Azt beszéli a könyv, hogy Galahad - minekutána kimentette Percivale-t ama húsz
lovag hatalmából - nekivágott egy hatalmas erdőségnek, melyben sok napon keresztül
bolyongott; és sok kalandon esett át, becsülettel helytállván mindenkor; ám
a könyv magukat a kalandokat nem meséli el töviről hegyire. Galahad aztán egy
napon kijutott a tenger partjára, s történetesen egy kastély mellett haladt
el, hol csudálatos lovagharcot vívtak; mert a kastély ellen küzdő bajnokok oly
jól viaskodtak, hogy fölébe kerekedtek a kastély pártján levőknek, bár jó lovagok
voltak azok is. Mikor Galahad látta a kastély vitézeinek nagy szorongattatását,
s hogy már a kapuban vágják le őket, elvégezte magában, hogy segít rajtuk; előreszegezte
hát lándzsáját, s megöklelte a legelsőt, ki földre is zuhant, ám Galahad lándzsája
is szilánkokra tört. Ekkor aztán kardot rántott, S ott viaskodott, hol legsűrűbb
volt a tolongás, s olyan csudálatosan forgatta a fegyvert, hogy őt bámulták
mindenek.
Történt pedig, hogy Gawaine és Marisi Sir Ector is ott harcolt a kastély elleni
párton; ám mihelyt észbe vették a vörös kereszttel megírt fehér pajzsot, így
figyelmeztette egyik a másikat: ,,Ímhol jő Galahad, a főfő herceg és derek lovag;
az is bolond, aki elébe megy, hogy megvívjon vele." Ám Galahad véletlen
folytán szembekerült Gawaine-nel, s oly hatalmasan fejbe sújtotta, hogy behasította
ellenfele sisakját, s átvágta a fejvédő vasat, egészen a koponyacsontig, mitől
Gawaine a földre hanyatlott. A csapás pedig oly hatalmas volt, hogy a földig
siklott s még a ló vállát is végighasította. Mikor Sir Ector megpillantotta
a földre bukó Gawaine-t, maga oldalvást félre húzódott, mert nem vélte bölcs
dolognak szembeszállnia Galahaddel, már csak puszta szeretetből sem, hiszen
nagybátyja volt az ifjúnak.
Így hát Galahad nagy vitézül visszavetette a kastély ellen harcoló valamennyi
lovagot. S ekkor a kastély lovagjai is előtörtek, s megüldözték a hátrálókat.
Mikor Galahad látta, hogy a kintiek nem fordulnak többé vissza, maga lopva s
titkon eltávozott, hogy senki ne tudhassa, merre ment. ,,Fejemre mondom - szólt
Gawaine Ectorhoz -, beteljesedett Launcelot jövendölése, ki azt mondta, hogy
ama kőbe fogott kardtól olyan sebet kapok, melyet a világ legjobb kastélyáért
sem vennék magamra, s lám, most mindez teljesedésbe ment, inert soha meg lovag
kezéből ilyen csapás nem ért." ,,Uram - mondta Ector -, azt állítom, hogy
a te Grál-keresésednek ezzel vége szakadt." ,,A tiédnek még nem - adta
vissza a szót Gawaine. - De az enyémnek befellegzett. Nem keresem tovább ama
szent edényt." Gawaine-t aztán becipeltek a kastélyba, hol leoldozták páncélját,
puha ágyba fektettek, s a seborvos úgy találta, hogy megélhet s meg is épülhet
egy hónap alatt. Így hát együtt maradt a két lovag ,mert Ector sem akart tovább
kóborolni, míg Gawaine föl nem épült sebéből.
Galahad pedig, a jó lovag, addig haladt, míg éjszakára Carbonek kastélya alá
nem érkezett; s úgy hozta a véletlen, hogy egy remete kunyhójában lelt éji szállást.
Örült is a szent ember, mikor látta, hogy egy kóbor lovag jő hozzá. Minekutána
nyugovóra tértek volna, egy hölgy érkezett, s bezörgetvén az ajtón, Galahad
után tudakozódott; a szent ember az ajtóhoz lépett, s kérdezte, hogy kit keres
a hölgy. Így szólt akkor a jövevény a remetéhez: ,,Sir Ulfin, komorna vagyok,
s a nálad megszállt lovaggal akarok szólani." Erre a remete felébresztette
Galahadet, s kérte, hogy keljen fel, s beszeljen a hölggyel, "…kin úgy
látom, nagy szüksége vagyon a te segítségedre". Galahad odament a hölgyhöz,
s tudakolta, mit kíván. ,,Galahad - mondta a hölgy -, azt akarom, hogy fegyverkezzél,
szállj nyeregbe, s kövess engem, mert három napon belül a legnagyobb kalandba
viszlek, valamit csak látott lovag." Galahad tüstént felöltötte fegyverzetét,
lóra szállt, Istennek ajánlotta a szent embert, a hölgyet pedig kérte, hogy
induljon, amerre jónak látja, s ő majd nyomon követi mindenhova.
Nyargalt akkor a hölgy, amennyire csak poroszka lova bírta, míg csak a tengerhez
nem érkezett, melyet Collibe-nek mondtak. Éjten-éjjel egy völgymélyi kastélyhoz
értek, melyet folyóvíz ölelt körül, s magas, erős falak öveztek. A hölgy belépett
a kastélyba Galahaddel, hol nagy örömmel fogadták a lovagot, mert a hölgy a
kastély úrnőjének komornája volt. Mikor a lovag leoldozta fegyvereit, így szólt
a leányzó: ,,Úrnőm, itt töltjük-é az egész éjszakát?" ,,Nem - felelte az
úrnő -, csak addig várunk, míg megvacsorál a lovag, s alszik rá egy sort."
Így hát Galahad elverte éhét, aludt egy keveset, míg a leányzó fel nem keltette,
s fel nem fegyverezte őt a fáklyavilágnál. S mikor már a szolgáló is, ő is nyeregben
ültek, a kastély úrnője egy nemes és szép apródot adott Galahad mellé; majd
kiindultak a kastélyból, s haladtak, míg a tenger morotvájához nem érkeztek;
a vízen hajóra leltek, a hajón pedig már ott volt Bors és Percivale, kik így
kiáltoztak a fedélzetről: ,,Sir Galahad, légy üdvöz, régóta várunk rád."
Mikor Galahad meghallotta a kiáltozást, megkérdezte tőlük, kifélék-mifelék volnának.
,,Lovag - mondta ekkor a vár úrnője -, hagyd itt a lovadat, én is itt hagyom
az enyémet." A nyerget, féket magukkal vitték, keresztet vetettek, s beszálltak
a hajóba. A két lovag pedig nagy örömmel fogadta őket, hiszen mind ismerték
egymást: Aztán feltámadt a szél, s a tengeren át egy csudálatos helyre sodorta
őket. Kisvártatva megvirradt. Ekkor Galahad lecsatolta sisakját és kardját,
s megkérdezte társait, honnét való légyen ez a szépséges hajó. ,,Bizony, te
magad is éppoly jól tudod, akárcsak mi: Isten kegyelméből." Aztán elbeszélték
egymásnak lovagpróbáikat s a nagy kísértéseket, melyeken átestek. ,,Bizony -
mondotta Galahad -, ti nagyobb hálával tartoztok Istennek, mert nagy veszedelmektől
szabadultatok meg; ha pedig nincs ez a hölgy, sohasem jutottam volna erre a
helyre; s azt sem véltem volna, hogy veletek akadok össze ebben a különös országban."
,,Hej, Galahad - sóhajtott fel Bors -, ha nemző apád, Launcelot is közöttünk
lenne, egy gondunkat se mondanánk, mert úgy vélem, akkor semminek se volnánk
híjával." ,,Nem lehetséges az, csak ha az Isten is úgy akarja" -felelte
Galahad.
Ekkor a hajó eltávolodott Logris földjétől, s valami csuda folytán két rettentően
nagy szirtfok közé jutott, hol semmiképpen ki nem köthettek, mert hatalmasan
örvénylett a víz; ám volt ott egy másik hajó, melyre veszedelem nélkül átszállhattak.
,,Szálljunk át - mondta a hölgy -, ott majd újabb kalandokat látunk, mert ez
Isten akarata." Átszállván pedig úgy találták, hogy a másik hajó is igen
gazdag, de egyetlen teremtett lélekre sem akadtak benne. Ám leltek a hajó végében
két szép írott levelet, melyek félelmetes és csudálatos szavakat mondtak: ,,Emberfia,
ki beszállsz ebbe a hajóba, ügyelj, hogy, szilárd bizalmad legyen Istenben,
mert én vagyok a Hit, óvakodj tehát a hajóba szállni, mert ha kudarcot vallasz,
én ugyan meg nem segítelek." Így szólott ekkor a hölgy: "Percivale,
tudod-é, ki vagyok ?" ,,Bizony, nem tudom" - felelte a lovag. ,,Tudjad,
hogy a te húgod vagyok, Pellinore király leánya - mondta. - S tudd meg azt is,
hogy téged szeretlek a legjobban az egész földkerekségen. Amiért is, ha nem
vagy tökéletes a Jézus Krisztus hitében, semmiképp se szállj be ama hajóba,
mert elpusztulsz általa. Mert bizony, oly tökéletes ez a hajó, hogy nem tűr
meg semmi vétket." Mikor Percivale megtudta, hogy a hölgy az ő tulajdon
húga, igen megörült magában, s így szólt: ,,Szép húgom, bizony, beszállok bátorsággal,
s ha hitetlen, rossz lovag vagyok, hadd pusztuljak csak el."
Galahad ekkor felfohászkodott, s beszállt ama másik hajóba, annakutána a hölgy,
annakutána Sir Bors, annakutána Sir Percivale. S mikor már belül kerültek volna,
oly szépséges és pompázatos volt a hajó belseje, hogy mind csak álmélkodtak
rajta. A hajó közepében egy szépséges ágy állott, s mikor Galahad odalépett,
egy selyemmel borított koronát talált rajta. Az ágyon lábtól egy pompás és szép
kard hevert, mely több araszra ki volt vonva hüvelyéből, s a kardon magán sokféle
díszítés tündökölt; a kardgomb drágakőből volt, mely minden elképzelhető színben
játszott, s minden színnek külön varázshatalma volt; a markolat két fele különböző
állat bordájából készült: az egyik egy Calidonban honos kígyóéból, melyet a
sátán kígyójának mondanak. A bordacsontjának pedig az a varázsereje, hogy amely
kéz megmarkolja, fáradhatatlanná és sebezhetetlenné leszen általa; a másik állat
egy kisebbfajta hal volt, mely az Eufrátes folyó vizében lakozik; ezt a halat
Ertanaxnak nevezik, csontjai pedig olyan tulajdonságúak, hogy ha ki megmarkolja,
erővel s akarattal telik általa, hogy soha el nem csügged; s eltávozik belőle
öröm s bánat, s csak avval törődik, ami éppen előtte van. Ám ezt a kardot soha
senki más meg nem ragadhatja, hanem csak egyvalaki, ki különb mindenkinél. "Isten
nevében, megkísértem megragadni" - mondta Petcivale. Rá is tette kezét,
de markába nem szoríthatta semmiképp. ,,Hitemre, kudarcot 'vallottam" -
látta be ekkor. Bors is rátette kezét a markolatra, de ő is kudarcot vallott.
