A legcsodásabb dolog ifjúkoromban ekképp esett. Szíriában, Damaszkuszban voltam,
ott tanultam. Egy napon ott üldögéltem épp, mikor odajön egy mamlúk Damaszkusz
helytartójának házanépéből és így szól:
-Uram hivat!
Csatlakoztam hozzá, és elmentem vele a helytartóhoz. Amikor beléptem a csarnok
közepén egy aranylemezekkel borított borókafenyő heverőt pillantottam meg, valaki
azon feküdt, egy beteg; egy szépséges ifjú, akinél szebbet elképzelni sem lehet.
Leültem a fejéhez és gyógyszert rendeltem neki. Szemével intett nekem, mire
így szóltam:
-Ó, uram, nyújtsd ide a kezed, jobbulásodért!
A bal kezét nyújtotta nekem, s ezen módfelett elcsodálkoztam.
"Ilyen bájos ifjú - gondoltam -, jó házból való, s illemtudása fogyatékos!
Ez furcsa!" Megtapintottam a csuklóját és receptet írtam neki. Ezután tíz
napon át látogattam, mígnem felépült, elment a fürdőbe és megfürdött. A helytartó
szép köntöst ajándékozott nekem, és kinevezett a damaszkuszi ispotály fejének.
Amikor elmentem az ifjúval a fürdőbe, amelyet teljesen kiürítettek számára,
a szolgák bejöttek vele, hogy kivigyek a ruháit a fürdő belső terméből, s ahogy
meztelenre vetkőzött, láttam, hogy a jobb keze hiányzik; röviddel az előtt vághattak
le, az volt az oka gyengélkedésének. Ezt látva elképedtem és igen elszomorodtam
miatta. Ahogy megnéztem a testét, korbácsütések nyomait fedeztem fel rajta,
amiket balzsamokkal kenegettek. Elszorult a szívem emiatt és ez kiült az arcomra.
Az ifjú ram nézett és megértette lelkem állapotát. Így szólt hozzám:
- Ó, korunk orvostudora, ne csodálkozz rajtam, majd elmesélem neked történetemet,
mihelyt távozunk a fürdőből.
Elhagyván a fürdőt a házba tértünk, ettünk és pihentünk. Az ifjú így szólt hozzám:
- Nem akarnál elidőzni velem a szobában?
- De igen - mondtam. Erre parancsot adott a szolgáknak, hogy vigyenek föl terítékeket,
süssenek hurkát és hozzanak gyümölcsöt. A szolgák hozták a gyümölcsöt, ettünk
belőle, ő a bal kezével evett. Így szóltam hozzá:
- Mondd el nekem a történetedet!
Az ifjú így beszélt:
- Ó, korunk bölcse, halld hát, mi esett meg velem! Tudd meg, hogy Moszulból
származom. Atyámnak atyja elhalálozott s tíz fiúgyermek maradt utána, közöttük
atyám, ó bölcs, ki a legidősebb volt. Mindnyájan fölcseperedtek, megházasodtak.
Atyám engem nemzett, testvéröccsei közül azonban egyiknek sem lett fiúgyermeke.
Növekedtem nagybátyáim körében, akik módfelett örvendeztek nekem. Amikor felserdültem,
s férfikorba léptem, egy napon Moszul mecsetjében voltam, pénteki nap volt,
atyám is velünk volt. Elimádkoztuk a pénteki imát, s a nép már elszéledt, de
atyám és nagybátyáim ott maradtak és beszélgettek az országok csodáiról, városok
nevezetességeiről. Közben Kairó is szóba került, s nagybátyáim mondogattak,
hogy az utazók szerint nincs a föld kerekén szebb Kairónál s a Nílusnál. Meghallván
ezt a beszédet, vágyakozni kezdtem Kairóba. Atyám meg azt mondta:
- Aki nem látta Kairót, nem látta a világot! Arany a homokja, varázs a Nílusa,
hurik a lányai, paloták házai, levegője lágy, betölti illattár. Hogy is ne lenne
így, hisz ő maga világ! Allahra, milyen remekül szólt a költő:
Egyiptomot itt kell hagyni hát? Mindezt a szépet?
Vajon hol találok ily csodás gyönyörűséget?
Szűk utcák között másutt az ember fuldokol csak,
de itt tiszta léggel töltekezhet mind a lélek!
