a született katona, ez volt minden, ezé volt a dicsőség, hatalom. Azonban a lőpor a hadviselést az egyesek kezéből kivevén, s az állam kiváltságává tette, mely összpontosított fegyelemerővel nagyobb rendet eszközölvén, huzamosabb békét, nagyobb vagyon- és személybiztonságot, ezáltal nagyobb szaporaságot s ipart fejte ki, a nyomda másfelől a szellemi képességeket fejleszté ki, míg végre egyik találmány a másikat szülvén, sok forrongás után előállott egy új társadalmi, az úgynevezett “polgári” rend, mely hatalmasabbá lőn mindannyinál, sőt egyedül uralkodóvá fejlett, a haladás egyedül lehetősítő, kizárólagos feltételévé nemcsak a keresztény európai, de folytatólag a föld összes államaiban, úgyhogy bizton mondhatni, miszerint elvész minden oly államrend, mely nem ez alapra áll annak idején, s eme polgárosuló szellem a kellő és emelkedő napsugár könnyűségével fog átröppenni magán a kinai falon is, amint majd elér a “mennyei” birodalom határáig.
Eme polgárosodás szelleme oly erkölcsöket fejleszte ki, melyek élesen ellenkeznek a középkori, vagy jelzőbben s valódi nevén szólítva: barbár erkölcsökkel. Az ipar kifejlésének egyik alkotó föltétele: a tulajdonjog szentsége, és biztosítása; az enyim és tied körüli szerfölött kényes fogalmak legszabatosabb, legszigorúbb szabályozása; a munka tisztelete és úgyszólván kultusza; a jognak az erő fölé helyezése; a személyes érdemnek az öröklött, születés fölötti diadala; vallási és nemzetiségi türelmetlenség enyhülése sat., azon sarkalatos fejlemények, melyek újabbkori polgárosodásunk erkölcsvilágát megalkották.
Ha mélyebben és kiterjedtebben folytatjuk e téren kutatásainkat, ha tudniillik földrészünk újabbkori művelődésének történetét s nemzetünk azzal szembeni viseletét egybevetve vizsgálni kezdjük, vajon általában mennyi hajlam s képesség mutatkozik bennönk a polgárosodás eme szellemének fölvétele- és továbbvitelére: igazán, egy kis elfogultságra van szükségünk, hogy magunkat közeli fényes jövővel bíztassuk; ha pedig a jelen idő vagy éppen mai napsagunk jeleit a korszellem követelményeivel szembesítve tekintjük, akkor éppen meg kell döbbennünk ama szörnyű ,,hamis helyzet” fölött, melybe ügyetlen vezérek vagy illetőleg vezértelen voltunk sodrának bennünket.
Azt vesszük észre, hogy — persze öntudatlan a kalauztalan sötétben — szinte ,,jobbra át”-ot csinálva takarodunk vissza őshonunk, Ázsia felé, egyre messzebb távozva az üdvözítő polgárosodás széke, a művelt Nyugattól, mely felé ezelőtt pár évtizeddel oly buzgón, elhatározottan megindultunk...
De ,,csak lassan, csöndesen, hogy a zsákmány a mienk lehessen”, mondjuk Fra Diavolóval.
Még a legutolsó tanulatlan, de kissé gondolkodni tudó magyar pór is, midőn régi dicsőségünket siratva a magyar faj uralkodása letüntének okául az átkozott lőport veti: ez elismerésben némi távoli homályos sejtelmét fejezi ki ama nagy megdöbbentő igazságnak, mely szerint ős természeti tulajdonságaink, lényünk elemeinek vegyületénél fogva szemben az új idővel, a többi, kivált délnyugati szomszéd nemzetek ellenében, határozott hátrányban állunk. Azon népek közé tartozunk, melyek uralkodó hajlamaik után kizárólag harciasok, elannyira s oly betű szerinti értelemben kizárólag, hogy helyesebben szólva hivatásunk egyedüli mesterségünk, tudományunk, időtöltésünk, kenyérkeresetünk: a harcháború, a verekedés, a szónak lehető legközépkoribb, vagy ha jobban tetszik: oroszlánibb értelmében. Az újkor szelleme kicsavarta kezünkből a buzogányt: az ész az erőt ellensúlyozó fegyvernemet, s módot talált ki, és beállott ránk nézve a válság ideje, az élet s halál közti küzdelem. Szerencsénk a kereszténység volt; az újkor szellemével kezdtünk megbarátkozni, de — még csak félúton vagyunk, a legveszedelmesebb ponton, a haladó kor rohanó árja közepén, midőn vissza és előre egyaránt messze távol rémít, midőn könnyen habozás fog el, holott pedig éppen itt legkárhozatosabb a — megállapodás!
Régi, megállapított igazság, hogy a bajnak legmélyebben fekvő okát elhárítani a legbiztosabb, leggyökeresebb orvoslási mód.