Ekkor Galahad körülnézte a kardot, s írást talált rajta, mintha vér volna, s
így szólt amaz írás: ,,Lássuk, ki von ki engem hüvelyemből, mert annak a
legvitézebbnek kell lennie; ám ha kivonhatott., annak testét soha le nem győzhetik,
sem halálra nem sebezhetik." ,,Hitemre - mondta Galahad-, kihúznám
ezt a kardot a hüvelyből, de oly nagy a veszedelme, hogy nem merem kézzel illetni."
,,Tudd meg, lovag - mondta a hölgy -, hogy tilalmas dolog ezt a kardot bárki
másnak kivonnia, mert csak te vonhatod ki. Egy ízben Logris partjaihoz vetődött
ez a hajó, éppen mikor halálos háborúság dúlt Labor király között, ki a Sebhedett
Király nemző atyja volt, és a szaracén Hurlame király között; ki éppen akkoriban
keresztelkedett meg, s annakutána a világ egyik legderekabb férfiának tartották
mindenek. Történt pedig egy napon, hogy Labor király és Hurlame király megütközött
a tengerpart fövenyén, ahová ez a hajó vetődött; Hurlame királyt legyőzték,
embereit levágták, s ő maga is megfélemlett, hogy immár halnia kell; fölmenekült
hát a hajóra, s ott megtalálván ezt a kardot, kivonta, kilépett a hajóból, s
elől találta Labor királyt, ki azelőtt minden keresztény hivők közül a legnagyobb
hitű volt. Mikor pedig Hurlame király megpillantotta Labor királyt, kirántotta
ezt a kardot, s olyat sújtott ellenfele sisakjára, hogy lovastul földre döntötte
ellenfelét már az első csapásra. Mindez Logris földjén történt, ám ekkor pestis
dúlta fel, pusztulás söpörte végig mind a két királyságot. Mert attól fogva
sem gabona nem sarjadt, sem fű; nem termett gyümölcs, a vizekből kivesztek a
halak, amiért is azt a két országot a Pusztaság Földjeinek nevezik, s mindezt
amaz egyetlen, gyötrelmes kardcsapás miatt. Mikor Hurlame király észbe vette,
milyen jól hasít a kard, visszatért a hajóra, hogy hüvelyét is elhozza; be is
szállt a hajóba, s bedugta a kardot a hüvelybe. Ám ebben a szempillantásban
holtan roskadt össze az ágy lábánál. Így bizonyosodott meg, hogy senki a kardot
ki nem vonhatja, hogy meg ne csonkulna, el ne emésztődne általa. S ott hevert
a király, míg egy szűz be nem szállt a hajóba, s ki nem vetette őt, mert bizony,
senki más be nem merte tenni a lábát a szigorú tilalom miatt."
Aztán a hüvelyt nézték körül, mely mintha kígyó bőréből készült volna. S rajta
ezüst s arany betűkből feliratot olvashattak. A kard övedzője túlontúl szegényes
volt ahhoz, hogy egy ilyen pompás kardot függesszen; ám a felirat a következőképp
szólt: ,,Az, ki engem forgatni akar, bátrabb legyen mindenki másnál, s viseljen
oly vitézséggel, amilyen hozzám illik. Mert az, kinek testén függök, valameddig
ezen övedzővel vagyon felövezve, teste soha le nem győzhetik; ám soha senki
ne merészelje ezt az övedzőt rólam levennie, mert nem veheti azt le más keze,
hanem csak egy szűzé, ki maga királynak s királynénak leánya, s ki szűzen élt
mind egész élete hosszat testben és lélekben egyaránt; ha pedig szüzességét
megszegi., a leggyalázatosabb hallálal hal, mellyel asszonyszemély valaha is
lakolt." ,,Lovag - mondta Percivale Galahadnek -, fordíts egyet a kardon,
hadd lássuk, mi van a másik oldalán." Az az oldala pedig vörös volt a hüvelynek,
mint a vér, s rajta szénfekete betűk, amint az itt következik: "Az ki legjobban
magasztal engem, legnagyobb szükségében méltán fog gyalázni; az, kihez legjobbnak
kellene lennem, ahhoz a leggonoszabb leszek; s mindez egyazon időben esik meg."
,,Szép bátya - szólt a hölgy Percivale-hoz -, Jézus Krisztus kínszenvedése után
negyven esztendővel történhetett, hogy Nacien, Mordrains király sógora, több
mint kétheti utazás után a Mi Urunk rendelésére egy városba ért, egy szigetre
a napnyugati partvidéken, mely szigetet Turnande szigetének nevezték. Történt
pedig, hogy egy sziklahasadék mellett ráakadt erre a hajóra, benne az ágyra
s az ágyról a kardra, mint azt az imént mi is megtaláltuk. Őbenne pedig nem
volt elegendő merészség, hogy kivonja a kardot; nyolc napon át lakozott a hajóban,
kilencednapra hatalmas orkán kerekedett, mely elsodorta a hajót a szigettől
egy másik sziget sziklapartjára, hol megpillantotta a leghatalmasabb óriást,
melyet ember valaha is láthatott. Az óriás pedig tüstént nekirontott, hogy lesújtsa
őt; Nacien körülpillantott, de nem menekülhetett, s nem volt mivel védelmezze
magát. A kardhoz rohant tehát, s mikor megpillantotta a mezítlen penget, magasztalni
kezdte; ám mikor megsuhintotta, középütt kettétörött a kard. ,,Jaj nekem - kiáltott
fel Nacien -, amit legjobban magasztaltam, most méltán gyalázhatom a legjobban."
Azzal az agyra vetette a kard szilánkjait. Aztán fellépett a fedélzetre, hogy
megküzdjön az óriással, s meg is ölte ama szörnyet.
Győzelme után visszahúzódott a hajó belsejébe, a föltámadó szél pedig áthajtotta
a tengeren, hol véletlenségből egy másik hajóval találkozott; ama másik hajón
Mordrains király vitorlázott, kit egy boszorkány nagy-nagy kísértésbe vitt a
Veszedelmek Sziklájának öblében. Mikor megpillantották egymást, igen megörültek,
elbeszélték kalandjaikat, s Nacien azt is elbeszélte, hogyan hagyta cserben
őt ama kard a végső szükségben. Mikor Mordrains meglátta a kardot, magasztalni
kezdte: ,,A törést pedig nem más okozta, hanem a te megátalkodottságod valamely
bűnben, melyben leledzel." Azzal fogta a kardot, egymáshoz illesztette
a szilánkokat, s azok összeforradván, éppoly szépen álltak, mint annakelőtte;
akkor aztán visszadugta a kardot a hüvelybe, s az ágyra helyezte. Ekkor egy
Hang hallatszott, mely így szólott hozzájuk: >>Eredjetek erről a hajóról
a másikra, s rettegjetek, nehogy halálos bűnben találtassatok; mert ha halálos
bűnben találkoztok, elpusztultok, és meg nem menekülhettek.<< Így hát
átszálltak a másik hajóra. Mikor pedig Nacien fellépett a fedélzetre, egy kard
hasított a jobb lábába, hogy ő maga orra bukott, s így kiáltott: >>Jaj,
Istenem, micsoda sebet kaptam!<< Ekkor ismét megszólalt ama Hang, mondván:
>>Ez a büntetés a bűnért, hogy kivontad a kardot; azért kaptad a sebet,
mert soha méltó nem voltál, hogy ama kardot kivond.<< S Ímhol, erről szól
az Írás." ,,Istenemre - mondta Galahad -, felette sokat tudsz te ezekről
a dolgokról."
,,Uram - felelte vissza a hölgy -. volt egyszer egy nagyúr, kit Pellesnek neveztek,
a Sebhedett Királynak. Valameddig lóra ülhetett, erős támasza volt ő az Anyaszentegyháznak,
s minden keresztény híveknek. Egy napon egyik erdejében vadászgatott, amely
erdő lenyúlt egészen a tenger partjáig; végezetül szem elől tévesztette valamennyi
vadászebet és lovagját, egyetlen bajnok kivételével; akkor azután Írföld felé
bolyongott el lovagja kíséretében, hol a parton ráakadt a hajóra. S mikor meglátta
a felírást, meggondolta értelmét, föllépett a hajóra, merthogy igen tiszta életének
tudta magát. A lovagja nem mert a hajóra szállni; ő maga belépett a hajó belsejébe,
rálelt a kardra, s kivonta annyira, mint ahogyan most is láthatjátok. Ekkor
megjelent egy lándzsa, s átdöfte Pelles király mindkét combját. s a sebek azóta
sem gyógyultak be, s nem is fognak mindaddig, valameddig mi magunk elébe nem
járulunk. Így lett sebhedett Pelles király, a te nagyatyád, vakmerő voltáért."
,,Leányzó - mondta Galahad -, legyen meg Isten akarata." S akkor az ágyhoz
léptek, hogy körülnézzék. Az ágy fejénél két kard függött. Az ágymennyezet tartói
közül pedig kettő fehér volt, mint a hó, egy vörös, mint a vér, s egy zöld,
mint a smaragd; s mindezek a színek a fa természetes színei voltak mindenfajta
festés nélkül.
,,Hej - sóhajtott fel Galahad, minekutána körülcsudálták a hajót és az ágyat
-, hol találunk nemeshölgyet, ki őj övedzőt készít a kardra ?" ,.Szép lovag
- felelte Percivale testvérhúga -, ne aggódj, mert Isten segedelmével rakok
én övedzőt a kardra éppen olyat, amilyen kelletik." Azzal felnyitott egy
ládát, s övedző öveket vett ki belőle, melyek csinos módon skófium fonállal
voltak kivarrva, mindenfajta drágakövekkel kihányva, s nagy aranycsat a végükön.
,,Ni, lovagok - mondta -, van itt övedző, amilyen a kardra kelletik. Tudjátok
meg, hogy ezeknek az övedzőknek legtöbbjét saját hajfonataimból készítettem,
melyeket úgy szerettem világi hölgy koromban. De mihelyt megtudtam, hogy ez
a kaland rendeltetett nekem, elmetszettem a hajam, s Isten nevében övedzőt készítettem
belőle." ,,Bizony, kapóra jöttél közénk - mondta Sir Bors -, s nagy bajból
szabadítottál meg bennünket, mely ugyan a nyakunkba szakadt volna, ha nem segítesz
tanácsoddal." Ekkor a hölgy fogta a kardot, s reáakasztotta az övedzőt.
,,Nos - kérdezték a lovagok -, mi a neve ennek a kardnak, hogyan nevezzük ?"
,,A kard neve a Körmön Font övedzőjű Kard, a hüvelyé pedig Vérnek Mozgatója,
mert a hüvelyen az Élet Fájából készült darabot nem láthatja senki, valameddig
vér folyik ereiben." Így szóltak ekkor mindnyájan Galahadhez: ,,Jézus Krisztus
nevében kérünk, övezd fel magad ezzel a karddal, melyre oly sokan áhítoztak
már Logris földjén." ,,Hadd ragadjam meg tehát, hogy bátorságot öntsek
belétek, ám tudjátok: amennyire enyém a kard, annyira a tiétek is." S akkor
hatalmasan markába szorította ama fegyver fogóját. A leányzó pedig Galahad derekára
kötötte a kardot. ,,Most már a haláltól sem félek - mondotta ekkor Galahad -,
mert a világ legáldottabb leányának tartozom hódolattal, ki engem a földkerekség
legkülönb lovagjává tett.
