Nemzeti radikalizmus

A magyar irodalom története Kazinczy óta ízlés- és világnézet-diktatúrák története, s e diktatúrák kialakításában és fenntartásában nem nehéz felfedezni a politika kezét. Batsányit a politikai hangulat állítja félre, Arany társasága a hatvanhetes légkörből szívja aránytalan hatalmát, az a példátlan tekintélyhalmozódás, mely az utóbbi években Babits és Szekfű körül következett be, a Bethlen-kor tünete.

Visszaadta-e az irodalom a kölcsönt? Volt-e lényeges, alakító befolyása a magyar írásnak a politikára? Hatvanhét óta alig. A Nyugat inkább irodalmi trénje volt a radikalizmusnak, mint úttörője, az emberek itt-ott hivatkoztak az irodalomra, de eszméit nem vették át. Magyarországon alig képzelhető el író, aki élete valamelyik szakaszában prófétaságba ne keveredne; az élet olyan közelről szorongatja az alkotást, hogy a ,,tiszta művésznek” is levegőért kell kiáltania. Az irodalmunkban lappangó tanításnak mégis mi nyoma a mai politikában? Estéről reggelre átültetett és félreértett külföldi irányoknak van táboruk, szervezetük, de melyik tábor és melyik program emlékeztet a nemzet nagy szenvedőire és tanítóira, akiknek a szava a magyar sors sziszifuszi kőgörgetései közben szakadt ki kapkodó lélegzetükkel?

Egyetlen párt van, amelybe néha belenyilall a magyar írói hagyomány. S ha eltorzulva is, a Zrínyitől Adyig, Szabó Dezsőig előreadott hun-posta szavát véli hallani az ember: a Nemzeti Radikális Párt. Ez a párt legalább akart tanulni, s legalább szeret hivatkozni; s ha partnak kicsiny is, alig néhány ember műve, nem lehetetlen, hogy a közeljövőben váratlanul felemeli az ár, melyet az idő hajlamai és a magyarság szenvedései hajtanak alá.

Én ezt a pártot nemcsak a Bajcsy-Zsilinszky Endre programkönyvéből ismerem, s nemcsak Féja Géza irodalmi izgatásaiból. Ismerem abból az időből, amikor még meg sem született, ifjúsági mozgalmakból, egy elméletileg szervezetlen, fajvédelem és kommunizmus közt hányódó tömeg kapkodásaiból. A ,,süvölvények” mozgalma volt ez, ahogy a marxisták mondják, a magyar narodnyikoké, akik ösztöneikhez sehogy sem találták meg a pontos fogalmazást. Azóta mégiscsak megszülettek. Van pártjuk, újságjuk, mandátumuk, szervezetük. A fogamzás körülményei ott lappanganak szervezetükben, de ott setteng körülöttük egy sugárnyi remény is, az egyetlen remény, amelynek hangja és pártja van. Nem tartozunk-e őszinteséggel nekik?

Politikus nemzetnek mondanak bennünket, de rég lehettünk azok. Inkább délibábos nemzetnek lehetne nevezni, vérünkben van a délibáb. A magyar ember, ha ,,elhatározza, hogy gazember lesz”: furfangos, szívós, eszes; ha elhatározza, no, most tiszta leszek, egyszerre körülpárologja őt a délibábos gőzű vér. Attól, hogy valami nagyot akar, táncolni kezd a valóság, Csaba népe nyeregbe ül, s a föld vajúdni kezd, hogy segítséget szüljön. ,,Kihajt és kivirágzik a magyar fejfa, meglássátok — nemsokára!” Ez áll a nemzeti radikalizmusról szóló könyv első oldalán, s milyen jellemző ez a mottó nemzetünk minden radikalizmusára: a fejfáknak kell kivirágzaniuk, hogy győzhessenek.

A part két vezetője, Zsilinszky és Féja, minden heroizmusuk ellenére két iskolapéldája a mi magyar betegségünknek. Egyikükben a középnemesi, magnakartás délibáb táncol, másikuk előtt a parasztmitológia. Nem voltunk-e lovas nép, s nem kell-e ló alánk akkor is, ha leszállítottak róla? Hátunk mögött a történelem, alattunk a parasztság, valahol csak ott van az az erő, amelyre szükségünk van; süket, aki nem érzi a mocorgását. Aki elolvassa a Zsilinszky pártprogramját, hallania kell a vérmérsék rakétapufogását, s aki a Féja irodalmi kritikáit forgatja, s hozzá magyar parasztcsaládból származik, az ő parasztját bizony inkább a felhők országútján várja, mint a Hatvan vagy Kecskemét felé vezető úton.

