A
reneszánsz elnevezés a középkort követő új kultúrtörténeti korszakot és egyben
az erre az időszakra jellemző művészeti korstílust jelöli. A szó, amely újjászületésként
fordítható, jól érzékelteti a reneszánsz két fontos jellemzőjét: tudatos
szembehelyezkedését a középkorral és az antik kultúrához való visszatérés igényét.
A reneszánsz történelemszemlélet értelmezése szerint a műveltség normájának
tekintett antikvitást egy barbár korszak követte. Ezt a köztes, átmeneti időszakot
felváltó új korszaknak az a feladata, hogy a kizökkent történelmet visszatérítse
helyes irányába, és ismét érvényre juttassa a tökéletesnek tekintett antik kultúra
eszményeit.
A reneszánsz persze nem szakított olyan radikálisan a középkorral, mint ahogy
azt önértelmezése sugallja. Bár sok tekintetben valóban a középkortól eltérő
jellemvonásokat mutat, mégsem fogható fel annak teljes ellentéteként. A keresztény
világkép továbbra is uralkodó maradt, s továbbra is érvényes világmagyarázatot
nyújtott a kor emberének, ugyanakkor kétségtelen, hogy a vallásosság jellege
jelentősen átalakult. A középkor aszketikus vallásosságával szemben, amely a
világi élettől való elfordulást követelte meg, a reneszánsz fogékonyabb volt
a földi élet örömei iránt. Nem vonta kétségbe a túlvilági létre vonatkozó keresztény
tanokat, mégsem irányult figyelme kizárólag a halál utáni életre.
Ahogy a reneszánsz önértékelése kissé túlhangsúlyozta szembenállását a középkorral,
hasonló egyoldalúsággal az antikvitás megőrzőjének szerepét is kisajátította.
A reneszánsz kétségtelenül sokkal szorosabban kötődött az ókori műveltséghez,
mint a középkor, mégis hamis az a beállítás, amely szerint a középkor időszakában
feledésbe merült volna az antikvitás teljes kultúrája. Ugyanakkor a középkor
gyakran elutasította, sőt olykor kifejezetten veszélyesnek minősítette azokat
a műveket, amelyeket a keresztény szemlélettel összeegyeztethetetlennek ítélt.
A reneszánsz lényegesen türelmesebb magatartást tanúsított az ókori művekkel
szemben.
A
reneszánsz története a latin és a görög irodalom alkotásainak lázas felkutatásával
kezdődött. Számtalan elfelejtett kéziratot fedeztek fel az egyházi könyvtárakban,
de Bizáncból is sok kéziratos könyvet vásároltak, melyek az antik auktorok
műveit tartalmazták. A középkorban már széles körben elterjedt latin mellett
lassan megindult a görög nyelv tanulmányozása. A görög nyelv ismeretének elterjedése
eredményezte a legfontosabb ókori görög szerzők műveinek egyre gyarapodó latin
nyelvű fordításait. Az antik szerzők művei iránt megnyilvánuló tudós érdeklődés
megnevezésére használták elsőként a humanizmus kifejezést. A humanisták
az antik szövegek megértésén, gondozásán és fordításán túl arra is törekedtek,
hogy saját latinságukat az ókorihoz közelítsék. Később a humanizmus az olvasott
antik szövegekből kibontakozó nevelési eszményt is magába fogadta. A humanista
embereszmény a sokoldalúan képzett, a világ minden jelensége iránt fogékony
személyiség. Bekövetkezett a leglényegesebb fordulat a középkorral szemben:
kialakult az emberközpontú szemléletmód.
Az
emberi személyiség minél teljesebb kiművelésének szándéka az egyéniség kitüntetett
szerepéhez vezetett. Míg a középkorra leginkább az erős közösségi szemléletmód
volt jellemző, addig a reneszánsz személyiség-felfogás az egyén önállóságára
is nagy súlyt fektetett, az egyes ember bizonyos mértékig kiemelkedett a közösségből.
A személyiség új önértékelésének egyik legfontosabb következménye az
ókorból már ismert hírnévvágy feltámadása volt. A reneszánsz alkotó nem
igyekezett az ismeretlenség, az anonimitás homályában maradni, hanem büszke
volt személyes teljesítményére. A korabeli művészi individualizmusnak
elsősorban ez a tartalma, hiszen a művekben az egyedi vonások még nem váltak
meghatározóvá. A művészet legfontosabb alapelve az imitáció, a nagy elődök
példájának tudós követése.
A reneszánsz ember nemcsak önmagához viszonyult újszerűen, hanem a környező
világhoz is. Ahogy a személyiség önértéke megnövekedett, ezáltal a földi élet
is új jelentőséget nyert. Új érdeklődés nyilvánult meg a világ jelenségei, elsősorban
a természet iránt. A természet fogalmának felértékelődése egyrészt az
antik szövegek olvasásának következménye, másrészt azzal is összefügg, hogy
a reneszánsz már kezdetekor is kifejezetten a városi civilizációhoz kötődött.
A természet nem csupán témája lett a művészetnek, hanem mércéje is. A mesterkéltnek
ítélt gótikus ízléssel szemben a természetes arányok, a természet harmóniája
és egyszerűsége igénye lettek az új korstílus legfontosabb alkotói eszményei.
