2. óra - Mi az esztétika?

   Az első óra anyagában már érintettük az esztétikára vonatkozó főbb kérdéseket. A múlt heti feladatsor megoldásai közt egy definíciót is olvashattál arról, mi az esztétika és mivel foglalkozik.
   Az esztétika igen tág meghatározását adja az 1963-ban megjelent magyar irodalmi lexikon.

   "A filozófiai tudományoknak az ember szépérzetével és a művészetek általános törvényszerűségeivel foglalkozó ága. Ennek megfelelően az esztétika hol a művészet filozófiája, hol pedig a szép filozófiája néven szerepel. Tárgyköre lényegében két részre oszlik: a természeti szép és a művészeti szép vizsgálatára. A természeti szépség esetében az esztétika feladata megvizsgálni a szépség élvezetének emberi szükségletté válását, a szépségeszmények változását a különböző történelmi korokban, a szépség viszonyát a többi alapvető emberi magatartási formákhoz és megismerési kategóriákhoz, pl. a jóhoz és igazhoz. Maguk az esztétikai nézetek és ezek rendszere a történelmi fejlődés során a társadalmi osztályok nézeteivel együtt változnak; ismeretesek a filozófiai idealizmus különböző válfajainak (Kant, Hegel stb.), a mechanisztikus materializmusnak (Diderot, stb.) esztétikai vetületei... A művészi szépség mibenlétét az esztétika a meglevő műalkotások elemzéséből kiindulva igyekszik meghatározni, általánosítás, elvonatkoztatás révén keresi a művészetekre általában jellemző törvényszerűségeket. Ugyanakkor azonban az esztétika azt is vizsgálja, hogy a műalkotásokból elvonható esztétikai elvek, stílusok hogyan függnek össze az emberi tudás, az emberi megismerés és általában a fejlődés egészével. Ilyen módon vagy a művészi fejlődés folyamán létrejött módszerek általánosításaiból indul ki, és ezeket igyekszik illusztrálni, módosítani, sokszor gazdagabbá tenni új művészi területek vizsgálata révén - ilyenkor általános esztétikáról beszélünk -, vagy pedig egyes művészi területekből kiindulva ezeknek sajátos vívmányait igyekszik elvi, esztétikai magaslatra emelni. Így jön létre az ún. alkalmazott esztétika, s ezen belül elkülöníthető a képzőművészetek, a zene stb. esztétikája, ill. elmélete. Ugyancsak van az egyes műnemeknek: a lírának, a regénynek, a drámának elmélete, ill. esztétikája. - A természeti és művészeti szépnek egymáshoz való viszonyáról az idealista esztétika (pl. Platón és Hegel) azt vallja, hogy a művészeti szépség feltétlenül magasabb rendű a természetinél, mivel a művészeti szépség a szellemi tartalmak betörését jelenti a szép területére...

   Az idealizmus racionalista iskolája már Platóntól kezdve azt hangoztatta, hogy a tudományos megismerés magasabb rendű; a tudomány ugyanis az eszmékkel való megismerkedést jelenti, a művészet viszont csak annak a valóságnak a tükrét nyújtja, mely maga is az eszmék tükörképe. Az idealizmus irracionalista változata viszont Plótinosztól Schellingig azt vallotta, hogy a művészi megismerés magasabb rendű a tudományosnál, mivel nem kell megtennie a gondolati út kerülőjét, hanem közvetlen intuíciós módszerrel dolgozik...

   Több esztétikus meg is kísérelte az esztétika tudományát különböző érzékszervek szerepe szerint felosztani. Így lett a festészet pl. a szem művészete, a zene a fülé, az irodalom a felidézett képeké."

(A szócikknek csak a kivonatát olvashattad fent, kimaradtak egyes - a szocializmus idején kötelező - ideológiai töltésű részek.)

* * *

   Az eddig elhangzottak közül az egyik legfontosabb fogalom a szép. Az alábbiakban megpróbáljuk ezt a fogalmat valamivel közelebb hozni.

A szép. Ennek az első látásra egyszerű fogalomnak az értelmezése történelmi koronként, iskolánként és szerzőnként is eltéréseket mutat, és - mint arra már az elmúlt órán utaltunk - a szépséget illetően különbözik egymástól a köznapi, valamint a tudományos szóhasználat. M. Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmaival foglalkozó könyvének negyedik fejezetében összefoglalja a szép fogalmának történetét.    Az ókori görögöknél a szépség fogalma "nemcsak szép dolgokra, alakokra, színekre és hangokra terjedt ki, de szép gondolatokra és szokásokra is." Platón szóhasználata szerint (Nagyobbik Hippiász, A lakoma) a szép és a jó ideája csaknem azonos.
   Ez az elképzelés azonban már a Kr. e. 5. században megváltozott, ugyanis a szofisták szerint a szépség nem más, mint "ami kellemes a látás vagy a hallás számára". A sztoikusok is hasonló definíciót adtak: "szép az, aminek megfelelő arányai és vonzó színe van". Ugyanakkor Plótinosz még mindig a platóni meghatározást alkalmazta. Fontos még megemlíteni, hogy a görögök további szavakat is használtak a szépség megjelölésére: a szimmetria a látható, a harmónia pedig a hallható szépségre vonatkozott.
   A középkor, a reneszánsz és a modern kor gondolkodói nagyjából az antikvitás fogalmait használták, de kiegészítették őket saját elképzeléseik szerint.
Így - Tatarkiewicz szerint - "a szépség elméletei három különböző [szépség-]fogalmat használnak.

