A LAKEDAIMQNIAK ALLAMA

1. Amikor egy napon végiggondoltam, hogy Spárta, Hellas egyik legkevésbé népes állama hogyan tudott a leghatalmasabbá és leghíresebbé válni, igencsak meglepődtem, hogy történt mindez? De miután megismerkedtem a spártaiak intézményeivel, már semmi meglepőt nem találtam a dologban.
   Lykurgost azonban, aki azokat a torvényeket adta nekik, amelyeknek engedelmeskedve boldogan élnek, őt bizony csodálom és a lehető legnagyobb bölcsnek tartom. Nem utánzott más államokat, hanem éppen ellenkezőképp gondolkodott, mint legtöbbjük, s ezáltal tette hazáját a legboldogabbá.
   Hogy az elején kezdjem, vegyük először a gyerekszülést. A jövendő anyákat, vagyis a lányokat, akiket úgy gondolnak, hogy jól nevelnek, a többi népek igen mértékletesen táplálják, és nyalánkságot alig adnak nekik, bort többnyire egyáltalán nem ihatnak, vagy ha mégis, csak vízzel hígítva. A többi hellének a lányokat arra kényszerítik, hogy a négy fal között szőjenek-fonjanak, miként a kézművesek, akik közül a legtöbben állandóan egy helyben ülnek. Hogyan lehet abban reménykedni, hogy az ilyen módon nevelt nők nagyszerű utódokat fognak világra hozni? Lykurgos viszont ügy tartotta, hogy éppen elég rabszolganő van a szövésre-fonásra, s mivel véleménye szerint a szabad asszonyok legfontosabb feladata a gyermekszülés, legelőször is elrendelte, hogy a nők ugyanolyan mértékben edzzék testüket, mint a férfiak. Ráadásul a lányok között éppen olyan futóversenyeket és erőpróbákat vezetett be, mint a férfiak közt, mivel hitt benne, hogy ha mindkét szülő erőtől duzzad, az utódaik is életrevalóbbak lesznek.
   Látván, hogy másutt a házasság első időszakában a férjek mértéktelenül vannak együtt újdonsült feleségükkel, ebben is külön úton járt. Úgy intézte, hogy nagy szégyen volt, ha látták a férfit a feleségéhez bemenni vagy onnan kijönni. Ilyen körülmények között szükségszerűen megnőtt bennük a másik iránti vágy, s ha utóduk született, erőteljesebb lett, mintha szülei már rég ráuntak volna egymásra. Ráadásul megszüntette azt a szokást, hogy mindenki akkor nősült meg, amikor csak akart, és elrendelte, hogy csak az erejük teljében levő férfiak házasodhatnak meg. Úgy gondolta, hogy ezzel is a kiváló utódok létrejöttét segíti elő. Azért persze az is előfordult, hogy egy idősebb férfinak fiatal felesége volt. Megfigyelte, hogy az ilyen férjek féltékenyen őrzik a feleségüket, ezért törvényeiben ennek is az ellenkezőjét rendelte el. Az idős férjet kötelezte, hogy feleségéhez vezessen be egy férfit, akit testileg-lelkileg kiválónak talál, hogy az asszonynak tőle származzanak utódai. Ha pedig valaki történetesen nem kívánt együttélni egy asszonnyal sem, de arra vágyott, hogy kiváló gyermekei szülessenek, törvénybe iktatta, hogy ha az látott egy anyát, akinek szép gyerekei voltak, és kiváló családból származott, férje beleegyezésével utódokat nemzhetett vele. Sok efféle rendelkezést hozott még. Az asszonyok pedig szívesen irányítottak két háztartást, és a férfiak is örültek, hogy olyan testvérei születtek gyerekeiknek, akik a család tagjaiként növelik annak hatalmát, a vagyonból azonban nem részesülnek.
   Így hát a gyerekek születését merőben másképp szabályozta, mint a többi állam, s hogy ezzel azt az eredményt érte el, hogy nagyságukat és erejüket tekintve kiváló férfiakkal látta el Spártát, bárki ellenőrizheti, ha akarja.
   
   
   