Én azt hiszem, hogy geográfiai fekvés, kisszámúság, politikai botlások sat. mind csak közbenső okozói nemzetéleti ínségünknek; a valódi, legmélyebb ok saját népegyéni természetünkben, újtársadalom-ellenes, polgáriatlan, nomád erkölcseinkben rejlik, melyekből minden egyéb bajaink származtak Mohácstól Világosig és — még ki tudja meddig, azon ponton túl is, melyben, közepette a ,,provizórius” éjfélnek s permanens hazafájdalmunknak, egyszerre csak arra ,,ijedünk” föl, hogy a nemzet kakasa (valószínűleg álmában) elkiáltja, amit Széchenyi hasonlíthatlanul jobb időkben állítani nem mert, hogy tudniillik Magyarország — van! (persze, ha kérdőre vonnák, azt mondaná, hogy Wodianer Magyarország-át értette; irigylendő helyzet, midőn valaki politikai pártvezér és bohóc lehet egy személyben, s ha valami bolondot talál mondani komoly képpel, egyszerre fölvágja a csörgösapkát, s ránevet, hogy iszen most csak tréfálózni méltóztatott!..)
Ha valódi, érett férfias elfogulatlansággal kezdünk az önismeret nehéz munkájához, erkölcseinket vizsgálva be kell ösmernünk, hogy bírunk nagymértekben a középkori, vagy tán leghelyesebben: barbár erkölcsök minden válfajaival; arisztokrata és paraszt, katonai és betyár, idillies mahomedán erkölcsökkel egyaránt, csak mai értelemben polgár erkölcsökkel legkevésbé!!
Hiszen csak jelen értekezésemet sem kezdhetem meg, hogy valamely igen polgáriatlan erkölcsbe ne ütközzem, ugyanabba, mely ,,önbírálatom” jótékony hatásának is egyik legfőbb ellensúlyozója volt; tudniillik, ama középkori arisztokráciánk fájának terepély árnyékában törpült, lefelé dölyfös, fölfelé görbedező szervilizmusba, mely középrendünk alanti, hiányos és éppen nem újkori műveltségéről szomorúan tanúskodik; azon szervilizmusba, mely a legszentebb igazságot sem fogadja be, ha az nem urától jön, ki előtt megszokta a földön csúszást; ama szolga észjárásba, melynek már görcsös természetévé vált értelem helyett a hatalomnak hódolni, s melynek fülében a legvilágosabb érveket is elhallgattatja a nagyúriság vakító dicsfénye, melyre bámulat nélkül tekinteni nem képes.
Hány helyen hallottam, mégpedig az intelligencia kitűnőbb tagjairól, hogy művemet aszerint ítélték meg, amint a forgószeles fáma majd egy fényesebb nevű arisztokratát, majd valamely fakó skriblert jelölt ki szerzőjéül.
Legtöbb volt olyan, aki így szólt: jó, jó; mind igaz és szép, amit mond, csak már mindezt egy Széchenyi, vagy legalábbis egy Deák mondaná!
Könyvemet a nagy tömegnek írtam, s nem annyira föltűnni, jó vásárt csinálni, de mindenekfölött használni akartam. Hiszen ha csak nagy kelendőség, hírnév s népszerűség vala fő célom, akkor bizonnyal nem a nagy boldogtalan döblingi, hanem csak a kis boldog pesti ,,bolond”-ok után indulva, nem keserű igazat, ellenkezőleg édes hazugságokat kellene összeírnom. Ez esetben attól sem kellene tartanom, hogy hazaárulónak bélyegezve, nemes lovagias hősöktől megütlegelve, s nemes lovagiasan becstelennek nyilatkoztatva, kiordíttatom a hazából mielőtt újabb, részletező s magyarázó füzetemet megírhatom. Mindez nem történt ugyan (legalább még eddig nem), de tán nem is a nemes lovagias hősök óhajtásán múlt... elég az hozzá, hogy erre is el kelle készülve lennem; de mint mondám, ha könyvem eredetisége s szokatlanságánál fogva bármi nagy kelendőségnek örvendve általánosan olvastatik is, de csak inkább kíváncsiságból, anélkül hogy a netán benne rejlő igazságok beösmertessenek, elfogadtassanak, s mint a jóféle gyógyszer, a tömeg javára szolgáljanak. Pedig úgy lesz, vélekedém, ha a címlapon nem egy mindenható mágnás vagy egy már rég elösmert országos tekintély, csupán csak egy eddig ,,ösmeretlen mennyiség” neve álland, aki elég szemtelen be nem érni a számára engedett térrel, úgymint akár a színpad, művészet vagy szépirodalom terén mulattató bohóca lenni a nemzetnek; hanem a magas, nagy méltóságú dicső arisztokrácia kiváltságait bitorolva, komoly hangon mer beszélni a nemzethöz, kárhoztatni és javasolni egy országnak, melynek földjéből csak egy mérföldnyit sem bír — már ugyan ki hinne egy ily semmiházinak?...
