27. HÉT: ÖKOLÓGIA II.

(Biológia II. 111-123 o.)

KULCSFOGALMAK

1. Populációk kölcsönhatásai

kapcsolat jellege + 0 -
+ szimbiózis
mikorrhiza 		kommenzalizmus
oroszlán-keselyű 		zsákmányolás és élősködés
növényevés illetve kullancsok
0 x neutralizmus antibiózis
ecsetpenész és baktériumok
- x x versengés
parlagfű kontra őshonos gyomnövények

2. Diverzitás (sokféleség)

Definíció: Az adott társulásban előforduló fajok száma és azok egymáshoz viszonyított gyakorisága.

Magyarázat:

A társulás sokfélesége egyszerre veszi figyelembe a fajok számát és azok egyedszámának arányát. Így a diverzitás nem csupán a fajok adott társulásból történő eltűnésével vagy kihalásával csökken, hanem azzal is, ha - akár az emberi beavatkozás folytán - néhány uralkodó faj egyedszámának növekedése által más populációk egyedszáma jelentősen csökken. Általában a nagyobb diverzitású közösségek ellenállóbbak a környezeti tényezők változásaival szemben. A legnagyobb diverzitású közösségek köze tartoznak a trópusi esőerdők, míg szélsőségesen kis diverzitású a tundrák társulása.

3. Társulások időbeli változásai

  1. napi ciklus

    Definíció: A társulás élőlényeinek a környezeti tényezők mindennapi, ciklikus változásaihoz való alkalmazkodása.


  2. aszpektus

    Definíció: A társulás pillanatnyi képe, amely nagyobb periódusú, ciklikus változások eredménye.


    Magyarázat:

    Az aszpektusok nem egyszerűen az évszakok váltakozását követő képek, például az éppen virágzó növényfajok eloszlása sokkalta változatosabb, semhogy négy állapottal jellemezhető legyen. Az aszpektus változásai során a fajösszetétel nem változik, csupán az egyes populációk egyedszáma, aktivitása.

  3. szukcesszió

    Definíció: A társulás hosszabb távú és maradandó megváltozása, amely gyakran a fajösszetétel megváltozásával jár.

    Magyarázat:

    A szukcesszió két alapvető formáját ismerjük, az egyik a társulások adaptációja az adott terület éghajlatának változásaihoz, ez az adaptáció általában földtörténeti időléptékű. A másik típusa azonos éghajlati körülmények között (viszonylag rövid idő alatt) zajlik és az adott viszonyok mellett legtartósabb társulás (a zárótársulás) kialakulása felé mutat. Ilyen folyamat például a természetes beerdősülés illetve a szabad vízfelületek feltöltődése.


KIEGÉSZÍTÉSEK:

1. A szimbiózis formái

Az együttélés mértéke és szükségessége fajról fajra változik. Vannak kötelező érvényű kapcsolatok, mint például a zuzmókban együtt élő gombák és moszatok, melyek együttesen olyan területeken is képesek élni, ahol más lények már nem. Gyakran emlegetik a mutualizmus (kölcsönösség) fogalmát, hol a szimbiózis szinonimájaként, hol az egyik fél számára feltétlenül szükséges kapcsolatra szűkítve.

Parazitizmus vagy szimbiózis?

Az amerikai trópusi esőerdőkben él egy madár (Tangavius aeneus), amely tojásait más madarak fészkében helyezi el, így megszabadulva a fiókák nevelésének terhétől. Ez a fészekparazitizmus klasszikus esete lenne. Ökológusok azonban felfigyeltek arra, hogy az egyik leggyakoribb szenvedő alany, az Oropendola egyik faja képes nagyon pontosan felismerni a saját tojásait. Meglepő módon azonban ezen faj bizonyos egyedeinek fészkében ott találták az "élősködő" fiókát. Csak hosszas kutatás után jöttek rá, miért is nem pusztultak ki a természetes szelekció útján eme "butább" madarak. Az Oropendola fiókáin a böglyök és főleg azok lárvái élősködnek a fészekben, hacsak nincs ott a Tangavius aeneus fiókája, aki jóízűen elfogyasztotta a lárvákat és elhessegette a böglyöket. Ha az Oropendola fészke méhek és darazsak fészkének közelében van, ahol a böglyök nem tudnak emiatt megtelepedni, akkor továbbra is pórul jár a fészekparazita madár és tojása. Azonban számos helyen e két populáció kapcsolata inkább szimbiózis vagy mutualizmus, mint élősködés.

 

2. Populációk közötti kölcsönhatások alkalmazása a korszerű mezőgazdálkodásban

A perui gyapottermelés mondhatni környezetbarát volt az 1920-as években, csupán néha kellett ásványi rovarirtókat használni, mint az arzén vagy a nikotin-szulfát. Aztán 1939-ben elindult a gyapot termését pusztító kártevő, a gyapotmoly lárvája. 10 év leforgása alatt a kártevő szinte lehetetlenné tette a termelést. 1949-ben aztán bevezették a DDT-t (1,1-difenil-2,2,2-triklór-etán), az egyik első szintetikus rovarirtót. Kezdetben óriási hatása volt, csakhogy a harmadik évben megjelent egy ellenálló (rezisztens) változata a gyapotféregnek. 1956-ra már 6 további kártevő lett ellenálló a DDT-vel szemben és a termés felét pusztították el a kártevők. Ekkor azonban stratégiát váltottak a termelők és újra a hagyományos, ásványi növényvédő szereket kezdték használni, de ami sokkal fontosabb, 130 millió parazita darazsat telepítettek be a termőterületekre, amelyek elsősorban a gyapotféreg petéit pusztítja. Ilyen módon egy olyan egyensúly állt be a parazita és áldozata között, amely lehetővé tette a gazdaságos termelést.
Egy másik példa a korszerű rovarirtásra a genetikai módosítással függ össze. A Bacillus thuringiensis termel egy mérget, amely csak rovarokra veszélyes. Előállítottak olyan dohánynövényeket, amelyek a baktériumból izolált gént tartalmazzák, és így maguk is termelik ezt a mérget. Ezeken a növényeken szinte alig lehet találni kártevő rovarokat.
Az ehhez hasonló, összetett és sokféle védekezési stratégiát alkalmazó módszer neve integrált növényvédelem, amely a kártevők természetes ellenségeit (vagy azok génjeit) használja fel.

TOVÁBBI ÉRDEKESSÉGEK AZ INTERNETEN

- feladatok -

- vissza a tematikához -