E szépséges ország itt az édenkertre formáz,
ahol párna és szőnyeg terül, amerre lépkedsz,
olyan táj, ahol örvendhet együtt a szem és szív,
ahol tiszta és bűnös örökké vígan élhet,
a drága barátokat az érdem itt összehozza,
a kies kertek árnyán felhevült eszmét cserélnek.
Egyiptom lakói, jaj, ha elküld innen Allah,
a szívem visszahúz mindig, s törekszem majd felétek;
Zefírnek ne említsétek országtok nevét sem,
az ottani kertek illatát ellopja, félek. 1
Azután azt mondta atyám:
- Ha meglátnátok kertjeit estébe hajló délután, mikor árnyak borulnak rájuk,
csodás tüneménynek lennétek szemtanúi, megbabonáznák azok a ti szíveteket.
Így szólt, majd ecsetelgették Kairót és a Nílust. Aztán abbahagytak, de az elmémet
fogva tartotta mindaz, amit végighallgattam Kairó különleges csodáiról. Abbahagyták
a beszélgetést, és ki-ki hazatért, de az én szememre nem jött álom azon az éjjelen
Kairó iránti sóvárgásomban, s attól fogva nem volt íze sem ételnek, sem italnak
számomra. Röviddel azután nagybátyáim Kairóba készülődtek. Addig sírtam atyámnak,
míg végül ellátott különféle árukkal és elbocsátott velük, de meghagyta nekik:
- Ne engedjetek, hogy elmenjen Kairóba, hagyjátok Damaszkuszban, hogy ott adja
el áruit!
Útra keltünk Moszulból, s utaztunk, míg Aleppóba nem értünk. Néhány napot ott
időztünk, majd folytattuk utunkat
1at-tavíl versmértékben
Damaszkusz felé. Meglátva a várost, fáival, folyóival, gyümölcseivel, madaraival
olybá tűnt szemünkben, mint maga a Paradicsom, ezerféle gyümölccsel dúsan. Megszálltunk
egy szerájban és nagybátyáim kereskedésbe fogtak, adtak, vettek, eladták az
én áruimat is. Minden dirhem ötöt hozott nyereségbe, s én örvendeztem módfelett.
Aztán nagybátyáim otthagytak, felkerekedtek Kairó felé. Ott maradtam egy gyönyörűségesen
berendezett lakosztályban, melynek leírására képtelen a szó; bére havonta két
dinár volt. Ott időztem, ettem, ittam, elvertem pénzem nagy részét. Egyik nap
ott ültem lakom ajtajában, s egyszer csak egy lány jött arra olyan káprázatos
öltözékben, hogy annál szebbet nem látott még szemem. Rákacsintottam, s ő nem
sokat tétovázott, bekerült az ajtón. Amint belépett, utánamentem, és magunkra
zártam az ajtót. Felvonta fátylát arcáról, s letette köntösét; megmutatkozott
előttem ragyogó szépségében, és gyökeret vert szívemben a szerelem. Fogtam és
készítettem neki egy tálat a legpompásabb ételekkel, gyümölcsökkel és minden
egyébbel, amit szem és száj kívánhatott. Behoztam, nekiláttunk, ettünk és mulattunk,
majd ittunk, míg meg nem mámorosodtunk. Akkor lefeküdtünk, és a legszebb éjszakát
töltöttem vele. Reggel tíz dinárt adtam neki, mire elkomorult, összevonta szemöldökét
haragjában, s így szólt hozzam:
- Pfúj, ti moszuliak! Tán azt hiszed, hogy a pénzedre áhítozom?
Azzal elővett tizenöt dinárt az inge zsebéből, lerakta elém és így szólt:
- Allahra, ha el nem veszed, többé nem jövök el hozzád!
Erre elfogadtam. Azután azt mondta nekem:
- Kedvesem, várj három nap múlva, napnyugta után nálad leszek! Ezen a pénzen
keríts a tegnapihoz hasonló lakomát.
Búcsút vett tőlem és távozott; egész lelkemet magával vitte. A három nap elteltével
megjelent hímes brokátban, ékszerei és ruházata még pazarabb volt, mint első
alkalommal. Már érkezése előtt elkészítettem a lakomát, ettünk, ittunk és együtt
háltunk, mint előzőleg. Reggel adott nekem tizenöt dinárt, és megígérte, hogy
három nap múlva újra eljön. Előkészítettem neki a lakomát, és a harmadik napon
megjelent. még pompásabb kelmékbe öltözötten, mint először és másodszor.