2. Miután a születés kérdését áttekintettem, rátérek a kétfajta nevelési rendszerre. Mindazok, akik a hellének közül azt állítják, hogy a legjobban nevelik fiaikat, mihelyt a gyerekek fölfogjak, amit mondanak nekik, azonnal pedagógus rabszolgák gondjaira bízzák és az iskolába küldik őket, hogy betűvetést, zenét és testgyakorlást tanuljanak. Ráadásul a gyerekek lábát cipővel kényeztetik, a testüket pedig elpuhultságra szoktatják azzal, hogy ruházatukat évszakról évszakra változtatják Ezenfelül annyit kapnak enni, amennyi csak a hasukba fér.
   Lykurgos ezzel szemben ahelyett, hogy hagyta volna, hogy minden apa külön-külön pedagógus rabszolgára bízza a gyerekét, olyan ember felügyelete alá helyezte a fiúkat, aki a legmagasabb hivatalt betöltő férfiak köréből származott, és akit gyerekfelügyelőnek (paidonomos) hívtak. Fölhatalmazta arra, hogy összegyűjtse a fiúkat, felügyeljen rájuk, és ha valamelyikük rossz fát tett a tűzre, keményen megbüntesse. Az ifjak köréből korbácsos legényeket rendelt mellé, hogy végrehajtsák a büntetést, ha szükséges. Így aztán Spártában jellemzővé vált a rendkívüli szerénység és a nagyfokú engedelmesség.
   Ahelyett, hogy a fiúk lábát cipővel elkényelmesítette volna, mezítláb járatta őket, hogy megerősödjék a talpuk, mivel az volt a meggyőződése, hogy ha ezt megszokják, könnyebben tudnak hegyet mászni, biztosabban tudnak a lejtőn leereszkedni, és ha edzett a lábuk, mezítláb is távolabb és magasabbra ugranak, gyorsabban futnak, mint az, akin szandál van. És ahelyett, hogy a ruházatukkal elpuhulttá tette volna őket, bevezette azt a szokást, hogy a fiúk egy évre egyetlen öltözet ruhát kapnak, mivel úgy vélte, hogy így jobban felkészülnek a hideg és a forróság elviselésére.
   Elrendelte, hogy a vezetőjük csak annyi élelmet osszon ki a fiúknak, amennyivel nem terhelik túl a gyomrukat, viszont megszokják az éhezést, mert úgy gondolta, hogy az így nevelt ifjak alkalmasabbak arra, hogy ha a szükség úgy kívánja, étlen-szomjan fáradozzanak, és inkább képesek lesznek hosszabb időn át beosztani a rövidebb időre szánt fejadagjukat, ha ezt a parancsot kapják, továbbá kevésbé vágynak nyalánkságokra, bármilyen ételt válogatás nélkül megesznek, és egészségesek maradnak. Véleménye szerint inkább olyan élelmet kell fogyasztani, amely magasra növeszt és fokozza a test mozgékonyságát, mint olyat, amelyik hizlal.
   Azért, hogy ne szenvedjenek túlságosan az éhségtől, bár nem engedte meg nekik, hogy minden további nélkül elvegyék, amit megkívánnak, lehetővé tette, hogy éhségüket azzal csillapítsák, amit lopnak maguknak. Azt mindenki tudta, hogy nem azért engedte meg számukra, hogy csellel szerezzék meg az élelmüket, mert különben nem lett volna mit adni nekik, hanem azért, mert aki lopni akar, annak nyilvánvalóan virrasztania kell éjszaka, furfangosnak kell lennie és ügyesen kell elrejtőznie nappal, és ki kell lesnie az alkalmas pillanatot, ha nem akar üres kézzel távozni. Ezt a fajta nevelést tehát azzal a szándékkal rendelte el, hogy a gyerekeket találékonnyá tegye szükségleteik megszerzésében, és ügyesebb harcosokká formálja őket.
   De akkor megkérdezhetne valaki, hogy ha Lykurgos a lopást jó dolognak tartotta, miért büntette alapos veréssel azt, akit rajtacsíptek? A válaszom: azért, amiért a tanárok, bármit is tanítsanak, megbüntetik azt, aki rosszul tudja az anyagot. A spártaiak azért verik el a tetten ért fiúkat, mert rosszul loptak. Azzal a szokással pedig, hogy <Artemis Orthia szentélyéből> dicsőség minél több sajtot ellopni, de ugyanakkor korbácsos embereket rendelt oda, hogy a tolvajok nyaka közé csördítsenek, azt akarta kifejezésre juttatni, hogy rövid szenvedés árán tartós dicsőség örömét lehet megszerezni. Mindebből az is kiviláglott, hogy ahol gyorsaságra van szükség, restséggel semmit sem lehet elérni, legfeljebb csak kellemetlenséget.
   Azért, hogy a fiúk sohase maradjanak felügyelet nélkül, még akkor sem, ha a paidonomos eltávozik, felhatalmazta az éppen arra járó polgárokat arra, hogy olyan parancsot adjanak nekik, amilyet jónak látnak, és megbüntessék azokat, akik valamit rosszul csinálnak. Ezzel a módszerrel tisztelettudóbbá tette a gyerekeket. A spártai fiúk és férfiak nem is tisztelnek úgy senkit, mint vezetőiket. Azért pedig, hogy a fiúk még akkor se legyenek vezető nélkül, ha véletlenül egyetlen felnőtt férfi sem tartózkodik a közelükben, minden raj élére parancsnokot állított, egy olyan ifjút, akit társai közül a legértelmesebbnek találtak. Így aztán Spártában sohasem maradtak felügyelet nélkül a fiúk.
   Azt hiszem, szólnom kell néhány szót a fiúszerelemről is, mivel ez a jelenség is hozzátartozik a nevelés kérdésköréhez. Hellas többi tájékán részint az a szokás, mint például a boiótok között, hogy egy férfi úgy él együtt egy fiúval, mintha házastársak volnának, vagy mint az élisieknél, ahol kedveskedő ajándékokkal vásárolják meg az ifjúi szépséget, részint pedig az, hogy teljesen eltiltják a szerelmes férfiakat még attól is, hogy szót váltsanak az ifjakkal.
   Lykurgos véleménye eltért a többiekétől. Dicséretre méltónak és a legszebb nevelési módszernek tartotta, ha egy kiváló férfi egy ifjú szellemét annyira csodálta, hogy megpróbálta a legjobb értelemben vett barátjává tenni, és együtt élt vele, de ha valakin látszott, hogy csak a fiú testére vágyik, azt a legvisszataszítóbb vétekként bélyegezte meg. Ezzel elérte, hogy Lakedaimónban a szeretők legalább annyira tartózkodtak attól, hogy testi szerelem alakuljon ki köztük és a fiúk között, mint amennyire az apák tartózkodók a fiaikkal és a fivérek a fivérekkel szemben. Az viszont egyáltalán nem lep meg, ha mindezt sokan nem hiszik el, ugyanis a törvények nagyon sok államban megengedik a fiúszerelmet.
   A fentiekben összehasonlítottam a lakedaimóniak és a többi hellének nevelési elveit. Azt, hogy melyiknek az eredményeképpen válnak a férfiak engedelmesebbekké, tisztelettudóbbakká és önmegtartóztatóbbakká, maga is megítélheti, aki akarja.
   
