22 / A német fegyverletétel

Április közepére már bizonyos volt, hogy Hitler Németországa nemsokára végleg elpusztul. A szövetséges seregek nagy erővel folytatták az előretörést, s napról napra csökkent köztük a távolság. Hitler azt fontolgatta, hol vesse meg utoljára a lábát. Még április 20-án is arra gondolt, hogy Berlinből a bajor Alpokban álló ,,déli erdő”-be teszi át székhelyét. Ezen a napon értekeztette hívta össze a legfőbb náci vezetőket. Az ék alakban előretörő szövetségesek támadása azzal fenyegetett, hogy hosszában kettészakítja a németek keleti és nyugati kettős arcvonalat, Hitler ezért beleegyezett, hogy két különálló parancsnokságot hozzanak létre. Északon Dönitz alá rendelte a katonai és a polgári hatóságokat, s még azt is rábízta, hogy csaknem kétmilliónyi menekültet juttasson el keletről német földre. Délen Kesseiring tábornokot jelölte ki a megmaradó német seregek parancsnokául. Úgy határoztak, hogy mindez akkor lép majd életbe, ha Berlin elesik.

Két nappal később, április 22-én Hitler arra a végső és sorsdöntő elhatározásra jutott, hogy mindvégig Berlinben marad. Az oroszok már majdnem teljesen bekerítették a fővárost, s az események visszavonhatatlanul kiszabadultak a Führer ellenőrzése alól. Nem maradt más hátra, mint hogy a város romjai között megrendezze a saját halálát. A mellette maradó náci vezetőknek bejelentette, hogy Berlinben akar meghalni. A 20-án tartott értekezlet után mind Göring, mind Himmler elutazott, mégpedig azzal a hátsó gondolattal, hogy béketárgyalásokba bocsátkoznak. Göring délnek vette útját, s úgy értelmezte, hogy ha egyszer Hitler elhatározta, hogy Berlinben marad, akkor ténylegesen le is mondott. Felhatalmazást kért rá, hogy a Führer utódjaként léphessen fel. Válaszul azonnal leváltották minden tisztségéből.

Hogy Hitler főhadiszállásán a végső órákban milyen jelenetek zajlottak le, arról igen részletes beszámolók láttak már napvilágot. Rendszerének fő alakjai közül csak Goebbels és Bormann maradt vele mindvégig. Az Orosz csapatok ekkor már Berlin utcáin harcoltak. Április 29-én hajnalban Hitler elkészítette végrendeletét. A rákövetkező napot a szokásos munkával kezdte a kancellária alatti óvóhelyen. Napközben kapta meg a Mussolini haláláról szóló hírt. Az időzítés kísértetiesen jól sikerült. Hitler környezetével együtt csöndben költötte el az ebédet, étkezés után kezet rázott a jelenlévőkkel, majd visszavonult a szobájába. Fél négykor lövés hallatszott, munkatársai bementek a szobába, s a díványon fekve találták, mellette revolver hevert. Szájba lőtte magát. Mellette holtan feküdt Eva Braun is; az utolsó napokban, titokban kötöttek házasságot. Eva Braun mérget vett be. A két holttestet az udvarban elégették: Hitler halotti máglyájának lobbanásával az orosz ágyúk egyre erősödő döreje közepette hátborzongató véget ért a harmadik birodalom.

A megmaradt vezetők még egy végső értekezletre ültek össze. Az utolsó pillanatban megpróbáltak tárgyalásba bocsátkozni az oroszokkal. Zsukov azonban feltétel nélküli megadást követelt.

Bormann megpróbált áttörni az orosz csapatok vonalán, s nyomtalanul eltűnt. Goebbels megmérgezte hat gyermekét, majd megparancsolta egy SS-őrnek, hogy őt és feleségét lője agyon. A hitleri főhadiszállás személyzetének többi tagja az oroszok kezére került.

Aznap este Dönitz tengernagy az alábbi táviratot kapta holsteini főhadiszállásán:

Göring volt birodalmi marsall helyett az Führer Önt nevezi ki utódjává, flottatengernagy úr. Az írásos meghatalmazás útban van. Haladéktalanul tegyen meg minden intézkedést, amit a helyzet megkíván, Bormann.