A dolgok természetének ösmeretéből folyó igazság az is, hogy egy arisztokrata hamarabb elösmer s hasznára fordít valamely szolgája szájából eredő jó tanácsot, mintsem a félúr elösmerje hozzá hasonló osztályosának szellemi fensőbbségét. A nálánál sokkal nagyobbal sem versenyezhet, annak dicsfénye előtt kapitulál; az többet tudhat, okosabb lehet, mert hiszen több módja van; annak hódolni nem szégyen, gondolja — de a magával egy sorút ösmerni irányadóul csak azért, mert annak igaza van, eszerint a tiszta szellemnek hódolni a rang helyett, ez már annyira természetellenes, csoda ritkaság, valóságos képtelenség, melyre legutóbbi öt századunk története is, kivált a vegyes korszakban — elég sajnos, siralmas példában nyújt tanúbizonyságot. Magunkhoz hasonlót vagy kisebbet csak bohócul tűrűnk el, s a rang fényének igen, de az igazságénak nem örömest hódolunk.
(Mellesleg megjegyezve, ama végzet is, hogy magyar dinasztia nem támadhata, e nem polgárias, e nagyon oligarchi és másrészt szervilis természetben leli magyarázatát.)
Ha tisztán az arisztokrata számára írok, nem kell vala álnévhöz folyamodnom.
Ha nem is minden arisztokrata egyéniségében, de rangja magasságának érzésében megvan annyi emelkedettség, hogy egy, bár koldus által elejtett igazságot csupa irigységből föl ne rúgjon. De éppen azok számára írtam, kikben szeretnék nagyobb önérzetet ébreszteni, azon középrend számára, mely minél mélyebben gyűlöli az arisztokratát, annál mélyebben hódol neki... miért? Mert a mi polgárságunkat magasztos erkölcsök s dicső polgári tények hiányában nem környezi amaz irigyelt, vonzó nimbusz, mely egykor Rómát naggyá tette, ahol a polgár cím dicsfénye nagyobb volt, mint későbbi imperátoraié — mert míg gyáva Nérókat, Heliogobalokat lelki-testi aléltságukból nem tudta lábra állítani az imperátori rang tudata, addig egy közpolgár, aminő egyszerre háromszáz akadt, a legiszonyúbb halálkínok közt a polgári név dicsőségére hivatkozásból meríte lelki erőt, mondván olympi fenséggel:
Romanus sum civis, Cajum Mutium me vocant...
Ahol a dicsőség alapját nem az erkölcsök magasztossága, hanem az örökölt üres rang, hiú pompa, gazdagság s egyéb efféle léha csábok alkották, ott a közértelmiség és közerkölcsiség nem állhat azon magasb fokon, mely egyedül képes elnyomorodott vagy szerencsétlenült kis államot a hatalom s dicsőség polcára emelni. De majd bővebben erről — alább.
Értekezésem nehézsége — untalan érzem — abban áll, hogy legalább nekünk és éppen mai napság az itt fölvetett irány, annak eszméi, de még bizonyítékaim is — mindenesetre szokatlanok, s kénytelen vagyok egyik szavamat másikba ölteni, egyik indokot a másikkal erősíteni, óhajtván egész látkörét megvilágosítani azon élet- s világnézpontnak, melyről hosszas tanulmány, tapasztalat s tünődes után azon megátalkodott hitet táplálom, s táplálja bizonnyal velem együtt s nálamnál sok jelesb fő, hogy az reánk nézve minden egyéb fölött, sőt tán egyedül üdvözítő.
Nem tehetek róta, ha ezt szerénytetenségnek magyarázza egynémely hipokrita, ki bizonnyal csak mosolyog azon is, ha valaki lelkesedni tud M. Brutus azon remek vallomásán, mely szerint az erényt ,,önmagáért szereti”, s ha pláne modern ember szereti ezt akkor is, midőn a süllyedés már akkora, hogv az erényt gúnyolják s nevetségessé teszik; de talán szabad hinnem — nevezzék bár önhittségnek —, hogy felfogásom, érzésem tévedéseikben egymást helyreigazítják egyébként az igaznak mély, fanatikus szeretete oly rendeltetés, mely, amint a történet mutatja, nem a szerencsésbek közé tartozik, sőt éppen jelenünk uralkodó ledérsége előtt az igaznak szeretete, önérdekünk rovására is követelése s hirdetése olyan valami ildomtalan lábatlankodás, mit sok üres szív és fej igazán jóízűen nevetségesnek tart.
Az igazat ne rendeljük alá semmiféle más érdeknek; keressünk neki szép ruhát, azaz fejezzük ki minél kimerítőbben, kerekebben, de utóvégre szépítési erölködéseinkkel el ne ferdítsük. Ne tegyünk úgy, mint a korcsmai feleselők, kiknek célja nem az igazat megtalálni, hanem —egyiknek a másikat letorkolni, amiben leggyakrabban a minél otrombább élc lesz győztes az igaznak rovására.