  1. A tágabb értelemben vett szépség. Ez volt az eredeti szépség-fogalom. Magába foglalta a morális szépséget is, ennélfogva az esztétika mellett az etikát is. [...]
  2. A tisztán esztétikai értelemben vett szépség. Ez a szépség-fogalom csak arra terjedt ki, ami esztétikai élményt vált ki, ám ezen belül mindent magába foglalt, mentális entitásokat és nem kevésbé, mint színeket és hangokat. A szónak ez az értelme lett idővel az európai kultúra alapvető szépség-fogalma.
  3. Az esztétikai értelemben, ám szűkebb, a látás által felfogott dolgok értelmében vett szépség. A szónak ebben az értelmében csak az alak és a szín lehet szép. A sztoikusok nagyjából ezt a fogalmat használták. A modern korban ez a szóhasználat egészében véve a hétköznapi beszédbe szorult vissza."

   A mai esztétikában a B pontban leírt fogalom a legfontosabb, de általánosan elfogadott, "problémamentes" definíciója ennek sincs. Néhány további meghatározás, jelentős európai gondolkodók tollából: "a szép az, ami jó lévén, kellemes" (Arisztotelész); "a szép az, ami szemléléskor tetszést vált ki" (Aquinói Szt. Tamás); "a szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik" (Kant).
   A fent leírtakból is látszik, hogy a szépség fogalmát igen nehéz egyértelműen definiálni. Az azonban bizonyos, hogy a szép egyike az ún. esztétikai minőségeknek másképpen szólva az esztétikai kategóriáknak.
   Az 1972-es Esztétikai kislexikon szerint az esztétikai minőségek "az esztétikum azon konkrét megjelenési formái, amelyek jellegükben és értékükben egyaránt különböznek egymástól [...]". Más megfogalmazás szerint "A műalkotásban megjelenő, jellegzetes értékhelyzeteket-értékszerkezeteket nevezzük esztétikai minőségnek." A különböző esztétikai minőségeket az esztétikum foglalja egybe.
Az esztétikai minőségeknek sokféle felosztása, kategorizálása létezik, mindazonáltal elmondható, hogy a már tárgyalt szépség (szép) mellett a legfontosabbak a rút, a fenséges, a tragikum és a komikum.

A rút. A szépség ellentéte. Megjelenik a természetben, a társadalomban és a művészetben is. Utóbbiban érzékeltetheti az embernek ellenszenves, számára ellenséges érzékeket és hangulatokat. Már Arisztotelész is ír arról, hogy a rút fontos szerepet játszik az esztétikum szférájában: a "rútítás"-t a mimézis fő fajai közé sorolta. A kereszténység esztétikai gondolkodói (pl. Szent Ágoston) viszont egyenesen tagadták a rút létét, mondván, hogy a világot Isten teremtette, így az esztétikailag tökéletes, nincs helye benne a rútnak. Sík Sándor is hasonló álláspontot képvisel. A reneszánsz és a klasszicizmus felfogása szerint a rút mint a szépség ellentéte voltaképp kívül áll az esztétika határain. A felvilágosodástól kezdve azonban ismét előtérbe került "az a gondolat, hogy a valóságban rút dolgok művészi ábrázolása szép", illetve, hogy a rút a "rossz kellemetlen megjelenése"-ként (Fr. Schlegel) a művészi érték egyik tényezője lehet.

A fenséges. A fenséges esztétikai kategóriájában szerepelhet a szép (mint magasztos) és a rút (mint borzalmas) is. A fenségesben emberi mértéket meghaladó érték jelenik meg, s ezért nemcsak gyönyört és emelkedett lelkiállapotot okoz, hanem egyszersmind félelmet és alázatot vált ki. Pszeudo-Longinosz azt állítja, hogy a fenség "fő forrása a nemes emberi szenvedély, a lelki nagyság, hatásának lényege pedig a hirtelen és közvetlen lenyűgöző erő, amely ellenállhatatlanul magával ragadja a befogadót". Schiller szerint a fenség hatása a fájdalom és a gyönyör egysége. Hegel esztétikájában a fenségest a mértéketlen vallásos-szakrális művészet központi kategóriájának tartja, míg az antikvitásban ezt a szerepet a szépség töltötte be.

A tragikum. A tragikum alapvetően az emberhez kapcsolódik: a nagy emberi értékek, a nagy ambíciókkal, vágyakkal rendelkező tragikus hős összeomlása. Ez a tragikus bukás a nézőből részvétet, félelmet, megdöbbenést, megrendülést vált ki s ezáltal felemel: ez a katarzis. Az ókorban (s később a barokk, valamint a klasszicista korban) a tragikus hős a befogadóktól távol, magasan fölöttük állt, s ezt a megkötést csak a felvilágosodás gondolkodói (pl. Lessing, Diderot) vetették el. Hegel és a hegeliánusok szerint a tragikum fő forrása a tragikus vétség: a hős pusztulásának oka saját maga, illetve a benne rejlő döntő fontosságú jellemvonás, s nem a külső körülmények hatása, mint ahogy azt korábban tartották.
   A tragikum különösen a szépirodalomban tölt be jelentős szerepet, "műfajalkotó kritériuma" pl. a tragédiának és a balladának. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a tragédia műfaji sajátosságai nem szükségszerűen egyeznek meg a tragikum jellegzetességeivel.

A komikum. A komikum általában valamely olyan konfliktusból fakad, amely nem súlyos, nem megoldhatatlan (nem tragikus), pusztán az érintettek, a benne résztvevők számára válik naggyá, komollyá. A komikus hős rendszerint attól lesz komikussá, hogy ő maga bár kisszerű, magát mégis jelentékenynek képzeli. Céljai is illuzórikusak, kisszerűek, így bukása sem tragikus.
   A komikum hatására a befogadó felismeri az élet és a valóság törvényszerűségeit, ily módon a rokonnak mondható a szépség-élménnyel.

* * *

- teszt -

- versenyfeladat -

- vissza a tematikához -