Teljes volt a zűrzavar. Dönitz kapcsolatban állt Himmlerrel, s azt hitte, Berlin eleste után Himmlert nevezik majd ki Hitler utódjává. Most pedig hirtelen, minden előzetes értesítés nélkül rázúdult a teljes felelősség, s neki kellett megbirkóznia a fegyverletétel feladatával.

Himmlert már hónapok óta arra biztatták, hogy lépjen személyes kapcsolatba a nyugati szövetségesekkel, hátha sikerül külön megállapodást kötnie a fegyverletételről. Egy Schellenberg nevű SS-tábornok Bernadotte grófot, a Svéd Vöröskereszt időnként Berlinbe látogató vezetőjét ajánlotta neki közvetítőnek. Bernadotte előbb februárban, majd áprilisban, Berlinben jártában titokban találkozott Himmlerrel. A náci vezető azonban úgy érezte, hogy hűséggel tartozik Hitlernek, és nem szánta el magát a cselekvésre. Egészen addig, amíg a Führer április 22-én be nem jelentette, hogy mindvégig Berlinben marad.

Április 25-én kora reggel távirat érkezett Londonba Sir Victor Mallettől, a svédországi brit nagykövettől. Jelentette, hogy április 24-én este 11 -kor amerikai kollégájával, Herschel Johnsonnal együtt magához kérette őt Boheman svéd külügyminiszter, mégpedig azért, hogy találkozzanak a sürgős küldetésben járó Bernadotte gróffal. Bernadotte aztán közölte velük, hogy Himmler a keleti fronton tartózkodik, és sürgős találkozót kért tőle Észak-Németországban. Benadotte javaslatára Lübeckben találkoztak az előző este. Himmler fáradt volt ugyan, s elismerte, hogy Németországnak vége, de nyugodtan és logikusan beszélt. Közölte, hogy Hitler gyógyíthatatlan beteg, talán már nem is él, mindenesetre néhány napon belül meghal. Kijelentette, hogy nem tehette volna meg, amire most készül, amíg Hitler cselekvőképes volt, minthogy azonban a Führernek immár vége, semmi sem köti meg többé a kezét. Aztán megkérdezte, elintézné-e a svéd kormány, hogy találkozhassék Eisenhower tábornokkal, s az egész nyugati fronton letegye a fegyvert. Bernadotte azt mondta, hogy erre nincs szükség, hiszen egyszerűen utasíthatja csapatait, hogy adják meg magukat, ő maga különben sem továbbítja a kérést, hacsak Norvégiára és Dániára is ki nem terjesztik a fegyverletételt. Ha ez megtörténik, akkor mégiscsak lehetne valami értelme a találkozónak, mert talán különleges megállapodásokban kell megszabni, hogyan és ki előtt tegyék le a németek a fegyvert. Himmler ekkor közölte: hajlandó elrendelni, hogy a dániai és a norvégiai német csapatok akár brit, akár amerikai, akár svéd alakulatok előtt tegyék le a fegyvert. Arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha a nyugati szövetségesek elvetnék az ajánlatát, Himmler azt felelte, hogy átvenné a keleti front parancsnokságát, és harcolva halna meg. Mint mondta, azt reméli, hogy nem az oroszok, hanem a nyugati szövetségesek vonulnak be elsőként Mecklenburgba, s így a polgári lakosság megmenekülhet.

Bernadotte gróf végül elmondta, hogy Schellenberg tábornok a dán határ közelében fekvő Flensburgban tartózkodik, türelmetlenül várja az értesítését és gondoskodni tud róla, hogy Himmler azonnal értesüljön az üzenetről. Himmlernek arról a szándékáról, hogy nem hajlandó a megadásra a keleti fronton, a két diplomata megjegyezte, hogy szemlátomást még egy utolsó kísérletről van szó, amelynek az a célja, hogy viszályt keltsen a nyugati szövetségesek és Oroszország között. Magától értetődik, hogy a náciknak valamennyi szövetséges előtt egyszerre kell letenniük a fegyvert. A svéd miniszter elismerte, hogy ez alighanem így van, rámutatott azonban, hogy ha a németek az egész nyugati fronton továbbá Norvégiában és Dániában egyaránt leteszik a fegyvert, az nagy könnyebbség volna a szövetségeseknek, köztük Oroszországnak is, és hamarosan teljes kapitulációhoz vezetne. Mindenesetre úgy gondolja, mondta, hogy Bernadotte értesüléseit továbbítani kell a brit és az amerikai kormánynak. A svéd kormánynak nincs kifogása ellene, ha közöljék a dolgot a szovjetekkel. Hiszen a svédek semmiképpen sem szeretnének széthúzást kelteni a szövetségesek között, s ennek meg a látszatát is el akarják kerülni. A svéd kormány csakis azért nem tájékoztathatta közvetlenül a szovjeteket, mert Himmler kikötötte, hogy az értesítést kizárólag a nyugati hatalmaknak szánja.¹