A humanizmus szellemi irányzatát követően, annak eredményeiből táplálkozva, megszületett a reneszánsz saját filozófiája. Az újplatonizmus kialakulását az a szorgos kutatás és gondos fordítói tevékenység tette lehetővé, amellyel az itáliai humanizmus története elindult. Platón filozófiája a skolasztika Arisztotelészre támaszkodó rendszerével szemben egy új filozófiai gondolkodás alapjává vált. A skolasztikus filozófiát a reneszánsz túlságosan bonyolultnak és mesterkéltnek tartotta. Az életszerűbb filozófia igényének több szempontból is megfelelő kiindulópontot jelentettek Platón művei. A skolasztika lezárt rendszerével szemben Platón dialógusaiban egy folyamatosan változó, szigorú értelemben rendszerré soha nem rögzülő gondolkodásmód nyilvánult meg. Másrészt a dialógusok a filozófiát nem annyira, mint elvont okoskodást, hanem mint eleven életformát mutatták meg. A legtöbb Platón-dialógus ugyanis látszólag egyszerű kérdésekre keresi a választ fordulatos vita vagy párbeszéd keretében. A végeredményként megfogalmazott filozófiai gondolat és a kiindulásként feltett életszerű, közérthető kérdés kapcsolata mindvégig világos marad. A reneszánsznak éppen olyan filozófiai gondolkodásra volt szüksége, amely az elvont elmélettől bizonyos értelemben az életszerűség felé közelít, ugyanakkor nem távolodik el a szellem anyaggal szembeni magasabbrendűségének keresztény tanításától sem.
A reneszánsz és vele együtt a humanizmus hatása Magyarországon is korán jelentkezett.
Már a 15. század első felében feltűnnek az új szellemiség nyomai, de igazi kibontakozása
Hunyadi Mátyás (1458-1490) uralkodása alatt következett be. Az udvartartás
meghatározó alakjai Antonio Bonfini, aki a magyarok történetét Mátyás
kérésére írja meg, illetve Janus Pannonius az első európai rangú költőnk.
Magyarország jól felfogott politikai érdeke volt, hogy szerves és értékes részévé
tudjon válni a nyugat-európai gazdasági és kulturális áramlásnak. A törökökkel
szemben Magyarország csak így vértezhette fel magát. Nyilvánvaló, hogy a magyarországi
humanizmus gondolatvilágában ezért a politikai kérdések és tettek szorosan összekapcsolódtak
az újrafogalmazódó erkölcs problémáival, a tudományok és a meggyőző művészi
beszéd kultúrájának ügyével. Ezeket az ismereteket megfelelő magyarországi iskolák
hiányában Itáliában lehetett megszerezni. Így került Janus Pannonius is Ferrarába,
Guarino mester iskolájába, ahol arányaiban tekintve a retorikai-irodalmi műveltség
fontosabbá vált a természettudományos és jogi képzésnél.
Az egyik tanult és gyakran használt irodalmi műfaj a dicsőítő ének,
amely a reneszánsz egyik legnagyobb tekintélyű, antik mintákat követő lírai
műfaja. A vers logikája szerint a bölcsnek, nevelőnek is kell lennie. A nevelés
feladata pedig az, hogy méltóvá tegye az embert a világ rendjéhez, és uralomra
segítse benne természetének isteni sajátságait.
A
reneszánsz a reformációval együtt élve sajátos képet alakított ki. Előtérbe
kerültek a Biblia nemzeti nyelvű fordításai, amelyek a szellemi élet
minden területére rendkívül nagy hatással voltak. Tamás és Bálint, két
szerémségi magyar pap az 1430-as évekből, az első jelentős Biblia-fordítóink.
Munkájuk huszita hatás alatt fogant. Komjáti Benedek Szent Pál
levelei 1533-ból Rotterdami Erasmus humanizmusának hatásait mutatják. Az erasmusi
iskolát Pesti Gábor 1538-ban megjelent Újszövetség-fordítása zárja.
A legteljesebb Újszövetség-fordítást Sylvester János jelentette
meg 1541-ben.
A magyar reneszánsz irodalom egyik jelentős műve Heltai Gáspár Száz
fabulája (1566). A mű az erkölcsi nevelés érdekében Ezópusz meséit
adja az olvasók kezébe. A műből kiemelkedik az utolsó előtti mese, amely az
ördögről és az emberről szól. A történet vándormotívumokat felhasználva tejes
egészében saját mesét alkot, s méltán nevezhetjük a magyar széppróza első novellisztikus
elbeszélésének.
A humanizmus mellet fontos és maradandó kultúrtörténeti hatása volt a 16. században
a reformációnak. Ekkor gazdag prédikációs és levélirodalom született, kialakult
a drámairodalom egy sajátos neme a vitadráma. Kiemelkedő jelentőségű a zsoltárirodalom,
amely Marot és Béza ószövetségi zsoltárfordításaira megy vissza.
Szkhárosi Horváth András a protestáns énekszerzők egyik legkiválóbbja,
Sztárai Mihály zsoltárátdolgozásai mellet több ószövetségi történetet
is megverselt (Az Holofernes és Judit asszony históriája). A sorból kiemelkedik
Bornemissza Péter, aki az Elektra lefordítása mellett magyar
nyelvű világi líránk első mesterei közé tartozik. A 16. századi magyar protestáns
irodalom és műveltség egyik nagy összefoglalója volt Szenci Molnár Albert
(1574-1634), aki 1604-ben első modern szótárként megírta a latin-magyar,
magyar-latin szótárt. Szenci Molnár pályájának legmaradandóbb alkotása a
teljes Zsoltárok könyvének magyar versben való megszólaltatása volt.
- feladatok -
- versenyfeladatok -