Szűkebb értelemben bűnbánatnak nevezzük azt a fájdalmat, amelyet lelkületünk
Érez a vétségek fölött, tehát a kihágásunk miatti bánatot. E bűnbánatból az
Isten iránti szeretetből fakad, s így gyümölcsöző, hol olyan korból származik,
amelyet nem akarunk elszenvedni, amint ez a kárhozottak bűnbánatának esetében
van, akikről ez van írva: "Ezt látván, megháborodnak iszonyú félelemmel,
és csodálkoznak a véletlen szabadulás hirtelenségén, mondván magukban bánkódva
s a lélek szorongatása miatt fohászkodva: Ezek azok, kiket valaha nevetségesnek
tartottunk" stb. Azt is olvassuk, hogy Judás bűnbánatot érzett az Úr elárulása
miatt. Úgy hisszük, ennek oka sem annyira bűnének fájlalása volt, mint saját
hitványságának tudata, mert úgy érezte, hogy mindenki elítéli őt. (Ha ugyanis
egy pénzzel vagy más egyébbel megvesztegetett ember elbukik, senki sem veti
meg jobban ezt az árulót, mint az, aki megfizette, és senki sem bízik benne
kevésbé, mint ő, aki tapasztalatból ismeri a hűtlenséget.) S nap mint nap latjuk,
hogy számos haldokló keserves sóhajok közepette bánja gaztetteit, de nem annyira
az általuk megsértett Isten iránti szeretetből vagy bűneik gyűlöletéből, mint
a rájuk váró büntetéstől való félelmükben teszik ezt. Az ilyen emberek tehát
ekkor is méltánytalanok, hiszen nem vétkük méltánytalansága a visszatetsző számukra,
hanem a küszöbön álló - és jogos - büntetéstől félnek; kevésbé gyűlölik tetteiket
azok rossz voltáért, mint amennyire a jogos isteni büntetéstől rettegnek, jobban
gyűlölve a méltányosságot, mint a méltánytalanságot. Ezek az emberek, bár buzdították
őket a gonoszságukból való megtérésre, mindvégig elvakultak maradtak, s Isten
igazságossága végül "ráhagyta őket romlott értelmükre", vakságuk miatt
elűzetnek a szeme elől, s így nem ismerhetik az üdvös bűnbánatot, s nem tudják,
hogyan adhatnának elégtételt.
Naponta sok olyan haldoklót látunk, aki jajgatva vádolja magát uzsorával, rablással,
a szegények sanyargatásával vagy egyéb jogtalansággal, s kéri a pap tanácsát
a jóvátételt illetően. De amikor, ahogy illik, az első tanács úgy szól, hogy
adják el összes javaikat, és fizessék vissza áldozataiknak mindazt, amit tőlük
elraboltak, Ágoston szavainak megfelelően - "Ha valaki vissza tudna adni
a mástól elvett javakat, de nem teszi, csak színleli a bűnbánatot." -,
az erre adott válasszal rögtön elárulják, hogy bűnbánatuk komolytalan. "Hogy
fog megélni házam népe?" kérdezik. "Mit hagynék így feleségemre, gyermekeimre?
Hogyan tudják majd fenntartani magukat?" Főként az ilyeneknek szól az Úr
intése: "Esztelen! Az éjjel számon kérik tőled lelkedet, amiket tehát szereztél,
ide lesznek?" Ó de szerencsétlen vagy, bárki légy is, sőt a szerencsétlenek
legszerencsétlenebbike, az ostobák legostobábbja, hát nem a magad üdvösségéről
gondoskodol, hanem mások számára gyűjtesz kincseket? Hogy merészeled Istent
- aki előtt hamarosan meg kell jelenned, hogy ítéletet mondjon fölötted, melytől
reszkethetsz - megsérteni azért, hogy tessél rokonaidnak, akiket a szegényektől
elrabolt pénzzel teszel gazdaggá? Ki ne kacagna rajtad, hallván, hogy abban
bízol, mások jobbak lesznek hozzád, mint te magadhoz? Azoktól az alamizsnáktól
vársz segítséget, amelyeket örököseid fognak osztogatni, ám a méltánytalanságban
is örököseid lesznek, hiszen másoktól harácsolt javakat hagysz rájuk. Elrabolod
a szegények életét, megfosztva őket attól, amivel létüket fenntarthatnák, s
személyükben magát Krisztust készülsz újra megölni, hiszen ő mondotta: "Amit
egynek a legkisebb atyámfia közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek."
Te, aki fonákul kegyes vagy a tieiddel, de kegyetlen önmagaddal és Istennel
szemben, mit várhatsz így az igaz bírótól, aki elé, ha tetszik, ha nem odakerülsz,
s aki nemcsak rablásaidat kéri számon, hanem még haszontalan fecsegéseidet is?
Hogy milyen szigorú a megtorlásban, azt már az első emberek büntetése is mutatja.
Ádám csak egyszer vétkezett, s a mi bűneinkkel összehasonlítva az övé - ahogy
Szent Jeromos mondja - igen enyhe volt. Nem nyomott el senkit erőszakkal és
nem rabolta el a másét, csupán megkóstolt egy gyümölcsöt, ami nem volt jóvátehetetlen.
