2. AZ ÓKORI KELET MŰVÉSZETE

EGYIPTOM

Az ókori Egyiptom öt fő korszakra tagolódik (hatalmi helyzet változása és a dinasztiák szerint). A dinasztiákat megelőző korban, az i.e. 4. évezred végéig a területszerző törzsi háborúkból két királyság emelkedett ki, a Nílus deltavidékén fekvő Alsó-Egyiptom s attól délre, a folyó mentén hosszan elnyúló Felső-Egyiptom.

  1. Archaikus kor
    Az i. e. 4. évezred vége és az első harmada, az I. és a II. dinasztia uralkodásának ideje. az I. dinasztiát alapító legendás fáraó, Ménész egyesítette a két királyságot.

  2. Óbirodalom kora
    Az i. e. 3. évezred következő öt évszázada (2700-2200) a III-IV. dinasztia uralkodásának időszaka. Ezen belül a IV.dinasztia időszaka a legjelentősebb. Az akkor uralkodó nagy fáraók, Kheopsz, Kheprén és Mükeriosz alatt élte át Egyiptom a hatalom kiteljesedésének, s ezzel együtt az építészet és a művészetek fellendülésének első fénykorát. A kormányzás és a kultúra központja ekkor Memphisz, a főváros.

    Mükerinosz Mükerinosz szoborcsoportja a fáraót Hathor istennő és egy tartományt megszemélyesítő nőalak kíséretében ábrázolja. Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban található. Az Óbirodalmi korszak ábrázolástípusának egyik jellegzetes példája.


    Az V. dinasztia idején megindult a hanyatlás lassú folyamata, mely az évezred végén a bomláshoz vezetett. Az átmeneti kor súlyos válsága után következett a középbirodalom kora. Fontosabb építészeti emlékek: a szakkari és a gizehi piramis együttesek.

  3. Középbirodalom kora
    Az újraegyesítéssel kezdődik, s az i. e. 2. évezred első negyedét átkarolva a XI. dinasztia trónra lépésétől a XII. dinasztia bukásáig tartott. Ekkor az ország déli részén Théba a Főváros. A középbirodalmat egy Kisázsia felől lehúzódó lovas nomád nép, a hikszoszok döntik meg, akik több, mint két évszázadon át az uralmuk alatt tartják Egyiptomot.
    Fontosabb építészeti emlékek: a beni-hasszáni sziklasírok s Kahun városának maradványai.

  4. Újbirodalom kora
    Az idegen hódítók kiűzése után az i. e. 2. évezred második fele, a XVIII-XX. dinasztia uralkodása. Egyiptom ekkor éri el legnagyobb területi kiterjedését, s a hatalma csúcsán álló birodalomban a művészet is újból felvirágzik. A XX. dinasztia utolsó fáraói azonban a társadalmi ellentétek kiéleződése , a felkelésekben kirobbanó feszültség azonban erősen gyengíti a birodalmat.
    Fontosabb építészeti emlékek: terasztemplom Deir el-Bahariban, a luxori Amon templom, a karnaki Amon templom, a thébai Ramasszeum s Abu Szimbelben II. Ramszesz sziklatemploma.

    KarnakKarnak, Amon-templom (XVIII. dinasztiától, i.e. XVI. sz-tól az i.e. IV. sz.-ig.)


    Ramesszeum A Ramesszum első udvara Théba nyugati partján. II. Ramszesz halotti temploma félúton található a Memnón-kolosszusok és a Deir el-Bahari-i templomok között. A földre esett rózsaszín gránit-torzó Ramszeszt, az "Uralkodók Napját" ábrázolja; eredetileg 18 méter magas volt.

  5. Késői birodalom kora
    Az i.e. 1. évezred a szétbomláshoz vezető belső harcok s a részleges egyesítésért vívott küzdelmek szűnni nem akaró sorozata. Ez az idegen hódítások kora, mely a núbiai kormányzattal kezdődött Az erejét vesztett birodalom a hódítók martaléka lett. Az i. e. VII. század közepén az asszírok foglalták el, majd száz évvel később a perzsák, i. e. 332-ben pedig Nagy Sándor hellenisztikus birodalmába olvad bele. Ekkor következik a Ptolemaiosz-kor, (mely az uralkodó családról kapta nevét, egészen pontosan Nagy Sándor egyik hadvezéréről, Ptolemaiosz Lagoszról), ami lezárja Egyiptom önálló történelmi évezredeit, majd i.e. 30-tól római provincia lesz. Fontosabb építészeti emlékek: edfui Hórusz templom. A szobrászat változásának egyik kifejező példája a "Pap portréja".

    Pap Pap portréja (Boston, Museum of Fine Arts) Szakkarából, az i. e. lV. századból. A nagyszerű kidolgozás új művészi felfogás térhódítását bizonyítja. A fejet különösen kemény, kék bazaltból faragták. Kifejező realizmusa pontosan felidézi a szemhéjak szegélyét, a homlok redőit és a száj szögletének ráncait.