Én április 25-én értesültem a fejleményekről, és nyomban összehívtam a háborús kabinetet. Álláspontunkat a Truman elnökhöz címzett alábbi táviratban foglaltam össze:

A miniszterelnök Truman elnöknek 1945. ápr. 25.

Néhány órával ezelőtt nyilván Ön is megkapta stockholmi nagykövetének jelentését a Bernadotte-Himmler találkozóról. Nyomban összehívni a háborús kabinetet, s az ülésen jóváhagytuk a Sztálin marsallhoz intézendő távirat alább következő szövegét. Az üzenetet a szokásos úton másolatban küldjük meg Önöknek. Remélem, lehetségesnek tartja, hogy ugyanebben a szellemben táviratozzék Sztálin marsallnak és nekünk. Minthogy Himmlernél senki sem szólhatna hitelesebben a német állam nevében, ebben a három hatalom dolga, hogy a svéd kormány útján válaszoljon neki, hiszen egyikünk sem bocsátkozhatik külön tárgyalásokba. Ez azonban semmiképpen sem csorbítja Eisenhower tábornok és Alexander tábornagy felhatalmazását, hogy ha úgy adódik, helyi fegyverletételt elfogadjanak.

[…]

Sztálinhoz intézett üzenetem szövege a következő volt:

A miniszterelnök Sztálin marsallnak 1945. ápr. 25.

A táviratot, amelyet a nyomban ezután következő üzenetemben ismertetek, éppen most kaptam a svédországi brit nagykövettől. Tartalmáról az Egyesült Államok elnökét is értesítettem. Ami Őfelsége kormányát illeti, szó sem lehet kevesebbről, mint a három nagyhatalom ellőti egyidejű, feltétel nélküli kapitulációról. Véleményünk szerint Himmlernek tudomására kell hozni, hogy a német fegyveres erők tagjai, akár egyénenként, akár kötelékekben mindenütt a helyi szövetséges csapatoknak, illetőleg azok képviselőinek adják meg magukat. Amíg ez meg nem történt, a szövetségesek minden oldalról és minden hadszíntéren, ahol ellenállással találkoznak, teljes erővel folytatják támadásaikat. …²

¹Az esetnek egy kissé eltérő változata olvasható Bernadotte gróf The Fall of the Curtain című művének 54. és következő lapjain. (A szerző jegyzete.)

²Üzenetváltás..., id. kiad. I. 396—397.

Az erre érkező válasznál szívélyesebb üzenetet még soha nem kaptam tőle:

Sztálin marsall a miniszterelnöknek 1945. ápr. 25.

Köszönöm Önnek április 25-i közlését, amelyben értesít Himmlernek arról a szándékáról, hogy a nyugati fronton kapitulál.

Azt a javaslatát, hogy követeljünk Himmlertől feltétel nélküli kapitulációt minden fronton, a szovjet frontot is beleértve, az egyetlen helyes megoldásnak tartom. Ismerve Önt, nem kételkedem, hogy így fog eljárni.¹ Kérem, járjon el javaslata szellemében, a Vörös Hadsereg pedig fokozni fogja nyomását Berlinnél, közös ügyünk érdekében.

