IX. A NÉPVÁNDORLÁSKORI MŰVÉSZET ÉS A KAROLINGOK MŰVÉSZETE

(A KÖZÉPKORI MŰVÉSZET ELŐZMÉNYEI)

A PREROMÁN MŰVÉSZET

A középkori művészet gyökerei

Mielőtt a Nyugat-Európa középkori művészetét tárgyalnánk, röviden említést kell tennünk a vizsgálandó korszak két fontos előzményéről: a kelták művészetéről, és azoknak a népeknek az alkotásairól, amelyek Közép-Ázsiából kiindulva egymást követő hullámokban érkeztek délkelet felől Európába, és hódításaikat kiterjesztették a magyar Alföldig.
Ez a két egymáshoz kapcsolódó kultúrtörténeti jelenség önmagában is érdeklődésre tarthat számot, de talán még érdekesebb kisugárzásuk, mivel a kelta művészet dinamikus görbületeivel közvetlen előzménye az ír kolostori művészetnek. Ugyanakkor a közép-ázsiai nomád lovas népek művészete - stilizált állatalakjaival és kimeríthetetlen kompozíciós fantáziájával - kétségkívül a középkori skandináv művészet előfutára.
A kelták művészetének tanulmányozása a késő vaskorba, vagy az i. e. 500 körüli ún. La Téne korszakba vezet vissza bennünket, míg a szkíták és más ázsiai eredetű nomád népek alkotásait az i. e. 700-as évektől a nyugat-római birodalom bukásáig követhetjük nyomon, amikor egy új, a mi szemünk számára már középkori művészetnek adja át a helyét.

Mindkét művészetre jellemző a mozgás illúziójának a felkeltése. A tisztán dekoratív La Téne művészet mellőzi a konkrét formákat, és a spirálvonalak kombinációival elveti a szimmetriát. Közvetlenül az érzékekhez szól, célja főként egy ritmus érzékeltetése, amely a látványon túl egyfajta részvételt kíván meg a szemlélőtől. A sztyeppék művészete, amely a kelta La Téne kultúrának a kortársa, főleg a közép-európai fémművességre volt hatással, de a Kárpátoktól Ázsia szívéig hatalmas területen terjedt el, és bizonyos aspektusaiban még a kínai művészetet is döntően befolyásolta. Ebben a művészetben a természeti formák még jól felismerhetőek, de a stilizált formákat kanyargó és örvénylő vonalak folyamatosan egymásba olvadó kombinációi uralják, és ez olyan ritmikus, zenei összefüggést idéz elő, mint a kelta díszítőművészet kombinációi. Ez indokolja, hogy ezt a két művészetet együtt tárgyaljuk.
Amikor a kelták az i. e. V. és IV. században létrehozták a késő vaskori vagy La Téne kultúrát, amely nevét a svájci Neucháteli-tó melletti kis településről kapta, már jó ideje megtelepedtek Európa középső és nyugati részén. Új művészetük gyorsan terjedt a Meusetől a Marne-ig, a Rajna két oldalán, majd az egész mai Franciaország területén, behatolt az Ibériai-félsziget északnyugati részére, végül a III. századtól az I. századig meghódította a mai Nagy-Britanniát és Írországot is. Ezenkívül az i. e. IV. század közepétől elkezdődött a kelta művészet terjeszkedése délen és keleten is.

Kövessük ennek a széles körű elterjedésnek irányvonalait. Kiindulópontja, amint Titus Livius elbeszéli, Gallia volt, ahol a kelta törzsek Ambicatus, - a mai Bourges táján élő - biturigek királyának vezetése alatt szövetséget alkottak. A király a hódító hadjáratok vezetésével unokaöccseit, Sigovesust és Bellovesust bízta meg. A római történetíró szerint Bellovesus Itália felé indult, és az etruszkok leigázása után eljutott Rómáig, míg Sigovesus a Duna medencéjében haladva végigdúlta a mai Magyarország és a Balkán-félsziget területét, és végül a kisázsiai Galatiáig jutott el.
Valójában ugyanannak a népnek, a kalandozásra hajlamos kelták két csoportjának i. e. 500 körüli elvándorlásáról volt szó (újabb kelta törzsek kerekedtek fel Hispánia irányába az V. század folyamán, majd i. e. 323 és 321 között a britek meghódították Nagy-Britanniát).
Róma bevétele, a Capitolium ostroma i. e. 381-ben történt, míg Thrákia és Macedónia inváziója mintegy negyven évvel később ment végbe. Akkor fosztották ki a gallok a Delphoi szentélyt (i. e. 279-278), mielőtt továbbindultak volna Kis-Ázsia felé. Így az i. e. III. század végére a kelták meghódította területek Galíciától és Galliától a kis-ázsiai Galatiáig terjedtek, de nemsokára megindultak a római légiók, hogy Karthágó legyőzése, i. e. 146 után feltartóztassák a kelták terjeszkedését és elpusztítsák kultúrájukat.