    A XXI. és a XXII. dinasztia uralkodói a Nílus deltájában lévő Taniszba, majd Bubasztiszba helyezték át a fővárost. Három hosszú évszázadon át uralkodtak, ez alatt a művészet tovább hanyatlott. A XXI. dinasztia befejezte Karnakban Honszu templomát, a XXII. dinasztia pedig több kis szentélyt építtetett Közép-Egyiptomban és Bubasztiszban. A domborművek stílusa nagyjából a Ramasszida-kor hagyományait követi. II. Oszorkon bubasztiszi templom udvarát a vörös szín uralja. Ezeken a domborműveken (London, British Museum) találkozunk először a fal felületébe mélyített emberi alakok finom modellálásával, ami a Középbirodalom idején kialakult vájt relief technikájára épült. Érezhető, mint minden késői periódusban, egyfajta archaizáló tendencia is.
    Új, a későbbiek során - különösen a Ptolemaioszkorban - népszerűvé váló építészeti formát példáz az el-hibehi templom, amelynek építését II. Sesouk, a XXII. dinasztia egyik fáraója kezdte meg. A templom udvarát körülvevő oszlopok közé falat iktattak be.
    Az időszak kétségkívül legjelentősebb művészeti tette a viaszvesztéses eljárás felfedezése, amely által lehetővé vált a nagyméretű bronzszobrok öntése. Ezek élethű megjelenítése érdekében különböző ötvöstechnikákat alkalmaztak - mint a cizellálás, a fémszál- és drágakőberakás, különösen hatásossá tette látványukat az aranyozás. A Karomama királynét, a XXII. dinasztia núbiai eredetű királyának, II. Takelóthnak a feleségét ábrázoló bronzszobor ruháján alkalmazott finom arany, ezüst és elektron berakások magas technikai színvonalról tanúskodnak. A kecses tartás, a vonások finomsága a bronzszobrászok formanyelvének érettségét bizonyítja az i. e. 800 körüli időkben.
    Az asszírok hatalmuk tetőfokán állandó fenyegetést jelentettek az egyiptomi állam számára. I. e. 670-ben Assurahiddina asszír király betört Alsó-Egyiptomba és azt birodalmához csatolta. Valamivel később, i. e. 663-ban Assur-bán-apli kifosztotta Théba városát. Ezek az események vezettek a szaiszi hercegek dinasztiájának megalapításához, s egyben a Szaiszi-kor kezdetéhez. Ebben a korszakban a művészet újból felvirágzott.
    Szaisz a Nílus deltájának egyik ősi városa és az Ozirisz-passió színhelye volt. Az asszír behatolás idején egy Nekó nevű bátor fejedelem kormányozta. Energikus és ügyes politikus lévén, terveket kovácsolt a déli núbiaiak és a Nílus deltájában berendezkedett asszírok ellen. Amikor az asszírok elfogták és Ninivébe vitték a núbiai királlyal szőtt összeesküvés miatt, sikerült megnyernie Assur-ban-apli bizalmát, aki visszahelyezte trónjára és ajándékokkal halmozta el. Fia, I. Pszammetik megszilárdította a szaiszi dinasztia helyzetét, amely a XXVI. lett és egészen a perzsa hódításig, több mint másfél évszázadon át uralkodott.
    Általában úgy vélik, hogy a Szaiszi-korban kezdödött a görög befolyás Egyiptomban. A hellének engedélyt kaptak arra, hogy letelepedjenek a Nílus deltájában. Ez az ión kultúra nagy korszakában történt, amelynek csúcspontja egybeesett a perzsák előretörésével: ekkor látogat Egyiptomba a miléthoszi Thalész és Hérodotosz, erre az időre esik Szolón hosszú utazása a Nílus völgyében, melynek során - Platón egyik dialógusa szerint számos érdekes és hizalmas értesülést szerzett az egyiptomi papoktól. Hékataiosz és Püthagorasz egy emberöltővel később jártak Egyiptomban.
    A szaiszi domborműveken már erősen érezhető a görög hatás: nagyobb szabadság érvényesül a tér kezelésében és plasztikusabb az emberi test ábrázolása. A felületre eső sűrlófény felfedi a vájt relief finom árnyalatait; ilyen domborművek díszítik sok korabeli kőszarkofág oldalát.
    A múzeumok királyokat, isteneket és szent állatokat áhrázoló bronzszobrok sokaságát őrzik ebből a korszakból. Ma is csodálattal tölti el a Louvre látogatóit a sólyomfejű Hórusz, amint kinyújtott karokkal, felfelé fordított tenyérrel előrelép. Sok-sok macska, sólyom, bika, majom és íbisz szobra tanúsítja a korabeli művészek magas szintű állatábrázoló készségét. Kitűnően adják vissza a majmok büszke és szarkasztikus kifejezését, a sólyom királyi fenségét és a macskák hajlékony eleganciáját. Hérodotosz hosszű szakaszokat szentelt az egyiptomi macskák leírásának: egészen odáig ment, hogy lejegyezte - szerinte - sajátos párzási szokásaikat. Ezeket a különös, fensőségesnek áhrázolt szent macskákat gyakran díszítették arany nyaklánccal és fülbevalóval. Szicíliai Diodórusz is telfigyelt az egyiptomi állatkultuszokra, és az i. sz. I. századhan a következőket írta róluk: "Ami Egyiptomban szokás és gyakorlat volt a szent állatok tekintetében, az közülünk sokaknak joggal tűnik különösnek és furcsának."
    A Későkorban feltámadt az érdeklődés a legrégibb dinasztiák művészetének archaikus formái iránt. A hozzá nem értő könnyen összetévesztheti a szaiszi szobrokat az Óbirodaloxn korából származókkal, amelyek több mint kétezer évvel korábban készültek, ám ha gondosan tanulmányozzuk a részleteket, szembetűnik a Későkorra jellemző finom érzékiség. Nahtherheb (Párizs, Louvre) vagy Uahibré (London, British Museum) térdeplő szobrainak csillogó arca, jeges mosolya és magas homloka élni látszik, a korra jellemző erős csiszolás és finom kidolgozás miatt. A Louvre sztéléje ugyancsak az archaizálás egyik meglepő példája: az ábrázoláson fiatal lányok liliomot szednek, kipréselik a levét, hogy illatszer készüljön belőle, amely Egyiptomban nagyon kedvelt volt. Ha összehasonlítjuk az óbirodalmi szakkarai reliefekkel, sok hasonlóságot fedezhetünk fel, s a sztélé könnyen összetéveszthető az Óbirodalomból származókkal. Ráadásul a szaiszi mester olyan prést ábrázolt, amelyet akkor már több mint ezer éve nem használtak. Ám ez nem vezethet félre bennünket, mert a mozdulatok keresett bája és a gyengédség, ahogy a lányok meztelenségét kezeli, az Óbirodalomnál jóval későbbi korra utal. A korszak nagy vívmánya a realista portré. A személyiség megragadására irányuló törekvés már a XXV. dinasztia idején megfigyelhető - kiváló példa erre Montemhat híres büsztje (Kairó, Egyiptomi Múzeum) - és fennmarad egészen a Ptolemaiosz-kor végéig. E büsztök és fejek legszebbjei közé tartozik a Zöld fej (Berlin, Staatliche Museen) és a kék bazalt Pap-portré (Boston, Museum of Fine Arts). Csodálatos technikai tökéllyel készültek, anyaguk különlegesen kemény kő. A szaiszi és Ptolemaiosz-kor szobrászai finom szemcséjű vulkáni kőzetekkel dolgoztak ugyanúgy, mint elődeik, a prehisztorikus idők és az Óbirodalom mesterei, eltérően a görögöktől, akik a márványt kedvelték fehérsége és lágysága miatt.
    A Későkor egyiptomi portréi mély benyomást keltenek tiszta, egyszerű formáikkal. A fény úgy siklik végig a polírozott felületeken, mint a csiszolt fémen; az arc kiugró részletei ragyognak, üregei árnyékba merülnek. Vegyük szemügyre a berlini Zöld fej vagy a bostoni Pap portré részleteit. Valóságos csoda, ahogy a bőr alól áttűnik a koponya szerkezete. Az arcra írt kalligrafikus ráncok, az erőteljesen jelzett szájszögletek, a tágra nyílt szemek szuggesztív erőt mutatnak.
    I. e. 525-ben Kambüszész perzsa király hadserege legyőzte az egyiptomiakat a péluszioni ütközetben, a Nílus deltájában. Pszammetiket megölték, és Egyiptom a perzsa Akhaimenida birodalom egyik tartománya lett. Az i. e. IV. század elején kiűzték a perzsákat, akik i. e. 343-ban csak rövid időre tudták visszafoglalni az örszágot, mert i. e. 332-ben Nagy Sándor csapatai elhódították tőlük Egyiptomot. Ekkor alapították Alexandria városát, amely hamarosan a földközi-tengeri kereskedelem központja és a hellenisztikus kultúra egyik fellegvára lett. Ptolemaiosz és utódai alatt azonban egészen a római hódításig fennmaradt az autonóm egyiptomi művészet. A Ptolemaiosz-kor i. e. 30-ban ért véget Kleopátra királynő öngyilkosságával, miután Octavianus az actiumi csatában vereséget mért hadseregére.
    Ptolemaioszok politikai megfontolásból a fáraók törvényes leszármazottainak kiáltották ki magukat, és hangsúlyozott tisztelettel viseltettek az egyiptomi vallás, a hagyományok és a nép szokásai iránt. A templomoknak tett adományok és építő tevékenységük révén biztosították a befolyásos papi réteg támogatását. Karnakban még látható az a relief, amelyen Nagy Sándor hagyományos áldozatot mutat be istenének és atyjának, Amonnak. Fáraói díszben áll: fején klaft, s azon nyugszik, bizonytalan egyensúllyal, a Két Ország fehér és vörös koronája.
    Az edfui Hórusz-templom Felső-Egyiptomban ékes bizonyítéka annak az érdeklődésnek, amelyet a görög műveltségű uralkodók az egyiptomi kultúra iránt tanúsítottak. Maga a templom egy régi, már III. Thotmesz korában létező szentély helyén épült: X. Ptolemaiosz I. Euergetész alapította i. e. 237-ben, majd utódai, Philopator és II. Euergetész fejezték be. Az épület a klasszikus egyiptomi hagyományok folytatója. Két hatalmas pülon mögött oszlopos udvar áll, amelyet az előcsarnoktól, oszlopok és a köztük emelt félmagas falak választanak el. A válaszfal, mint említettük, a XXII. dinasztia korá nak építészeti újítása volt, amely a későbbi időkben széles körben elterjedt. A hüposztül csarnokot csak tizenkét azonos magasságú oszlop alkotja. A fény valószínűleg a mennyezet nyílásain hatolt az épület belsejébe.
    A dendarai Hathor-templomot az utolsó Ptolemaiosz-fáraók alatt kezdték el építeni, de csak a római császárkorban, Tiberius alatt nyerte el jelenlegi formáját. Rendszerét, méreteit és logikus elrendezését tekintve az edfui Hórusz-templommal áll szoros rokonságban. A hatalmas oszlopfőket Hathor istennő képmása díszíti. Az istennő királynői fejdíszével a késő egyiptomi művészet archaizáló irányzatát példázza.
    Núbia határán, az első kataraktától délre emelkedik ki a Nílusból Philae szigete, amelyen a Késő-, a Ptolemaiosz- és a római kor nagyszerű épületei maradtak fenn.
    Az asszuáni gát megépítése óta évente kilenc hónapon át víz borította Philae templomait és csarnokait, s a látogatók csak az épületek felső részében gyönyörködhettek. Az új gát (1965) a Nílus vízszintjét olyan magasra emelte, hogy a sziget építményeit örökre elnyelte volna a hullámsír, ha az UNESCO támogatásával az egyiptomi Régészeti Hivatal nem fogott volna hozzá megmentésükhöz. Előbb gátakkal vették körül, majd az épületeket köveikre bontották, és egy közeli, a vízből magasan kiemelkedő szigetre szállították. Pontos és gondos munkával, nagy tudományos és technikai felkészültséggel újból felépítették a hatalmas Ízisz-templomot, az oszlopcsarnokokat, Traianus elragadó kioszkját és a sok kiegészítő építményt, amelyeket az odalátogatók ma már teljes szépségükben megcsodálhatnak.
    Az egyiptomi papok elbeszélése szerint Ozirisz halálal után felesége, Ízisz az egykor elhagyatott Philaé szigetén adott életet gyermekének, a Bosszúálló Hórusznak. Az elnevezés az atyja halálát megbosszuló, ifjú Hóruszra vonatkozik. Az egyik legnépszerűbb egyiptomi istennő, Ízisz tisztelete a Későkorban különösen elterjedt, még a római hódítás idején is, s a számára Philaén emelt templomok a hívők zarándokhelyeivé váltak. A I. Napóleon seregét kísérő tudósok csodálattal nyilatkoztak az épületekről és magának a szigetnek varázslatos szépségéről.
    A kataraktától délré, a sziklák között nyíló úton haladva, ahol valaha a zarándokok jártak, hirtelen feltárul Philae szigetének teljes pompája. A nagy emlékművek, a körülöttük sarjadó fák, a folyó vize, a partokat borító buja növényzet - az egész derűs kép váratlanul éri a kopár völgyből érkező embert."
    Philae legnagyobb templomát Ízisznek ajánlották: laprajzát és stílusát tekintve nem sokban különbözik a klasszikus későkori egyiptomi templomoktól. A sziget déli és keleti partján egy-egy elegáns épület emelkedik: az egyik Nektanebosz pavilonja, amely valójában kikötőhely. A vízhez lépcső vezet, s itt egy talapzaton elegáns, gránit obeliszk emelkedik. A feljáró felső részén oszlop
    csarnok áll, amely felfogja a Nílus felől jövő fuvallat legenyhébb szellőjét is. A másik nevezetes emlék Traianus kioszkja, amely szintén kikötőhely volt és az Íziszünnepek körmenetén pihenőhelyül szolgált. Az építmény tizennégy oszlopból áll, az oszlopfők virág formájúak, az oszloptörzseket fal kötötte össze. Két fal domborművein Ízisz, Ozirisz és Hórusz alakjai előtt Traianus császár áldozatot mutat be teljes fáraói díszben. A pavilonnak eredetileg fa tetőzete volt. A templomokat, oszlopcsarnokokat és egyéb épületeket díszítő domborműveken kizárólag rituális jeleneteket ábrázoltak. Az Újbirodalom templomaiban gyakorta megjelenített világi események, csataképek vagy vadászatok témái itt tiltva voltak. A domborműveken látható alakok hajlékonyak és életteliek, s ez különleges vonzerőt ad az ábrázolt liturgikus cselekmények végtelen sorának. Finom formaérzék nyilvánul meg a figurák kidolgozásában; az istennők keselyűvel vagy tehénszarvval koronázott alakjait lágy és érzéki plaszticitással vésték ki.