Tudomására hozom, hogy hasonló választ adtam Truman elnöknek, aki ugyanezzel a kéréssel fordult hozzám.²

[…] Bernadotte gróf visszatért Németországba, hogy továbbítsa követelésünket Himmlernek. A náci vezetőről ezután nem hallottunk semmit egészen május 22-ig. amikor Bremervördénél egy brit ellenőrző állomáson letartóztatták. Álruhát viselt, nem ismerték fel; iratai láttán azonban az őrök gyanút fogtak, és a 2. hadsereg főhadiszállásának közelében lévő táborba vitték. Az ottani parancsnoknak aztán felfedte kilétét. Fegyveres őrt állítottak mellé, levetkőztették, és egy orvos megvizsgálta, nincs-e nála méreg. A vizsgálat még tartott, amikor Himmler átharapott egy ciános fiolát: alighanem órák óta a szájában rejtegette már. Szinte azonnal meghalt: május 23-án, szerdán este 11 órakor.

Északnyugaton kevésbé fordulatos véget ért a dráma. Május 2-án megérkezett az olaszországi fegyverletétel híre. Csapataink még ugyanaznap a Balti-tenger partján fekvő Lübeckbe értek, találkoztak az oroszokkal, és elvágták a Dániában állomásozó németeket. 3-án ellenállás nélkül vonultunk be Hamburgba, s a helyőrség feltétel nélkül letette a fegyvert. Montgomerynek a Lüneburgi Fenyéren felállított főhadiszállásra német küldöttség érkezett. Vezetője, Friedeburg tengernagy Dönitz megbízásából az északon az oroszokkal szemben álló német csapatok fegyverletételét is felajánlotta. A seregcsoport parancsnoka elutasította az ajánlatot, mondván, hogy erre nem terjed ki a hatásköre, csakis a saját arcvonaláról hajlandó tárgyalni. Másnap, miután újabb utasításokat kapott feletteseitől, Friedeburg aláírta az Északnyugat-Németországban, Hollandiában, a Fríz-szigeteken, Schleswig-Holsteinban és Dániában állomásozó német csapatok fegyverletételéről szóló okmányt.

¹Az én kiemelésem — W. S. C.

Május 5-én az alábbi táviratot küldtem a San Franciscóban tartózkodó Eden külügyminiszternek:

A miniszterelnök Eden úrnak (San Franciscóba) 1945. máj. 5.

Északon Eisenhower mesterien vetett be egy amerikai hadtestet, hogy támogassa a Lübeck felé vonuló Montgomeryt, aki tizenkét órával hamarabb ért oda. Most ellenőrizzük a stockholmi brit haditengerészeti attasénak azokat a jelentéseit, amelyek szerint a svédek úgy tudják, hogy az oroszok Koppenhágától néhány kilométerre délre ejtőernyősöket dobtak le, s kommunista szervezkedés kezdődött a környéken. Közben kiderült, hogy csak két ejtőernyősről van szó. Repülőgépen szerény megszálló haderőt küldünk Koppenhágába, Dánia többi részét pedig nagy iramban szállják meg gyorsan mozgó páncélos oszlopaink. A dánok nagy örömmel fogadnak bennünket, a magukat megadó dánok pedig gyáván meghunyászkodnak, sőt a segítségüket ajánlgatják, úgyhogy azt hiszem, itt is útját fogjuk állni szovjet barátainknak.

Bizonyára Ön is értesült már róla, hogy emberben és hajóban micsoda hatalmas erők tették le Montgomery előtt a fegyvert Északnyugat-Németországban, Hollandiában és Dániában. Csak katona több lehetett, mint egymillió. Így három egymást követő napon két és fél millió német adta meg magát brit parancsnokainknak. Hadtörténelmünknek igazán bíztató eseménye ez. Ike mindvégig remekül viselkedett. Sportszerűségben nem szabad elmaradnunk tőle.

Friedeburg ezután Eisenhower reimsi főhadiszállására ment, ahol május 6-án csatlakozott hozzá Jodl tábornok. Húzták az időt, hogy minél több katona és menekült szakadhasson el az oroszoktól, és juthasson el a nyugati szövetségesekhez, és megpróbáltak külön megállapodást kötni a fegyverletételről a nyugati fronton. Eisenhower határidőt tűzött ki, s általános megadást követelt. Jodl ekkor a következő jelentést küldte Dönitznek: ,,Eisenhower tábornok ragaszkodik hozzá, hogy ma legyen az aláírás. Ellenkező esetben a szövetségesek nem engedik át arcvonalukon azokat, akik egyenként akarják megadni magukat. Nem látok más választást; vagy a zűrzavar, vagy az aláírás. Kérem, haladéktalanul erősítse meg rádióüzenetben, hogy teljes meghatalmazásom van kapituláció aláírására.