A La Téne korszak kelta művészete igen változatos formákat hozott létre. Találtak nemes formájú fémedényeket inkrusztációs díszítéssel, állat alakú fogantyúkkal. A tőr és a kard volt jellegzetes fegyverük. A gallok és a Nagy-Britanniában élő kelta törzsek vaslemezzel borított és bronzdíszekkel ellátott fapajzsokat használtak, hegyes végű vagy gömbölyű sisakjaik igen sokfélék voltak; erre példa a George-Meillet-i csúcsos sisak és a kerek Amfreville-i, mindkettő a Saint-Germain-en-Laye-i múzeumban; valamint a Temzében talált, nagy kúpos szarvakkal ékített sisak, amely a British Museum tulajdona.
A legjellegzetesebb személyes dísztárgyak a karkötők, fibulák (gyakran félhold alakúak, mint a legrégebbi ír "lunulák"), és a jellegzetes gall nyakperec, az ún. torques, amelyet a férfiak viseltek.

A domborított fémmunkákat finom, invenciózus megmunkálás jellemzi, amire jó példa a kelta művészet egyik legértékesebb darabja, a Dániában talált "grundestrupi üst", amely valószínűleg az i. e. II. vagy I. században került északra. Ebben a korszakban a kelta művészet gyors fejlődésen ment keresztül, amelynek számos bizonyítékát találhatjuk a Rajna középső folyása mentén és a Burgundiában talált sírokban.
A kelta díszítőművészet fejlődése során különböző szakaszokat különböztethetünk meg. Az i. e. IV. században kezdődik a második La Téne korszak, amelyre a kanyargó vonalakból építkező absztrakció fokozódó jelentkezése jellemző. A következő század közepén Svájc és Magyarország területén jelentkezik a harmadik stílus, amelynek arabeszkjein a növényi motívumok mellett sematizált állatfigurák is feltűnnek. Ebben a korszakban (tehát az i. e. I. századtól) Nagy-Britanniában is találkozunk hasonló ragyogó arabeszkekkel. A természet ihlette kanyargó vonalak, voluták és körök harmonikus elegyéből álló díszítés domborműszerűen kiemelkedik, és ezzel hangsúlyozza a plasztikus hatást. Ebből a korszakból származó (jelenleg a British Museumban található) híres példák: a wandsworthi pajzs; a Temzében talált, zománcdíszekkel ékes battersee-i pajzs és a desborough-i bronztükör, amelynek hátsó oldalára kacskaringós levélmotívumok harmonikus rajzát vésték stb.
Franciaországban, elsősorban délen, Provence-ban találkozhatunk a kelta építő- és szobrászművészet emlékeivel, de ezek kezdetleges formáikkal igen eltérnek a fémművesség finom és eredeti alkotásaitól.

Szentélyeik, amelyeknek maradványait Roquepertuse, Autremont, Sai Rémy (Bouches-du-Rhone), valamint Ollioules (Var) mellett találták, mind a görög héroónok, a hősök tiszteletére emelt síremlékek mintáját követik.
Mészkőszobraik általában kifejezők, bár esetlenek. Ennek ellenére van egy-két különleges alkotás, amelyeket a feltételezések szerint etruszk hatásra létrejött keltaligur művészethez sorolnak, így az emberevő szörnyet ábrázoló ún. Tarasque de Noves (Avignon, Musée Calvet), amely mellső lábaival két levágott, szakállas fejre támaszkodik; a Roquepertuse-ből származó ülő, ma már fejetlen istenfigura (Musée de Marseille), és az ókori Gallia közepén (Ferté-Alais mellett) talált ún. bouray-i istenszobor, amely egy meztelen ülő alakot ábrázol, nyakán torques-szel (Musée de Saint-Germain-enLaye). Érdekesek még a déli területekről származó, görög hatást mutató pénzérmék. De végül is nehéz megmagyarázni, hogy az emberiség történetének ilyen jelentős népcsoportja, mint a kelták, a kisebb tárgyaktól eltekintve miért hagyott ránk ilyen kevés művészi alkotást.