   
   
3. Amikor a gyerekek ifjakká serdülnek, a többi államban megszabadítják őket a pedagógusaiktól a tanítóktól, többé már nem vezeti őket senki, szabadjára eresztik valamennyiüket, hadd éljenek önállóan. Lykurgos ebben is másként járt el. Megfigyelte ugyanis, hogy az ifjak ebben az életkorban a legelbizakodottabbak, majd szétveti őket a nagyravágyás és teljesen elhatalmasodik rajtuk az élvezetek iránti vágy, ezért aztán a legtöbb fáradsággal terhelte meg őket, és úgy intézte, hogy mindig legyen valamilyen elfoglaltságuk. Elrendelte, hogy aki ezek alól a kötelezettségek alól kibújik, a későbbiekben semmiféle megtiszteltetésben ne részesülhessen. Elérte, hogy ne csak a város vezetői, hanem az ifjak rokonai is szívügyüknek tekintették, hogy egyik ifjú se vonja kötelességmulasztása miatt magára az egész város megvetését.
   Ráadásul, minthogy a tisztelettudó viselkedést alaposan beléjük akarta vésni, elrendelte, hogy az utcán jártukban-keltükben a kezüket a köpenyük alá rejtsék, csöndben menjenek a dolguk után, ne tekintgessenek körbe, hanem csak a lábuk elé nézzenek. Ebből is kitűnt, hogy a férfiak természete a józan megfontoltságban is magasabb rendű, mint az asszonyoké. Ezeknek az ifjaknak kevésbé hallhatod a hangját, mint a kőszobroknak, kevésbé láthatod szemük rebbenését, mint a bronzszobrokét, szemérmesebbnek találod őket, mint a szűz lányokat szobájuk mélyén. Ha pedig megérkeznek a közös étkezésre, boldog lehetsz, ha egyáltalán hallhatod a nekik föltett kérdésre adott válaszukat.
   Ilyen módon viselte gondját Lykurgos az ifjaknak.
   
   
   
4. A legnagyobb gondot a felnőtt férfiakra fordította, mivel úgy vélte, ha ők olyanok, amilyeneknek lenniük kell, abból származik a legtöbb haszna az államnak. Megfigyelte, hogy akikben a legerősebb a győzniakarás, azoknak a kórusát érdemes leginkább meghallgatni, a sportversenyeken is leginkább őket érdemes megszemlélni. Így aztán arra a gondolatra jutott, hogyha a fiatal férfiak az erény iránti küzdelemben mérik össze erejüket, fel fognak virágozni a férfierények. Elmondom, hogyan szervezte meg versengésüket.
   Az ephorosok az erejük teljében lévő férfiak közül kijelölnek három elöljárót. Őket hippagretéseknek hívják. Ezek mindegyike kiválaszt száz-száz embert, és világosan megindokolja, kit miért részesít előnyben, és kit miért hagy ki a számításból. Mindazok, akik nem részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy kiválasszák őket, ellenségeivé váltak azoknak is, akik elutasították őket, és azoknak is, akiket ellenükben részesítettek előnyben, és attól kezdve árgus szemekkel figyelik egymást, hogy ki az, aki vet a becsület szabályai ellen.
   Ez az a versengés, amely a legkedvesebb az isteneknek és leghasznosabb az államnak, mert ebből kitűnik, hogy hogyan kell viselkedni egy kiváló férfinak, és azon felül mindkét fél igyekszik, hogy mindig erényeinek teljében mutatkozzék, s ha a szükség megkívánja, mindenki minden erejével küzd az államért. Ezért kell a testi épségükre is vigyázniuk. Így aztán, akárhol is találkoznak össze egymással a szembenálló felek, ha vitájukban ökölre mennek, bárkinek jogában áll szétválasztani őket. Ha valamelyikük nem hajlik a békítő szóra, a paidonomos az ephorosokhoz kíséri, azok aztán szigorúan megbüntetik. Így akarják eszébe vésni, hogy a törvénynek akkor is engedelmeskedni kell, ha az embert elfutja a méreg.
   Hellas többi vidékén mindazok, akik elhagyják az ifjúkort, és akiknek a soraiból kikerülnek államuk legfőbb vezetői, felhagynak a testgyakorlással, noha a katonai szolgálatot továbbra is ellátják. Lykurgos törvényben fektette le, hogy e férfiak számára, hacsak a közszolgálat nem gátolja benne őket, a legnemesebb elfoglaltság a vadászat, így aztán az idősebbek semmivel sem viselik el nehezebben a hadszolgálat fáradalmait, mint az ifjak.
   
   
5. Nagyjából fölvázoltam, hogy Lykurgos milyen törvényekkel szabályozta valamennyi korosztály tevékenységét. A továbbiakban megkísérlem áttekinteni azt, hogy az egész társadalom életét hogyan rendezte be.
   Lykurgos működése előtt a spártaiak ugyanúgy otthon étkeztek, mint a többi hellének, csakhogy ő arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a szokás felelős leginkább az elpuhultságért, ezért bevezette a nyilvános közös étkezést, hogy a lehető legkisebb teret hagyja a törvényes előírások megsértésének. Az élelem mennyiségét úgy szabta meg, hogy ne terheljék túl a gyomrukat, de ne is maradjanak éhen. Olykor a vadászzsákmány teszi változatosabbá az étkezéseket, olykor pedig a gazdagok hoznak búzalisztből sütött kenyeret a közösbe, így aztán az asztalról sohasem fogy ki az étel, amíg be nem fejezik a lakomát, mégsem kell nagyobb kiadással számolniuk. Megszüntette a lakomáknál szokásos kötelező ivászatot, amely megrendíti a testet és a lelket, és elrendelte, hogy mindenki csak annyit igyék, amennyi jólesik neki, mert véleménye szerint így a legveszélytelenebb és legkellemesebb az ivás.
   Hogyan dönthetné romlásba ínyencségével vagy iszákosságával magát vagy otthonát valaki, aki ilyen közös étkezéseken vesz részt? A többi államban többnyire az egykorúak jönnek össze, s ilyenkor a legkevésbé sem uralkodik közöttük a szemérem. Lykurgos azonban összevegyítette Spártában a különböző életkorú férfiakat, így az ifjak sokat tanulhatnak az idősebbek tapasztalataiból. Minthogy pedig arról szoktak beszélgetni a lakomázó társaságok, hogy ki-ki milyen nemes cselekedetével tűnt ki hazájában, távol maradnak körükből a kérkedő vagy borközi megjegyzések, az erkölcstelen tettek és szavak. Más előnyökkel is jár az, hogy nem otthon étkeznek. Hazafelé menet gyalogolniuk kell, ezért tanácsos ügyelniük arra, hogy ne rúgjanak be, minthogy tudják, hogy nem maradnak azon a helyen, ahol lakomáztak. Azonkívül az alkonyi sötétben is ugyanúgy tájékozódnak, mint a nappali világosságban, mivel a hadköteles korú férfiak nem járhatnak fáklyával a kezükben.
   Lykurgos azt is megfigyelte, hogy ugyanannyi élelemtől jó színben, jó húsban és jó egészségben vannak azok, akik sokat mozognak, a fáradságot kerülők viszont meghíznak, csúnyák és gyengék lesznek. Nem siklott el efölött, hanem végiggondolva, hogy van, aki saját elhatározásából, szívesen fáradozik, hogy teste megfelelően nézzen ki, elrendelte, hogy minden tornacsarnokban az ott lévők legidősebbike felügyeljen a többiekre, mozognak-e annyit, mint amennyit az élelmiszeradagjuk megkövetel. Azt hiszem, hogy ebben sem tévedett, mert bizony nehezen lehet találni bárkit is, aki a spártaiaknál egészségesebb vagy ügyesebb, mivel nekik az edzéstől egyformán megerősödik a lábuk, a kezük és a nyakuk.
   