Építészet, művészet, kultúra

Egyiptom a Nílus völgyében fekszik, Afrika északkeleti részén, a líbiai és az arab sivatag között. Sivatagi éghajlatú, földjét a Nílus évenkénti áradásakor a kiömlő iszap teszi termékennyé. Területe rendkívül gazdag jól megmunkálható, kemény kőfajtákban, ezért monumentális építkezéseknél a kezdetben használt fa és agyag helyét átveszi a kő. Az egyiptomi kultúra ideológiai alapja lényegében a vallás, melynek sajátos jellemzője a lélek hallhatatlanságába vetett hit, s egyik legfontosabb tartozéka a halálon túli élet magyarázatára kidolgozott elképzelések rendszere. Többnyire ember testtel és állatfejjel ábrázolt isteneik a természeti erőket személyesítik meg. Az éppen uralmon lévő fáraót istenként tisztelik.

A tudományban, különösen a gyakorlati feladatok megoldásában az egyiptomiak élen jártak. Kidolgozták már az i. e. 3. évezred kezdetén az ókor legtökéletesebb naptárrendszerét, amely a 365 napos éven alapult. Csillagászati ismereteik a Nílus áradásának kiszámításaihoz nélkülözhetetlenek voltak. Matematikai módszereik, geometriai szerkesztő-eljárásaik, a tízes számrendszer használatuk az épületeik megtervezésénél fontosak voltak. Magas színvonalon ismerték az orvostudományt, a görögök írásaiból kiderül, hogy külön szakorvosaik voltak. Ismereteik rögzítésének eszköze az írás, náluk ennek egy ünnepélyes formája alakult ki a hieroglif írás alakjában. Ez kőbe vésve az épületet is díszítette. A mindennapi életben , a feljegyzéseknél a kép-jeleket erősen leegyszerűsítették, s az így létre jött írást nevezzük hieratikus írásnak. Ebből fejlődik ki a késői korban a még tovább egyszerűsített démotikus írás.
Az irodalomra vonatkozó emlékek részben vallásos témájúak (pl. Halottak könyve), esetleg nevelő vagy szórakoztató történetek (pl. A paraszt panaszai; Hajótörött története).

A képzőművészet alkotásai a műfajtól és a témától függetlenül, bárhol jelennek meg, rendeltetésük szerint elsősorban a túlvilági életet szolgálják. A templomokban a domborművek s a szobrok az uralkodót és az isteneket magasztalva az e világban szerzett érdemeket örökítik át a túlvilágba. a sírkamrákban a festet vagy domborművű képek az elhunytnak adják meg mindazt, amire a halál utáni élet teljességéhez szüksége lehet. Az egyiptomi művészet sajátos stílusát az életnek és a halálnak egymásba átfonódó kettőssége adja meg. Az élet mindennapi eseményeit ábrázolják, de időtlenné általánosított, elvont formákkal. Az emberi alak, pl. a festményeken vagy a domborműveken mindig úgy jelenik meg, hogy fej profilban, a törzs felső része előlnézetben, csípőtől lefelé pedig a két láb ismét oldalnézetben látszik. A legjellemzőbb nézeteket egyesítő , síkszerű ábrázolásban a nagy felületek törvénye érvényesül.
A szobrászat ugyanilyen elvont, szabályokhoz kötődő beállításban, de élethű arcvonásokkal számos fáraó s tisztségviselő képmását örökítette meg. Az Óbirodalom korából jelentős emlékek a Khephrén diorit ülőszobra, a párizsi Louvre-ban őrzött írnok és az ún. falusi bíró keményfából faragott álló alakja.