Végezetül említsük meg a sztyeppei lovas népek művészetét, amelyet Európában a szkíták tettek ismertté, akik még az i. e. VII. század előtt eljutottak a Visztula medencéjébe, Erdély területére és a mai Magyarország középső részére, Ázsiában pedig mind keletebbre terjeszkedtek, Kazahsztánban, az Altaj hegyes vidékén, a minuszinszki medencéig, és így északon eljutottak Szibériába, délen pedig Mongóliába, és Ordosz vidékén keresztül Kínába.
Az i. e. VIII. századig a szkíták, ez az iráni eredetű lovas nép, a Kaszpi-tenger északi részéről eljutottak a Kaukázustól és a Krím-félszigettől északra fekvő területekig, majd az Al-Duna vidékére, olyan területekre, ahol korábban az alig ismert civilizációjú kimmerek éltek.
A szkíták művészete kizárólag fémek, arany és bronz öntésén és megmunkálásán alapult (ezek a technikák főleg pajzsok és használati tárgyak díszítésére szolgáltak), a témák köre néhány állatalakra korlátozódott: futó szarvas vagy jávorszarvas, ágaskodó kecskebak, oroszlán, farkas vagy mesebeli lények, mint a griff stb. Ezt a művészetet rendkívül dinamikus feszültség jellemzi, amely a kacskaringós vonalakkal, vagy a különböző oldallapokból alakított, összetevődő ritmusok fejeznek ki; az állatalakok néha különböző lények ötvözetei. Az aranytárgyakat gyakran gránát vagy más csiszolt ékkőberakás díszíti.
A legjellegzetesebb tárgyak a kurgánok, azaz sírhalmok ásatásaiból kerültek ki a krími Kulóban, valamint a kaukázusi Kelermesz, Majkop, Kosztromszkaja és Kubán környékén. Ezek az i. e. VII-VI. századtól i. e. IV. századig terjedő időszak emlékei.
Szibéria déli részén az i. e. X. századtól Karaszu illetve a VII. századtól Tagar környékén a szkítákéhoz hasonló művészet alakult ki, és legszebb alkotásaik az öveket díszítő fémlapok, amelyek egymással dühödten küzdő állatokat ábrázolnak: néha szárnyas tigrisek vagy farkasok támadnak lovakra vagy rénszarvasokra. Az ilyen lapokon az állatfigurák lekerekített vagy kacskaringós körvonalait ügyesen kombinálták növényi elemekkel; de gyakran emberalakok is feltűnnek rajtuk.

Úgy tűnik, az i. e. VI. században alakult ki véglegesen ez az erősen stilizált kifejezési forma. Kétségkívül ebből a korszakból származnak a szkíta művészet mesterművei, mint a Berlinben őrzött vethersfeldei hal, vagy a kulobai és kosztromszkajai szarvasok (Leningrád), míg az időszámításunkat. éppen megelőző időszak alkotásai a mongóliai Noin Ulában talált hun fejedelmi sírokból származó hímzett szövetek. Mindezek a (nemcsak szkítáktól, de szarmatáktól és hunoktól is származó) alkotások már azokat a jellegzetességeket mutatják, amelyek később az ún. népvándorlás kori művészet sajátosságai lesznek.

Ióannész Szkülitzész krónikájából tudjuk, hogy a Konstantinápolyban megkeresztelkedett Gyula, a "türkök" (vagyis magyarok) fejedelme "magával vitt egy jámborságáról híres Hierotheosz nevű szerzetest, akit Theophülaktosz (konstantinápolyi pátriárka: 933-956) Turkia püspökévé szentelt, s aki odaérkezvén, a barbár tévelygésből sokat kivezetett a kereszténységhez" (Krónika, 5. Moravcsik Gy. ford.). Annak ellenére, hogy később Szent István nyugatról hozott térítőket, a magyarországi keresztény építészet legkorábbi időszakában, a X-XI. században nem annyira a templomok szerkezetében, hanem inkább a díszítő kőfaragásokban határozottan érvényesül a bizánci, kisebb mértékben az italo-bizantin hatás. Az ún. palmettás csoportba tartozó faragványokon a kemény bevágásokkal faragott, gyakran szőlőlevelekre emlékeztető palmetták formája a szasszanida-perzsa ötvösség formakincséből vándorolhatott a bizánci provinciák - főként a Kaukázus-vidék dekoratív szobrászatának formakincsébe, s innen magyar földre.