A történelmi erők megítélésében, akadályok és erőforrások felismerésében alighanem félre-félrefog ez a párt, de a hagyománytól és itt-ott Európától vett leckék mégsem ártottak meg; amit akar, a sors diktálta magyar politika irányába esik. Én magam is próbálkozom egy ideje, hogy emberi és magyar helyzetérzésemet politikai eszmékre fordítsam, s amint a Tanú első évfolyamat a Zsilinszky programjával hasonlítgatom, az alapelvekben nem látok áthidalhatatlan különbséget. A Szabadság valamelyik számában azt olvastam, hogy én is az ő mozgalmukhoz csatlakoztam. Bizony nem volna rossz, ha egy ember, akinek sorsa van, csak úgy kicsatlakozhatna a sorsából, legalább nem volna egyedül. De ha nem is csatlakoztam, azt, amit az ,,igazi magyar mozgalomról” érzek, megkísérelhetem úgy fejtem tovább, hogy a hasonlóságok és eltérések kiderüljenek, s az én magányos gondolataimnak, akár elvetik, amit mondok, akár megfogadják, valami haszna lássék.

  1. Az ,,igazi mozgalom”-nak a hasznos és nélkülözhetetlen néprétegek természetierő-szerű követeléseire kell apellálnia. Az ő amorf és homályos igényüket kell eszmékbe foglalnia, az ő akaratuk lökését kell felidéznie s egy új államalakításra kihasználnia. Az igazi mozgalom természetes szövetségese: a magyar sorsnyomás által kiváltott népi ellenerő s a hazájában hazátlanná tett magyar szellemi hagyomány. Az igazi mozgalom. megdöntve a magas bürokrácia szabadcsapatának a bankok és nagybirtok által támogatott uralmát, a földműves-, munkás-, kisvállalkozó osztály és a hasznos értelmiség számára akarja átszervezni az államot. A mozgalom irányító szerve a párt. Feladata: a mozgalom irányítására alkalmas jellemeket nevel, megteremti a mozgalom tudományát, s kialakítja a tömegek követeléseit tudatosító szervezetet.

  2. A mozgalom elsősorban ezé az országé, s ennek az országnak nélkülözhetetlen és hasznos osztályait akarja e történelmi és földrajzi hely jellegét figyelembe vevő ,,nemzet”-ben egyesíteni s levegőhöz juttatni. A mozgalom tehát ,,nemzeti”, de azontúl, hogy nemzeti, nemzetközi is. Nemcsak a mai Magyarországhoz, hanem az egész ,,kis népek zónájá”-hoz szól; a szomszéd országok számára mozgalmi példát teremt. átalakulásukat téve egy közép-európai szövetség előfeltételévé. Bár egyelőre a saját nemzeti talpra állásunkért küzd, már most jelzi, hogy ez a nemzeti állam egy nemzet fölötti ,,birodalomban is el tud helyezkedni: a nemzeti és nemzet fölötti állam eszméje összeegyeztethető. De a közép-európai, közelebbi nemzetköziségen kívül ez a mozgalom európai is: az európai műveltség sugallatára hallgat, s miközben nemzeti feladatait betölti, a szocializmus új, magasabb válfaját akarja megteremteni, mely Európa hagyományaival, a század eszméivel és hajlamaival szerves kapcsolatban van.

  3. Ez a szocializmus elődeitől rend és valóság, állami és emberi változatok magasabb rendű egyensúlyozásában különbözik. Az ember: természet. A társadalmi rend elszabadíthatja ezt a természetet: így keletkezett a liberalizmus bozótja; mértani formákra nyirbálhatja: így nyírja fáit kockára a XX. századi etatizmus; a fák szabadsága és a kert terve közt csak helykijelölő és helyoltalmazd szerepet juttat a kertészollónak: erre az angolkertészségre készül az új szocializmus. Ország és táj, nemzeti politika és csoportélet, tervgazdaság és egyéni kezdeményezés az ő szemében nem ellentétek; az alárendelt dolgok viszonylagos önkormányzata nélkül sem sejtek és szervezet, sem tagok és társadalom nem alkothatnak magasabb fajta szerves életet.