Írnok A párizsi Louvre Írnoka az egyik legszebb és legismertebb egyiptomi írnokszobor. Valószínűleg azt az előkelő tisztviselőt ábrázolja, akinek a sírjában a szobrot megtalálták Szakkarában. Ezt a barátságos és oly sokszor idézett képmást azonban sohasem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani a sír tulajdonosával, mert a szobor eredeti talapzata, amelyen rajta állt a neve, eltűnt. Maspero mégis biztosra vette, hogy az V. dinasztia egyik előkelő tisztviselőjét, Kait ábrázolja, mivel erősen hasonlít Kai más, ugyancsak a Louvre-ban található szobraira.


A Közép- és az Újbirodalom korának egyik talán leghíresebb szobra Nofertiti királynő mellszobra. Érdekesség, hogy az alábbi képen látható szobron kívül a királynőt egy befejezetlen, rózsakvarcból faragott szobor is ábrázolja. Hiába, az ő típusa volt az Amarna-kor szépségideálja.

Nofertiti

Nofertiti királynő büsztje (Berlin, Staatliche Museen). Festett mészkőből készült, 50 cm magas. Az első világháború előtt találták Tell el-Amarnában, Thotmesz szobrászművész műtermében. Befejezetlensége, a törött ureusz és a kidolgozatlan bal szem nem csökkenti a képmás szépségét. A színes festés csaknem teljesen ép, s a bőrszín meleg tónusa bájossá teszi a szobrot.

Egyiptomban a képzőművészet szorosan kapcsolódott az építészethez. Ezt nagymértékben elősegítette a sajátos ábrázolás mód. a nagy felületek törvénye szerint síkban kiterülő formák, az egy főnézetre beállított szobrok már önmagukban is annyira tektonikus felépítésűek, hogy létezésük természetes közegeként szinte megkövetelték maguk körül az épületet.
A kisplasztikára és az iparművészetre a magas színvonal a jellemző. A sírokból nagy mennyiségben kerültek elő ékszerek, edények, bútorok, különféle használati tárgyak, modellek, és a hétköznapi élet, a munka eseményeit sokszor realisztikus hűséggel megjelenítő kis szoborcsoportok. Ezeket a túlvilági életre szánva helyezték el a halott mellett a sírkamrákban.
Az egyiptomi építészet legjelentősebb emlékei az istenek tiszteletére emelt templomok és a halott-kultuszt szolgáló monumentális sírépítmények. A világi építészetről aránylag keveset tudunk.
Az egyiptomi építészet legfontosabb építészeti emlékei a már említett templomok, sírépítmények ezen kívül a paloták, a lakóházak, az emlékművek (bár ezek a szobrászathoz, mint műfajhoz közelebb állnak), a pülonok, a dromoszok, a barlang-templomok, a halotti-templomok, a masztabák és természetesen a piramisok. A piramisokat eleinte csak fáraóknak építették, de hamarosan kiterjedt ez a szokás a királyi család többi tagjaira is, s a monumentális gúlák mellé így kisebbek is sorakoztak. Idővel mind többen követték a példát.

A gizai piramisok mellett egy hatalmas szfinx emelkedik. Oroszlánteste és emberfeje van, 57 méter hosszú és 20 méter magas. A fennsíkon álló mészkősziklából faragták, a sivatagi szél időről időre homokkal borítja be alsó részét és eltakarja a belsejébe vájt római kori sziklatemplomot. Valódi jelentése hosszú ideig rejtély volt. Ma már tudjuk, hogy Kelet felé tekintő alakjában Khephrén fáraót, a közelben álló piramis építtetőjét kell látnunk. Egy itt talált felirat szerint elkészülte után 1000 évvel még úgy tudták, hogy a szfinx ennek a fáraónak a képmása.
A romantika ebben a gigantikus szoborban, amelyet i. e. 2500 körül faragtak ki, a távolt fürkésző tekintete miatt a megválaszolatlan kérdések titokzatos szimbólumát látta. A szfinx fejét klaft borítja, a fáraók hagyományos fejdísze.

Szfinx A gizai Szfinx (20 méter magas és 57 méter hosszú). Abból a mészkősziklából faragták ki, amelyből Kheopsz piramisához bányászták a tömböket. Feltehetően Khephrén uralkodása idején készült. 1380-ban a képrombolók, később a Mamelukok súlyosan megcsonkították. Mellső lábai között látható az ún. álom-sztélé, amelyet lV. Thotmesz egy évezreddel a Szfinx elkészülte után állíttatott. A sztélé szövegében a fáraó elmondja, hogyan ajándékozta neki a Szfinx a királyi hatalmat hálából, amiért kiszabadította a sivatagi homok rabságából.


Az egyiptomi festészet története

Még ma is elég nehéz kimerítően értekezni az egyiptomi festészet történetének minden részletéről. Inkább a rajz nagy korszakairól és a kompozíciós rend alakulásáról lehet beszámolni. Bár az Újbirodalom előkelőinek temetőjében, Théba nyugati oldalán százával tártak fel sírokat a XVIII. dinasztia elejétől a XIX. dinasztia végéig tartó korszakból, s ezek jól illusztrálják a festészetben végbement változásokat - az Óbirodalom és a Középbirodalom korában ugyanez már nem követhető nyomon ilyen tüzetesen, mert sokkal kevesebb emlék maradt fenn, s ezek állapota távolról sem kielégítő. A színek elhalványodtak, a részletek gyakran eltűntek, a falra pedig az idők folyamán gyakran annyi minden rakódott rá, hogy sokszor előbb meg kell tisztítani a felületet a festmények tanulmányozásához. Ilyen állapotban vannak például Beni Haszán híres sírjai, amelyeknek első és nagyon hasznos publikációja sok festményről csak fekete-fehér rajzot közöl. Amikor ezekhez a festményekhez közeledünk, az őket borító korom- és piszokréteg alatt remek rajzot és színezést fedezünk fel. Így némi fogalmat alkothatunk erről a kevéssé kiaknázott, gazdag anyagról, amelynek teljes megismerésével tökéletesebb ítéletet mondhatnánk az első thébai birodalom - a Középbirodalom - festői kifejezésmódjáról. Erről tanúskodik a későbbiekben néhány példa.

Táncosnők Táncosnő és két zenélő lány egy lakomán. A falfestmény az i. e. 1400 körüli időkben készült (Thébai temető, Naht sírja, 52. sz. sír). A zenélő lányok statikus mozdulatai ellentétben állnak a táncosnő mozgásban ábrázolt alakjával. A lány a XVlll. dinasztia kori ünnepek szokása szerint mezítelen, testét csak ékszerek díszítik.
Táncosnők Részlet Nebamon sírjának falfestményeiből (London, British Museum), amelyek a "Völgy Ünnepe" alkalmából rendezett lakomát örökítették meg. Az ünnepséget az istenek, a halottak, valamint minden élő családtag és barát tiszteletére tartották. A két táncosnő mozgása szokatlanul könnyed. A két kecsesen ülő zenélő nő szembeforduló ábrázolása egyedülálló példa az újbirodalmi festészetben.

 

Falfestmény részlete Nofertari királyné thébai sírjából (66. sz. sír). ll. Ramszesz kedvenc feleségének alakja (a képen baloldalt) sokkal élőbb, mint a jobboldalt álló Néith istennő figurája.Nofetarit, mivel ő volt a kedvenc feleség, szokás nagy királyi hitvesnek is nevezni.Nofertari áttetsző ruhája a kor divatját követi, míg az istennő vállpántos öltözéke egy régi, hagyományos viseletet idéz, ezzel utalva időtlen, isteni voltára. Nofertari



Az egyiptomi építészet feladatai

Az egyiptomi építészet legjelentősebb emlékei az istenek tiszteletére emelt templomok és a halottkultusz szolgálatában álló monumentális sírépítmények. A világi építészetről aránylag keveset tudunk. Az egyszerű vagy gazdag lakóházak, az uralkodók és az előkelők palotái többnyire fából s agyagból épültek, ezért csak elvétve maradt fenn nyomuk. Az építészethez sorolható feladatok között meg kell még említeni a nagyléptékű emlékműveket, de azzal a megjegyzéssel, hogy műfajuk szerint ezek inkább a szobrászat körébe tartoznak.