   
6. A következő dolgokban is másként járt el, mint ahogyan az a legtöbb helyen szokásos. A többi államban mindenki korlátlan ura gyerekeinek, rabszolgáinak és javainak. Lykurgos azonban biztosítani akarta, hogy bármelyik polgár használhassa mások javait anélkül, hogy kárukra lenne. Így aztán minden apát felhatalmazott arra, hogy úgy kezelje mások gyerekeit, mintha sajátjai volnának. De minthogy mindenki tudta, hogy a gyerekeknek, akikre rászól, van apjuk, nyilvánvalóan úgy kezelte őket, mint ahogyan elvárta másoktól, hogy a saját gyerekével bánjanak. Ha egy gyerek apjáért kiabál, mert valaki pofon ütötte, szégyen, ha az apa nem ad egy újabb pofont a fiának. Ennyire megbíznak abban, hogy egyikük sem irányítja helytelenül a gyerekeket.
   Azt is lehetővé tette, hogy szükség esetén mások rabszolgáit használják. A vadászkutyákat is köztulajdonba vette, méghozzá olyan módon, hogy akinek szüksége van a kutyára, meghívja vadászni a gazdáját. Ha az nem ér rá, szívesen odaadja a kutyáit. A lovakat is hasonlóképpen használják. Ha valaki megbetegszik, vagy be akar fogatni, vagy gyorsan el akar jutni valahová, fogja az első lovat, amit meglát, elviszi, és ha már nincs rá szüksége, szépen visszaviszi.
   Még más olyan szokásokat is bevezetett, amelyekkel másutt nem élnek. Ha sokáig maradnak el a vadászaton, és van, akinek már nincs elég ennivalója, mert történetesen nem készített össze eleget magának, úgy rendelkezett Lykurgos, hogy ebben az esetben azok, akik befejezték az étkezést, hátrahagyják a maradékot, s akinek szüksége van rá, felnyitja a pecsétet, elveszi azt, ami kell neki, majd újból elzárja a maradékot. Minthogy mindent ilyen módon osztanak meg egymással, azok is, akiknek csak kevés vagyonuk van, részesülnek az ország minden javából, ha szükségük van valamire.
   
   
7. Lykurgos a következő szokásokat is máskepp szabályozta Spártában, mint ahogyan a többi hellének közt általános. A többi államban ugyanis mindenki úgy gazdagodik meg, ahogy tud, földet művel, hajózik, kereskedik, kézműves mesterséget folytat. Lykurgos azonban Spártában minden szabad polgárnak megtiltotta, hogy pénzügyekkel foglalkozzék, és elrendelte, hogy csak az állam szabadságát védelmezzék, ezt tekintsék egyetlen feladatuknak. És miért is törekednék valaki gazdagságra ott, ahol Lykurgos rendelkezésének értelmében mindenki ugyanúgy étkezik, ugyanolyan módon él, vagyis a törvényhozó elérte, hogy senki sem áhítozik pénzre azért, hogy kellemesebben élhessen. Az öltözködés sem csábít pénzszerzésre, mivelhogy nem a ruha díszét, hanem a test tökéletességét tekintik ékességnek. Azért sincs értelme pénzt gyűjteni, hogy valaki azzal segítse ki bajtársait, mivel Lykurgos elérte, hogy nagyobb dicsőségnek tartják, ha valaki fáradságot nem ismerve két kézzel segít a társain, mintha pénzt adna nekik, az előző segítség ugyanis a szívéből jön, az utóbbi viszont csak a vagyonának köszönhető.
   Azt, hogy valaki tisztességtelen úton jusson pénzhez, következőképpen akadályozta meg. Először is olyan pénzt veretett, amelyből meg tíz minányit sem tud senki sem egyedül, sem szolgáival együtt hazahordani, mivel olyan nagy helyre, és legalább egy társzekérre lenne hozzá szüksége. Másodszor is az aranyat és ezüstöt fölkutatják, s ha valakinél találnak, megbüntetik. Miért törekednék hát valaki ott gazdagságra, ahol a pénz több gonddal jár, mint amennyi örömet szerezhet?
   