Az Árpád-kor szobrászati emlékanyagának legszebb alkotásai közé tartozik az ún. Szent István-szarkofág, a Paradicsomkaput őrző kherubbal, főként pedig a halott lelkét pólyás gyermek alakjában mennybe vivő angyallal, amely kétségtelenül bizánci ihletésre utal.
A bizánci művészet és a magyarországi román kori festészet kapcsolatainak kérdése jóval vitatottabb. Minden kétséget kizárólag megállapítható, hogy az esztergomi palotakápolna oroszlános freskóján a textilfestést utánzó motívum mintaképeként bizánci szöveteket használtak, melyek a konstantinápolyi ún. Zeuxipposz műhelyben készült szövetekre emlékeztetnek, - nagyon valószínű, hogy ilyen szövetek a helyi kincstárban is előfordultak. Írott forrás tanúskodik arról, hogy Veszprémben egy tűzvész alkalmából értékes, nagyméretű bizánci szőnyegek (tapecia graeca) semmisültek meg. (A későbbi, XIII. századi magyarországi freskókon már csak közvetett bizánci hatás mutatható ki.) A bizánci selymek magyar felhasználását illetőleg figyelemre méltó, hogy a koronázási palást (eredetileg casula) is bizánci selyemre varrott remekmű, s az ún. Szent István erszénye (Bécs, Kunstkammer) arany- és színes selyemhímzésének textiltechnológiai vizsgálata - Deédné Garzuly Mária - szerint a bizánci hímzőművészet legtökéletesebb technikájú alkotásai közé tartozik az ezredforduló és a XII. század vége közti időből (egy paleográfiai szakvélemény bolgárjellegűnek tartja a feliratait, amely Bogyay Tamás szerint a Szent István-i hagyományt támogatja).
Sokrétű és gazdag a Magyarországon előkerült, a bizánci fémművességre vonatkozó emlékanyag. Ennek egy része - főként aranytárgyak - még a honfoglalás előtti időből származnak. A germán emlékanyag körébe tartozó ún. szilágysomlyói II. aranyleletben előkerült onyx-fibula az egyetlen olyan ötvösmű, amely a ravennai mozaik Jusztinianosz-ábrázolásán látható fibulához hasonlítható (az uo. előkerült I. aranykincs, amely a bécsi Kunsthistorisches Museumba került és a II. kincs, amely a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona, számos IV. századi arany medaliont tartalmaz, s ezek az első keresztény császárok fontos ábrázolásai). Igen értékesek a VI-VII. századi avar-bizánci kapcsolatokra utaló különböző aranyfüggők, melyek közt kimondottan keresztény jellegű tárgyak is előfordulnak, így galambokkal, pávákkal ékes félhold alakú arany fülbevalók. Félhold alakú aranyfüggő honfoglalás kori sírból is előkerült, ez is bizánci ötvös műve. Sok vitára adott alkalmat a nagyszentmiklósi kincs (Bécs, Kunsthistorisches Museum) két, kereszttel díszített, görög feliratos csészéje amely szintén a bizánci művészet köréhez tartozó készítmény.
A történelmi Magyarország területén előkerült, illetve a magyar történelemmel kapcsolatba hozható bizánci jellegű ötvöstárgyak az egész bizánci ötvösség történetében különösen fontos szerepet játszanak. A bronztárgyak közt kiemelkedik a dél-magyarországi - pontosabban szerémségi - Dombón 1963-ban előkerült 17 darabból álló bronzlelet. Ezek bizánci stílusú öntött és préselt domborművek, - három kivételével - fogadalmi-áldozati ikonok, köztük négy az Istenszülőt (Theotokosz) ábrázolja, az ötödik Krisztus Pantokratórt, négyen szentek láthatók, köztük az egyiken Szent Pantaleimon orvosszent, akinek tiszteletére Dunaújváros (régi nevén Dunapentele, Pentele = a Pantaleimon magyar változata) mellett az Árpád-korban kolostor is épült.

A három legkiemelkedőbb, hazánkban őrzött bizánci eredetű ötvöstárgy időbeli sorrendben haladva a Nyitraivánkán talált Konsztantinosz Monomakhosz-korona, a magyar királyi korona (Szent Korona) alsó része, az ún. Corona Graeca (mindkettőt a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum őrzi), továbbá az Esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban őrzött sztaurothéké.
A múlt század hatvanas éveiben Nyitraivánkán talált kincslelet kilenc zománcdíszes lemezből s egy drágakőfoglalatból áll, közülük hat egy nyitott korona részét képezte. A zománcdíszes lemezek közül a legnagyobb a felirata szerint Konsztantinosz Monomakhosz bizánci császárt, a nagyságban következők pedig Zoé császárnőt és nővérét, Theodórát ábrázolják, a két nővér és a császár 1042-1050 közt együtt uralkodott. A további lemezeken táncoló nőalakok, továbbá - felirataik szerint - az Igazság és az Alázatosság megtestesítői láthatók, minthogy mind a négy nőalak dicsfénnyel koronázott, allegorikus értelmük kétségtelen.