Az egyiptomi építészet emlékei

Az egyiptomi történelem egyes korszakainak fontosabb építészeti emlékei:


Az Óbirodalom emlékei

Szakkara: síregyüttes. A III. dinasztia egyik fáraója, Dzsószer építtette. Tervezője, Imhotep az első névszerint ismert építész. A fallal körülvett, s kápolnákkal, halotti templommal kiegészülő sírkerület legjelentősebb építménye a kb. 60 m magas, hatlépcsős piramis.
A helyén eredetileg hatalmas masztabát kezdtek építeni, az növekedett állandó nagyobbítással először négy-, majd később hatlépcsős piramissá. Ez volt az ókori Egyiptom első nagyszabású kőépítménye. A falazásán megfigyelhető, hogy munka közben hogyan szereztek egyre nagyobb jártasságot a kőépítés technikájában.
A sírkerület épületein az utánzó formálás számos példájával találkozunk. Legérdekesebb az ún. déli sír homlokzata, amelyen a falsík egy szakaszát úgy faragták meg, mintha gyékénykötegekből lenne összerakva s az álajtó fölé szemöldökként odafaragták a felgöngyölt gyékényszőnyeget.

Gizeh: piramisegyüttes. A líbiai sivatag határán fekvő sírváros a IV. dinasztia idején épült. Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz fáraók piramisain és a hozzájuk tartozó halotti templomokon kívül a királyi család tagjainak s a birodalom vezető embereinek a masztabái kerültek ide.
Az együttes leghatalmasabb építménye a Kheopsz piramis. Az oldalaival a fő égtájakra pontosan beállított, szabályos kőgúla oldalhossza 230 m, az eredeti magassága 146,5 m.
A méretek érzékeltetésére érdemes megjegyezni, hogy az építéshez megközelítően 2,3 millió, darabonként kb. 35 tonnás kőtömböt használtak fel. Ennek nagyobb részét a helyszínen termelték ki, csak a burkolathoz szállították távolabbi bányákból a gránitot és finomabb szemcséjű mészkövet. Egy görög történetíró feljegyzése szerint az óriási munka 30 évig tartott, s minden évben 3 hónapon át - az áradás idején - 100 000 ember dolgozott rajta. Ekkora tömeg foglalkoztatása minden részletében előre rögzített tervet s kitűnő szervezést követelt.

A Kheopsz piramis a tömegével ható, majdnem teljesen tömör kőépítmény. A teljes térfogata több mint 2,5 millió m3, s ennek csupán 1250-ed része, összesen 2000 m3 a belső tér. Három helyisége van: a talajszint alatt 20 m-es mélységben a sziklába vágott sírkamra, fölötte az ún. "Királynő kamrája", s még magasabban a királysír tere. Ez utóbbi megközelítően 5 X 10 m-es alapterületű, 6 m magas, gránittal burkolt helyiség. Síkmennyezetét szellemesen kialakított üreges teherhárító szerkezet védi a ránehezedő roppant kőtömeg nyomása ellen.
A sírkamrákhoz a rejtett bejárat mögött szétágazó lejtős folyosók vezetnek. Közülük a felső a királysír előtt 46 m hosszú, 8,5 m magas galériává tágul. A kivitelezés technikai színvonalára jellemző, hogy a királysír burkolatán a gránittömbök s a galéria falain a mészkőtömbök illeszkedése még ma, az építés után négy és fél évezreddel is tökéletesen hézagmentes.
A gizehi együttes templomai közül a legjobb állapotban Khephrén halotti temploma maradt fenn. Két részből áll: az ún. völgy-templomból a Nílus-partján és feljebb, a piramis mellett épült
tulajdonképpeni halotti templomból. A kettőt hosszan elnyúló, zárt folyosó kapcsolja egymáshoz. Téralakítás szempontjából legjellemzőbb részük a fordított T alaprajzú, többhajós pillércsarnok.

Rahotep Rahotep királyi herceg, hadvezér és Héliupolisz papja feleségével, Nofret hercegnővel (Kairó, Egyiptomi Múzeum). A kor művészetének ábrázolási szabályai szerint a férfi és a nő testszíne eltérő. A herceg vörösesbarna bőre élénk kontrasztban áll
a lakosztályában élő előkelő nő halvány bőrszínével. A férfi és a nő ellentétes és egymást kiegészítő vonásaira épülő szobrok
a lV. dinasztia idején jelennek meg.


A Középbirodalom emlékei

Beni-Hasszán: sziklasírok. A XI-XII. dinasztia idejéből származó sírokat a Nílus-part meredek sziklafalába vágták, kb. 20 m-rel a folyó szintje fölött. A tartomány kormányzói s előkelői temetkeztek itt. A sírok főhelyisége a rendszerint két-két oszloppal tagolt, háromhajós halotti kápolna, mely - a homlokzatán két oszloppal kialakított - portikusszerű előtérből nyílik. A mélyebben fekvő sírkamrához a kápolnából visz le függőleges akna. A beni-hasszáni sírokra jellemző a kannelurázott törzsű protodór oszlopok alkalmazása.

Kahun: piramis-város. A XII. dinasztia korából való tervezett város a II. Szeszósztrisz sírjának építését irányító tisztviselők és papok, valamint a felügyelők és szakképzett mesterek lakóhelye volt. Valószínűleg már a Középbirodalom idején elnéptelenedett, romjait belepte a sivatagi homok, annak köszönheti a fennmaradását. Az alaprajza kb. 350 X 400 m-es szabálytalan négyszög. Fal vette körül, s nagyjából az égtájak irányában futó, egyenes utak derékszögű hálózata osztotta tömbökre. A terület több mint 2/3-át elfoglaló keleti városrész volt a tisztviselőké és a papoké, ezt fal választotta el a zsúfoltabb nyugati negyedtől.
A helytől és a mérettől függetlenül valamennyi ház napon szárított agyagtéglából épült: az egyszerűbbek 2-3 helyiséggel, a rangosabbak kis belső udvarral, a nagykiterjedésű gazdag lakóházak több udvar köré elrendezve. Mindegyik épület befelé fordul, az utca felől a tömör falat csak a szűk bejárat nyílása bontja meg.
A gazdag lakóház néha 60-80 helyiségből áll. Központja a bazilikális megvilágítású, négyoszlopos fogadóterem, amelyhez a ház urának lakóhelyiségei kapcsolódnak. Ennek a résznek külön előtere s tornácos udvara van. Hozzá hasonlóan a saját udvarai köré rendeződő külön egység a nők lakosztálya, a gazdasági rész a konyhákkal, továbbá a raktárak csoportja.

Tutanhamon Tutanhamon arany halotti maszkja (Kairó, Egyiptomi Múzeum), amelyet Noward Carter hatévi ásatás után talált a Királyok Völgyének egyik sírjában. Tutanhamon visszatért az Amon-kultuszhoz, s ezért nem tudta megőrizni az Amarna-stílust, az egyiptomi művészet egyik legérdekesebb irányzatát. Ez az ábrázolás azonban még magán viseli e stílus vonásait.