  4. Nem az az ország a legerősebb, amely fizikai és szellemi erejét teljesen összpontosította. “Azt szeretném, ha a római népnek egy nyaka volna, hogy egyszerre vághatnám le.” Nos, a központosítás épp arra törekszik, hogy a római népnek egy nyaka legyen. A nemzet: anyagcsereháló, s nagyon együgyű, gyarmatias jellegű anyagcsere az, ahol a vidékről följön a bor és búza, s a központból visszamegy az eke és a pártlista. Föld és ember valahányszor és valahol találkoznak, eredetit akarnak létrehozni. Ember és táj: vőlegény s menyasszony. A mai államrend és a mai műveltség óvszert dug a vőlegény zsebébe, s megtanítja úgy érintkezni, hogy szerelmükre hasonlító magzat ne szülessék. Azt követelik tőlünk, hogy szeressük a hazát? De mi lett ez a haza? Elvontság, mint az emberiség. Adjátok vissza az embereknek a tájhazát; tudatosítsátok körülmények és munka, lélek és láthatárral kiölelt világ kapcsolatait; a haza tapinthatóbb és szerethetőbb lesz. A nemzet életének melegedőtüzeit a tájhazák közepén kell kigyújtani — a kis egység, melyet még ismerünk, s melyben minket is ismernek, főbb embert enged be a nemzeti életbe, s a milliókhoz közelebb fekvő kultúrköröket teremt. A görög polisz közösségteremtő piacaira van szükség. A belső közösségek súrlódásai nem szakíthatják szét a mai államot, a csoportok kulturális és közgazdasági önkormányzata legföljebb túlsúlyát mérsékli, míg hadsereg, gazdasági terv, hitel az ő kezében van.

  5. Szabad gazdálkodás, nacionalizált termelés: ha odadobjuk magunkat nekik, pusztító elvek. A nemzetgazdaságtan első alapelve: add meg a közösségnek. ami a közösségé s az embernek, ami az emberé. A XIX. század a gépek emelkedő árnyékában azt hitte, hogy rövid idő alatt minden munka ,,indusztriális” jellegűvé válik — meg forradalmi elméleteivel is ehhez a rövid időn belül beköszöntő állapothoz alkalmazkodott. Ma éppen az kezd kiderülni, hogy a gépek nem is ragadnak el akkora területet az emberi munkából, mint vártuk; s a világválságnak is az lesz talán a végső értelme és haszna, hogy a gép hatássugarát jó időkre megállapítja, s a tömegmunka körül demarkációs vonalat von. Ami az ember kezéből kikerül: fáradság és művészet terméke. Ami csak fáradságé: az a tömegmunka. A XIX. század derekán úgy látszott, hogy minden munka tömegmunkává züllik; a XX. század középső harmadában megint a minőségmunkáé a jövő. A tömegipar elválik a minőségipartól, s a földművelés, mely a múlt századbeli elvándorlók nagy részét visszakapja, a ,,többtermelés”-ről a “többet eltartás” elvére csúszva, egyre inkább földmívesművészet: kertészet lesz. Megmarad egy foglalkozási zóna, ahol az ember lesz a gép eszköze, s egy aránytalanul nagyobb, ahol a gép az emberé. A borbély és a vincellér gépekkel nyírnak, de a frizura és a bor attól művészi termék lehet.

    ,,A tömegmunka az államé; a minőségmunka az egyéné”: állam és egyén egyensúlyát ez az elv tükrözheti a gazdaságban. Az állami vasút, az állami posta beváltak. S beválnak az állami bányák, gépgyárak stb. is. Túl vagyunk a kapitalizmusnak azon a fokán, amikor a tömegpiac is vállalkozói vért, egyéni kockázatot kívánt. A tömegipar az egyetlen termelési terület, amely elbírja a nacionalizálást, sőt a tömegek érdekében a nacionalizálást követeli. A tömegipar mint monopólium egyszerűsíti az adóztatást; elakasztja a tömegáruk özönvizét; a fokozatos racionalizálással egyre több munkást enged át a legalacsonyabb munka börtönéből a minőségmunka területére. Tömegmunka és mezőgazdaság közt helyezkedik el a minőségjpar, kisebb, egy ember által áttekinthető műhelyeivel. Fejlettsége a lakosság színvonalától, a jó értelemben vett ,,fényűzés” vérbe oltott igényeitől függ. Hogy ki milyen ruhát hord, milyen bútort rak a szobájába, hogy követi a könyvét: nemcsak pénzkérdés, még inkább ízléskérdés. Ez a minőségipar sosem rákosodhat el úgy, mint a kapitalizmus ipara; köti a tömegek ízlése, s kötheti az állami hitel. A mezőgazdaság kertészetté emelésében a legnagyobb feladat a nagybirtokok lecsonkulása révén létesülő ,,kooperációkra” vár. Szinte szerencse, hogy még előtte vagyunk az igazi földbirtokreformnak. A ,,telepítési” földeket nem szabad régi értelemben vett magántulajdonocskákká darabolni, hiszen épp a hitellel, kereskedelemmel és bizonyos fokú tervvel összekötött örök bérletek vagy munkabizományok lehetnek majd példái az egyéni vállalkozást a termelési keretekkel összeegyeztető szövetkezeteknek. A hitel főforrása ebben az államban a Nemzeti Bank, a kereskedelem féken tartója az államhatalom. A kereskedelem ma már nem az a piacteremtő, árukat egymás felé sodró, hasznos foglalkozás, amelyért annak idején Hume lelkesedett. A szabad kereskedelmet államok árucsere-szerződései szorítják meg, a belkereskedelemből a láncolás élősködőit a tömegtermelést szabályozó a minőségáruk kereskedőelitje szorítja ki.