A Corona Graeca abroncsán rekeszzománc képek drágakövek váltakoznak. A középső legnagyobb ívelt oromdíszben a trónoló Krisztus látható, hátul középütt az oromdíszben - felirata szerint - Dukasz Mihály császár félalakos zománcképe, a császár jobbján - az abron-cson a társcsászár Konsztantinosz, balján pedig I. Géza magyar király képe látható. Krisztus alatt jobbról-balról arkangyalok, majd négy szent képmása következik. A rendkívül finom zománctechnikával készült tárgy minden valószínűség szerint Géza (1074-1077) felesége, a Konstantinápolyból a császári udvarhoz közelálló körből érkezett Szünadéné királynő koronája volt. A harmadik kiemelkedő jelentőségű bizánci ötvöstárgy magyar gyűjteményben az Esztergomban látható, a Főszékesegyház kincstárában őrzött ereklyetartó, amelyben a hagyomány szerint a Szent Kereszt egy darabkáját őrizték, ezért görög neve: sztaurothéké (kereszttartó). A téglalap alakú emlék fedőlapjának zománcdíszei három sorban helyezkednek el: legfelül két angyal félalakban, középütt a kettős kereszt mellett felirataik szerint - Konsztantinosz császár (Nagy Konstantin) és édesanyja, Szent Heléné (Ilona), a legalsó sorban pedig két jelenet látható: balra a keresztre vonszolt Jézus Krisztus, jobbra pedig 'a "leszögezés" vagyis a keresztről való levétel ábrázolása. A sztaurothékét koszorúzó fémkereten hat félalakos és két egészalakos ezüstdomborítású kép helyezkedik el. Az emlék kora Somogyi Árpád szerint - a XI-XII. század fordulója.
Á Kárpát-medence keleti felében az i. e. IX-VIII. század fordulóján oly népcsoport telepedett le, amely már a vas feldolgozásához is értett. Ez - a mondhatjuk - technikai forradalom természetesen a művészet terén is éreztette hatását. Az Alföldön ez időben a sztyeppevidéki kimmér törzsszövetség területéről származó népcsoport talált új hazára. Ez lovas nép volt, mint a leletek is bizonyítják, a fémművességben a bronzot és a vasat használta, ékszereit főként az utóbbiból készítette. A sztyeppei művészet legkorábbi emlékei a Kárpát-medencében e népcsoporthoz kapcsolható. Ilyenek a lófej alakú bronzfokos a Sárvíz-csatornából, továbbá a stilizált madárfejeket ábrázoló kantárrózsák Bihrugráról - mindkét lelőhelyről a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek a tárgyak.

Az i. e. VI. századtól a mai Havasalföld és Erdély területén az írott források szerint az agathürszoszok laktak. Ez a szkíta népcsoporthoz tartozó nép Hérodotosz szerint (IV. 104) "rengeteg aranyholmit visel" ("khrüszophoroita maliszta"). Az agathürszoszoktól nyugatra a szkíta hatás alatt álló szüginnák éltek, akiknek emlékanyaga a Dunántúlon és Szlovéniában is megtalálható. Feltehetően ez utóbbi nép közvetítésével kerültek a La Téne művészet formanyelvébe a kimmér-szkíta művészeti körből átvett állatalakok és egyéb művészeti motívumok (Szabó Miklós szerint).
A magyarországi keltákra vonatkozó régészeti leletek megerősítik az írott források tanúságait, miszerint ezek i. e. 400 körül érték el a Kárpát-medencét. Majd az i. e. II. században a boius törzsek uralkodtak, ezekre a dákok, majd a rómaiak mértek csapást. Mindazonáltal kelta nevek még az i. sz. III. századi névanyagából is kimutathatók.
Az i. e. III. század elején jelenik meg a Kárpát-medence La Téne kori művészetének sajátos, a nyugati keltaság művészetével egyenrangú helyi ága, az ún. magyar kardstílus. A kelták balkáni betöréseinek kudarca után alakul ki a maga teljességében a Kárpát-medence területén a La Téne művészet, amely különböző hatásokat egyesített magában, így pl. a lábatlani La Téne urnára bekarcolt állatküzdelmi jelenet, bár képi világában sztyeppei eredetű, stílusában azonban a kelta hagyományokat mutatja.
A Kárpát-medence La Téne kori fémművessége eltérő vonásokat mutat a nyugati keltaság művészetével összevetve, az eltérések főként a Balkán felől jövő hatások eredményei. Jellegzetes és helyi vonás a filigrán- és granulációs technikák átvétele, főként pedig ezt a két technikát utánzó bronzékszerek.