A teljes és feltétel nélküli megadásról szóló okmányt május 7-en hajnali 2.41-kor írta alá Bedell Smith tábornok és Jodl tábornok, francia és orosz tisztek jelenlétében. Eszerint május 8-án éjfélkor mindenütt megszűnt az ellenségeskedés. A német főparancsnokság részéről a hivatalos megerősítés május 9-én történt Berlinben a kora reggeli órákban, ezt az oroszok rendezték. Eisenhower nevében Tedder repülő marsall, az oroszok nevében Zsukov marsall, a németek nevében Keitel tábornagy írta alá az okmányt.

A német hadsereg teljes megsemmisítésének történetét már elbeszélték, most még Hitler többi haderőinek végnapjairól kell beszámolnunk. Az előző év őszén a német légierő rendkívüli szervezési teljesítménnyel nagymértékben növelte vadászgépeinek számát, csakhogy a nagy hatótávolságú bombázógépek előállításának rovására. Hadászati bombázóoffenzívánk miatt a német légierő védekezésre kényszerült, s vadászrepülőinek hetven százalékát a hazai védelemre kellett fordítania. Hiába volt azonban több repülőgépe, utóképessége csökkent, mert az olajipari berendezések ellen intézett támadásaink miatt üzemanyaghiány keletkezett. A német repülők fő feladata e támadások megakadályozása volt. A nagy teljesítményű sugárhajtású német vadászgépek egy ideig sok gondot okoztak nekünk, a repülőgépgyárak és a repülőterek elleni összpontosított támadások azonban végül elhárították a veszélyt. Bombázóink januárban és februárban folytatták támadásaikat; februárban nagy erejű bombatámadást intéztünk Drezda ellen, amely akkor a német keleti front egyik közlekedési csomópontja volt. Az ellenséges légierő kezdett kimerülni. Ahogy csapataink előretörtek, a Luftwaffe repülőterei egyre szűkebb körzetbe szorultak vissza, s kitűnő célpontot kínáltak.

Úgy gondoltam, ideje felülvizsgálni az ipari körzetek elleni légitámadások elveit. A győzelem immár közel volt, s a jövőre is gondolnunk kellett. “Ha földig rombolt ország kerül a kezünkre — írtam április 1-jén —, mi és szövetségeseink nagy szűkében leszünk szálláshelyeknek. Vigyázzunk, hogy támadásainkkal ne ártsunk többet magunknak, mint az ellenség közvetlen háborús erőfeszítéseinek.”

Hitlernek más volt a véleménye, azt akarta, hogy minden gyárat és közüzemet romboljanak le, az okos Speer és a német tábornokok azonban nem vettek tudomást a parancsáról. Vezérkari főnökeink április 6-án a következő irányelvet adták ki a bombázóparancsnokságnak: ,,A megmaradó ipari központok elleni támadásoktól nem várható további jelentős előny, mert mire hatásuk érzékelhető lenne, valószínűleg véget érnek már az ellenségeskedések.” Hamarosan egyre nehezebb lett előnyomuló csapataink előtt bombatámadásokat végrehajtani az oroszok veszélyeztetése nélkül. A brit és az amerikai repülőgépeknek bőven akadt azonban más hasznos tennivalójuk is: az előnyomuló csapatok légi úton jutottak utánpótláshoz, Hollandia így menekült meg az éhínségtől, kiszabadított hadifoglyaink és sebesültjeink repülőgépen tértek haza. [...]

Az április l6-án indított végső orosz támadás még egy utolsó csatára késztette a sír szélén álló Luftwaffét, néhány nap múltán azonban a berlini repülőterek számos sértetlen repülőgéppel a szovjetek kezére kerültek, s akárcsak a hadsereg, a légierő is két részre szakadt, majd gyors ütemben szétzüllött, szétzilálódott. Nem volt már képes rá, hogy új erőre kapjon, s darabjaira hullott. A légierő főparancsnokságának egy része Berlinből délre menekült, s néhány napon át egy München környéki elmegyógyintézetből próbálta meg folytatni tevékenységet. Onnan aztán szétszórt csoportokban Ausztriába települt át. Az amerikaiak egy eldugott tiroli hegyi faluban csaknem száz vezető tisztjét ejtették fogságba, köztük magát Göringet is. Eljött végre az igazságtétel napja.