Leányzó - fordult aztán Percivale húgához -, oly sokat tettél értem, hogy lovagod
leszek holtomiglan."
Akkor azután átszálltak a másik hajóba. A szél nagy hamarsággal ki is fútta
őket a tengerre, jóllehet nem volt ételük-italuk.
Úgy esett aztán, hogy másnap pirkadatra egy Carteloise nevezetű kastélyhoz
sodródtak, mely kastély Skótföld partjain áll vala. S amint befordultak a kikötőbe,
így szólott a hölgy: ,,Urak, olyan népek laknak itt, kik ha észbe veszik, hogy
Arthur király udvarából valók vagytok, azon nyomban rátok rontanak." ,,Leányzó
- mondta Galahad -, aki a sziklazátonyon átvezérelt bennünket, ezek kezéből
is kimenekít."
Történt azután, hogy amint így beszélgettek volna, egy csatlós lépett hozzájuk,
kérdezvén, hogy kifélék-mifélék. Ők pedig megmondták, hogy Arthur király udvarából
valók. ,,Igaz ez? - hitetlenkedett a csatlós. - Mert fejemre mondom, rossz helyen
jártok." Azzal visszatért a kikötő sziklaerődítményébe. Kisvártatva kürtszót
hallottak; majd egy nemesasszony lépett hozzájuk, s megkérdezte, honnét valók
legyenek, ők pedig megmondták. ,,Szép urak - kérlelte őket a hölgy -, forduljatok
vissza, ha tehetitek, mert vesztetekre jöttetek ide." ,,Nem - felelték
ők -, nem fordulunk vissza, mert az, kinek szolgálatába szegődtünk, megsegít
bennünket. S amint ott álltak, s beszélgettek, állig felfegyverzett lovagok
rontottak elő, rájuk parancsolván, hogy adják meg magukat, mert különben halálnak
halálával halnak. ,,Drága mulatság leszen az nektek" - felelték ők vissza;
azok nyomban sarkantyúba kapták lovukat, Sir Percivale pedig mindjárt földre
is döntötte a legelső lovagot, elfogta lovát, és nyeregbe pattant, s csakhogy
cselekedett Galahad is. Sir Bors pedig ugyanígy bánt el a harmadikkal. Korábban
ugyanis nem volt lovuk, hiszen sajátjukat otthagyták Logris földjén, amikor
először hajóra szálltak. Így hát mihelyt jó paripák nyergében ültek, nekitámadtak
ellenségeiknek. A kastélybeliek bemenekedtek a vaskos erődítménybe, ők hárman
pedig utánuk, föl egészen a kastélyig, ott leszöktek a nyeregből, s kardélre
hányták valamennyit, aztán benyomultak a lovagterembe is. S mikor visszanézvén
meglátták a lovagok sokaságát, kiket mind ők vágtak le, megátalkodott bűnösöknek
hitték magukat. ,,Mégis azt állítom - mondta Bors -, ha Isten szerette volna
őket, nem lett volna erőnk, hogy így elbánjunk velük, de bizonyára oly sokat
vétkeztek az Úr ellen, hogy ő nem szenvedhette tovább uralkodásukat." ,,Ne
beszélj így - intette őt Galahad -, mert ha vétkeztek is Isten ellen, nem minket
illet érte a bosszú, hanem őt, kinek hatalma van hozzá."
Ekkor az egyik szobából egy szent ember jött elő, egy pap, ki Isten szent testét
hozta magával egy kehelyben. S mikor megpillantotta a szanaszéjjel heverő holtakat,
felette igen megrökönyödött. Galahad ekkor lecsatolta sisakját, letérdepelt,
s csakígy cselekedtek társai is. ,,Uram - mondták a szent embernek -, ne félj
tőlünk, mert Arthur király udvarából valók vagyunk." Azt kérdezte akkor
a pap, mint esett az ott heverőknek oly hirtelen halála; ők pedig elmondták
neki. ,,Bizony - hálálkodott a pap -, ha a világ végezetéig éltek is, ily nagy
jótéteményt soha még egyszer nem végezhetnétek." ,,Uram - mondta Galahad
-, szánom-bánom tettemet, ha ezek itt netalán keresztény lovagok voltak."
,,Nincs okod bűnbánatra - mondta a pap -, mert ezek a lovagok nem voltak keresztények,
s mindjárt elbeszélek nektek mindent, amit erről a kastélyról tudok.
Hernox herceg volt a kastély ura hosszú idők óta; három fia is volt, három jeles
fegyverforgató, s egy leánya, a legszebb hölgy, valakit csak láthatott földi
halandó. Azok hárman pedig oly igen szerették húgukat, hogy szinte elégtek szerelmükben,
egyszer pedig akarata ellenére meg is szeplősítették őt. S amikor nemző apja
segítségéért sikoltott a leány, azok hárman levágták őt, az apjukat pedig foglyul
ejtvén halálra sebzetten tömlöcre vetettek; ám a leány unokahúga meggyógyította.
S akkor azok hárman nagy gyalázatosságot cselekedtek: agyonsújtották a papokat
és remetéket, lerombolták a kápolnákat, hogy Mi Urunk szentségeit ki ne szolgáltathassák,
igéjét ne hirdethessék; s éppen a mái napon üzent értem nemző apjuk, hogy meggyónhasson-megáldozhasson,
de oly gyalázatot még nem míveltek emberrel, mint ma énvelem ezek hárman; a
herceg kérve kért, hogy tűrjek békével, hiszen nem tart immár soká e három testvér
rémhatalma, mert az őr három szolgája elpusztítja őket; s most mindez teljesedésbe
is ment. Amiből jól érthetitek, hogy tetteitek nincsenek az őr tetszése ellen."
,,Bizony - esett gondolkodóba Galahad is -, ha nem tetszett volna Istennek,
sohasem is vághattunk volna le ily sok lovagot ily kurta kis idő alatt."
S ekkor előhozták a tömlöcből Hernox herceget, kit Galahad azon nyomban felismert;
nem mintha korábban már látta volna, hanem csak mert megvilágosította elméjét
az őr.
A herceg sírva fakadt a meghatódottságtól, s így szólt Galahadhez: "Régóta
vártam már jöttödre, de az Isten szerelmére, szoríts karodba, hogy a lelkem
egy oly derék lovag ölelésében hagyja el testemet, mint amilyen te vagy."
,,Örömest megteszem" - felelte Galahad. Ekkor egy Hang szólalt meg hangos
szóval, hogy jól hallhatták mindenek: ,,Galahad, dicsőséggel álltad meg bosszúmat
Isten ellenségem. Illő most már, hogy mihelyt teheted, a Sebhedett Királyhoz
vedd utadat, mert te viszed neki az oly régóta áhított gyógyulást." Ekkor
Hernox herceg testéből elszállt a lélek. Galahad pedig illendően eltemettette
őt.
Útra kelt azután a három lovag s velük Percivale testvérhúga. Útjukban egy vadon
erdőségbe érkeztek, hol fejér szarvasbikát láttak maguk előtt, mely négy oroszlánt
vezetett. Tüstént megegyeztek, hogy nyomon követik ama lelkes állatokat, s kitudják,
vajon hová s merre tartanak; jókora utat megtettek már amaz öt vad nyomában,
mikor egy völgybe érkeztek, hol remetekunyhó állt, s benne szent ember lakott.
A szarvasbika s az oroszlánok pedig bementek a kápolnába. Mikor
IDE JÖN Illusztracio.jpg
a lovagok s a hajadon leány mindezt észbe vették, maguk is a kápolna felé fordultak,
hol ott állt a remete papi öltözékben, az őr fegyverzetben, s éppen a Szentlélek
miséjét kezdte mondani; ők is beléptek tehát a kápolnába, hogy szentmisét hallgassanak.
Egyszerre csak látják ám, hogy a szentmise misztériumában a szarvasbika emberré
változik, min szerfelett elcsudálkoztak; sőt: belül az oltár melletti pompázatos
padba; s átváltozik a négy oroszlán is: az egyik emberre, a másik megmarad oroszlánnak,
a harmadik sasmadárrá, a negyedik tulokká. S mind a négyen letelepedtek a szarvas
mellé, majd eltűntek az üvegablakon át, de anélkül, hogy bármit összetörtek
vagy összerontottak volna; s így szólott akkor egy Hang: ,,Így hatolt be az
Istennek fia egy szűznek: Máriának méhébe, kinek szüzessége nem vétetett el,
nem töretett meg ezáltal." E hang hallatára mindannyian a földre estek,
s igen megfélemedének, azonközben pedig nagy fényesség támadt.
Mikor aztán fölocsúdtak kábulatukból, a szent emberhez léptek, s kérték, magyarázná
meg látomásukat. ,,Mit láttatok ?" - kérdezte a remete. Ők töviről hegyire
elmondták neki a jelenést. ,,Hej, urak, üdvöz legyetek - köszöntötte őket a
szent ember -, bizton tudom én már, hogy ti vagytok a derék lovagok, kik sikeresen
végbeviszitek a Szent Grál lovagmunkáját, mert ti vagytok, akiknek nagy titkokat
mutat az őr. És méltán jelenti Urunkat a szarvasbika; mert a szarvasbika, ha
már megaggott, csak megifjodik ismét az ő fejér bőrében; s így támad fel a Mi
Urunk is halottaiból, elveszítvén evilági testét, a halandó testet, mely az
áldott szűznek: Máriának méhében fogantatott. S ez okból jelent meg az Úr hibátlan
fejér szarvas képében. Ama négy oroszlán pedig, kik vele voltak, a négy evangélistát
jelenti, kik írásba foglalták Jézus Krisztus cselekedeteinek egy részét, melyeket
akkor mívelt, mikor halandó földi ember képében maga is közöttük lakozék. Ám
higgyétek meg: mind ez ideig senki lovag sem tudhatta meg az igazságot, habár
az Úr azelőtt is gyakorta jelent meg derék lovagok előtt szarvasbika képében.
Mégis, azt állítom, eztán nem fogjátok látni többé." Ők pedig felette igen
boldogok valának, s a remetével időztek egész nap hosszat. Reggelre kelvén aztán
misét hallgattak, a szent embert Istennek ajánlották, s útra keltek.
Útjukban egy kastélyhoz érkeztek, ám továbbhaladtak mellette. Ekkor egy páncélos
lovag nyargalt a nyomukba, s így szólt: ,,Urak, figyelmezzetek szavamra! Szűz-e
ez a hölgy, kit itt vezettek magatokkal?" ,,Az vagyok, uram" - mondta
Percivale testvérhúga. Ekkor a lovag megragadta a leány lova zabláját, s így
szólt: ,,A szent keresztre mondom, nem haladhattok tovább, míg alá nem vetettétek
magatokat e kastély szokásainak." ,,Hagyd el a hölgyet - figyelmeztette
a lovagot Percivale -; oktalanságot cselekszel, hiszen leányok számára szabad
a járás, bárhol járjanak is." Azonközben azonban még vagy egy tucat lovag
jött ki a kastélyból, s velük szolgálók, kik ezüsttálat tartottak, s így szóltak:
,,Ennek a hölgynek követnie kell a kastély szokását." ,,Urak - tette hozzá
az egyik lovag -, ha ki szűz leány elhalad itt, jobb karja vérével meg kell
töltenie ezt a tálat." ,,Gyalázat rátok, kik ilyen bitang szokást fundáltatok
ki - háborodott fel Galahad -; s biztosíthatlak benneteket, hogy valameddig
csak élek, ez a hölgy nem követi szokásotokat." ,,Bizony - mondotta ekkor
Percivale -, én is inkább levágatom magam." ,,S én magam nemkülönben"
- toldotta meg Sir Bors. ,,Hitemre -fogadkozott a várbeli lovag -, halál fiai
vagytok tehát, mert ha a világ legkülönb lovagjai volnátok is, akkor sem szállhatnátok
szembe velünk."