Fajdalom! — s kell-e nagyobb jele mai napságunk süllyedtségének?! — ott vagyunk, hogy nyilvános irodalmi vitáink nem többé az egyes érdeke fölött magasan álló köz- és nagy eszmékért, hanem gladiátori vetélyből, cirkuszi koszorúért, bohócos vagy akrobatai modorban folynak. Ha valakinek alapigazságát s érveit hasonló erővel nem tudják ledönteni, előugrik bemázolt pofával s tarka öltönyében a bohóc, s egy hamis lábgánccsal vagy valamely idétlen fintor-pofával, ha egyébbel nem, nyelvöltögetéssel ügyekszik az illetőt nevetségessé tenni. Mert erkötcsökről komolyan beszélni már ma együgyű, alpári naivság; a diadalt egyedül az határozza, ki bír nevettetni. Egy bármily abszurd s a magasb értelem előtt ízetlen élc, mely rögtön röhögtet, a legszentebb elveket s érveket tönkreteszi. Gondolkozni, búsulni csak bor mellett szoktunk, józanon csak kacagni, enyelegni szeretünk, mintha nem volna elég komoly baj, amiről józanon kellene gondolkoznunk. Avagy talán e rajz is túl sötét, mint a boldog optimizmus mindjárt ráfogni szereti állításaimra? Talán nem való, hogy nálunk lelkiismeretlen, iskolasuhanci dévajsággal űznek tréfát komoly, közügyi vitákból? Exempla doceant, lássunk példákat.
Az Önbírálat legdühödöttebb szidalmazója sem tagadta meg e mű szerzőjétől a komoly szándékot; ennél, és azon hatásnál fogva, melyet nagy és gyors kelendőségéből ítélve, mindenesetre tett, egy komoly, nagy lapnak nem szabad lett volna belőle gúnyt űzni, s ítélet helyett paszkvilt írni rá. Ezt az élclapok tehették volna legföllebb, de még azok méltóságán is alul állónak tartom, oly könnyelmű vagy — adjuk meg az érdemét — merész rágalomhoz folyamodni, mint aminőre egyik nagy lapunk vetemült.
Azt mondta ugyanis, hogy az Önbírálat a magyar közönségnek ,,ostobaság vádjával fenyegetés mellett” az Augsburger Allgemeine s Fliegende lapokat ajánlja.
És ezt nem valami szegény zugfirkász, de egyik ünnepelt, kitűnőleg népszerű, elsőrendű írónk írta, kinek sajátos nyelve s pattogó élcere a fölvett álnév alatt is mindenki előtt leleplezé szerzőjét. Mikor már ennyire vagyunk, hogy egyik bálványozott emberünk annyira nem törödik írói hitelével, hogy ily merőben koholt s az ellenfélnek politikai alapérzését gyanúsító rágalommal lép föl, akkor valóban nem tudom követelni, hogy a közönség nekem is itt egy szavamra elhiggye, miképp ez állítás csakugyan nem egyéb rágalomnál. Azért kérem, akit a dolog érdekel, olvassa el az illető helyet újólag röpiratomban, és azután ítéljen, mily nevet érdemel az ilyetén eljárás.
Egyébaránt ugyanezen népszerű nagyság nem csupán erkölcsi, de értelmi hitelével is hasonló vagy még nagyobb könnyelműséggel bánik. Nagy bizonyossággal, mint midőn valaki oly csapást vél irányozni, mely egyszerre megsemmisíti ellenfelét, diadala kábító dicsérzetében előáll mint matematikus, és hibásnak mondja azon hozzávetőleges és nem statisztikai számítást, mely szetint hazánkban mintegy ötvenezer ötszáz-ezer holdas birtokos ,,lehet” —, holott egy mérföldre tízezer holdat számítva, (nem magyar, ezerhatszáz mérték szerint lehet tizenkét és fél ezeret is) valóban ötvenezer ezerholdas birtok jön ki. De mivel volt úrbéri kisnemesi s egyéb birtok is van, mondtam csak ötszáz egész ezer holdat, hozzátevén alább, hogy ezen ötvenezer birtokos közé veszem a tiszttartókat s felügyelőket is, kiknek van annyi jövedelme, mint egy ötszáz-ezer holdas birtokosnak, mert hiszen az egész hozzávetőleges számítás csak avégből történt, hogy azt állítsam, miként e hazában lehet ötvenezer oly egyén, akinek van annyi jövedelme, mint egy ötszáz-ezer holdas birtokosnak — hogy a magyar irodalom jelesb termékeit múlhatlan megszerezze. Fölöslegesnek tartottam szószaporítva még körülményesebben körülírni e mindenki előtt világos s természetes számítást, nem számítván oly gyöngébbekre, mint ama nagy lap ítésze, ki e nagyjából föltevéseim szőrszálainak hasogatásával akarja matematikai tudományát fitogtatni, holott azzal éppen az ellenkezőnek adta tanulságát.