   
8. Valamennyien tudjuk, hogy Spártában engedelmeskednek legjobban az elöljáróknak és a törvénynek. Lykurgos azonban, véleményem szerint, meg sem kísérelte bevezetni ezt a rendet, amíg meg nem nyerte a gondolatnak az állam leghatalmasabbjait. Mindezt arra alapozom, hogy a többi állam előkelői tapasztalatom szerint egyáltalán nem akarnak engedelmeskedni vezetőiknek, mivel úgy gondolják, hogy ez nem méltó egy szabad emberhez. Ezzel szemben Spártában a leghatalmasabbak vetik alá magukat legkészségesebben a vezetőknek, engedelmességüket dicsőségnek tartják, és ha parancsot kapnak, nem mennek, hanem futnak teljesíteni azt, mivel az a meggyőződésük, hogy ha példát mutatnak a parancsok gyors végrehajtásával, a többiek is követni fogják őket ebben, és valóban így is történt.
   Valószínű, hogy ugyanazok a polgárok segítettek Lykurgosnak az ephorosok hivatalának megteremtésében is, mivel belátták, hogy az engedelmességből származik a legtöbb jó az állam, a hadsereg és a gazdaság számára. Úgy tartják, hogy minél nagyobb hatalom összpontosul ebben a tisztségben, annál jobban tisztelik a polgárok, és készségesebben engedelmeskednek. Az ephorosok bárkit megbüntethetnék, akit csak akarnak, joguk van helyben és azon nyomban ítélkezni, a vezetőket hivatalukból elmozdítani, börtönbe vetni és pert indítani ellenük, amely akár az életükről és halálukról is dönthet. Minthogy ilyen hatalmuk van, nem hagyják, hogy a választott vezetők, mint a többi államban, egy éven át azt tegyenek, amit jónak látnak, hanem, miként a tyrannosok vagy a sportversenyek bírái, azon nyomban megbüntetik azt, akiről látják, hogy vét a törvények ellen.
   A sok jó rendelkezés közül, amellyel Lykurgos biztosította, hogy a polgárok engedelmeskedjenek a törvényeknek, a legkiválóbbnak a következőt tartom. Mielőtt törvényeit közzétette volna a nép körében, a leghatalmasabbakkal együtt Delphoiba ment, és megkérdezte az istent, hogy javára és hasznára válik-e Spártának, ha az ő torvényeinek engedelmeskedik, és csak miután az isten biztosította róla, hogy ez a legjobb hazája számára, vezette be a törvényeket. Ezzel elérte, hogy nem pusztán törvénytiprás, hanem egyszersmind szentségtörés is, ha valaki a pythói jóslattal megerősített törvényeket áthágja.
   
   
9. Lykurgosnak az az intézkedése is csodálatra méltó, hogy elérte, államában mindenki szívesebben választja a szép halált, mint a becstelen életet. És ha megfigyeljük, kevesebben esnek el soraikból, mint azok közül, akik félelmüktől űzve a megfutamodást választják. A hosszú élet igazából sokkal inkább a bátorság, semmint a gyávaság gyümölcse, a bátorság ugyanis egyszerűbb, örömtelibb, célravezetőbb és erősebb. Nyilvánvaló, hogy a bátorság inkább meghozza a dicsőségét, mint bármi más, és mindenki a kiváló férfiak szövetségét keresi.
   Célszerű nem szem elől téveszteni, milyen módszerrel érte el Lykurgos ezt az eredményt. Világosan kifejezésre juttatta, hogy a bátraknak boldog, a gyáváknak boldogtalan élet jut osztályrészül. Más államokban, ha valaki gyáván viselkedett, csak azzal sújtják, hogy gyávának nevezik, különben a gyáva ugyanarra a piacra jár, mint a bátor, mellette foglal helyet, ugyanabba a tornacsarnokba jár, ha akar. De Lakedaimónban mindenki szégyellene együtt étkezni vagy a tornacsarnokban megmérkőzni egy gyávával. Az ilyen embert gyakran kihagyják a csapatból, ha társakat keresnek a labdajátékhoz, a kórusban szégyenszemre a legrosszabb hely jut neki, az utcán ki kell térnie a szembejövők elől, a helyét az ifjabbaknak is át kell adnia a gyűlésben, a családjához tartozó lányokat nem lehet férjhez adni, ezért otthonában kell nevelnie őket, mivel nekik kell megbűnhődniük az ő férfiatlan viselkedése miatt, hiába nézi családi tűzhelyét, nem talál magának asszonyt, de ezért még büntetést is kell fizetnie, nem sétálhat vidám arcot vágva, nem tehet úgy, mintha nem lenne szégyellnivalója, és tűrnie kell a derekabbak ütlegeit.
   Egyáltalán nem találom meglepőnek, ismervén a gyávákat sújtó megvetés ilyesféle megnyilvánulásait, ha Spártában inkább a halált választják, mint az ilyen megvetett és szégyenletes életet.
   