Egymásnak rontottak akkor, s a három lovag leöklelte a várbeli tíz lovagot,
majd kardot rántván földre döntötték s agyonsújtották őket. Ekkor újabb öt tucat
állig felfegyverzett vitéz tolongott ki a várból. ,,Jó urak - intették őket
azok hárman -, irgalmazzatok saját szegény fejeteknek, s ne támadjatok ellenünk."
,,Nem úgy, jó lovagok - mondták a kastélybeliek -, mi intünk benneteket, hogy
hátráljatok meg immár, mert ti vagytok ugyan a legkülönb fegyverforgatók messze
földön-égen, de ne vívjatok már tovább, hiszen elégségig vívtatok eddig is.
Hármótokat ennyi veszedelem árán elengedünk, de a kastély szokásai előtt mindenképpen
meg kell hajolnotok." ,,Mihaszna beszéd ez" - mondta Galahad. ,,Inkább
meghaltok?" - kérdezték azok. ,,Bizony, ott még nem tartunk" -felelte
Galahad. Erre aztán ismét egymásnak estek; Galahad újból kivonta ama Körmön
Font övedzőjű Kardot, jobbra vágott és balra sújtott, ledöntvén, ha ki szembeszállt
vele, s oly csudálatosan forgatta a fegyvert, hogy valaki csak látta, nem vélte
földi halandónak, hanem valami szörnyetegnek. Két társa is felette derekasan
segédkezett neki, s makacsul kitartottak a küzdelemben mind az egész napon át,
végezetül pedig leszállt az éj. A küzdő feleknek széjjel kellett válniuk.
Odarúgtatott akkor egy derék lovag, s így szólott ama hármakhoz: ,,Ha be akarnátok
térni éjszakára, s elfogadjátok a szállást, mit adhatunk, üdvöz legyetek, mi
pedig hitünkre s igaz lovag voltunkra fogadjuk, hogy olyan állapotban bocsátunk
el benneteket, amilyenben most vagytok, s nem vetünk nektek semmiféle tőrt.
S tudom, mihelyt megismeritek ama szokást, meg is hódoltok előtte." ,,Gyerünk
tehát, Isten kegyelmével - mondotta Percivale testvérhúga -, s ne féltsetek
engem." ,,Gyerünk" - mondta Galahad is, s beléptek a kastélyba. Mikor
leszálltak a lóról, nagy örömmel fogadták őket. Egy idő múlván pedig a három
lovag a kastély szokása felöl érdeklődött, s hogy mi volna oka-foka annak a
szokásnak. ,,A színtiszta igazat mondjuk el nektek" - felelték a kastélybeliek.
,,Lakozik itt egy úrnő; az ő szolgái vagyunk, s övé a kastély is, több más kastéllyal
egyetemben. Történt pedig sok esztendővel ezelőtt, hogy az úrnőt kórság támadta
meg. S mikor már hosszú ideje nyomta volna az ágyat, mindennek tetejébe oly
himlő kanyarta el, hogy senki felcser arra orvosságot adni nem tudott. Végezetül
azonban a következőket javallotta egy öregember: ha kaphatna az úrnő egy tálat
színig töltve egy testben s lélekben egyként tiszta szűz hajadon vérével, amely
szűz hajadon még királynak leánya is, attól a vértől megépül az úrnő, ha megkenekedik
vele. Ez okból vagyon tehát a szokás." Így szólott ekkor Percivale testvérhúga:
,,Szép lovagok, jól látom, hogy amaz úrnő halálos veszedelemben van." ,,Az
meglehet - felelte Galahad -; ám ha oly sok véredet elfolyatod, akkor te halsz
meg." ,,Bizony, ha azért halok meg, hogy meggyógyítsam őt - makacskodott
a leány -, nagy tisztességet szerzek magamnak, nagy lélekbeli kegyelmet s nagy-nagy
becsületet a hozzám tartozóknak; s azonkívül is jobb egy baj, mint kettő. Amiért
is ne legyen több viaskodás, hanem reggelre kelve alávetem magam a kastély szokásainak."
S mikor ezt a kastélybeliek is megtudták, még sokkal jobban örvendeztek, mint
annakelőtte. Mert különben halálhozó viadalt kellett volna vívniuk a rákövetkező
reggel; a leányzó pedig mindenképpen kitartott elhatározása mellett, akár akarták
a többiek, akár nem.
Azon az estén tehát minden jóban dúskálhatott a három lovag: reggelre kelvén
szentmisét hallgattak, Sir Percivale húga pedig kérte, hogy hoznák elébe a vár
úrnőjét. Elő is hozták, s bizony nagyon a végét járta szegény. ,,Ki veszi hát
a véremet?" - kérdezte ekkor a leányzó. Nosza, előlépett egy lovag, eret
vágott rajta, ő pedig folyatta vérét, míg csak meg nem telt a tál. Akkor aztán
felemelte kezét, s megáldotta az úrnőt, mondván: ,,Úrnőm, halálra váltam, hogy
meggyógyíthassalak. Isten szerelmére kérlek, foglalj imádságaidba." Azzal
mély kábulatban hanyatlott a földre. Galahad s két társa azon nyomban hozzáugrott,
felemelték, elállították karján a vérzést, de már oly sok vére elfolyott, hogy
semmiképp meg nem élhetett. Mégis felocsúdván ájulásából így szólt a leány:
,,Szerelmetes bátyám, Percivale, meghalok, hogy meggyógyíthassam ezt a hölgyet.
Ám arra kérlek, ne temess el ebben az országban, hanem mihelyt a halálé lettem,
tétess hajóra a legközelebbi kikötőben, hadd sodorjon kénye-kedve szerint a
tenger árama. S ha azután Sarras városába érkeztek, hogy megleljétek ama Szent
Grált, ott lelitek hajómat is a vízparti vártorony tövében; s ott temess el
a Kegyelem Helyén, mert bizony mondom nektek, Galahadet is oda temetik majd,
s te magad is ott lelsz örök nyugodalmat."
Mikor Percivale általértette húga szavait, sírva fogadta, hogy ha mit a leányzó
kíván, ő híven teljesíti. Így szólott ekkor egy Hang: ,,Három lovagok, egymásnak
társai, reggelre kelvén, az ájtatosság órájában el kell válnotok, s külön utakon
kell haladnotok, míg a kaland el nem viszen benneteket ama Sebhedett Király
színe elé." Percivale húga ekkor azt kérte, hadd fogadhatná lelkébe Megváltóját,
s mihelyt megáldozott, lelke elhagyta testét. A vár úrnője pedig még ugyanazon
nap, amelyen megkenekedett a vérrel, meg is gyógyult. Sir Percivale akkor egy
levélbe beleírt mindent, valamit csak húga művelt érettük különb-különb kalandjaik
során, s a leány jobb kezébe helyheztette a levelet, őt magát bárkába fektette,
s fekete selyemlepellel letakarta; akkor azután föltámadt a szél, kifújta a
bárkát a nyílt tengerre, a lovagok pedig csak néztek-néztek utána, míg el nem
veszett tekintetük elöl.
Ezután mindhárman visszaindultak a kastélyba; ám hirtelen-váratlan vihar kerekedett,
égiháború, villámlás, zivatar, akárha földre akarna roskadni az egész firmamentum.
Egy mennykőcsapás földre is rogyasztotta a kastély egy felét. S esti zsolozsma
ideje is elmúlt, mire elült az ítéletidő. Ekkor egy vágtatva menekülő páncélos
lovagot pillantottak meg, ki testén is, fején is erősen sebhedett volt, s ki
így fohászkodott: ,,Ó, Istenem, segíts, mert nagy szükségben vagyok!" A
lovag nyomában pedig egy másik lovag vágtatott, meg egy törpe, ki éles hangon
így sipítozott: ,,Állj meg, állj meg, úgysem menekülhetsz!" Erre a sebhedett
az ég felé tárta karjait, könyörögvén, hogy ne kelljen ilyen szörnyű halált
halnia. ,,Bizony - mondta Galahad -, megmentem ezt a szerencsétlent az Ő kedvéért,
akihez fohászkodik." ,,Uram - javallotta Bors -, megmentem én, nem kell
neked fáradoznod, hiszen csak egyetlen ellenféllel kell szembeszállnom érte."
,,Legyen" -mondta Galahad. Így hát Bors lóra kapott, Istennek ajánlotta
lelkét, s elvágtatott, hogy megmentse a sebhedett bajnokot.
Mi pedig maradjunk a másik két lovaggal.
Itt most azt beszéli a mese, hogy Galahad és Percivale mind az egész éjen át
egy kápolnában imádkoztak társukért, Borsért. Reggelre kelvén magukra öltötték
fegyvereiket, hogy fölmenjenek a kastélyba, s megtudják, mi lelte a benne lakókat.
S mikor odaértek, egyetlen eleven lelket sem találtak; sem férfit, sem asszonyt,
mert mindenkit megölt Isten bosszuló haragja. S akkor egy Hangot hallottak,
mely így szólt: ,,Ártatlan leányok vére-hullásáért volt e bosszú." S a
kápolna háta mögött egy cinteremre leltek, s benne hatvan szépséges sírkőre,
s oly üde és kellemetes volt az a hely, mintha ott nem is dúlt volna vihar.
Mert ott hevertek mind ama leányzók holttestei, kiknek a beteg úrnőért kellett
áldozniuk életüket. S írva lelték a sírokon minden egyes leány nevét, családját,
s bizony mindannyian királyi vérből valók voltak, s tizenketten közülük királyok
leányai. Útnak eredtek akkor a két lovagok, s nekivágtak az erdőségnek. ,,Immár
nekünk is el kell válnunk - mondta Percivale Galahadnek -, kérjük hát az Urat,
hadd találkozzunk egybe minél hamarabb." Lecsatolták sisakjukat, összecsókolóztak,
és sírva búcsúztak egymástól.
Azt beszéli a mese, hogy mikor Launcelot a Mortaise vizéhez érkezett - amint
azt már korábban elbeszéltem -, nagy szorultságba esett; lefeküdt hát, hogy
aludjon egyet, felvállalván, ha mi kalandot reá küld az Úr.
Álmában egy szellemalak lépett hozzá, s így szólott: ,,Launcelot, kelj fel,
öltsd magadra fegyvereidet, s menj fel az első hajóra, amelyet elől találhatsz."