Hanem ez mind ősnemzeti, valójában középkori erkölcseink egy válfajából, a ,,bravúr” előszeretetéből származik. Mindenáron letorkolni az ellenfelet, akár igaz, akár hamis utakon s módokon: ez ama dicsőség, mely bravúrimádó huszárnépünk tapsaira bizton számíthat, habár az igazság alatta haldokolva vonaglik is.
Ösmertünk egy híres, népszerű szónokot, aki valósággal ,,baromi” hangjával leordítani képes volt minden higgadt, józan elvet, holott e ,,bravúr”-hang minden műveltebb nyugoti parlamentben, már csak bizonyos, egyébiránt legszebb nemzeti állatunkéhozi hasonlatossága miatt is, nevetség tárgya, és csupán mérsékelt vagy jobban mondva szelídített minőségében lett volna tűrhetővé.
Aztán végre annyira tekintélyrabok vagyunk, hogy csak nálunk esik meg, miszerint bizonyos névre, föltétlen bálványzásra vergődött egyének, éppen emiatti gondatlanságukban a legképtelenebb, eget verő abszurdumokat mondhatják anélkül, hogy ezáltal a homlokuk fölé vont dicskör csak egy szikrányit is veszítene fényéből. Megteszünk valakit ,,jeles kritikusunknak”, ,,mélyértelmű bölcsünknek” sat. — azután ezek valósággal grasszálhatnak a függő és önállóság nélküli nagy tömeg értelmiségében, s mintegy helyette gondolkoznak, tagadhatlan lévén, hogy mi is, mint általán a keleti fajok, a nyugotiaknál ugyan búskomolyabbak, melankolikusabbak, de jóval kevésbé vagyunk gondolkozó természetűek, aminek elég szomorú tanúbizonysága az, hogy magyar fő mindekkorig éppen semmi találmánnyal, fölfedezéssel nem gazdagította az általános emberiséget.
Minél tovább vizsgálódunk, s minél mélyebbre hatolunk az önismeret búvármunkájában, annál megdöbbentőbb mérvben győződünk meg azon észleletünk súlyos igazságáról, mely szerint erkölcseinkben, s ennek következtében minden egyéb külállapotainkban igen nagyon-nagyon középkorilag polgáriatlanok vagyunk, s a gyászos 1849 óta hatványozottabban napról napra jobban polgáriatlanodunk, s közeledünk hajdani, illetőleg középkori avas erkölcsvilágunk Mekkája felé.
Eszerint hát nincs más teendő, mint fölkerekedni e nem nekünk való földről, s előbbi, ezer év előtti szittya hazánkba visszavándorolnunk, ahol a barbár népek közt mi — mostani műveltségünkkel is hódítók, urak lehetünk, míg a nyugoti művelődés ottan is elvégre utol nem ér?
A világ kincseért sem. Valamint tán ezer év előtt is jobb lett volna Ázsiában helyt maradnunk, úgy a kivándorlásra gondolni most is, ha nem volna nevetséges, mindenesetre oly kétségbeeső gyávaság volna, mint az olyan öngyilkosé, aki a háborútól való félelmében — megöli magát.
Van mód, szép és nemes, megjavítni magunkat, s első helyet foglalni el az európai népcsaládban.
A műveltség átalakítja az erkölcsöket, és így helyes irányú műveltség által mi is átalakulhatunk erkölcsileg, de mint mondom, helyes irányú műveltség által, mert éppen úgy, mint az erkölcsöknek tágas értelemben vannak hibas válfajai, úgy a hibás, nem tökéletes művelődésnek is különféle iránylatai lehetnek, melyek politikai szempontból bizonnyal hibásak, ha a kor szellemével ellenkezésben állanak.
Márpedig hogy nálunk ez eset áll, azt már mai nap tagadnunk halálveszélyes konokság.