A kelták magyarországi művészeti anyagában is nagy szerepet játszottak az állatszobrok, köztük említést érdemel a bátai vaddisznó-szobrocska, továbbá egy őzet ábrázoló szobrocska Rákosról; mindkettő bronzból készült, az utóbbi szkíta hatásra vall (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum). Gazdag bronz ékszeranyag is őrzi a magyarországi kelta művészet emlékét. Viszont az őspannon lakosság emlékei a Sopronban talált urnák, melyeket áldozati jelenetek mértani jellegű ábrázolásai ékesítenek.
A Kárpát-medence keleti fele lakosságának művészetét ezzel szemben az i. e. VI.-V. században az eurázsiai sztyeppe vidéken kialakult állatstílus jellemezte. Az állatok kultuszának mágikus, totemisztikus háttere volt, bennük őseiket tisztelték. Világviszonylatban is kiemelkedő két szkíta aranylelet származik Magyarország területéről. Az egyik a zöldhalompusztai hátranéző aranyszarvas: feje kimondottan jávorszarvasra utal, de rendkívül ágas-bogas agancsa elüt a jávor lapátjától. A másik a tápiószentmártoni menekülő, "galoppban" ábrázolt szarvas (mindkettő a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona). A szkíta művészet magyarországi leletanyagában fontos szerep jut a bronzcsörgőknek, melyeknek tetején szarvasmarhák, zergék vagy más állatok szerepelnek, rendeltetésük vitatott, lehetséges, hogy sámánisztikus vonatkozásuk van.
A szkíta állatstílus, melynek kialakulásában mezopotámiai stílushatások fontos szerepet játszottak, de a görög kapcsolatok is jelentősek, nagy hatással volt a későbbi sztyeppei művészetekre, a hunok, avarok, sőt a honfoglaló magyarság művészi kultúrájára is. Az állatküzdelmi jelenetek új szimbolikus értelmezéssel a középkori magyar és orosz művészetben is kimutathatók, de / nyugati romanika képi világa is tükrözi befolyását.
A történelmi Magyarország nyugati területén, a római Pannónia tartományban már a III. században gyökeret vert a kereszténység, az első missziók bizonyára Észak-Itália területéről érkeztek.
A 313-as milánói constitutio új lendületet adott az itteni kereszténység fejlődésének is. Miután a 325-ös niceai (nikaiai) zsinat Arius tanait elítélte, az eretnek püspököt a terület déli részét magába foglaló Illyricumba száműzték, s ezután a mai Jugoszlávia északnyugati területe lett az arianizmus egyik központja. Ez az irányzat a mai Dunántúl területén is elterjedt (a Kisdorogon talált egyik téglakarcolaton B. Thomas Edit szerint Arius ábrázolását láthatjuk), s a szóban forgó területen csak a IV. század végén szűnt meg.

A Duna-vidék ókeresztény építészetében az apszis nélküli teremtemplom típusa uralkodott, amely Aquileiából származott erre a területre. Ennek az épülettípusnak példáit az aquincumi és a kékkúti ásatások is felszínre hozták. Az aquileai Theodorus-bazilika akantuszos mozaikjaihoz hasonlók kerültek elő a szombathelyi (Savaria) ásatásokból, azonban az ottani bazilikaszerű épület nem szolgált egyházi célokat; a helyi vértanúnak, Quirinusnak tisztelt bazilika, amely az írott forrás szerint a soproni kapunál ("ad Scarabatensem portam") épült még nem került felszínre. Több bazilika romjait tárták fel a dunántúli Fenékpuszta (Valcum) területén, ezekben még a római uralom bukása utáni időkben is volt liturgia, sőt egyesek egészen 1222-ig használatban voltak, tehát itt a kultusz továbbélése egészen az Árpád-korig kimutatható.
Jelentős ókeresztény emlékek kerültek elő Pécs (Sopianae) területéről is. Itt a székesegyház előtti téren a késő római ókeresztény temetőnek olyan páratlanjelentőségű épületei maradtak fenn, amelyek Közép-Európában majdnem egyedülállóak. Különösen jelentős az ún. I. számú sírkamra (cubiculum, egyes nézetek szerint egy keresztény héróón alsó része), amelyet a római katakombák stílusában készült falképek díszítenek. Az északi falon a Krisztus monogramra mutató apostolfejedelmek alakjai láthatók, a délit viszont akantuszindák ékesítik. Az oldalfalakon biblikus jelenetek voltak (sajnos jórészt elpusztultak), a mennyezeten pedig imago clipeatábá foglalt képmások (esetleg donátorok vagy szentek) láthatók. A II. számú festett sírkamra északi falán a kancsó és a pohár az eucharisztikus áldozatra (úrvacsorára) utal, fölöttük szőlőindák szőlőfürtökkel. Nemrégiben újabb festett sírkamrát tárt fel Fülep Ferenc, ezen Dániel az oroszlánbarlangban, továbbá Ádám és Éva ábrázolásai láthatók, ez utóbbiak is a római katakomba-festészet stílusát mutatják. A pécsi háromkarélyos temetői kápolna (cella trichora) - amelyhez hasonló épület az óbudai Raktár utcában is látható - korábbi geometrikus freskói IV. századiak, míg a későbbiek, a függönymintásak, a római Santa Maria Antiqua hasonló tárgyú ábrázolásaira emlékeztetnek, s legkorábban a IX. században keletkezhettek. Ókeresztény - esetleg kora bizánci jellegű alakos mozaik töredékek legutóbb dunántúli ásatásokból kerültek elő, ezek tudományos feldolgozása a mai napig - a nyolcvanas évek második feléig - még nem történt meg.