Mikor meghallotta ezeket a szavakat, azon nyomban talpra ugrott, s nagy fényességet
látott maga körül. Imára kulcsolván kezét, felfohászkodott hát, magára öltötte
fegyverzetét, s mindenképpen felkészítette magát; jártában aztán fövenyes tenger
partjára vetődött, hol vitorlátlan-evezőtlen bárkára lelt. Mihelyt beszállt
a barkába, a legnagyobb édesség járta át, melyet csak érzett életében; s eltöltötte
minden boldogság, melyet valaha elképzelt vagy megkívánt. Így szólott ekkor:
,,Édességes szép atyám, Jézus Krisztusom, sohasem éreztem még ilyen boldogságot,
mert ez bizony felülmúlja minden eddigi földi örömömet." S nagy boldogságában
végigheveredett a hajó fedélzetén, s ott aludt mind virradatig. Mikor aztán
megébredt, egy szépséges ágyat lelt a bárka belsejében, s az ágyon egy halott
hölgyet, ki nem volt más, mint Percivale testvérhúga. S amint a lovag körülnézte
a holttestet, kezében egy írást talált, melyet elolvasott, s mely elbeszélte
neki mind ama kalandokat, melyeket ti már hallottatok; s azt is elmondta az
írás, milyen vérből származott a hölgy. Ily módon több mint egy hónapot töltött
el Launcelot a halott hölgy társaságában. Azt kérditek, mit evett? Aki Izrael
népét mannával táplálta a sivatagban, az táplálta a lovagot is. Mert amint nap
mint nap imádságait mondta, táplálta őt a Szentlélek kegyelme.
Egy napon kiült a lovag a vízpartra, s ott múlatta idejét, mert már ráunt a
hajóra. Egyszerre csak meghallotta, hogy egy lóhátas közeledik feléje. S mikor
már egészen a közelébe ért, kitűnt, hogy lovag ül a nyeregben. Elengedte hát
maga mellett; a jövevény a hajóhoz léptetett, ott leszállt a lóról, leszedett
róla nyerget-féket, aztán elkergette magától, maga pedig felment a hajóra. Launcelot
ekkor odalépett hozzá, s így köszöntötte: ,,Légy üdvöz." Az viszont köszöntötte
Launcelotot, majd megkérdezte tőle: ,,Ki vagy te, mert a szívem igen vonzódik
hozzád." ,,Launcelot vagyok, a Tó Lovagja" - felelte ő. ,,Uram - lelkendezett
a jövevény -, még egyszer légy üdvöz, hiszen te vagy evilági életemnek elindítója."
,,Lám csak - csudálkozott Launcelot -, te vagy az, Galahad?" ,,Bizony,
én" - felelte az ifjú. Azzal letérdepelt Launcelot elé, áldását kérte,
majd lecsatolta sisakját, és összecsókolóztak. S boldogságos boldogság töltötte
el mindkettejüket, hogy nincs nyelv, mely elbeszélhetné, mint örvendeztek egymásnak,
nyájas és szerető szókat váltván, melyeket nem szükségeltetik most újra elbeszélnem.
Merthogy előszámlálták egymásnak kalandjaikat, s mind a csudákat, melyek megestek
velük hosszú bolyongásuk ideje alatt; mióta csak elindultak az udvarból. Galahad
kisvártatva megpillantotta az ágyon heverő hölgyet, tüstént felismerte s nagy
tisztességgel szólott felőle, mondván, hogy ő volt a legkülönb leány a földkerekségen,
s nagy-nagy kár haláláért.
Mikor Launcelot meghallotta, hogyan nyerte el Galahad a csudálatos kardot, s
hogy ki készítette azt a fegyvert, s meghallotta mind a többi csudálatosságot
is, melyet ti korábban már hallhattatok, kérte fiát, mutatná meg ama kardot;
a fiú pedig megmutatta. Launcelot ekkor megcsókolta a kard markolatát, hüvelyét
és övedzőjét. ,,Bizony - mondta aztán -, sohasem hallottam még ilyen nagyszerű
kalandokról, ilyen csudálatosakról és furcsákról."
Így lakozott a hajón Launcelot és Galahad több mint egy fél esztendő hosszat,
Istent szolgálván éjjel-nappal minden erejükkel. S gyakorta vetődtek távoli,
lakatlan szigetekre, hol nem találkoztak mással, hanem csak csupa fenevaddal;
sok csudálatos és veszedelmes kalandon estek át, derekasan helytállván valamennyiben.
De mivel ezek a kalandok csupa fenevaddal kapcsolatosak, nem pedig a Szent Grál
keresésével, a mese nem beszéli el őket, hiszen túlontúl hosszú volna töviről
hegyire előszámlálni mindent, mi velük esett.
Mindezek után egy hétfői napon valamely erdőszéli keresztnél egy lovagot pillantottak
meg tiszta fehér öltözékben, pompás ló hátán, amint fékszáron vezetett egy másik
fehér paripát. A jövevény odaléptetett hozzájuk, Isten nevében üdvözölte őket,
s így szólt: ,,Uram, Galahad, elég sokat időztél immár atyáddal, hagyd el hát
a hajót, szállj fel erre a lóra, s indulj, valamerre a véletlen szerencse vezet
a Szent Grál keresésében." Galahad ekkor atyjához lépett, gyengéden megcsókolta,
s így szólt: ,,Szerelmetes jó apám, nem tudom, látlak-e még, mielőtt ráakadok
Jézus Krisztus szent testére." ,,Kérlek - mondta fiának Launcelot -, imádkozz
értem a mennybéli Atyához, hogy őrizne meg szolgálatában."
Galahad pedig nyeregbe szállt. Ekkor egy Hangot hallottak, mely így szólt: ,,Gondoljátok
meg, mit cselekesztek, mert nem látjátok többé egymást ama rettenetes ítéletnapig."
,,Hej, fiam, Galahad - mondta Launcelot -, minthogy el kell válnunk, és soha
többé nem láthatjuk már egymást, ezért imádkozom a Magasságbélihez, hogy tartson
meg mindkettőnket." ,,Uram s atyám - felelte Galahad -, senki imádsága
nem ér annyit, mint a tied." Azzal nekivágott az erdőnek. Aztán föltámadt
a szél, mely több mint egy hónapon át űzte-hajtotta Launcelotot a tengeren,
s ő alig alhatott, hanem Istenhez imádkozott helyette, hadd láthatná a Szent
Grál valamely csudáját.
Történt aztán egy éjszaka, hogy egy szépséges és pompázatos kastély alá érkezett,
mely hátsó fertályával a tengerre épült. A kastély falán a víz fölött kisded
rejtekajtó nyílott, mely tárva-nyitva s őrizetlen állt, csak éppen két oroszlán
védelmezte. A hold pedig nagy fényességgel világított. Launcelot valahonnét
egy Hangot hallott, mely így szólt hozzá: ,, Lovag, szállj ki hajódból, lépj
be a kastélyba, hol jószerivel megláthatod, amire úgy vágyol." Nosza, fegyvereihez
kapott Launcelot, magára öltötte őket, majd a rejtekajtóhoz lépett, hol megpillantotta
az oroszlánokat. Ekkor megragadta kardját és kivonta. Ám hirtelen egy törpe
bukkant elő, s akkorát sújtott Launcelot kezére, hogy a kardot tüstént elejtette.
Így szólott most ama Hang: ,,Ó, kicsinyhitű, késedelmes szívű ember, miért bízol
jobban a fegyvereidben, mint Alkotódban? Hiszen minden fegyvereidnél nagyobb
hasznodra vagyon ő, kinek szolgálatába szegődtél." Felsóhajtott ekkor Launcelot:
"Édességes Atyám, Jézus Krisztus, köszönet nagy kegyelmedért, hogy megfeddesz
bűnömben. Mert ebből tudván tudhatom, hogy szolgádnak fogadtál." Fölvette
hát a kardot, visszadugta a hüvelybe, kereszt jelével megjegyezte homlokát,
s az oroszlánok elé lépett; ám azok úgy tettek, mintha széjjel akarnák szaggatni.
Mindazáltal sértetlenül haladt el közöttük, s belépett a falak mögé a fölvárba,
hol mindenki aludt. Belépett hát oda is azon fegyveresen, mert nem talált sem
kaput, sem ajtót, hogy ne lett volna tárva-nyitva valamennyi. Végezetül azonban
egy olyan szobához jutott, melynek ajtaja csukva volt, ő pedig kinyújtotta kezét,
hogy kinyissa, de nem tudta kinyitni.
Feszegetni kezdte hát az ajtó reteszét. Majd olyan édességes dallam hangjai
ütötték meg a fülét odabentről, hogy semmiképpen sem lehetett az földi jelenség;
s mintha azt mondta volna egy Hang: ,,Öröm és dicsőség a mennybeli Atyának."
Launcelot térdre hullott az ajtó előtt, mert tudván tudta már, hogy a Szent
Grál vagyon ott bent a szobában. S ily szókra fakadt: ,,Édességes jó atyám,
Jézus Krisztusom, ha valaha tetszésedre cselekedtem, könyörülj rajtam, s ne
vess meg régebbi vétkeimért, hanem tárd ki előttem, ha csak egy villanásnyira
is, amit úgy keresek!" Ekkor megnyílni látta a szoba ajtaját, s oly hatalmas
világosság áradt ki rajta, hogy tündökölt-ragyogott az egész kastély, mintha
a világ minden fáklyája ott világolt volna. Launcelot az ajtóhoz közelített,
hogy belépjen. Ám így tiltotta őt a Hang: ,,Vigyázz, Launcelot, be ne lépj,
mert tilalmas dolog azt tenned; s ha mégis belépsz, megbánod." Ekkor keserű
szívvel visszahátrált.
Mégis benézett, s a szoba közepén ezüst asztalt pillantott meg, azon állt a
szent edény vörös selyemlepellel befedezve, körülötte temérdek angyal sürgölődött,
kik közül az egyik égő viaszgyertyát tartott a kezében, a másik egy keresztet
s egyéb oltárdíszeket. Ama szent edény előtt papi ruhába öltözött férfiú állt,
s úgy tűnt, hogy éppen misét mond; s mintha a pap karjai felett három személy
lebegett volna, kik közül ketten a pap kezére fektették a harmadikat, ki szemmel
láthatóan a legifjabb volt közöttük; a szent ember pedig magasba emelte az ifjút,
felmutatván a híveknek. Launcelot felette igen csudálta ezeket a dolgokat, elgondolván,
mily nagy súllyal vonhatja lefelé a pap karját a rajta fekvő emberalak, s úgy
vélte, a papnak mindenképpen fel kell buknia a tehertől. Látván, hogy senki
sincsen a közelében, aki megsegítse, ő maga ugrott az ajtóhoz, s így fohászkodott:
,,Édességes Atyám, Jézus Krisztus, ne tekintsd véteknek, ha segítek e szent
embernek, kinek oly nagy szüksége vagyon rá." Azzal belépett a szobába,
s az ezüst asztalhoz közelített; ám az asztal közelében úgy érezte, egyszerre
tüzes lehelet csap az arcába, s megperzseli; ugyanabban a szempillantásban elvágódott
a földön, s nem volt ereje többé, hogy újra talpra álljon, hanem csak hevert
bénán, süketen és némán. Majd úgy érezte, hogy kezek emelik fel, s kiteszik
a szoba ajtaja elé, anélkül, hogy ő felocsúdna ájulásából, s otthagyják, hogy
ha ki látja, halottnak véli.
Másnap fényes reggel, mikor a kastélybeliek felserkentek, ott találták Launcelotot
amaz ajtó előtt heverni. S mind azon álmélkodtak, hogyan került oda. Majd körültapogatták,
meghallgatták szívverését, hogy kitudják, van-e meg benne élet; s úgy találták,
hogy van, de képtelen volt talpra állni, vagy akár bármelyik porcikáját megmozdítani;
így hát kezén-lábán-derekán megfogták, becipelték egy szobába, hol szépen megvetett
ágyba fektették, távol minden jövés-menéstől, s ott hevert négy napon át. Akkor
aztán egyesek azt mondták, hogy még él, mások pedig, hogy nem. ,,Istennek nevében
- mondta egy őszöreg ember -, tudjátok meg, hogy nem halott, hanem éppen olyan
eleven, mint közületek akár a legelevenebb, s ezért azt tanácsolom, hogy tartsátok
jól, míg Isten vissza nem adja öntudatát."