  6. Egy ilyen országban háromféle ,,hatalom” alakulna ki. Az államfőé és kormányáé a nemzet egységét biztosító hatalom; az övé a hadsereg, tömegipar, hitel, vasút, posta s a külkereskedelem; ő képviseli kifelé az országot, s ő rendelkezik a nemzet tartalékaival a szükség esetén. A tájhazák önkormányzatai a polgári élet fészkei, övék a közigazgatás, népoktatás, törvénykezés. Az ő kiküldötteik alkotják a helyi gyökerű népképviseletet. A termelők szindikátusaiból szövődik össze a harmadik hatalmi tényező, a gazdasági életet kiegyensúlyozó s megszervező érdekképviselet. Az állam szervei és üzemei (hadsereg, vasút, tömegipar) nem politizálnak, és kinevezett tisztviselőik vannak; az önkormányzatokból és szindikátusokból a tisztviselői elem, amennyire lehet, kiszorítandó, maguk a dolgozók viselik a tiszteletbeli tisztségeket, a tisztviselés kis csoportok bizalmának a kifejezője. A kormány az államátalakulás korában a párté; a párt alakítja ki a tájautonómiák és szindikátusok kereteit is. Ahogy kormány, népképviselet és szindikátusok összműködése tökéletesebbé válik, a párt szétporlad e három szervben, úgyhogy az állam sorsát a minőségi munkát végzők politikai akarata irányítja a tömegmunkát végző apolitikus államszerveken át.

Ezek az alapelvek több helyen eltérnek a Zsilinszkyétől, de azt hiszem, nem összeegyeztethetetlenek vele. Nemzetinek és nemzetközinek, általánosnak és helyinek, államinak és egyéninek szabadabb arányosítása nélkül jó magyar politika nem képzelhető el, s a nemzeti radikalizmusnak, úgy hiszem, az a legnagyobb érdeme, hogy e három ellentmondás feloldására helyes politikai közérzetet alakít ki. Csakhogy helyes közérzet még nem politikai mozgalom. Ahhoz, hogy a nemzeti radikalizmus sarjadó szervezetei igazi mozgalmat lobbanthassanak fel, két dologra van szükség: példára és tudományra.

Minden emberben többféle magatartás lehetősége lappang; a mozgalom akkor válik igazán mozgalommá, ha a lappangó lehetőségek közül ki tud emelni egyet, a történelmi helyen egyedül helyest, s ezzel a kiemeléssel a különféle természetűi emberek magatartását hasonlóvá teszi. Különböző embereket egy ütemre járatni egy káplár is tud; különböző emberekből ugyanazt a magatartást kiváltani csak a lenyűgöző példa tudja. Van az engedelmességnek egy magasabb fajtája: a példa ehhez szól. Vannak lenyűgöző példák, és vannak meggyőzők. A lenyűgöző példa a hatás bűveszközeivel altatja el étetünk másféle lehetőségeit; a meggyőző példa a számba vevéssel, a felülmúlással, kiselejtezéssel. Magyarországnak nem tömegbűvölőket kívánok, hanem egyetlen igazi példaképet, amely elől minden elfojtott magatartás, mint nála magasabb, az ő értékeit is integráló elől sompolyogjon el. E példakép megalkotása a mozgalom előfeltétele; e példakép elismétlése, újrakezdése néhány vezérlélekben: a mozgalom kezdete.

Politikai mozgalom politikai ismeretek nélkül nem vezethet jóra. Amelyik mozgalom nem tud húsz igazi tudóst nevelni a maga tapintócsápjaiul, az ne akarjon százezreket megszervezni. Egyszer talán előterjeszteni egy Politikai Tudóstársaság tervét; jelöljük meg itt befejezőül legalább a szakosztályokat. A nemzeti politikának nem szabad elszakadnia a kor művészeti és tudományos mozgalmaitól, s bele kell néznie a más államokban forró politika retortáiba. Ez az általános eszmék osztályának a munkaköre. A második osztály felirata: Közép-Európa népei és közép-európai együttműködés. A harmadik osztályúak Magyarország megismerését kell szolgálnia: a tájhazák szellemét kell tudatosítani egy új enciklopédista műfajban, mely földrajzi, történelmi, néprajzi és társadalmi eredményeket foglal össze; felkutatja az eleven magyar hagyományt, s elkészíti a magyar gazdaság részletes bonc- és élettani térképét. A negyedik osztályé: a szervezkedés és harcmodor elmélete.

Példa és tudomány nélkül egy mai mozgalom ,,vad” mozgalom marad. A jó ellenére, egyelőre a nemzeti radikalizmus is az. Az én hibám és a te hibád, hogy az. De ha nem okulsz, már csak a tied.

1934

- vissza -