Ha e részben nem változtatunk s lépünk gyors, gyökeres reform terére, nemcsak a hazánkbeli idegen fajokat nem olvasztjuk magunkba, de még bizonyosabban az európai közvéleményt — mely eddig még úgy mutatta magát, mintha óhajtaná, hogy barátunk lehessen — mondom —, e közvéleményt, mely földrészünkön már már első és döntő hatalommá fejlődik, ellenségünkké tesszük. Tagadhatatlan, hogy ami rokonszenvet 49-ig nyertünk — abból 1861—1862-ben sokat, nagyon sokat elvesztettünk. És mi idehaza azzal ámítottuk magunkat, hogy a művelt, előhaladó Nyugot helyesli minden, de minden, még retrográd politikai eljárásunkat is, és tapsol még önbálványozásunk mámorában tántorgó lépéseinknek is, hiszen amit mi cselekszünk, az mind föltétlenül szép, no mert orientális, originális, zseniális! És ennélfogva a nagy, művelt Európa alkalmazkodjék hozzánk, vegyen mintául minket, szabja magát hozzánk szinte beláthatatlan kultúrájával együtt a mi ódon államrendszerünk, corpus jurisunk impossibilis cikkelyeihöz, szeressen bele a mi céh vármegyerendszerünkbe — szolgabíró basáinkba, mogyorófás pandúrjainkba, ázsiai tarkabarka, csengő-pengő viseletünkbe, mely ugyan hogy festőileg sőt plasztikailag felséges, isteni, azt senki nem tagadhatja, de éppen azért köznapi viseletnek csak annyiban különbözik a komédiai bohócétól, miszerint az sapkáján, mi pedig sarkunkon viseljük a csörgőt — hogy az Isten vette volna el tőlem e keserű poharat, melyből ily epecsöppekkel traktálom véreimet, de szentül érzem, hogy nem én vagyok kímélytelen (hisz magamnak is fáj ez önostorozás) — hanem valóban hibáink szerfölött nagyok, kirívók, s azok ellen amolyan Köpenyessy, akarnám mondani palliatív nem, csak gyökeres gyógymód az egyes-egyedül célravezető. Nagyok és veszélyesek a mi hibáink igen is, mert: ha tűz van az udvaron vagy a konyhában, azon senki még meg nem ütődik, de ha tűz van a lőportorony mellett vagy éppen benne — már ez aztán szinte kétségbeejtő. Hiba van elég más nemzetnél is, de nem a fejében, nem az értelmiségben, mely az egész testet vezérli. Nálunk azonban éppen itt a veszedelem. Veszélyes, kárhozatos irányt hirdetnek politikusaink, filozofusaink, moralistáink, költőink s még művészeink is. Majd mindenütt a nemzet hibái, a korszellemmel összeütköző tulajdonságai, ős ázsiai hajlamai ápoltatnak, dicsőíttetnek; azoknak kedvező politikai rendszer ajánltatik, s persze ,,könnyű Katót táncra vinni”, a nagy rész mohón ragadja e tanokat, mert ezeket teljesíteni könynyebb, kényelmesebb, kivált olyan népnek, melynek gyönge oldalát igen találón jellemzé egyik szittyai tőrül szakadt atyánkfia, ama szolgabíró, ki egy mártírrá avató magyar országút kátyúi közt agonizáló német tiszt kérdésére, hogy ugyan miért nem csinálják meg útjaikat, kéjelmesen pipázgatva ezt felelé: ,,jó ez ingyen!”
Ifjaink kihívó hetykesége, rakoncátlan, vad hevessége, szilajsága; táblabíróink üres, bántó dölyfe, sinai konok türelmetlensége fajok és felekezetek iránt; közép-földbirtokosaink tunya szenvtelensége, és a polgári, az úgynevezett ,,burger” osztálynak általuk kiváltságolt lenézése; valamennyiünk önhittsége, önbálványozása, indokolatlan gőgje; középrendünk ,,úrhatnám” hajlandóságai, gavallér léhaságai, kétségbeesett kapaszkodásai arisztokratikus dicsfény után; mindenároni pompaversenyzésünk, hamis ambicióink, álbecsérzetünk; a lovagiasságnak a mailag emberies erkölcsök, művelt polgárias lelkiismeret és becsület rovására középkorilag barbár értelmezése és sokszor nyomorú kizsákmányolása, bűndíjul használása; a rend és rendszer iránt kicsiny és nagy dolgokban, minden cselekvésünkben nyilatkozó ősrégi ellenszenv, a tulajdonjog szentségét kissé lazán értelmező örökös könnyelműségünk, nomád féktelenségre, kiskirályságra törekvő, az egyesnek az állam rovására mindent engedményező ezeréves vastag önzésünk, mely mai táblabíráinknál a vármegyerendszer áhításában, népünknél a beduin pásztorélethözi előszeretetben még egyre nyilatkozik; ezek és még számos uralkodó hibáink nemhogy irtatnának a keresztény morál, bölcselem, az ildomos politika, az érzésnemesítő költészet s a gyomirtó gúny éles fegyvereivel, de inkább ápoltatnak, és fájdalom, kedvező időjárás és buzgó napszámosok mellett nem csekély eredménnyel.
Ezek nagyjából s egy pillanatnyi átgondolás után észbe ötlő ama sarkalatos hibáink, ama polgáriatlan sajátságaink, melyek a modern európai korszellemmel reánk nézve kárhozatos ellenkezésben állnak, és amelyek éppen annál fogva veszélyesek, mert szembeállítva a nyugot-európai népek erkölcsi hibáival, azoknál, magukban véve, jóval kevésbé utálatosak, sőt némi pogány nemességüknél, vadon költőiségüknél fogva könnyen vonzóbbá szépíthetők amaz igen is kiművelődött, okosodott népek egynémely kitűnőleg hasznos erényeinél.