A szárazföldi és a légi háború nagy horderejű eseményei mintha háttérbe szorították volna a tengeri győzelmet, pedig az sem volt kevésbé figyelemre méltó. Az egész angol-amerikai szárazföldi hadjárat sikere az Atlanti-óceánon hajózó konvojoktól függött, ide kívánkozik tehát a tengeralattjáró-háború történetének befejező része. A német tengeralattjárók, az U-Bootok iszonyú veszteségeket szenvedtek, mégis egyre újabb támadásokra indultak, csakhogy egyre kisebb sikerrel, s a tengeri szállítmányok akadálytalanul özönlöttek át az óceánon. A tengeralattjárók még 1944 őszén sem adták fel a harcot, pedig addigra már kiszorultak a Vizcayai-öbölben lévő támaszpontjaikról. Az ekkor alkalmazott Schnorchel-készülékkel felszerelt tengeralattjárók, amelyek víz alatt töltötték fel akkumulátoraikat, miközben csövön át jutottak levegőhöz, csak előhírnökei voltak annak az újfajta tengeralattjáró-hadviselésnek, amelyre Dönitz készülődött. Elképzelését egy új hajótípusra alapozta, amelyből sok példány épült a hajógyárakban, s az első néhány már próbaúton volt. Németország csak akkor számíthatott valódi sikerre, ha gyorsan és nagy számban tudja bevetni őket. Víz alatti nagy sebességükkel addig ismeretlen feladat elé állítottak volna bennünket, s ahogy Dönitz megjósolta, csakugyan forradalmasították volna a tengeralattjáró-hadviselést. Tervei elsősorban azért vallottak kudarcot, mert egyre nagyobb hiányuk volt az új hajók építéséhez szükséges különleges nyersanyagokban, s ezért a műszaki terveket minduntalan módosítaniuk kellett. A hagyományos tengeralattjárók alkatrészeit azonban továbbra is Németország-szerte gyártották az üzemek, s a kikötőkben bombabiztos műhelyekben szerelték össze őket. Így a szövetséges bombázó légierő szakadatlan erőfeszítései ellenére a németek 1944 novemberében több tengeralattjárót állítottak elő, mint a háború kezdete óta bármely hónapban. Elképesztő erőfeszítéssel és minden veszteség ellenére szinte az utolsó pillanatig hatvan-hetven német tengeralattjáró folytatta a harcot. Nem értek el nagy eredményt, de táplálták az el nem múló reményt, hogy a tengeren mégiscsak sikerülhet patthelyzetet teremteni. Az új, forradalmi változást hozó tengeralattjárók végül nem jutottak szerephez a második világháborúban. A tervek szerint háromszázötven készült volna el belőlük 1945-ben, a kapitulációig azonban alig néhány állt csatasorban. A jövő kockázatai között nem lebecsülendő, hogy ez a fegyver most az oroszok kezében van.

Offenzívánk utolsó szakaszának célpontjai a német parti vizek, valamint a Balti-tenger kijáratai voltak, s a Kielt, Wilhelmshavent és Hamburgot támadó szövetséges repülőgépek nagyon sok tengeralattjárót semmisítettek meg a kikötőkben. Amikor azonban Dönitz elrendelte, hogy a tengeralattjárók adják meg magukat, még mindig negyvenkilenc tartózkodott a nyílt tengeren. További száz a kikötőben adta meg magát, mintegy kétszázhúszat pedig elsüllyesztett vagy elpusztított a legénység. Ilyen kitartó erőfeszítéseket tett Németország, s ilyen lankadatlanul küzdött a tengeralattjáró-flotta. [...]