 


Az Újbirodalom emlékei

Deir el-Bahri: terasztemplom. A XVIII. dinasztiához tartozó Hatsepszut királynő építtette az i. e. 2. évezred közepén. Ez az ókori Egyiptom legfestőibb megjelenésű temploma. A tájba szervesen belesimulva, lépcsőződő teraszokkal emelkedik a Nílus partjától a folyó völgyét szegélyező hegy meredek sziklafaláig. Az alsó szint tágas előudvar. Három oldalról nyitott, csak a templom felől határolja le a középső terasz homlokoldalának pillérfolyosós homlokzata. Innen enyhe lejtésű rámpa vezet fel a következő szintre. Az valamivel zártabb: szemben a felső terasz homlokoldalának pillérfolyosója, jobb oldalról a hegy előre nyúló sziklavonulata határolja. Az újabb rámpán megközelíthető felső terasz aztán teljesen bezárul. Pillérfolyosós homlokzata mögött tömör fallal s azon belül többhajós oszlopcsarnokkal körülvett udvar következik. Abból nyílnak a sziklába mélyített kis szentély-terek.
A tengelyre fűződő - axiális - térsor egyre határozottabban bezárulva, fokozatos korlátozással vezet az alsó terasztól a szentélyig. A térszervezésnek ez a sajátos módja az ókori Egyiptom építészetében először tisztán itt jelentkezett. Ezt a megoldást vette át és fejlesztette tovább az Újbirodalom korának templomépítészete.

Luxor: Amon templom. A XVIII. dinasztia idején, III. Amenhotep építtette. Egy évszázaddal később, az i. e. XIII. században, a XIX. dinasztiához tartozó II. Ramszesz alatt a bejárat felől újabb udvarral bővült.

Luxor

A luxori templom alaprajza

Eredeti állapotában a templom térsora háromhajós csarnokkal indult. Itt két sor sima törzsű kehelyfejezetes papiruszoszlop tartotta a mennyezetet. Utána szélesebb, négyszög alaprajzú udvar következik. Ezt három oldalról kötegelt törzsű bimbófejezetes papiruszoszlopok kettős sora keretezi . A negyedik oldalon, a bejárattal szemben az oszlopok sora megtöbbszöröződik s az udvarra nyíló fedett csarnokká tágul. A mögött két csökkenő méretű - keskenyebb és alacsonyabb - tér vezet tovább Amon bárkájának szentélyéhez, amelyet különböző rendeltetésű kultusz-terek csoportja vesz körül. A luxori templom térrendszerében teljessé kiérlelve valósult meg az a módszer a tengely mentén egyre zártabban s csökkenő mérettel sorolódó terek fokozatos korlátozása amelynek első példáját Deir el-Bahariban láttuk. A későbbiek folyamán ez már csak a megoldás részleteiben módosult.
A luxori templomot a későbbi hozzáépítés kissé rendhagyóvá változtatta. A II. Ramszesz korából való, pülónos homlokzatú udvar szögtöréssel csatlakozik a korábbi részhez. Ennek az volt az oka, hogy a templom előtt, éppen a tengelyben állt egy régebbi kis méretű szentély, amelyet meg akartak tartani. A tengelyt úgy hajlították el, hogy azt kikerülje.

Ahet-Aton: előkelő lakóház. A XVIII.. dinasztia egyik uralkodója, IV. Amenhotep nagyhorderejű reformokat kezdett. Az egyiptomiak isten-világában vezető helyet elfoglaló Amon tisztelete helyett a napisten - Aton - kultuszát tette hivatalos vallássá. Jelképesen ő maga is az Ehnaton nevet vette fel, s Aton védnöksége alá helyezve új fővárost építtetett. A fáraó halála után a reform elbukott, s Ahet-Aton, a főváros elnéptelenedett. Homok alá került romjai ezért maradtak meg.
A gazdagok lakóháza lényegében hasonló volt a Kahunban feltárt Középbirodalom-kori lakóházak központi részéhez. Itt is a felső oldalvilágítással kialakított, két- vagy négyoszlopos fogadótermet veszik körül a lakóhelyiségek, a fürdő- és a vendégszobák. Ez .a hagyományos elrendezésű tércsoport azonban Ehnaton korában szabadonálló épületté vált. Fallal határolt kert előzi meg s járulékosan csatlakoznak hozzá-külön udvarokban elkerítve - a szolgalakások, konyhák, raktárak, istállók s a gazdálkodás különféle tartozékai.

Karnak: Amon templom. Ez volt az ókori Egyiptom leghatalmasabb temploma. Építése a XVIII. dinasztia első fáraóinak idején kezdődött, az i. e. XVI. század végén, s több mint 1200 évvel később, a Ptolemaioszok alatt fejeződött be. Legrégibb része, a szentély I. Thotmesz idejéből való. A mögött építtette fel III. Thotmesz az ún. ünnepi csarnok együttesét, előtte pedig Hatsepszut királynő, II. Ramszesz s több más uralkodó a szentélyhez vezető nagyszabású térsort. A templom mindig a tengely mentén, a bejárat irányában bővült. A meglevő pülónos homlokzat elé illesztették az újabb toldalékot. Így aztán a főhomlokzat a Ptolemaiosz-kori pülónja mögött még további hat pülonos kapuzat állt.
Téralakítás és részletképzés szempontjából nagyon érdekes a III. Thotmesz korában épült öthajós, bazilikális megvilágítású ünnepi csarnok. A kiemelt födémszakasz alatt, a két középső sorban az oszlopok törzse lefelé keskenyedik s a fejezetük is megfordított, kinyílt virágkehely helyett harang alakú. Ez a forma bizonyára a faépítészetben alakult ki. A korai időkben állíthatták így - keskenyebb végével lefelé - a fatörzset, hogy a fedél bekötésére szolgáló horony ne gyöngítse a keresztmetszetet. A hagyományossá lett megoldás valószínűleg továbbélt a lakóházak fogadótermeiben. S amikor a monumentális építészetben - a lakóházak példája nyomán - először alkalmazták a bazilikális térformát, azzal együtt átvették s kőbe faragva utánozták az oszlop alakját is.
A karnaki együttes legjelentősebb belső tere a második és a harmadik pülon közét elfoglaló, a XIX. dinasztia idején - zömmel II. Ramszesz alatt kiépült hüposztül csarnok. A bazilikális metszetű 17 hajós tér mennyezetét papirusz oszlopok tartják: a kiemelt rész alatt, a két középső sorban a fejezetek kehely alakúak, az oldalhajókban bimbóvá zárulnak. Az egyiptomi építészetre jellemző utánzó formálásnak ez az egyik legsajátosabb megnyilvánulása. A csarnokot az áthidaló gerendákra felfektetett kőlapok fedik. Megvilágítást a kiemelt rész oldalfalának kőrácsain át csak a három középső hajó kap. S virágkehelyként kinyíló fejezettel az oszlopok éppen ott nőnek magasabbra. A mellékhajókban, ahol kevés a fény, az oszlopok alacsonyabbak s a fejezetük bimbó alakban zárva marad. A karnaki hüposztül csarnok az ókori Egyiptom legmonumentálisabb belső tere. Megvalósítása építőtechnikai teljesítményként is lenyűgöző. Méreteinek érzékeltetésére érdemes megjegyezni, hogy a két középső sorban az oszlopok magassága 23 m, a nyitott papiruszfejezetek felső síkjának a területe pedig 16,5 m2, vagyis akkora, hogy egymás mellett állva elférne rajta legalább 50 ember.

Théba: Ramesszeum. II. Ramszesz halotti templomának együttese. Thébával szemben, a Nílus nyugati partjának hegyei között, az ún. Királyok völgyében épült az i. e. XIII. században. (Az Újbirodalom korának fáraói a sziklafalba vágott barlangsírokban ide temetkeztek s itt épültek halotti templomaik.) A templom a XIX. dinasztia idején végérvényessé kiérlelt típust képviseli, annyi kis szabálytalansággal, hogy a pülon-homlokzat vonalához képest a tengely iránya enyhén megtörik. A térsor két egymás mögötti udvarral kezdődött. Az elsőt a fáraó hatalmas méretű ülőszobrai díszítették, a másodikat négyszögű pillérek elé állított Ozirisz szobrok. A tengelyben továbbhaladva a második udvar után a karnakihoz hasonló, de annál jóval kisebb, kilenchajós hüposztül csarnok következett, majd néhány csökkenő méretű, oszlopos terem mögött a szentély. A templom első udvarához az egyik oldalon palota csatlakozott, amely nem állandó lakóhely, hanem a kultuszhoz kapcsolódó szertartások színtere volt. A templom mellett három oldalról az áldozati ajándékok befogadására raktárak sokasága épült, s az egész együttest nyílás nélküli, tömör fal vette körül.