- Ó uram, nem vagyok-e szép? - kérdezte.
- Allahra, de mennyire - mondtam.
Azután így szólt:
- Megengednéd-e, hogy elhozzak magammal egy lányt, aki még szebb és ifjabb nálam,
hogy velünk szórakozzon, megvidámítsd, hadd derüljön fel szíve, minthogy régóta
bánat nyomja. Megkért, hadd ruccanhasson ki velem, hogy együtt töltsük az éjszakát.
- Allahra, legyen - mondtam, mikor meghallgattam szavait. Azután megrészegedtünk,
majd együtt háltunk. Reggel elővett tizenöt dinárt és így szólt:
- Még bőségesebb lakomát csapj a leányzó kedvéért, aki velem jön majd!
Azzal elment. A negyedik napon előkészítettem neki a lakomát szokás szerint,
s napnyugta után meg is jelent, s vele jött egy női személy köntösbe burkolózva.
Beléptek és leültek. Amint megláttam a lányt, e verset szavaltam:
Üdítő e vidám csevegés,
ha nem néz szigorúan az ítész.
Szerelem, mámor és vigalom
hol e három ül, ott fut az ész.
Lenge köntösű ág lehajol,
telihold puha leple igéz,
üde rózsa az arcokon itt,
a szemeknek a nárcisz a méz.
Derűs élet ez, így szeretem,
csak a borral, a társsal egész.2
A lány örült, gyertyát gyújtott, s én derűs örömmel fogadtam őket. Kissé könnyítettek
öltözékükön, s az új lány fölfedte arcát; olyan volt, mint a legteljesebb telihold,
nem láttam soha szebbet nála. Fölkeltem és ételt, italt szolgáltam föl nekik.
Ettünk, ittunk, én saját kezemmel etettem az új lányt, töltögettem neki a serleget
és ittam vele. Az első lányt titkon féltékenység emésztette, de fennhangon így
szólt:
- Allahra, nemde ez a lány édesebb nálam?
- Allahra, úgy van - mondtam. Ő erre így szólt:
- Arra gondoltam, hogy hálj ővele!
- Fejemre és szememre! - mondtam. Erre fogta magát, megágyazott nekünk, s én
a lányhoz léptem és véle háltam reggelig. Amint fölneszeltem, éreztem, hogy
merő lucsok vagyok,
2al-mutadárik versmértékben
gondoltam, tán megizzadtam. Fölültem, hogy felébresszem a lányt, megráztam a
vállát, s amint fölemeltem fejét a párnáról eszemet vesztve ordítottam fel,
mondván:
- Ó, kegyes oltalmazó, oltalmazz, meg!
Láttam, hogy meggyilkolták. Talpra ugrottam, a világ elfeketült szemem előtt.
Kerestem régi barátnőmet, de nem találtam. Megértettem, hogy ő gyilkolta meg
a lányt féltékenységből. "Nincs erő és hatalom, csak a fenséges és magasságos
Allahnál! Most mitévő legyek?" - gondoltam. Egy ideig tépelődtem, aztán
levetettem ruhámat, a terem közepén ástam egy gödröt, fogtam a lányt és ékszereivel
együtt a gödörbe tettem, visszaraktam rá a földet, majd a márványlapokat. Azután
megmosakodtam, tiszta ruhába öltöztem, magamhoz vettem maradék pénzemet, kimentem
a házból és bezártam. Elmentem a tulajdonoshoz lelkemet megerősítve, kifizettem
neki egy évi bért és így szóltam:
- Elutazom a nagybátyáimhoz Kairóba.
El is utaztam, fölkerestem nagybátyáimat. Azok nagy örvendezéssel fogadtak,
már éppen végére jártak áruik eladásának. Később megkérdezték tőlem:
- Mi okból jöttél ide?
Én azt feleltem, hogy vágyódtam már utánuk. Nem árultam el nekik, hogy van még
némi pénzem, s velük maradtam egy évig. Gyönyörködtem Kairóban, a Nílusban,
hozzá-hozzányúltam maradék pénzemhez, költöttem belőle ételre, italra. Amikor
közeledett nagybátyáim elutazásának ideje, elszöktem és elrejtőztem előlük.