Érdemes megemlíteni és megőrizni emlékezetünkben azt is, hogy mivel segítették a szövetségesek Oroszországot. A korábbi hajókaravánok veszteségei súlyosak voltak, 1944-ben és 1945-ben azonban már csak a sötét téli hónapokban indultak útnak a hajókaravánok, és csak csekély veszteséget szenvedtek. A háború alatt összesen kilencvenegy kereskedelmi hajó veszett oda a sarkvidéki útvonalon, az Oroszországba tartó megrakott hajók 7,8 százaléka, a hazafelé tartók 3,8 százaléka. Ezek közül csak ötvenöt volt fegyveresen kísért konvojban. Ebben a merész vállalkozásban a kereskedelmi flotta 829 emberéletet veszített, a brit haditengerészet veszteségei még súlyosabbak voltak. Két cirkáló és tizenhét egyéb hadihajó süllyedt el, 1840 tiszt és matróz halt meg.

Az Oroszországba küldött negyven karaván csupán Britanniából négyszázhuszonnyolcmillió font értékű rakományt szállított Oroszországba: egyebek között ötezer harckocsit és több mint hétezer repülőgépet. A szállítmányok évi mérlege nagyjából a következő volt:

Valóra váltottuk tehát ígéretünket, pedig a szovjet vezetők gyakran kemény szavakkal illettek bennünket, s a nekik segítő tengerészeinket nyers bánásmódban részesítették.

Az elsöprő győzelem órájában nagyon is tisztában voltam vele, milyen nehézségek és veszedelmek várnak még ránk, mégis helyénvaló volt, hogy egy rövid időre átadjuk magunkat az ünnep örömének. Az Elnök üdvözlő táviratot küldött nekem, és kormánya nevében meleg szavakkal méltatta a győzelemben játszott szerepünket.

Válaszul az alábbi üzenetet küldtem neki:

A miniszterelnök Truman elnöknek 1945. máj. 9.

Üzenetét drága kincsként őrzi a brit nemzet, Őfelsége fegyveres erői pedig, bármely néphez tartozzanak, bármely föld szülöttei legyenek is, háborús kitüntetésnek fogják tekinteni. Ez mindenki másnál érvényesebb annak a két hatalmas seregnek katonáira, amely Eisenhower tábornok alatt Franciaországban és Németországban, Alexander tábornagy alatt pedig Olaszországban küzdött egymással vállvetve minden hadszíntéren. a szárazföldön, a levegőben, az óceánokon és a beltengereken. Győzelmes európai seregeink összeforrottan küzdöttek. Aki látja Eisenhower tábornok és Alexander tábornagy vezérkarát, azt hihette volna, hogy tisztjei egyetlen országból szerveződtek, akiket egyetlen nagy cél egyesít. Montgomery tábornagy 21. hadseregcsoportja, benne a vitéz kanadai hadsereggel, derekasan helytállt a tavaly júniusi dicsőséges partraszállásban és a sok megvívott csatában, olyan volt, mint a forgópánt, amelyen jelentős hadmozdulatok sorsa fordul meg, hol az előretörés északi szárnyát fedezte, hol — mint a végkifejlet idején — északra tört előre. Szívvel-lélekkel, összeforrottan küzdöttek.

Ön néhány napja üzenetet intézett Alexander tábornagyhoz, akinek parancsnoksága alatt az olaszországi szárazföldi arcvonal élén az Önök vitéz tábornoka, Mark Clark áll.

Hadd mondjam el, mit jelentett nekünk Eisenhower tábornok. Olyan emberre találtunk benne, aki a szövetséges seregek egységének ügyét mindenfajta nemzeti elfogultság fölé helyezte. Főhadiszállásán az egység és a stratégia volt az egyedüli vezérlő elv. Az egység olyan magasfokú volt, hogy az arcvonalban vegyesen lehetett bevetni brit és amerikai csapatokat, s a legcsekélyebb nehézséget sem okozta, ha nagy egységet csoportosítottak át az egyik parancsnoktól a másikhoz. Nemes nemzetek szövetségének elve még soha nem valósult meg ilyen magas fokon. A brit birodalom és nemzetközösség nevében hadd juttassam kifejezésre, milyen csodálattal tekintünk Eisenhower tábornok határozottságára, előrelátására és ragyogó képességeire.