A Ramesszeumtól nem messze, Medinet Habuban a XX. dinasztia egyik fáraója, III. Ramszesz is így építette meg a saját halotti templomát. Ennek az elrendezése még világosabb, eltűntek belőle azok a kisebb szabálytalanságok, amelyek II. Ramszesz templomában a tengely ferdüléséből adódtak.


Abu Szimbel. Nagytemplom. A Nílus bal partjának magas sziklafalába mélyülő barlangtemplomot II. Ramszesz alakíttatta ki. Alaprajzi elrendezése, a terek sorolása az épített templomok megoldását ismétli . A sziklafalba vágott rézsűs homlokzata a pülonnak felel meg; ezt a fáraó 20 m magas ülőszobrai díszítik. A bejárat mögötti tér, amelyet két sorban 4-4 Ozirisz-pillér oszt, az udvart helyettesíti . Az abból nyíló négypilléres terem a hüposztül csarnok. Azt követi a bárkatér és végül a szentély.
A templom ma már nem az eredeti helyén áll. Az asszuáni gát építésével a Nílus-völgynek ez a szakasza víztárolóvá duzzadt. A barlangterek egész sziklatömbjét kb. 30 tonnás darabokra szétfűrészelve kiemelték a helyéről s 60 m-rel magasabban, a víztároló partján állították ismét össze. Eddig ez volt a műemlékvédelem legnehezebb vállalkozása.

Karnak: Honszu templom. Amon hatalmas főtemploma mellett a XX. dinasztia idején, az i. e. 12. század első felében III. Ramszesz építtette. Az egyiptomi templomok térsorolásának legtisztább példája. A pülonos homlokzat mögött fekvő udvart három oldalról sima törzsű, bimbófejezetes papiruszoszlopok kettős sora keretezi. Az utána következő hüposztül csarnok öthajós, bazilikális felépítésű. Megvilágítást a kiemelkedő oldalfalak kőrácsain át a három középső hajó kap. A szentély belső terét, amelyben az istenség bárkája áll, folyosó veszi körül. Erről a folyosóról kétoldalt kultuszterek nyílnak, hátul pedig, a tengelyben egy tágasabb négyoszlopos terem, körülötte szimmetrikusan elrendezett kis helyiségekkel. A terek fokozatos korlátozásának hagyományos megoldása szerint a bejárattól a szentélyig haladva a bezárulás egyre teljesebb, mind kevesebb a fény s egyenletesen csökken a magasság. Nemcsak a födém síkja ereszkedik lépcsőződve mind alacsonyabbra, hanem ezzel együtt a padlószint is lépcsőzetesen emelkedik.

A Késői birodalom emlékei

Edfu: Hórusz templom. A Ptolemaioszok korában épült, az i. e. III. század közepétől kezdve majdnem két évszázadon át. Lényegében az Újbirodalom templomainak hagyományossá lett meg oldását követi, de a térsor alakításában már érezhetően jelentkezik a görög építészet hatása. A pülon-homlokzathoz csatlakozó kerítésfal nem a templomot határolja, hanem egy udvart vesz körül. Azon belül külön egységként, a külső faltól közzel elválasztva áll maga a templom. S azon belül ismét külön egység a szentély központos jellegű tércsoportja. A pülonok mögötti udvart három oldalról oszlopfolyosó veszi körül. Negyedik oldalán, a bejárattal szemben a templom első oszlopcsarnoka nyílik, amelyet csak az oszlopközök mellvédszerű felfalazása választ el az udvar légterétől. Amögött helyezkedik el a hüposztül csarnok, majd egy kisebb áldozati tér és a szent bárka tere után a belső szentély. Ez utóbbi tulajdonképpen külön építmény. Az egészet egyetlen gránittömbből faragták ki, s úgy állították be a helyére.
Hasonló elrendezéssel épült a Késői birodalom korának másik jelentős emléke, a denderai Hathor templom . A homlokzati oszlopcsarnokban itt alkalmazták az istennő arcmásával képzett Hathor-fejezetes oszlopokat.


Az egyiptomi építészet hatása és feltárása

Egyiptom építészete az i. e. 2. évezred közepe után, az Újbirodalom korától kezdve az ókor nagy kultúrterületeire majdnem mindenütt hatott. Az újbabilóni és a perzsa építészetben egyiptomi részletformákkal is találkozunk. Ez azonban elég kivételes, a hatása általában nem volt ennyire közvetlen. A klasszikus kor nem a formákat vette át Egyiptomtól, hanem a formálás elvi módszerét. A monumentális kőépítészet évezredes gyakorlatából leszűrhető tanulságokat hasznosította.
A római birodalom bukása után az egyiptomi ókor nagy alkotásai feledésbe merültek. Feltárásuk a XIX. század elején indult meg. Napóleon 1798-ban az egyiptomi hadjáratra tudósokat is vitt magával, akik a többezeréves kultúra emlékeit kutatták. Így találtak rá 1799-ben egy fekete bazaltból faragott feliratos kőlapra, az ún. rosette-i kőre, amelyen ugyanaz a szöveg szerepelt hieroglif jelekkel, demotikus írással és görögül. Ennek alapján fejtette meg 1822-ben egy francia nyelvész, Francois Champollion a hieroglif írás képjeleit, ami új távlatokat nyitott a kutatás előtt. Kiváló tudósok - többek között Lepsius és Marictte - vezetésével megkezdődtek a feltárások. Az utóbbi évtizedek legjelentősebb munkája Núbiában folyt, azon a területen, mely az asszuáni gát mögött víz alá került. 1964-ben a núbiai leletmentő ásatásban magyar kutatók is részt vettek.

 

Piramisok

Az egyiptomi vallásos művészet remekei

Az egyiptomiak az Ó- és Középbirodalomban királyaikat piramisokba temetik, először Dzsószert (i.e. 2600 körül). Az Újbirodalomban (i.e. 155-1070) nem emelnek több piramist. A piramisok eleinte sziklatömbökbol, később vályogtéglából készült monumentális építmények. a legnagyobb közülük a 137 m magas és eredetileg 230,38 m oldalélű . Az építéshez rendelkezésre álló segédeszközök rendkívül primitívek: dioritkalapácsok (diorit : kristályos-szemcsés szerkezetű, szürkés, kemény kőzet), rézfűrészek és -balták, kvarcból készült csiszoló kövek. A faragott köveket áradásos hónapokban vízi úton vitték a kőfejtőből az építkezés helyére, az utolsó szakaszon pedig faszánokon szállították. Gurítólejtőkön és faállványokon keresztül jutnak az átlagban 50 mázsa súlyú tömbök rendeltetési helyükre. Ezeket a tömböket olyan pontosan munkálták meg, hogy a köztük lévő hézagok nem haladják meg a 0,5 mm-t. A piramis közelében halotti templomot emelnek, ahol a fáraó kultuszát ápolják. További templomokat a fáraó által különösen tisztelt isteneknek szenteltek. A szarkofágot, benne a király földi maradványaival a Níluson a városból a piramis közelébe, majd onnan egy külön erre a célra kialakított úton át a sírhely belsejébe szállítják. E munkákat nem rabszolgák végzik, hanem szabad egyiptomiak, akik a Nílus áradása és aszály idején nem tudnak dolgozni a földeken. A piramisépítés vallási tevékenység. A nép a királyért teszi, aki mint a mindenség urának megtestesítője, a túlvilágról is jótékonyan befolyásolja a földi létet. Az isteni király korlátlan hatalma nemcsak az ország rendjét garantálja, hanem a kozmosz harmóniáját is. A piramis az ég mása, szigorú geometriai szempontok alapján épül. Az "aranymetszés", a "bűvös négyzet", "szent háromszög" technikáját alkalmazzák. A méreteknél olyan mágikus számok játszanak szerepet, mint a három és a négy, mert mindkettő a tökéletességet szimbolizálja. Az egyiptomiak hisznek túlvilági öröklétben: a fáraó nappal a napcsónakon, éjszaka a holdcsónakon megy az égbe. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy teste és mindaz, amire az élethez szüksége van, megmaradjon. Élelmet és italt, eszközöket, ékszereket és szolgákat adnak mellé a sírba, késobb ezeket csak ábrázolják.