Huszonnégy napon s ugyanannyi éjen át nyomta az ágyat Launcelot mozdulatlanul
heverve, mint a holttetem. A huszonötödik nap dele múltán pedig kinyitotta a
szemét. Megpillantván maga körül az embereket, így szólalt meg nagy szomorúan:
,,Mi végre ébresztettetek fel? Mert bizony jobb volt nekem az önkívületben,
mint így. Ó, Jézus Krisztus, ki lehet olyan áldott, hogy szemtől szembe láthatja
legtitkosabb csudáidat, melyeket meg nem közelíthetnek a vétkesek!" ,,Mit
láttál ?" - kérdezték az ágy körül állók. ,,Olyan csudákat, melyeket emberi
nyelv el nem beszélhet, emberi elme el nem gondolhat, s még többet is láthattam
volna, ha nem áll előttem a fiam." Ekkor a kastélybeliek elbeszélték neki,
mint nyomta az ágyat huszonnégy napon s ugyanannyi éjszakán keresztül. Launcelot
pedig meggondolta, hogy büntetés volt ez a bűnben eltöltött huszonnégy esztendőért,
amiért is az Úr huszonnégy napnyi és huszonnégy éjszakányi vezeklést rótt ki
rá. Majd megpillantotta maga mellett a haját, melyet csaknem egy esztendőn keresztül
viselt a testén, s úgy érezte, megszegte a remetének tett fogadalmát. Az ágy
körül állók ekkor állapota felől érdeklődtek. ,,Bizony, hála legyen az Istennek,
egészséges vagyok; amiért is, urak, az ég szerelmére, mondjátok meg, hol vagyok."
Azok megmondták neki, hogy Carbonek kastélyában.
Ekkor egy komorna lépett be, s vászoninget hozott a számára, ám Launcelot még
nem öltözött át, s a haját is visszatette ruhájába. ,,Lovag - mondták a kastélybeliek
-, a Szent Grál keresésének immáron végére értél, mert soha többé nem fogod
látni a szent edényt." ,,Hálát adok Istennek - mondta Launcelot - nagy
kegyelméért, s mindazért, amit láttam; mindez meg is elegit engem, mert úgy
vélem, ember nem élt tisztábban a földkerekségen, mint én, hogy elérhessem,
amit elértem." Akkor aztán magára vette a friss vászoninget, belétette
a hajat, az ing tetejébe pedig új és tiszta skarlát ruhát öltött. S mikor már
így felöltözött volna, elcsudálkoztak mindenek, mert ekkor ismerték fel, hogy
Launcelot ő, a nagy hírű lovag. S fel is kiáltottak mindannyian: ,,Ó, uram,
Launcelot, hát te volnál az?" ,,Bizony, én vagyok" - válaszolta ő.
Akkor aztán Pelles királynak is fülébe jutott a hír, hogy a lovag, ki oly soká
feküdt önkívületben, maga Launcelot; nosza, megörült a király, s tüstént Launcelot
ágyához sietett. Mikor a lovag megpillantotta a közelgő királyt, felugrott,
elébe ment, az pedig nagy-nagy örömmel örvendezett. S elbeszélte Launcelotnak,
hogy immár szépséges leánya is a halálé lett. A lovag elkomorult, s így szólt:
,,Uram, igen keserülöm leányod halálát, mert gyönyörűszép volt ő, és ifjú és
üde. S ő volt szülőanyja a legkülönb lovagnak mindenek között, kik a földön
élnek, vagy éltek valaha Krisztus születése óta."
A király ezután még négy napig vendégelte Launcelotot. ötödnapra a lovag búcsút
vett Pellestől s minden jelenvalóktól, megköszönvén érette való fáradságukat.
S amint a lovagteremben épp ebédnél ültek volna, úgy esett, hogy a Szent Grál
roskadásig rakta az asztalt minden jóval, valamit csak elgondolhat az elme.
Majd a terem minden ajtaja-ablaka becsukódott, anélkül, hogy bárki keze érintette
volna, amitől mindannyian meglepődtek, s nem tudták, mitévők legyenek. Ám ekkor
egy lovag érkezett a nagyajtóhoz, s zörgetvén be is kiáltott: ,,Nyissátok ki
az ajtót!" Ők nem akarták kinyitni. A lovag mindegyre csak kiáltozott,
ám ők továbbra sem akarták kinyitni. Végezetül annyira nehezükre esett a lovag
kiáltozása, hogy maga a király kelt fel, s lépett oda az ablakhoz, mely alatt
a lovag kiáltozott. S ki is szólt a jövevénynek: ,,Lovag, nem léphetsz be ebbe
a terembe, valameddig a Szent Grál is itt időzik; eredj tehát máshová, hiszen
tudván tudom, hogy nem a grálkeresők közül való vagy, hanem azok közül, akik
a Gonosz szolgái lettek, elhagyván az Úr szolgálatát."
A jövevény lovag nagy haragra gerjedt a király szavain. ,,Lovag úr - kérdezte
őt ekkor a király -, ha már oly nagyon be akarsz jönni, mondd meg, honnét való
vagy." ,,Uram - felelte az -, Logris földjéről való vagyok, nevem Marisi
Ector s testvéröccse vagyok Sir Launcelotnak." ,,Bizony - mondta ekkor
a király -, szánom-bánom immár, amit az imént mondtam, hiszen testvérbátyád
is itt bent ül közöttünk." Mikor Marisi Ector általértette, hogy odabent
ül testvérbátyja is, kitől legjobban tartott s kit a legjobban szeretett a világon,
így kiáltott fel: ,,Ó, most kettős szomorúság és szégyen szakad rám; bizony,
igazat beszélt a dombtető remetéje Gawaine-nek s nekem, amikor álmainkat fejtegette."
Azzal kivágtatott az udvarból, ahogyan lova-ereje bírta, s elhagyta a kastélyt.
Pelles király visszatért Launcelothoz, s elbeszélte neki szóváltását a lovag
testvéröccsével; Launcelot pedig elszomorodott s nemigen tudta, mitévő legyen.
Végezetül aztán eltávozott, magára öltötte fegyverzetét, hogy útra keljen s
felkeresse Logris földjét, melyet tizenkét hónapja nem látott már. Azzal Istennek
ajánlotta a királyt s haladt-haladt sok országon át. Végezetül egy fehérfalú
apátsághoz érkezett, hol igen jó szállással vendégelték éjszakára. Reggelre
kelvén szentmisét hallgatott, s ekkor az oltár előtt friss sírt vett észbe,
s amint jobban körülnézte, látta, hogy a sírkő oldalán a következő aranybetűs
felirat van: ,,Itt nyugszik Bagdemagus, Gore királya, kit Arthur király unokaöccse,
Gawaine lovag sújtott halálra." Nagy-nagy szomorúság fogta el akkor Launcelotot,
mert mindenki másnál jobban szerette Bagdemagust, s ölte volna meg bárki más,
bizony nem menekülhetett volna az ő halálhozó haragjától. ,,Jaj nekem - mondta
magában -, micsoda veszteség Arthur király udvarára egy ilyen lovag halála."
Innét tovább haladván egy másik apátságba érkezett, hol Galahad annakelőtte
elnyerte a vörös kereszttel megírt fehér pajzsot, s ebben a klastromban is igen
jó szállással vendégelték.
Reggelre kelvén pedig tovább haladt Camelotba, hol a király a királyné színe
elé járult. Ám a Kerek Asztal igen sok lovagja meghalt, elpusztult: több, mint
az Asztal társaságának fele. Launcelottal egyidőben hárman tértek még vissza:
Ector, Gawaine és Lionel, s még sokan azok közül, kiknek nevét nem szükségeltetik
elszámlálnom. Szerte az egész udvar szerint nagy volt az öröm Launcelot érkezésén;
s a király nem győzte őt fiáról, Galahadről faggatni. Launcelot pedig elbeszélte
saját kalandjait, melyek eltávozásától kezdve estek vele. S elbeszélte Galahad,
Percivale és Bors kalandjait is, melyeket jól ismert a halott leányzó kezében
talált levélből a Galahad elbeszéléseiből. ,,Hej, bárcsak adná az Isten, hogy
mind a hárman itt lehetnének" - sóhajtott fel a király. ,,Nem lesz az meg
soha - mondta Launcelot -, mert kettejüket soha többé nem láthatod eztán, a
csak egy tér vissza közülük."
De hagyjuk el immár ezt a mesét, a szóljunk Galahadről.
Mert amint a történet mondja, Galahad sok napon át lovagolt hiába. Végezetül
egy klastromhoz ért, hol ott volt Mordrains király; a mikor Galahad tudomást
szerzett ottlétéről, elhatározta, hogy ottmarad a meglátogatja Mordrains-t.
Reggelre kelvén tehát szentmise után nyomban Mordrains színe elé járult, a király
pedig azonnyomban meglátta át, bár már hosszú-hosszú ideje feküdt vakon. Akkor
azután fölkelt, elébe ment Galahadnek, a így köszöntötte az ifjú lovagot: ,,Ölelj
meg, Galahad, Jézus Krisztus lovagja, kinek jövetelét oly régóta várom, hadd
pihenjek melleden és karodban, mert tiszta szűz ifjú vagy te minden lovagok
között, mint a liliom virága, mely a szüzességet jelképezi, s mint a tűzláng
színeiben pompázó rózsa, mely jelképe valamennyi erénynek. Mert a Szentlélek
lángja oly hatalmasan lobog benned, hogy testem, melyet elpusztított az öregség,
megifjul általad." Mikor Galahad meghallotta e szavakat, karjába zárta,
magához ölelte az agg királyt. Az pedig így fohászkodott: ,,Édességes uram,
Jézus Krisztus, fia beteljesült hát kívánságom, s ezért kérlek, hogy jöjj el
hozzám, s látogass meg mostani állapotomban." Az Úr meghallgatta a király
imáját, s az agg lelke elköltözött testéből.