Számos ókeresztény iparművészeti tárgy is előkerült a római kori Magyarország területéről. Művészileg különösen jelentősek az üvegtárgyak, így két mellképes díszű aranypohárfenék, az egyik Dunaszekcsőről, a másik Dunaújváros (Intercisa) közeléből. Jelentősek az ún. vas diatretum maradványok is, ezek a hálódíszes finomművű üvegedények általában görög feliratokkal ékesek - a legépebb köztük a szekszárdi szarkogból került elő -, talán Kölnben készültek, de mestereik nem germánok, hanem a keleti diaszpóra tagjai.
Sajátos pannóniai emlékanyagot jelentenek a láda (scrinium) -veretek, amelyek jelentős részén pogány és keresztény ábrázolások (ó- és újszövetségi jelenetek) együttesen jelennek meg.

GERMÁN, OSZRTOGÓT ÉS MEROVING MŰVÉSZET

Amikor a római birodalom két részre bomlott, és klasszikus római művészet Nagy Sándor idején általánossá vált, Róma által kialakított és megőrzött kánonjai már sokat vesztettek erejükből. Az a közeg, amelyben a kereszténység minden üldöztetés dacára tért hódított a birodalom egészében, arról árulkodott, hogy egy-egyre erősödő új felfogás és érdeklődés hordozójává vált. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a keresztény kor első évszázadaiban a korábban uralkodó görög-római kultúra feledésbe merült. Vele együtt felbomlott egész esztétikai hagyományrendszere, amely nemcsak formai eszköztárat, hanem határozott művészetfelfogást is jelentett.
Amikor a barbár népek támadásai hatására a nyugatrómai birodalom a V. században felbomlott, egyedül Bizáncnak sikerült fenntartania az állami szerkezetet és egyfajta nemzeti szellemet, de a művészet terén ott is olyan plasztikai elképzelések váltak uralkodóvá, amelyekben az ábrázolás (ennek alapja a rajz határozott körvonala és a konkrét forma volt) lassanként háttérbe szorult, és olyan elemek kerültek előtérbe, amelyeknek addig kizárólag dekoratív jelentőségük volt: az anyag minősége, valamint a szín- és fényhatások. Az emberalakok ábrázolása iránti érdeklődés, amely Bizáncban töretlen volt egészen a VIII. századi képrombolás viharáig, az V. század folyamán, nyugaton lassanként megszűnt, a germán népek művészetében pedig soha nem is létezett, de végül is mindenütt elterjedt a valamikori római birodalom nyugati területein.
A barbár népek jelenléte a birodalom határvidékein a IV. századtól kezdve kétségtelenül hozzájárult a dolgok alakulásához. Amint a római légiókba is bekerültek, a határterületeken telepedtek le, hogy biztosítsák a határok védelmét.