   
10. Nézetem szerint azt is jól tette Lykurgos, hogy törvényeivel arra serkentett, hogy a spártaiak egészen idős korukig gyakorolják az erényt. A vének tanácsának tagjait előírása szerint az élet alkonyán állók közül választják meg, ezért a spártaiak meg öregkorukban sem hanyagolhatják el a kiválók erényeit. Az is csodálatra méltó Lykurgosban, hogy milyen módon tette megbecsültté a kiváló férfiak idős korát. Azzal, hogy a vének kezébe helyezte a halálos ítélettel járó perek tárgyalását, elérte, hogy tiszteletreméltóbb lett az öregkor, mint az erőtől duzzadó fiatalság. Természetes, hogy az összes emberi versengés közül ezt űzik a legnagyobb buzgalommal, a küzdelmet a vének tanácsának tagságáért. Szépek a sportversenyek, de ott csak a test küzd, ám ahhoz, hogy valaki bekerüljön a vének tanácsába, lelkének kiválósága méretik meg. Amennyivel nagyszerűbb a lélek a testnél, annál méltóbb a fáradságra a részvétel a lelkek versenyében, mint a testekében.
    Hogyan lehetne nem csodálni Lykurgos alábbi intézkedését. Megfigyelte, hogy azok az államok, amelyekben kinek-kinek kényére-kedvére van bízva, hogy törekszik-e az erényre, vagy nem, az erényesek nem képesek hazájukat hatalmasabbá tenni, ezért ő minden spártait arra késztetett, hogy a közösségi élet valamennyi erényét gyakorolja. S mint ahogy az erényre törekvő polgárok felülmúlják az azt elhanyagoló társaikat, Spárta nyilvánvalóan ugyanúgy felülmúlja az erényekben a többi államot, mert egyedül ott vált közösségi üggyé a kiválóság tökéletesítése. És nem remek dolog az is, hogy míg más államokban csak azt büntetik meg, aki másoknak árt, Lykurgos nem kisebb büntetéssel sújtotta azokat, akik szemmel láthatólag egyáltalán nem akartak jobbakká válni? Azt hiszem, úgy vélte, hogy aki szabad embert ad el rabszolgának, vagy rabol, vagy lop, csak az áldozatát károsítja meg, de a hitványak és gyávák az egész államot árulják el. Ezért aztán - nézetem szerint - helyesen sújtotta őket a legnagyobb büntetéssel.
    A spártaiak nem bújhatnak ki a Lykurgos által rájuk rótt kényszer alól, hogy az összes állampolgári erényt gyakorolják. Mindazoknak, akik teljesítették az előírásokat, egyként megadta az egyenlő polgárjogot, függetlenül testük gyengeségétől, vagy szegénységüktől, de ha valaki gyáván kijátszotta a törvény teljesítését, azt kizárta az egyenlők közül.
    Nyilvánvaló, hogy ezek a törvények igen régiek, ez abból is kitűinik, hogy Lykurgos a hagyomány szerint a Hérakleidák idején élt. Bár régiek, mások számára még most is újdonságként hatnak, és bár mindenki csodálattal adózva dicséri ezeket az intézményeket, egyetlenegy állam sem óhajtja követni őket.
    
    
11. Ezek voltak azok a nagyszerű intézkedések, amelyek békeidőben és háborúban is egyaránt érvényesek. De aki meg akarja tudni, hogy Lykurgos a hadsereget milyen módon szervezte meg másoknál jobban, figyeljen a következőkre.
    Először is az ephorosok kihirdetik, hogy melyik korosztályoknak kell bevonulniuk a lovassághoz, a nehézfegyverzetű gyalogsághoz, valamint a műszaki alakulatokhoz. Az utóbbiakra azért van szükség, hogy mindaz, amit a városban használnak az emberek, a hadseregben is bőségesen a rendelkezésükre álljon. Amilyen eszközökre csak szüksége van a közösségnek a hadjárat során, Lykurgos előírása szerint rakják részben szekerekre, részben teherhordó állatokra, így tűnik föl leginkább, ha valami hiányzik.
    A csatába induló csapatokat a következőképpen szerelte föl: vörös ruhát és bronzpajzsot kell hordaniuk, az előzőt azért, mert ez hasonlít legkevésbé az asszonyok viseletéhez, és rendkívül harcias kinézetű, az utóbbit pedig azért, mert könnyű ragyogóra fényesíteni, de nehezen piszkolódik be. A már kicsit idősebb korosztályoknak megengedte, hogy megnövesszék a hajukat, mert véleménye szerint így magasabbaknak, nemesebbeknek és félelmetesebbeknek látszanak.
    Az így felfegyverzett harcosokat hat lovas és hat gyalogos morára osztotta. A polgárok valamennyi moráját egy polemarchos vezeti, s négy lokhagos, nyolc pentékontér és tizenhat enómotarchos szolgáló alatta tisztként. Ezek a morák megfelelő parancsra enómotiánként vagy egyesével, vagy hármasával, vagy hatosával állnak föl.
    Legtöbben azt hiszik, hogy a lakón gyalogság szervezete rendkívül bonyolult, valójában ennek az ellenkezője az igaz. A lakón hadrendben az első sorban állnak a tisztek, és mindegyik szakasz (stikhos) el van látva minden szükséges felszereléssel. Olyan egyszerű megtanulni ezt a fölállást, hogy aki képes fölismerni egy ismerős arcot, nem tévesztheti el: egyeseknek az a feladatuk, hogy vezessenek, másoknak meg az, hogy engedelmeskedjenek. A parancsokat az enómotarchosok, mint a kikiáltók, fennhangon közlik embereikkel, hogy a phalanxok kisebb vagy nagyobb mélységben sorakozzanak föl, úgyhogy ezt sem valami nehéz megtanulni. A hirtelen felbukkanó ellenséggel az ütközet kavargásában ugyanilyen rendben fölvenni a harcot már nem olyan könnyű dolog, ehhez csak azok értenek, akiket Lykurgos törvényei alapján neveltek.
    A következő hadmozdulatokat, amelyek a szakértők szemében igen bonyolultaknak tűnnek, a lakedaimoniak könnyedén hajtják végre, mivel amikor menetoszlopban vonulnak, minden enómotia az előtte haladó nyomában menetel. Ha szemből csatarendben felsorakozott ellenség tűnik föl, az enómotarchos parancsot kap, hogy bal felé fejlődjenek föl csatarendbe, amíg az egész phalanx fel nem sorakozik az ellenséggel szemben. Vagy ha - mikor már fölsorakoztak - hátulról tűnik föl az ellenfél, minden sor úgy fordul meg, hogy megint a legbátrabbak nézzenek farkasszemet támadóikkal. Azt, hogy a parancsnok bal oldalon áll, nem baljós, hanem jó dolognak tartják, mert ha az ellenfél be akarja keríteni őket, nem a védtelen, hanem a pajzzsal védett oldaluk felé kerül. Ha valamilyen oknál fogva jónak látják, hogy a parancsnok a jobb szárnyat vezesse, úgy fordul meg a sereg, hogy szakaszonként bal felé phalanxszá fejlődik fel, míg csak a parancsnok a jobb, a sereghajtók pedig a bal oldalra nem kerülnek. Ha az ellenséges csapatok a menetoszlop jobb oldala felől tűnnek föl, csak annyit kell tenni, hogy minden lokhos, mint egy-egy csatahajó, az ellenség felé fordul, s az eddig leghátsó lokhos így az arcvonal jobb szélére kerül. Ha az ellenfél bal felől közeledik, azt sem hagyjak annyiban, hanem vagy előrenyomulnak, vagy pedig minden lokhos szembefordul az ellenséggel, s így a korábban leghátsó lokhos az arcvonal bal szélére kerül.
    