Galahad akkor királyhoz illő módon eltemette őt, majd ő maga útra kelt, s egy
veszedelmes erdőségbe érkezett, hol hatalmas hullámokkal fortyogó-bugyborgó
forrásra akadt. Ám mihelyt Galahad a forrásba dugta kezét, az megszűnt főni-zubogni,
s nem is égetett már, mert minden forróság kiment belőle. Mert csak azt égette
a forrás, ki telve volt a test vágyakozásaival, mi azidőben gyakori dolog volt
a lovagok között; ám az ő szűzi tisztaságát semmiképp sem állhatta. A környékben
mindenki nagy csudának tartotta azt, s a forrást azóta is Galahad forrásnak
nevezik. A lovagot azután Gore földjére vezérelte a véletlen szerencse, ahhoz
az apátsághoz, melyben Launcelot is járt annakelőtte, s ő is ráakadt Bagdemagus
sírjára (ugyanott az apátság alapítójának, Arimathiai József fiának sírjára
is) és Simeonéra, kinek sírjánál Launcelot kudarcot vallott. Az apátsági templom
alatt Galahad benézett egy kriptaboltba, s csudálatosan lángoló sírt pillantott
meg. Megkérdezte hát a szerzeteseket, mi légyen az. ,,Uram - felelték azok -'
csudátlatos dolog az, s csudálatos lovagmunka, melyet végbe nem vihet más, hanem
csak olyasvalaki, aki erényes és vitézi voltában felülmúlja a Kerek Asztal valamennyi
lovagját." ,,Szeretném, ha odavezetnétek" - kérte őket Galahad. ,,Örömest"
- mondták a szerzetesek s lementek vele az altemplomba. Onnét tovább ereszkedett
lefelé a lépcsőkön, míg ama sír elé nem érkezett, s akkor az immár hosszú idő
óta hatalmasan tomboló lángok megjuháztak, s a tűz kihunyt. Ezenközben így szólott
egy Hang: ,,Nagy hálával tartozol te az Úrnak, ki jó órán látogatott meg téged,
hogy kimenthesd a lelkeket a földi gyötrelmektől, s bevidd őket a paradicsomkert
örömeibe. A te véredből való vagyok magam is, háromszáz és azonfelül negyvenöt
esztendők óta lakozom a tűzben, hogy megtisztuljak a bűntől, melyet Arimathiai
József ellen követtem el." Galahad ekkor karjaira vette a holttetemet s
fölvitte a feltemplomba. Ő maga azon az éjszakán az apátságban hált, reggelre
kelvén pedig ráadatta a holttetemre a halotti szentségeket, s eltemettette az
oltár elejébe.
Istennek ajánlván a barátokat tovább indult az apátságból is. Öt nap hosszat
lovagolt aztán, s végezetül ama Sebhedett Király színe elé érkezett; Percivale
pedig közvetlenül az ő nyomdokain haladt amaz öt napon, s folyton-folyvást tudakolta
az előtte haladó Galahad útját; egy embert is talált, ki elbeszélte neki, mint
vitte végbe Galahad a csudálatos logrisi lovagmunkákat. Egy későbbi napon pedig,
amint - immár egymás társaságában -, egy erdőből lovagoltak kifelé, a magányosan
haladó Sir Bors keresztezte útjukat. Mondjam-é, hogy mennyire örültek egymásnak?
Bors köszöntötte két társát, azok pedig tisztelettel és örömmel jó szerencsét
kívántak neki. Így szólt ekkor Bors: ,,Több, mint másodfél esztendeje bolyongok,
de talán tízszer ha aludtam emberek szállásán; máskor mindig vadon erdőkben,
kopár hegyekben háltam, ám Istenben mindig jó vigaszra leltem."
Hosszú-hosszú ideig haladván végül is Carbonek kastélyához érkeztek. Beléptek
a kastélyba, s Pelles király azon nyomban rájuk ismert. A kastélybeliek pedig
valamennyien nagy örömmel örvendeztek a lovagoknak, mert jól tudták érkezésükből,
hogy azok hárman végbevitték immár a Szent Grál lovagmunkáját. Ekkor Eliazar,
Pelles király fia elébük hozta a törött kardot, mellyel annak idején általverték
József combjait. Bors nyomban kezébe fogta a kardot, hogy hátha összeforraszthatná
megint, de a kard nem forradt össze. Ekkor átnyújtotta Percivale-nak, de őneki
sem volt elegendő hatalma hozzá. ,,Vedd hát kezedbe te - mondta Percivale Galahadnek
-, mert ha valaki evilági ember egyáltalán összeforraszthatja, az te vagy."
Galahad fogta a kard darabjait, egymáshoz illesztette őket, s egyszeriben olyan
lett a kardpenge, mint újonnan kovácsolt korában, mintha sohasem lett volna
széjjeltörve.
Mikor a kastélybeliek látták, hogy a kard kalandja is véget ért, Borsnak adták
a kardot, mivel nem kerülhetne jobb kézbe, hiszen Bors derék lovag, s kiváló
férfiú. Kisvártatva csudálatosra és hatalmasra megnőtt a kard s tűzforrósággal
telt, hogy sokan földre hullottak az ijedtségtől. S egy Hang szólalt meg felettük,
mondvám: ,,Keljenek fel, kik nem ülhetnek Jézus Krisztus asztalaihoz, mert itt
most az igaz lovagok esznek." Ekkor mindenki eltávozott, kivéve Pelles
királyt, a fiát, Eliazart, ki felettébb szentéletű férfiú volt, s egy leányzót,
az ő unokahúgát. Így hát csupán a három lovag s ők hárman maradtak a teremben,
senki más. Ám ebben a pillanatban a terem ajtajában fegyveres lovagok bukkantak
fel, kik lecsatolván sisakjukat-páncéljukat így szóltak Galahadhez: ,,Uram,
hosszú utat tettünk meg, hogy veled ülhessünk ennél az asztalnál, hol a szentséges
étket szolgálják majd fel nekünk." Galahad így válaszolt: ,,Üdvöz legyetek,
de honnét jöttök?" Hárman azt felelték, hogy Galliaiból, hárman azt, hogy
Írföldről, s hárman pedig, hogy Dániából. S amikor már így együtt ültek volna,
egy szobából négy szolgáló egy fa fekvőhelyet hozott be, az ágyon pedig egy
beteg aggastyán feküdt arany koronával a fején. A szolgálók az ágyat a terem
közepére helyezték s ismét eltávoztak. Ekkor az aggastyán felemelte fejét s
így szólt: ,,Galahad, lovag, légy üdvöz, mert bizony régóta várom, s kívánom,
hogy eljöjj, oly nagy kínban s gyötrelemben leledzem időtlen ideje. De most
hiszem Istenemnek, hogy eljött a perc, mely megszabadít gyötrelmeimtől, s melyben
itt hagyhatom e földi létet, ahogyan azt már régóta megígérték nekem."
Ekkor megszólalt egy Hang mondvám: ,,Vagytok itt ketten, akik nem a Szent Grál
lovagmunkájában jártok. Távozzatok hát."
Pelles király és fia eltávozott. Ekkor úgy látták, mintha egy férfi és négy
angyal szállott volna alá a mennyekből, a férfiú pedig úgy volt öltözve, mint
a püspökök, kereszten tartott a kezében; az angyalok egy székben hordozták őt,
s lehelyezték az ezüst asztalka elé, melyen a Szent Grál állott, s úgy tűnt,
mintha a következő szavak lettek volta a homlokára írva: "Józsefet láthatjátok,
a keresztény hit első püspökét, kinek maga az Úr jött segedemére Sarras városában
a Kegyelem Helyén." A lovagok felette igen elcsudálkoztak, mert a püspök
több mint háromszáz évvel annakelőtte elhalálozott. ,,Ó, lovagok - mondta ekkor
a jelenés -, ne csudálkozzatok, hiszen valaha én magam is földi ember voltam."
Majd hallották, hogy megnyílik a szoba ajtaja, s angyalokat láttak, kiknek ketteje
viaszgyertyát tartott, harmadika egy leplet, a negyedik pedig egy lándzsát,
melyből csudálatos módon három csepp vér buggyant ki s a kehelybe hullott, melyet
az angyal a másik kezében tartott. Ekkor az első két angyal az asztalra helyezte
a gyertyákat, a harmadik a lepellel leborította a kelyhet, a negyedik az edényre
fektette a lándzsát.
A püspök most felkelt, mintha misét akarna mondani. Elővett egy cipó-forma áldozati
kenyeret; az Úrfelmutatáskor aztán egy gyermek-alak jelent meg, arca izzó vörös
és tündökletes, mint a tűz, s a szemük láttára belékötözött a kenyérbe, hogy
az hús-vér eleven ember képét öltötte fel, a püspök pedig visszahelyezte a szent
edénybe. És folytatta tovább a szertartásokat, melyeket a papok végeznek a szentmisén.
Végezetül Galahadhez lépett, megcsókolta s szólította a lovagot, hogy maga is
keljen fel s csókolja meg társát; Galahad úgy is tett. Így szólott ekkor a püspök:
,,Jézus Krisztus szolgái, az asztalnál olyan édességes eledellel fogtok lakni,
amilyet még nem ízlelt lovag." E szavakat szólván eltűnt; ők pedig nagy
félelemben az asztalhoz ültek, s buzgón imádkoztak. Majd felpillantván egy emberalakot
láttak kiemelkedni a szent edényből, kin rajta voltak Jézus Krisztus kínszenvedésének
összes jelei és stigmái, sebeiből szemük láttára vér csorgott, s így szólt a
Jelenés: ,,Lovagjaim, szolgáim, igaz gyermekeim, kik eljutottatok a halandó
földi életből a halhatatlan mennyei életbe, nem rejtőzöm el többé elöletek,
hogy megláthassátok egy részét titkaimnak, melyek rejtve vannak mindenek előtt;
vegyétek és egyétek a magasztos mennyei eledelt, mely után úgy sóvárogtatok.
Ekkor kézbe fogta a szent edényt, Galahadhez lépctt, ki térdre borult, s magába
fogadta Megváltóját; s magukba fogadták a többiek is. Így szólt azután a Jelenés
Galahadhez: ,,Fiam, tudod-é, mi az, amit a kezemben tartok?" ,,Nem tudhatom
én azt, csak ha beavatsz." ,,Ez ama szentséges táj, melyből húshagyó kedden
a bárányt ettem. Láttad tehát, mit legjobban szerettél volna látni, mindazáltal
nem láttad oly igaz valójában, mint majd Sarras városában fogod látni a Kegyelem
Helyén. Ezért útra kell készülnöd, s magaddal kell vinned e szent edényt, mely
ma eltávozik Logris földjéről, hol soha senki nem fogja látni többé. Tudod-é
miért? Mert ennek a földnek népe még nem szolgálta, ki nem érdemelte ezt a nagy
kegyet, mert a gonosz életre adták magukat valamennyien, amiért is kitaszítom
őket a kegyelemből, melyben eddigelé részesültek. Ezért holnap reggelre kelve
szállj tengerre, az öbölben készen találod majd hajótokat; vidd magaddal a Körmön
Font Övedzőjű Kardot, s ne több személyt, hanem csak Sir Percivale-t és Sir
Borsot. Azt akarom, hogy az e lándzsáról lecseppent vért is vegyétek magatokhoz,
s kenjétek meg vele a Sebhedett Király lábát is, testét is, hogy meggyógyuljon."
,,Uram - kérdezte Galahad -, ezek a többi lovagok miért nem jöhetnek velünk?"
,,Amely okból apostolaimat is elválasztottam, hogy az egyik erre menjen, a másik
pedig arra: azt akarom, hogy ti is elváljatok. Ketten közületek életüket vesztik
szolgálatomban. Ám a harmadik hazatér majd s hírt viszen." S akkor áldást
hintett rájuk és eltűnt szemük elöl.
Galahad nyomban a lándzsához lépett, mely az asztalon feküdt, ujjával megérintette
a vért, majd a Sebhedett Királyhoz lépett s megkente lábát. Ekkor a király magára
öltötte ruháit, saját lábán kikelt ágyából épen és egészségesen; s gyógyulásáért
hálát adott az Úrnak. S nem evilági örömökért volt mindez, mert az aggastyán
tüstént fehér barátok klastromába vonult, s szentemberként végezte.