Ramesszeum Ramesszeum
II. Ramszesz halotti temploma, a Nílus bal partján emelkedik, Théba nyugati oldalán. Az udvarait ékesíto falak nagyrészt elpusztultak. Erosen romos a hüposztül csarnok is, csupán az elocsarnok maradt meg, s jól kivehetok az oszlopsorok, az Ozirisz pillérek és a gigantikus méretu pülon maradványai is. Szicíliai Diodórosz történetíró "Oszümandiasz sírjának" nevezte a templomot, átformálva II. Ramszesz egyik trónnevét (Uszermaatré vagy Uszimaré).

 

A legnagyobb, Királyok Völgyében található piramis I. Széthi fáraóé, aki egyébként II. Ramszesznek, a nagy építőnek az apja.
I. Széthi, (i.e. 1303-1290) a XIX. dinasztia uralkodója, az egyik legjelentősebb fáraó. Hadi tetteit a karnaki Amon-templom nagy oszlopcsarnokában örökítették meg. Vissza foglalta azokat a területeknek egy részét, amelyeket IV. Amenhotep, aki inkább vallási reformer volt, mint államférfi., elveszített. Már uralomra jutása után közvetlenül elindul, hogy visszahódítsa Szíriát, és Palesztína azon területeit, ahol az egykori egyiptomi támaszpontok voltak. Széthi Gázán keresztül Libanonig nyomult előre. Később még elfoglalta a szíriai Kádest, itt azonban kénytelen volt megállni.; a hettitákat, akik északon megállították, nem sikerült megvernie. Egy ideig szövetségben állt Bentesina amurrú királlyal, aki azonban fogságba esett. Egyiptomnak - miközben területeket foglalt el - másutt támadókkal kellett szembenéznie. Az egyiptomi határokat közvetlenül veszélyeztető betolakodókat visszaverték. A núbiaiak elleni védekezésül Széthi erődített várost emeltetett Tell-el-Amarnánál.

I. Széthi I. Széthi sírjából származó festett dombormű
Királyok Völgye (Párizs, Louvre), i. e. 1310 k. A kép Athor istennőt ábrázolja, amikor rituálisan egyesülni készül I. Széthivel, a XIX. dinasztia második fáraójával.

A sírépítmények alakja és mérete koronként és azon is belül az elhunyt rangjától függően változik. Mindegyik a bebalzsamozott holttestet, a múmiát befogadó sírkamrából, és a túlvilági élethez szükséges tárgyak, áldozati ajándékok tárolására szolgáló helyiségekből áll. Az elhunyt nyugalmának biztosítására és a sírba rejtett értékek megőrzésére az aránylag kis méretű, többnyire a talajszint alá süllyesztett sírkamra fölé erőteljes építményt emeltek, a védelmen túl azzal a céllal is, hogy az elhunyt hatalmát és nagyságát hirdesse. A behatolást az építmény tömegén és az igazi bejárat tökéletes elrejtésén kívül megtévesztő álajtók is akadályozták.

A lakóházak mérete és elrendezése a tulajdonos vagyoni helyzetétől, társadalmi rangjától függően változó. A legtöbb esetben agyagból és fából épültek, az éghajlat miatt lapostetővel. a könnyen pusztuló agyag miatt alig maradt nyoma, formájukat alapfalakból és törmelékekből lehet rekonstruálni. a gazdag lakóház központja az előtérből nyíló fogadóterem, azt vették körül a lakóhelyiségek.

A palota feltételezések szerint csak annyiban különbözött a lakóházaktól, hogy nagyobb kiterjedésű és gazdagabb díszítésű volt. Kőből épült palotákat csak az újbirodalom korától ismerünk, de azok is rendszerint a templomegyütteshez kapcsolódtak.
Az emlékművek legjellemzőbb típusa az egyetlen kőből kifaragott karcsú kőpillér, az obeliszk. az alakja enyhén keskenyedő, gúlaformában záródó négyszöghasáb. Uralkodók állíttatták fel jelentős tetteik megörökítésére.

Médiumi ludak A Médiumi ludak híres falfestményének részlete
A IV. dinasztia korából, az i. e. 2500 körüli idokbol.(Kairó, Egyiptomi Múzeum). A fekete és fehér között már finoman árnyalt színskála alkalmazása figyelhető meg. A kép az Óbirodalom falfestményei közül a legfontosabbak közé sorolható. a festékek természetes színezoanyagok: vasoxidból készül a vörös és a gesztenyebarna, malachitból és azuritból a zöld és a kék. A formák pontossága, a színek hitelessége, a tökéletes kidolgozás olyan benyomást kelt, mintha egy zoológiai tankönyv lapjait forgatnánk.

 

Kapuk könyve "Kapuk könyve"
Illusztrációs rajz, Horemheb, a XVIII. dinasztia utolsó uralkodójának sírjában

 

- feladatok -


A FELHASZNÁLT IRODALOM:

RÖVIDÍTÉS: ramses.jpg
PONTOS CÍM: Ramesszeum
JELLEMZŐK: II. Ramszesz halotti temploma, a Nílus bal partján emelkedik, Théba nyugati oldalán. Az udvarait ékesítő falak nagyrészt elpusztultak. Erősen romos a hüposztül csarnok is, csupán az előcsarnok maradt meg, s jól kivehetők az oszlopsorok, az Ozirisz pillérek és a gigantikus méretű pülon maradványai is. Szicíliai Diodórosz történetíró "Oszümandiasz sírjának" nevezte a templomot, átformálva II. Ramszesz egyik trónnevét (Uszermaatré vagy Uszimaré).
FORRÁS: A művészet kezdetei című könyv 78. o.


RÖVIDÍTÉS: setifalf.jpg
PONTOS CÍM: I. Széthi sírjából származó festett dombormű
JELLEMZŐK: Királyok Völgye (Párizs, Louvre), i. e. 1310 k. A kép Athor istennot ábrázolja, amikor rituálisan egyesülni készül I. Széthivel, a XIX. dinasztia második fáraójával.
FORRÁS: A művészet kezdetei címu könyv 129. o.



RÖVIDÍTÉS: kapukko.jpg
PONTOS CÍM: "Kapuk könyve"
JELLEMZOK: illusztrációs rajz, Horemheb, a XVIII. dinasztia utolsó uralkodójának sírjában
FORRÁS: A művészet kezdetei címu könyv 128. o.(felso bal)


RÖVIDÍTÉS: ludak.jpg
PONTOS CÍM: A Médiumi ludak híres falfestményének részlete
JELLEMZOK: A IV. dinasztia korából, az i. e. 2500 körüli idokből.(Kairó, Egyiptomi Múzeum). A fekete és fehér között már finoman árnyalt színskála alkalmazása figyelhető meg. A kép az Óbirodalom falfestményei közül a legfontosabbak közé sorolható. a festékek természetes színezőanyagok: vasoxidból készül a vörös és a gesztenyebarna, malachitból és azuritból a zöld és a kék. A formák pontossága, a színek hitelessége, a tökéletes kidolgozás olyan benyomást kelt, mintha egy zoológiai tankönyv lapjait forgatnánk.
FORRÁS: A művészet kezdetei című könyv 103. o.

- feladatok -

- versenyfeladatok -

- vissza a tematikához -