    
12. Azt is elmondom, hogy Lykurgos előírása szerint hogyan kell a hadseregnek tábort ütnie. A négyszögletes formát alkalmatlannak tartotta táborverésre, ezért kör alakú táborhelyeket javasolt, hacsak egy biztonságot adó hegy, egy fal vagy egy folyó nem védte őket hátulról. A nappali őrséget a fegyverraktár mellé helyezte, s ez a tábort figyelte, mert nem az ellenség, hanem a barátok szemmel tartása volt a célja. Az ellenséget a lovasság tartotta megfigyelés alatt, egy olyan magaslatról, ahonnan a legmesszebb el lehetett látni. Az esetleges éjszakai támadások kivédésére a phalanxok táborhelyén kívül skirosiakat állított őrségbe. Manapság, ha vannak a seregben idegenek, őrájuk bízzák ezt a feladatot. Az őrség állandóan dárdával a kézben járőrözik, és nem árt tudni, hogy ennek ugyanaz az oka, amiért a rabszolgákat elzárják a fegyverektől. Abban sincs semmi meglepő, hogy még akik élelmet keresnek, sem távolodnak el messzebb egymástól és a fegyverektől, mint amennyire csak éppen nem okoznak kényelmetlenséget egymásnak. Ezt a biztonság érdekében teszik így.
    A táborhelyet gyakran változtatják, hogy az ellenségnek kellemetlenséget okozzanak, barátaiknak pedig hasznukra legyenek.
    A törvény valamennyi lakedaimóni számára előírja, hogy a táborban is tornásszon. Így aztán sokkal büszkébbek magukra, megjelenésük pedig sokkal nemesebb másokénál Sem séta, sem versenyfutás közben nem távolodnak el messzebb, mint amilyen hosszú egy mora, hogy senki se legyen távol a fegyvereitől. A torna után az első polemarchos adja ki egy hírnök útján a parancsot, hogy meg lehet pihenni, ez egyben a szemle lehetőséget is megadja számára, aztán elrendeli a reggelit, és a külső őrség leváltását. Ezután társalognak és pihennek az esti tornáig. Annak befejezése után a hírnök elrendeli a vacsorafőzést, azután dallal kérik az isteneket, hogy áldozatuk jó előjelet mutasson, végezetül pedig nyugovóra térnek fegyvereik közelében.
    Nem kell csodálkozni azon, hogy ilyen hosszan írok minderről, mert nehezen találhat bárki olyan lényeges kérdést a hadügyekben, amelyet a lakedaimoniak ne vettek volna figyelembe.
    
    
13. Azt is elmondom, hogy milyen hatalmat és megtiszteltetést biztosított Lykurgos a hadjáratokon a királynak. Először is a háborúban az állam fizeti a király és a körülötte lévők költségeit, ugyanis egy sátorban laknak vele a polemarchosok, hogy mindig mellette legyenek, mert szükség esetén így könnyebben tudnak tanácskozni egymással. Rajtuk kívül még hárman laknak velük együtt az egyenlők közül, ők gondoskodnak a vezérkar minden szükségletéről, hogy annak a hadügyeken kívül mással ne kelljen foglalkoznia.
    De hogy elejénél kezdjem, elmondom, hogyan vonul seregével hadba a király. Először is még otthon áldozatot mutat be Zeus Hagétórnak és a vele együtt tisztelt isteneknek. Ha az áldozat kedvező előjelet mutat, a tűzhordozó magához veszi az oltárról a tüzet, és a király az ország határához vezeti hadsereget, ott pedig újból áldozatot mutat be Zeusnak és Athenának. Csak ha mind a két isten áldozata kedvező, akkor lépik át az országhatárt. A soha ki nem alvó áldozati tüzek vezetik, s a különböző áldozati állatok követik a menetet. A király mindig kora hajnalban mutatja be az áldozatot, mert mindenkinél előbb akarja megnyerni az istenek jóindulatát. Az áldozatoknál jelen vannak a polemarchosok, a lochagosok, a pentékontérok, a külföldi csapatok vezérei, a málhahordók parancsnokai, és a városok hadvezérei közül mindenki, aki csak akar. Két ephoros is megjelenik körükben, de ők semmibe se avatkoznak bele, hacsak a király meg nem kéri őket, de mindenen rajta tartják a szemüket, ezzel emlékeztetve mindenkit arra, hogy mi az illő viselkedés. Amikor az áldozat véget ér, a király kiadja mindenkinek az utasítást, hogy mit tegyen. Aki látja ezt a jelenetet, bizonnyal arra gondol, hogy a többi nép csak kezdő a hadviselésben, míg a lakodaimóniak a háború mesterei.
    Ha a király vezeti a menetoszlopot, és nem mutatkozik ellenség, senki sem megy őelótte, leszámítva a skirosiakat és az előőrsbe küldött lovasokat, ha viszont csatára készülnek, a király átveszi az első mora parancsnokságát, és kissé jobbfelé vezeti azt, amíg két mona és két polemarchos közé nem ér. Az őket követő csapat feje a király legidősebb sátortársa, tagjai pedig azok az egyenlők, akik a király sátrában laknak, a jósok, az orvosok, az aulosjátékosok és a csapatok vezérei, valamint néhány önkéntes, aki éppen ott van. Így aztán nem történhet semmi, amire nem készültek föl, mert minden eshetőségre gondoltak.
    Véleményem szerint Lykurgosnak azok az intézkedései is nagyon hasznosak, amelyeket fegyveres harc esetére rendelt el. Amikor az ellenfél olyan közel ér hozzájuk, hogy jól látja őket, kecskét áldoznak, az összes ott lévő aulosjátékos játszani kezd, ahogy szokott, és egyetlen lakedaimóni sem mutatkozik koszorú nélkül. Azt is parancsba adják, hogy mindenki fényesítse ki fegyverét. Az ifjak megfésülhetik a hajukat, hogy vidámabbnak és magabiztosabbnak látsszanak. A katonák szájról szájra adják a buzdító szavakat, amíg csak el nem érnek az enomotarchosig, ugyanis az ő hangja, mivel a szakaszon kívül áll, nem hallatszik el az enómotia minden tagjáig. A polemarchos felel azért, hogy mindezt rendben végrehajtsak.
    Amikor eljön az ideje, hogy letáborozzanak, a király dönt erről, és a tábor helyéről. Ahhoz viszont nincs joga, hogy követeket menesszen a baráti, illetőleg az ellenséges államokba. Bárki bármit kezdeményez, először a királyhoz fordul. Peres ügyben a király a hellanodikasokhoz, pénzügyekben a kincstárnokhoz zsákmány beszolgáltatásokat a zsákmányárusokhoz küldi a hozzá folyamodókat. Minthogy az összes ügyet ekképpen intézi el, hadjárat esetén csak papi teendői maradnak meg számára az istenekkel, s hadvezéri kötelezettsége az emberekkel szemben.
    