Kutattak utánam, de mivel nem hallottak hírt felőlem, azt gondolták, hogy visszamentem
Damaszkuszba, és útra keltek nélkülem. Akkor előjöttem és három évig időztem
Kairóban, úgyhogy semmi sem maradt a pénzemből. Közben azonban minden évben
elküldtem a damaszkuszi tulajdonosnak a házbért. A három év leteltével szorongatott
a tudat, hogy már csupán egyévi bérre futja a pénzemből. Fölkerekedtem és elutaztam
Damaszkuszba. Megtértem a házba; a tulajdonos örömmel fogadott. A helyiségeket
bezárva találtam, ahogy voltak. Kinyitottam őket, előszedegettem a holmikat;
s az ágy alatt, ahol azon az éjszakán a meggyilkolt lánnyal aludtam, találtam
egy arany nyakéket drágakövekkel kirakva. Fölvettem, letörölgettem róla a meggyilkolt
lány vérét, nézegettem és könnyeztem fölötte egy darabig. Azután két napig ott
maradtam, majd a harmadik napon elmentem a fürdőbe, ruhát váltottam. Teljesen
pénztelen lévén egy napon a piacon kószálva megkísértett a sátán, s végzetemet
betöltendő, vettem a drágakő nyakéket, elvittem a piacra és átadtam az alkusznak.
Az leültetett a tulajdonos háza mellé, amíg megéled a piac. Közben fogta a nyakéket
és titkon, az én tudtom nélkül eladásra kínálta; kétezer dinárra értékelték.
Ő azonban visszatérvén hozzám így szólt:
- A nyaklánc rézből van, frank stílusú ötvösmunka, ezer dirhemet ér.
- Jól van - mondtam. - Egy lánynak csináltattuk ezt tréfából, aztán a feleségemre
szállt, s most el akarjuk adni. Eredj és vedd fel érte az ezer dirhemet!
Felvirradt a hajnal Sahrazádra, s elhalt ajkán az engedelmes szó.
Mikoron eljött a huszonkilencedik éjszaka, így folytatta:
Hallottam, ó, boldogságos király, hogy az ifjú azt mondta az alkusznak: "Vedd
fel az ezer dirhemet!" Meghallván ezt az alkusz, megtudta, hogy valami
van az ifjú füle mögött. Elment a piac felügyelőjéhez és átadta neki a nyakéket,
az pedig elment a válíhoz és így szólt:
- Ezt a nyakéket tőlem rabolták el s megtaláltuk a tolvaját, kereskedőifjú módjára
van öltözve.
Azon vettem észre magam - mesélte az ifjú -, hogy körülvették az őrök, megfogtak
és a válí elé hurcoltak. A válí kikérdezett a nyaklánc felől. Ugyanazt mondtam
neki, amit az alkusznak.
A valí felnevetett, s így szólt:
- Ez nem igaz!
Arra eszméltem, hogy meztelenre vetkőztettek, és máris záporoztak oldalamra
a korbácsütések. Az égető ütések alatt felkiáltottam: "Loptam!" Ekképp
gondolkodtam: "Jobb, ha azt mondom, hogy elloptam, mint ha azt, hogy a
tulajdonosát meggyilkolták nálam, mert akkor megölnek miatta." Írásba foglalták
hát, hogy elloptam a nyakéket, s levágták a kezem, majd forró olajba mártották
a csonkot. Ájulásba estem. Megitattak borral, arra magamhoz tértem, magamhoz
vettem a kezemet és visszatértem a házhoz. A tulajdonos így szólt hozzám:
- Minthogy ez esett veled, el kell hagynod a házat! Keress magadnak más helyet,
hisz tolvajlás vádja van rajtad!
- Így szóltam hozzá:
- Légy türelemmel két-három napig, amíg másik helyet keresek magamnak.
A tulajdonos beleegyezett, elment és békén hagyott. Ott maradtam ülve, és sírtam.
Így szóltam magamban: "Hogy térjek vissza enyéimhez levágott kézzel? Ők
nem tudják, hogy ártatlan vagyok! Csak Allah tehet valamit érettem!" És
zokogtam hevesen. Ahogy a tulajdonos elment, sötét bánat telepedett rám, s két
napon át emésztődtem. A harmadik napon arra eszméltem föl, hogy jön a tulajdonos
néhány őrrel és a piacfelügyelővel, aki bevádolt, hogy elloptam a nyakéket.