E csekély kihágás alkalmát fölhasználva - amely büntetése által kihat Ádám minden
leszármazottjára - akarta az Úr megmutatni, milyen büntetés vár a súlyosabb
vétkekre. Annak a gazdagnak a példája, akiről az Úr elmondja, hogy a pokolba
került, meg csak nem is azért, mert elrabolta mások javait, hanem csupán azért,
mert abból amit jogosan birtokolt, nem adott a szegény Lázárnak, világosan mutatja,
milyen büntetés vár azokra, akik elragadjak mások tulajdonát, hiszen ő csak
azért ítéltetett el s temettetett el a pokolban, mert nem adakozott a saját
javaiból. Emléked veled együtt száll a sírba, s alig hogy fölszáradnak a temetéseden
részt vevők könnyei - s ahogy Apollóniosz rhétor mondja, "mi sem szárad
föl hamarabb, mint a könny" - feleséged máris új házasságra készül, hogy
egy új férj kénye-kedvének szolgáltassa ki az általad összerabolt örökséget.
Szinte meg el sem vitték holttestedet az ágyból, ő azt már más számára melegíti.
S míg ők a gyönyört élvezik, te boldogtalan, megismered a gyehenna tüzét. S
gyermekeidtől sem várhatsz jobbat. De ha megkérdezzük őket, miért feledkeznek
el rólad, miért nem járnak közben alamizsnáikkal az érdekedben, úgy látszik,
találhatnak maguknak mentséget. "Ha ő nem volt jóindulatú önmagához",
mondják majd, "micsoda ostobaság volt azt hinnie, hogy mások majd kegyesek
lesznek iránta, s rájuk bíznia lelki üdvösségét, amellyel pedig magának kellett
volna leginkább törődnie. Kiről hitte, hogy nagyobb jóindulattal lesz hozzá,
mint ő saját magával szemben. Ha ő kegyetlen volt magához, kitől remél irgalmat?"
Végül fösvénységedre fognak hivatkozni, mentségül, mondván: "Jól tudjuk,
hogy amit ránk hagyott, nem elegendő arra, hogy adakozzunk belőle." Ezt
hallván mindenki nevetni fog, és joggal. Ám az a szerencsétlen, aki e világban
könnyeket okozott a szegényeknek, a túlvilágon mindörökké sírni fog. Némelyek,
leplezve mulasztásukat az emberek - de nem Isten - előtt, "mentegetvén
mentegetik bűneiket", mondván, hogy az általuk kifosztottak száma oly nagy,
hogy nem ismerhetik föl és találhatják meg valamennyit. De mivel nem is fordítanak
semmi gondot erre, alkalmazni lehet rájuk az Apostol ítéletét: Aki pedig ezt
nem ismeri el, őt sem fogják elismerni." Ha nem találják meg - hisz nem
is keresik - áldozataikat, őket magukat viszont megtalálja az Úr keze, akit
megvetettek. Ahogy írva van: "A te jobbod találja meg mind, akik téged
gyűlölnek." S az idézett próféta, rettegések közepette, s hiába keresve
menedéket, így kiált föl: "Hova menjek a te lelked elől? És hova fussak
színed elől? Ha felmegyek az égbe, te ott vagy; ha leszállok a pokolba, jelen
vagy." S mivel gyakran a pap kapzsisága sem kisebb, mint a népé (azért
mondja a próféta, hogy "úgy jár majd a pap is, mint a nép"), sok haldoklót
megtéveszt a papok pénzsóvársága, akik hamis biztonságot ígérnek nekik, azzal
a feltétellel, hogy e haldoklók átadják javaikat áldozat céljából, azaz mise
felajánlására tett adományként, amit ingyen sohasem érhetnének el. Tudjuk, hogy
ennél az üzletnél megszabott árak vannak: egy mise egy dénárba kerül, harminc
mise és zsolozsma öt solidusba, egy egész évre pedig hatvanat kel fizetni. E
papok nem azt tanácsolják, a haldoklóknak, hogy szolgáltassák vissza a rablott
javakat, hanem azt, hogy ajánlják föl ezeket áldozatul, ellentétben azzal, ami
írva van: "Aki áldozatot tesz a szegények vagyonából, olyan, mint aki atyja
színe előtt öli meg fiat." Mert az atyának jobban fáj, ha fiat a szeme
láttára ölik meg, mint ha nem látja. S némiképp egy fiú föláldozására hasonlít,
ha a szegények megélhetéséhez szükséges javakat áldozat céljára ajánljak föl.
Az igazság jobban kedveli az irgalmasságot, mint az áldozatot: "Elmenvén
pedig, tanuljátok meg, mit tesz az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot."
A rabbis gyümölcseit megtartani pedig még rosszabb, mint elmulasztani az irgalmasság
gyakorlását; nagyobb bűn elvenni a szegényektől, ami az övék, mint nem osztani
meg velük a magunkét, ahogy föntebb mondottuk, a gazdag ember elkárhozásával
kapcsolatban.
- vissza -