    
14. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy tapasztalatom szerint Lykurgos törvényei a mai napig változatlanul fönnmaradtak-e Zeusra, nem mernék bátran igent mondani. Jól tudom, hogy korábban a lakedaimóniak szívesebben éltek otthon, egymás között, beérve közepes életkörülményeikkel mintsem hogy idegen államok helytartóiként ki legyenek téve a hízelgés romboló hatásnak. Tudom, hogy korábban féltek fölfedni, hogy arany van a birtokukban, manapság pedig vannak, akik büszkélkedhetnek vagyonukkal. Tapasztalom, hogy míg korábban elűzték az idegeneket, és tilos volt külföldre járniuk, hogy az idegenek ne rontsák meg a polgárokat, most tudok olyanokról akik magukat a legkiválóbbnak képzelik, s közben másra sem törekednek, minthogy életük végéig helytartóként szolgáljanak külföldön. Azelőtt megfeszített erővel igyekeztek, hogy méltók legyenek egy vezető tisztségre, ma sokkal inkább azon mesterkednek, hogy elérjék a vezető tisztséget, az pedig már nem érdekli őket, hogy méltók is legyenek rá. A hellének korábban Lakedaimónba jöttek, és kérték, hogy vezessék őket az ellenük fenekedők megfékezésére most viszont sokak másokhoz fordulnak, hogy a lakedaimóniak ne ülhessenek újból a nyakukba. Egyáltalán nincs semmi meglepő abban, hogy ilyen vádak érik őket, mivel szemmel láthatóan nem az isteneknek, Lykurgos törvényeinek.
    
    
15. Még azt is el akarom mondani, hogy Lykurgos hogyan szabályozta a király és az állam viszonyát, mivel ez az egyetlen olyan kormányzati forma, amely kezdettől fogva mostanáig változatlanul maradt, míg más alkotmányok megváltoztak vagy éppen szemünk láttára változnak meg.
    Elrendelte, hogy a király végezze az állam nevében az összes nyilvános áldozatot, mivel ő maga is egy isten leszármazottja és hogy ő vezesse a hadsereget oda, ahová az állam küldi. Megadta neki a jogot, hogy az áldozati állatok húsából kivegye a részét, és hogy annyi földet válasszon ki magának a perioikos városok egész sorában, amennyiből kielégítően megélhet, de nem válik feltűnően gazdaggá. Minthogy a királyok sem otthon étkeznek, nyilvános sátrat jelölt ki számukra, és megtiszteltetésük jeléül két adag ételt kapnak, de nem azért, hogy kétszer annyit egyenek, mint a többiek, hanem azért, hogy ebből meg tudják kínálni azt, akit arra érdemesnek tartanak. Mindkét királyt fölhatalmazta arra, hogy két-két asztaltársat válasszon magának, akiket Pythiosoknak neveznek. Arra is felhatalmazta a királyokat, hogy minden anyakoca szaporulatából egy malacot megtarthassanak, hogy sohase maradjanak áldozati állatok szűkében, ha az istenektől tanácsot akarnak kérni valamilyen ügyben.
    A király háza mellett van egy tó, amely bőségesen ellátja vízzel. Hogy ez mennyire, és milyen sokféle szempontból hasznos, azt azok tudják leginkább fölmérni, akiknek nincs víztárolójuk. Ha a király megjelenik, mindenki föláll, csak az ephorosok maradnak ülve hivatali székükön. Minden hónapban esküt tesznek egymásnak, az ephorosok az állam, a királyok saját maguk nevében. A király esküje úgy szól, hogy az állam törvényei alapján fog uralkodni, az államé pedig úgy, hogy ha a király tartja magát az esküjéhez, uralmát változatlan formában megőrzik.
    A király életében ezekben a megtiszteltetésekben részesül otthon, vagyis alig többen, mint az egyszerű polgárok. Lykurgos ugyanis nem akarta, hogy a királyokban zsarnoki gondolatok támadjanak, de azt sem, hogy a polgárok féljenek hatalmuktól. Ha viszont meghal a király, Lykurgos törvényei olyan módon adnak neki végtisztességet, mintha nem embereket, hanem félisteneket tisztelnének a lakedaimóni királyok személyében.

- vissza -