Ugyanazon az éjszakán éjfél tájban egy Hang szólt a három lovaghoz mondván:
,,Fiaim, és nem főembereim, barátaim, és nem katonáim, induljatok tovább, amerre
úgy vélitek, hogy a legtöbbet tehettek, amint azt meghagytam nektek." Ó,
Urunk, hála légyen neked, hogy kegyeskedtél elhívni bennünket, bűnös fiaidat.
Most megbizonyíthatjuk, hogy nem hiában vesztegettük fáradságunkat" -felelték
ama három lovagok.
Nagy sietve felkészültek, s útra keltek. A három galliai lovag külön útra indult;
egyiküket Claudine-nak hívták, s Claudas király fia volt, ám nagy úr volt a
másik kettő is. Galahad ekkor arra kérte mindegyiküket, hogy ha Arthur király
udvarába érkeznek, ,,... köszöntsétek uramat s atyámat, Launcelotot, s a Kerek
Asztal többi lovagját." S lelkünkre kötötte, hogy el ne feledjék átadni
az üzenetet.
Galahad azonnyomban eltávozott, s Percivale és Sir Bors is vele. Három napig
lovagoltak, míg végre elérték a tenger partját s ráakadtak a hajóra, melyről
korábban már szólt a mese. Mikor pedig fölléptek a fedélzetre, közepén ott találták
az ezüst asztalt, melyet a Sebhedett Kiralynál hagytak volt, és a vörös selyemlepellel
fedett Szent Grált. Boldogok voltak hát, hogy ilyen magasztos dolgok vannak
velük; beléptek, tisztelettel meghajoltak az asztal felé, Galahad pedig nagyhosszan
imádkozott az Úrhoz, hogy amikor kell, hadd távozhatna ebből a világból; s addig
könyörgött, mígnem egy Hang így szólott hozzá: ,,Galahad, teljesül kívánságod,
s amikor kéred tested halálát, meg is kapod, ugyanakkor megtalálván a lélek
életét." Percivale maga is hallotta ama Hangot, s a barátságra, mely kettejük
között volt, kérte Galahadet, árulná el, miért kívánt ilyes dolgokat. ,,Megmondom
- felelte Galahad -; tegnap, mikor részben megláthattuk a Szent Grál titkait,
oly boldogság járta át szívemet, amilyet, hiszem, sohasem érzett meg földi halandó,
s ebből tudtam, hogy ha testem már halott leszen, lelkemet nagy-nagy boldogság
járja át, amiért naponta szemtől szembe láthatom a Szentháromságot s a mi urunk,
Jézus Krisztus dicsőségét." S amint ott ültek a hajóban, két társa így
szólt Galahadhez: ,,Uram, neked kell ebbe az ágyba befeküdnöd, mert így mondja
rajta az írás." Galahad pedig lefeküdt és sokáig aludt.
Mikor végre felserkent, körülnézte a láthatárt, s megpillantotta Sarras városát.
S mikor már éppen partot értek volna, észbe vették azt a hajót is, melyre Percivale
fektette testvérhúgát. ,,Lám csak - mondta Percivale -, húgom Isten nevében
pontosan betartotta a mondott napot." Kiemelték a hajóból az ezüst asztalt,
s Galahad Percivale-ra és Borsra bízta, hogy járjanak vele elől, míg ő maga
mögöttük lépdelt; így haladtak mind egészen a vörös faláig, hol a kapu előtt
egy görnyedt hátú öregembert pillantottak meg. Galahad odaszólította a roskatag
öreget, kérvén, hogy segítsen hordani azt a nehéz terhet. ,,Bizony, tíz éve
már, hogy csak bottal tudok járni" - mentegette magát az öregember. ,,Ne
gondolj vele - mondta Galahad -, kelj fel és mutasd ki jóakaratodat." Az
öregember föltápászkodott s egyszeriben olyan épnek és egészségesnek érezte
magát, mint bármikor életében, odaugrott hát az asztalhoz s Galahaddel szemben
megfogta az egyik felét. Tüstént felverte a hit a várost, hogy újonnan érkezett
csudálatos lovagok meggyógyítottak egy nyomorékot. Ennekutána a három lovag
visszatért a vízpartra, s Percivale testvérhúgának tetemét is fölvitték a palotába,
hol királyleányhoz illő módon eltemették.
Mikor ama város királya, kit Estorause-nek neveztek, elöl találta a három lovagot,
kikérdezte őket, honnét jöttek, s mi dolgot hoztak magukkal amaz ezüst asztalon.
Ők elmondták az igazságot a Szent Grál felől, s a hatalom felől, mellyel Isten
ama szentséges edényt felruházta. Ekkor a király, ki nagy zsarnok volt s pogányok
ivadéka, elfogatta s tömlöc mélyére, mélységes verembe taszította őket. Ám az
Úr azon nyomban hozzájuk küldötte a Szent Grált, melynek kegyelme a tömlöc melyén
sem hagyta el őket. Történt pedig az év vége felé, hogy Estorause király súlyos
betegen ágynak esett, s úgy érezte, meg kell halnia. Ekkor elküldetett a három
lovagért, kik színe elé járultak, s kérte őket a király, bocsássák meg, amit
ellenük tett; a lovagok jó szívvel megbocsátottak, a király pedig azon nyomban
meghalt.
Király elhalálozván, nagy-nagy zavarodottság lett úrrá a városon, mert nem tudták,
kit tegyenek meg királynak. S amint így tanácskoztak volna, egy Hang szólalt
meg közöttük, parancsolván, hogy ,,...a három lovag legfiatalabbika legyen királyotok,
mert ő gondot visel rátok s minden hozzátok tartozóra". Így hát közös akarattal
Galahadet tették a város királyává, mondván: ha a koronát el nem fogadja, levágják.
Galahad megtekintette országát, majd ékkövekkel kihányt aranyládát készíttetett
az ezüst asztalnak és a Szent Grálnak, s a három lovag nap mint nap jókor reggel
a szent edény elébe járult s imát mondott előtte.
Ugyanazon év végén, arany koronával való megkoronáztatásának másodnapján Galahad
kora reggel felkelt, társaival egyetemben a palotába ment, s ama szent edény
előtt egy térdeplő embert pillantott meg, püspöki öltözetben, s körülötte nagy
angyaltábort, mintha ő maga lett volna Jézus Krisztus. Majd felkelt a püspök,
hogy bemutassa a Miasszonyunk miséjét; s minekutána elvégezte volna a szentmise
áldozatát, megszólította Galahadet, mondván neki: ,,Jöszte, Jézus Krisztus szolgája,
s lássad, mit oly nagyon óhajtottál." Galahaden hatalmas reszketés vett
erőt, amint a halandó földi test elmerült az isteni dolgok szemléletébe. Majd
ég felé nyújtotta kezét s így szólt: ,,Uram, hálát adok neked, mert látom immár,
amire oly hosszú időn át vágyakoztam. S immár, Uram, nem kívánkozik tovább élnem,
ha neked is úgy tetszik." A szent ember ekkor kezébe vette az Úr testét,
s Galahadnek nyújtotta, a lovag pedig boldogan s szelídeden magába fogadta.
,,Tudod-é, ki vagyok én?" - kérdezte a szent ember Galahadtől. ,,Nem"
- felelte Galahad. ,,Arimathiai József vagyok, s az Úr küldött hozzád, hogy
kísérőd legyek. S tudod-e, hogy miért éppen engem küldött s nem mást? Azért,
mert két dologban hasonlítasz rám; te is láttad a Szent Grál csudáit s te is
tiszta szűz vagy, mint én voltam s vagyok." Arimathiai József szavai elhangozván,
Galahad fölkelt, Percivale-hoz lépett, s megcsókolván Istennek ajánlotta őt.
Annakutána Sir Borshoz lépett, Istennek ajánlotta őt is, majd így szólt: ,,Szép
lovagtársam, köszöntsd nevemben uramat s atyámat, Sir Launcelotot, s mihelyt
összeakadsz vele, intsd, hogy emlékezne meg a világ mulandóságáról." Aztán
visszatérdepelt az asztal elé s buzgó imádságba merült; lelke ekkor Jézus Krisztushoz
költözött, s nagy sereg angyal vitte ég felé, s két társa mindezt jól láthatta.
És még egy kezet is láttak lenyúlni az égből, de a testet nem látták. A kéz
felfogta ama szent edényt s a lándzsát is, és magával vitte az égbe. Ettől kezdve
senki sem merészelte azt állítani, hogy látta a Szent Grált.
Mikor Percivale és Bors látták volna, hogy Galahad meghalt, oly szomorúság fogta
el őket, amilyen szomorú csak lehet két lovag: s bizony, ha nem lettek volna
istenes férfiak maguk is, könnyen úr lehetett volna rajtuk a sivár kétségbeesés.
A város és az ország népe szintén nagy búbánatba esett. S akkor eltemették Galahadet.
Percivale a temetés után nyomban egy kolostorba ment a városon kívül, s beöltözött
barátnak. Bors mindenüvé követte Percivale-t, ám ő maga nem vált meg világi
öltözékétől, mivel szándéka volt, hogy megtérjen Logris földjére. Egy esztendeig
és két hónapig élte Percivale a remeték szent életét, s akkor eltávozott az
árnyékvilágból. Bors pedig testvérhúga mellé temettette őt a Kegyelem Helyén.
Mikor Bors észbe vette, hogy oly távol van hazájától, akárha Babilonban volna,
felfegyverkezvén kiindult Sarrasból, a tengerpartra ment, hajóra szállt, s a
jószerencse Logris földjére vezérelte. Akkor aztán mind egyfolytában nyargalt,
míg Camelotban a király színe elé nem érkezett. Az udvarban pedig nagy örömmel
örvendeztek jövetelén, mert már halottnak hitték, oly hosszú ideig volt távol
az országtól. A lakoma végeztével tudós férfiakat hívatott maga elé a király,
hogy feljegyezzék a lovagok csudálatos kalandjait. Ekkor beszélte el Bors a
Szent Grál keresésének kalandjait, ahogyan azok ővele s három társával: Launcelottal,
Percivale-lal és Galahaddel megestek. Annakutána Launcelot beszélte el, hogy
ő milyen kalandokon esett át a Szent Grál keresése közben. S mindezen dolgokat
nagy könyvekbe foglalták, s a könyveket a Salisbury apátság ármáriumában őrizték.
Sir Bors azután így szólt Launcelothoz: ,,Fiad, Galahad köszönt téged, köszönti
Arthur királyt s mind az egész udvart; s Percivale is köszönt mindeneket: mert
én temettem el őket saját két kezemmel Sarras városában. És Sir Launcelot, fiad,
Galahad, arra is kér téged, hogy gondold meg a világ mulandóságát, amint azt
megígérted neki, mikor együtt voltatok több mint fél esztendő hosszat."
,,Bizony, így igaz ez - mondta Launcelot -; s hiszem Istent, hogy fiam imádságai
javamra válnak." Majd karjába ölelte Sir Borsot mondván: ,,Derék unokaöcsém,
szépen köszöntelek, s ha mit tehetek érted s a tieidért, halandó testem egész
életemben készen áll, hogy megtegye, valameddig csak benne lakozik a lélek;
s ezt híven megígérem, s bizony nem hagylak cserben sohasem. S tudd meg azt
is, unokaöcsém, hogy holtodiglan-holtomiglan el nem válunk immár egymástól."
,,Uram - felelte vissza Sir Bors -, azt akarom, amit te akarsz."
- vissza -