Mert értsük meg egymást! A fő dolog, hogy tisztába jöjjünk magunkkal. Különböztessük meg a természeti szívjóságot a jellembeli tökélytől.
A magyart általában úgy ismeri a külföld is, mint alapjában jóérzésű embert, sőt a politikai és kultúrai rafinéria dél magaslatán álló népek e nagy jóságra nem minden malicia nélkül mosolyogni is szoktak. Azért csak mondjuk ki, hogy lehet valaki alapjában jó ember, és azért mégis igen gyönge jellem. Mert ez utóbbi nem csupán a szív, de az ítélet erejét is megkívánja, ahhoz pedig természetesen műveltség, tudomány kell, amit olyan dolgokban, melyek tudása magától fejünkbe nem repül — a természetes ész, meg ha lángész is —, soha nem pótolhat.
Peldául hogyan lehessen az tökéletes kalmári jellem, aki annyit tud a kereskedéshöz, hogy azt hiszi, miként a kalmár eo facto nem is lehet más, mint minden okvetlen tetőtül talpig megrögzött gazember? Hogyan lehet az politikai karakter, aki nem ért a politikához? Aki előtt a politika és gazság egyjelentésűek? Hogyan legyen az például csak jó munkás jellem is, aki nem értvén a módját a munkának, nem bírja ki azt erővel, szorgalommal, s ügyesebbek által magát leszorítva, szinte lehetlenítve látja? És aztán ahol teheti, lop, rabol, azonban magát mégis jobbnak tartja azon üzérnél, ki, mert egyen veszt, máson tízszeres nyereséget tesz zsebre? Íme, az úgynevezett barbár, vagy ha jobban tetszik, kezdetleges (primitiv) és a művelt erkölcsi fogalmak közti roppant különbség.
Ameddig műveltség s műveletlenség lesz, addig e két tényező örök harcban állnak egymással, éppen úgy, mint úr és paraszt, szegény és gazdag gyűlölségben. A műveletlen, ostoba ember jósága, erénye mi egyéb hipokrita szolgai engedelmességnél, kényszerű megadás, lemondásnál?
És bizonnyal többet bízhatni egy természet szerint rosszabb, de műveltség által finomult ember jellemében, mint egy bár természettől jóságos, de egyébkint műveletlen, ítéletében s érzésében könnyen tántorítható együgyű egyén szívjóságában?
Csak műveltség teremt nagy önérzetet, méltó, erős alapú jogos büszkeséget; ezek alapján nagy, nemes, határozott jellemeket, melyek minden eshetőséggel dacolni képesek, et si fractus illabatur...
Ezek ellenében nézzük csak hazánkfiai nagy részének üres, mire sem támaszkodható ostoba dölyfét, vastagnyakó kevélységét, nem-e csupán a szerencse napjaiban meri fejét fölemelni, sőt akkor nagyon is fennhéjázó; ellenben a legkisebb veszélyre meg úgy meghunyászkodik, hogy alig ösmerünk előbbi alakjára.
Mert a büszkeség és gőg között az a különbség, hogy a műveltebb ember büszkesége inkább az értelemben, a műveletlenebb gőgje inkább csak ereinek telivér lüktetéseitől, a szív úgynevezett állati melege féktelen rugdalózásaiból veszi táplálékát. És ámbér amaz impozántabb, mégis amaz a kevésbé kirívó, kiszögellő, beléd botló, a kevésbé erőködő — míg ellenben emennek üres, alaptalan, jogosulatlan, bitor gőgje a legnevetségesebb és visszatetsző modorban nyilatkozik.
Mivel hazánkat kevés külföldi látogatja, ellenben számos magyar utazik s jár külföldön, ennélfogva nemzeti jellemünket a külföld leginkább azon külföldre utazó honfiaink ottani magokviselete és kevésbé hazánk viszonyainak, népszellemünk otthoni megvizsgálása után ősmeri. És mondhatni, hogy szerencsére, mert így csak egy nagy hibánkat ösmeri, az üres, hiú hetykeséget, míg ellenben ha nálunk bővebben körültekint, egyebet is vesz észre, úgymint: henyeséget, szenvtelenséget; tanulás iránti ellenszenvet; rendetlenségre, pazarlásra, kicsapongásra való hajlamot; nagyszájúság ellenében igen kevés önfeláldozást, még kevesebb valódi polgárerényt, nagy önhittség ellenében minden idegen iránti mély megvetést, zsarnok türelmetlenséget; kevés ipar és takarékosság, napról napra fogyatkozó gazdaság mellett a régi nagyúrhatnámságot, pompázó felfuvalkodottságot sat., amelyek mind nagyon nem modern civilizáció szellemével rokon, de valódi pogány ázsiai erkölcsök...