Kifejezésre kell juttatnom továbbá, hogyan vélekedünk mi, britek, azokról a hősi és nagylelkű tettekről, amelyeket az Amerikai Egyesült Államok Roosevelt elnök vezetése alatt hajtott végre, s amelyeknek Ön, Elnök úr, oly megingathatatlan folytatója, mióta elődjét munka közben elragadta a halál. E tettek mindig megdobogtatják majd a világ minden táján a brit szíveket, és biztos vagyok benne, hogy még szorosabb érzelmi kapcsok kovácsolódnak népeink között, mint amelyek az egyesült erővel és bátor lélekkel végigvívott két világháborúban fogtak bennünket egybe.

Feleségem ekkoriban Moszkvában tartózkodott, ezért őt kértem hát meg, hogy adja át az ottani vezetőkhöz címzett üzenetemet.

A miniszterelnök Churchillné asszonynak (Moszkvába) 1945. máj. 8.

Jó lenne, ha holnap. szerdán rádióbeszédet intéznél az orosz néphez, feltéve. hogy a Kreml is jónak látja. Ha igen, kérlek, mondd el nevemben az alábbi üzenetet, nagykövetségünk természetesen megszerzi maid hozzá a jóváhagyást:

A MINISZTERELNÖK SZTÁLIN MARSALLNAK A VÖRÖS HADSEREGNEK ÉS AZ OROSZ NÉPNEK

“A brit nemzet nevében szívélyes üdvözletemet küldöm; annak a ragyogó győzelmüknek alkalmából, melyet a területrablóknak országukból való kitűzésével és a náci zsarnokság szétzúzásával arattak. Erősen hiszem, hogy a brit és az orosz nép barátságától és kölcsönös megértésétől függ az emberiség jövője. Itt, a mi szigethazánkban ma nagyon sokat gondolunk Önökre és szívunk mélyéből kívánunk Önöknek boldogságot és jólétet. Azt akarjuk, hogy annak a siralomvölgynek, amelyet együtt végigjártunk, minden áldozata és szenvedése után most az igaz barátság és a kölcsönös rokonszenv szálaival egybefűzve a győzelmes béke ragyogó napja alatt továbbra is együtt haladhassunk.

Hitvesemet kértem meg, hogy e néhány szóval tolmácsolja mindannyiuknak barátságunkat és csodálatunkat.”¹

Légy szíves, tudasd, mit fogsz tenni. Ölel

W.

Sztálin ugyancsak az általános jóakarat szellemében válaszolt:

Sztálin marsall a miniszterelnöknek 1945. máj. 10.

A SZOVJLTUNIÓ NÉPEINEK ÜZENETE NAGY-BRITANNIA FEGYVERES ERŐIHEZ ÉS NÉPEIHEZ

Üdvözlöm Önt személyesen, a dicső brit fegyveres erőket és az egész brit népet, s szívből jövő jókívánságaimat küldöm a közös ellenségünk, a német imperializmus fölött aratott nagy győzelem alkalmából. Ezzel a történelmi jelentőségű győzelemmel befejeződött a szovjet, brit és amerikai seregeknek Európa felszabadításáért vívott harca.

Biztos vagyok benne, hogy a háború idején az országaink közt kialakult baráti kapcsolatok a háború utáni időszakban sikeresen és szerencsésen fejlődnek majd tovább.

Megbíztam londoni nagykövetünket, hogy tolmácsolja mindannyiuknak szerencsekívánataimat a kivívott győzelem alkalmából s legjobb kívánságaimat.¹

Ellenségeink feltétel nélküli megadása nyomán olyan örömujjongás tört ki, amilyenre még nem volt példa az emberiség történetében. Az európai hadszíntéren valóban a legvégsőkig vívták a második világháborút. Legyőzötteken és győzteseken elmondhatatlan megkönnyebbülés lett úrrá. Mindez azonban nekünk, Britannia és a brit birodalom polgárainak még annál is többet jelentett, mint amit hatalmas és hős szövetségeseink éreztek a győzelem órájában, hiszen egyedül mi álltunk harcban mindvégig, az első naptól az utolsó napig, létünket téve föl a harc végső kimenetelére. Kimerített, megviselt, elszegényített bennünket a háború, de megtörni nem tudott, és most, a győzelem óráján, magasztos érzés töltött el mindannyiunkat. Köszönetet mondtunk Istennek minden áldása közül a legnemesebbikért, azért az érzésért, hogy teljesítettük kötelességünket.

[…]

- vissza -