Kimentem hozzájuk és megkérdeztem, hogy mit akarnak. Nem teketóriáztak, megbilincseltek,
láncot vetettek a nyakamba, majd így szóltak:
- A nyakék, ami nálad volt, Damaszkusz kormányzójának és vezérének tulajdona.
Már három éve, hogy eltűnt a leányával együtt.
Elállt a szívverésem e szavak hallatára, s így szóltam magamban: "Oda van
a lelked, nincs menekvés! Allahra, nincs más mód, elmondom a kormányzónak a
történetemet, s ha úgy tetszik neki, megöl, ha úgy tetszik: megbocsát."
Amint megérkeztünk a kormányzóhoz, maga elé állíttatott. Rám nézett fürkésző
pillantással, majd ekképp szólt a jelenlévőkhöz:
- Miért vágtátok le a kezét, hisz ez a szerencsétlen férfiú vétlen? Jogtalanságot
követtetek el vele szemben, amikor kezét levágtátok!
Amint eme beszédet meghallottam, megbátorodtam szívemben, lelkem megenyhült,
s így szóltam:
- Allahra, uram, nem vagyok én tolvaj! Megvádoltak engem ezzel a súlyos váddal,
s megkorbácsoltak a piac kellős közepén. Rákényszerítettek, hogy beismerjem
a vétket, s hazug vallomást tettem magam ellen, elismertem a lopást, holott
ártatlan vagyok benne!
A helytartó így szólt:
- Vigasztalódj!
Azután parancsot adott, hogy a piacfelügyelőt vessék tömlöcbe és így szólt hozzá:
- Megadod ennek az ifjúnak a keze vérdíját, vagy felakasztatlak és elveszem
összes vagyonodat!
Azután előkiáltotta az őrparancsnokokat, azok megragadták és elvonszolták. Ott
maradtam a kormányzóval. Engedélyével levették nyakamról a láncot és kioldozták
béklyóimat. A kormányzó rám nézett és így szólt:
- Ó, fiam, szólj igazat, mondd el, hogy került hozzád ez a nyakék!
Majd e sorokat idézte:
Jobb mindenütt igazat beszélni, bárha lehet,
hogy nyílt beszédért tüzes neheztelés fenyeget. I
Így szóltam:
- Ó, nagyuram, elmondom néked az igazat!
Aztán elmeséltem neki úgy, ahogy esett dolgom az első lánnyal, hogyan hozta
el hozzám a másodikat és hogyan ölte meg féltékenységéből; elmondtam rendre
az egész történetet. Végighallgatva beszédemet, megrázta a fejét, jobb kezével
belecsapott a balba, majd kendőjét arca elé emelte és sírt hosszasan. Azután
eme verset idézte:
Világunk, ahogy látom, ravasz, gonosz és ledér,
s lakóját halálos kór apasztja, amíg csak él.
Barátoknak elválást jelent a találkozás,
a kevés, kit az elválás nem épp halálosan ér.2
Aztán hozzám lépett és így szólt:
- Tudd meg, ó fiam, hogy az idősebbik lány is az én lányom, kit igen kemény
kézzel fogtam. Amint fölserdült, elküldtem Kairóba, ott férjhez ment nagybátyja
fiához. Az meghalt, s ő visszatért hozzám, de már megfertőztetett Kairó ifjaitól.
Négy ízben ment el hozzád, majd elvitte testvérhúgát. Ők ketten édestestvérek,
s szerették egymást erősen. Amikor a nagyobbikkal ama dolgok estek, elárulta
titkát testvérhúgának, s az megkérte, hogy véle mehessen. Azután a nagyobbik
egyedül tért vissza. Amikor kérdeztem testvére felől, csak siratta. Anyjának
fülem hallatára elmondta titkon, mi történt, s hogy megölte húgát. Sírt, zokogott,
egyre ezt hajtogatta: "Siratni fogom, amíg csak élek!" Hát ekképp
volt. Gondolkodj el azon, fiam, ami történt, s arra kérlek, ne ellenkezz velem
abban, amit mondok. Én megházasítalak a legkisebb lányommal - az nem az ő édestestvérük,
és szűz még -, nem kérek tőled jegypénzt, adok neked járadékot az enyémből s
itt maradsz nálam mint édesfiam.
*1al-baszít versmértékben
*2at-tavíl versmértékben
- vissza -