És a baj azért olyan nagy, szinte kétségbeejtő, mert hazánkfiainak legnagyobb, mit mondok, értelmiségünknek legalább kilenctized részével lehetetlen elhitetni, hogy az a mosoly, mely a művelt angol és francia ajkán egy kakastollas-sarkantyús magyar ,,polgár” láttára elvonul, korántsem csudálkozó tetszés, hanem lenéző, vagy legjobb esetben szúró gúny éppen nem hízelgő okozata! És hogy e gúny sokszor el nem nyomható, jóízű kacajjá változik annak láttára, hogy tetszelgő, szépségét illető, eszerént őt dicsőítő bámulásnak képzeli.
Egypár hazánkfiát japáni követnek, egy főurunkat ótestamentomi akirálynak néznek Párizsban, Londonban, s mi itthon (mi több, magunk ezen magas műveltségű ,,hazánkfiai” odakünn) mindezt nem találjuk nevetségesnek, sőt legtöbben dicsekesznek, hogy a magyar öltözet milyen nagy föltevésre adott okot.
Voltak azonban számosan — ösmerjük el ezt —, kik, ha itthon nem is, de külföldre utaztukban rájöttek arra, hogy a művelt nyugoti ,,megcsodálja” ugyan cifra ruhánkat, éppen úgy, amint mi megcsodáljuk a Gül Baba sírjához zarándokló mezétlábas, lógó bugyogós derviseket, perzsákat — hanem hogy e megcsodálás mélyebb lélektani elemzés után éppen nem hízeleg kényes viszketeg hiúságunknak. Hanem még ezen orruknál kissé tovább látó hazánkfiai eme beösmerésében sem sok a köszönet, kivált ha politikai következéseire gondolunk. Ugyanis kitünőleg szellemdús hazánkfiai többnyire — mert hiszen mindenben van, habár parányi, kivétel — többé-kevésbé eltérő változatban ama boldog, s ha ugyan az örökre elaltató mákony is az, irigyelendőnek nevezhető tanulsággal, illetőleg újolag megerősödött meggyőződéssel gazdagodva térnek hazájokba, miszerint: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita...!
Persze már e szellemdús hazánkfiai mégis bírtak annyi belátással, hogy észrevették, miszerint: jól enni, inni, henyélni, uraskodni, ingyen élni, semmire büszke lenni, pitykében hetykélkedni, betyárkodásért bámultatni, korhely kicsapongásért szeretetre méltónak tartatni, kivilágos virradtig vendégeskedni sat. amúgy Isten igazában csak Magyarországon lehet! És e szerint ama fentebbi közmondás a legszabatosabb valóság, s ha ugyan — hal’ Istennek!! — nem legnagyobb, de azon egyetlen dicséret, mely eddig rólunk a nagyvilágban szorosan igaz voltánál fogva általánosan elterjedett. Kérdés, vajon egyre jobban fölébredő s duzzadozó nemzeti önérzetünk azon célt tűzi-e maga elé, hogy az egyesek továbbra is kiskirályok, de maga a magyar állam — örökké inasoktól függő, Európában ignota quantitas legyen?, az-e, hogy csikós- és gulyásbojtárjaink továbbra is hízott göböly pecsenyén éljenek, vagy hogy a magyar Szaharák benépesíttetvén tizennégymillió helyett huszonötmillió magyar lélek egy nagy hatalmat, tudniillik a jelen birodalom súly- és központját képezze, élén azon felséges uralkodóházzal, melyre Szent István koronája a dicső Árpád-házzali rokonsága folytán szállott!...
Ha ez utóbbi a cél, akkor világos, hogy nem az ,,extra Hungariam” peleskei nótáriusféle jeligét tűzzük lobogóinkra, hanem azon polgárosodásét, mely mint azt az európai Nyugot és Amerika elég nagy példákban tanúsítják, a népeket nemcsak szabadokká, de a náluknál műveletlenebb fajok jótékony nevelő uraivá teszi!
Ezen polgárosodás legyen bel- és nemzetközi politikánk irányadója, minden közintézkedéseinkben ezt vegyük kiindulási és fő támpontul.
Ami ezzel megegyez, az üdvös, ami ezzel ellenkezik, az kárhozatos. Erkölcseinkben, szellemünkben, szokásainkban, viseletünkben, törvényeinkben sok van pedig, ami ezzel összeütközésben áll.
Az oly kegyelet, mely végvesztünkre van, nem kegyelet többé, hanem — ostobaság. Minden nagy ősünk bizonnyal csak azért alapíta valamely intézményt, törvénycikkelyt, hogy az hasznunkra legyen; amint az kárunkra van, sírjában fordul meg, ha mi puszta együgyű kegyeletből ahhoz továbbra is ragaszkodunk.
Lássuk, mi van kárunkra, s miért? — intézményeinkben, erkölcseinkben, szokásainkban?
- vissza -