Tacitus a II. század elején arról ír, hogy a gótok, akik Gotlandból, a mai Svédország déli részéről érkeztek, a Balti-tenger partján éltek, de a század végén már Ukrajna területén került sor arra, hogy két részre oszlottak, vizigótokra és osztrogótokra. Mindkét törzs Délkelet-Európa felé vándorolt, és a keletrómai birodalom határvidékén telepedett le, mígnem a nomád és harcias hunok előrenyomulása miatt kénytelenek voltak újból útra kelni. 370 körül a mongolok által űzött hunok az osztrogótokra támadtak, és emiatt a vizigótok is felkerekedtek. Alarik vezetésével 395-bén bizánci területekre törtek be, azután Itáliába vonultak és 410-ben már Rómát is bevették. Alarik halála után Walia vezetése alatt Gallia déli részét, majd Ataulffal Hispániát hódították meg. Az osztrogótok valamivel később szintén a keletrómai birodalom határain telepedtek le, ahonnan a veszélyes szomszédokat Zénon császár távolította el, azzal, hogy vezérüket, Theodorikot bízta meg Itália kormányzásával. Itália valójában akkor már elveszett a birodalom számára, és Theodorik gótjai 489-ben meg is szállták. Négy évvel később Paviánál Theodorik legyőzte és megölte Odoaker herul királyt, és hamarosan a nyugati birodalom régi központjának egyeduralkodója lett. A frankok és burgundok már korábban letelepedtek Galliában. Ezzel a nyugatrómai birodalom egész területét északi eredetű törzsek hódították meg.
Semmi sem áll távolabb a klasszikus formáktól, mi ezeknek a hódítóknak a művészete. Ez nyilvánvalóvá válik, ha a par excellence művészeti megnyilvánulásukat: ötvösművészetüket vesszük szemügyre. Mint már az előző fejezetben láttuk, a Fekete-tenger mellékén és a mai Magyarország területén (tehát azokon a területeken, ahol a gótok a legtovább éltek együtt az antik kultúra maradványaival), a szkíták és szarmaták hatására az ötvöstárgyak mind az elgondolás, mind a kivitelezés terén ázsiai formát öltöttek.
Emellett a hatás mellett lényeges tényező még a két gót törzs skandináv eredete, hiszen az ő lendületüknek döntő szerepe volt a nagy hódítások létrejöttében. Az ázsiai és az északi elemeknek ez a Balti-tenger és a Fekete-tenger között létrejött egymásba olvadása meghatározta az ún. germán barbár művészet jellegzetességeit, amelyek a népvándorlás eredményeként egész Európában elterjedtek.
Ez a rendkívül egységes művészet csak dísztárgyakat hozott létre. Igaz ugyan, hogy a Romániában és a Bánátban találtjelentős leletek tanúskodnak a barbár népek uralkodóinak gazdag és változatos fémékszereiről, erre példa a petrossai és a nagyszentmiklósi kincs. De a nagyszentmiklósi aranykincs szinte kizárólag szasszanida perzsa alkotásokból vagy e művészet által ihletett darabokból áll, és nem is egy barbár főnök, hanem egy besenyő fejedelem tulajdona volt. Az 1837-ben talált petrossai kincs - amely Atanarik gót királyé volt (megh. 381-ben) - szokatlan gazdagságú darabokból áll és kivételes minősége miatt kiemelkedik a többi emlék közül.
A nyugatrómai birodalmat elpusztító barbárok jellegzetes ötvöstárgyainak alapvető stílusjegye, amint a frankok, burgundok és vizigótok sírjaiból kikerült nagyszámú lelet mutatja, a geometrikus motívumok és a rekeszzománc-díszítés alkalmazása volt. Leggyakoribbak a fibulák, amelyek stilizált madarat, sast ábrázolnak, vagy inkább egy hollót a germán mitológia harcias istenét, Odint kísérő két holló közül: az egyik Hugin (amely előre néz, és az eljövendőt szimbolizálja), a másik Mummin (amely hátra néz, és a múlt folyamatosságát jelképezi). A sematikus rajz alapja mindig a madár körvonala félig kitárt szárnyakkal, karmok nélkül, felemelt fejét profilból ábrázolva. A test közepén egy ovális vagy kör alakú foglalatban és a szem helyén is ékkövet találunk.

Ezek az ékszerek a nemes anyagok szeretetéről tanúskodnak (a leggazdagabb példányokon aranyat és gránátot alkalmaztak). A rézlapokba kis rekeszeket véstek (ez volt a gyakoribb eset), ezeket mértani pontossággal osztották fel és üveggel vagy zománccal töltötték ki, azt a látszatot kívánva elérni, mintha a tárgy drágakővel lenne kirakva.
A másik gyakori fibula-típus hosszúkás volt és két részből állt, a felső négyszögletes vagy félkör alakban nyitott, az alsó pedig körte alakú, és a kettőt félköríves, domborodó pánt egyesítette. Ezeket az északon gyakori fibulákat kazettás vésetekkel és rekeszzománccal, vagy vésett domborművel díszítették. Ugyanezeket a technikákat alkalmazták az övcsatokon, amelyek leggyakrabban négyszögletes lapok voltak, párhuzamos rekeszek sorával díszítve.
A rubinkövek rekeszzománccal, cloisonné-technikával való helyettesítése látható egy jelentős, aranyból készült emléken: a 481-ben meghalt frank király, Childerik (Chlodvig király apja) kardjának hüvelyén. 1653-ban találták Tournai-ban, és most a párizsi Bibliothéque Nationale-ban őrzik. A fegyverek díszítésének ez a módja valószínűleg ekkoriban már hosszú hagyományokra tekintett vissza, mivel ilyen ornamentika látható a híres IV. századi porfírszobor tetrarcha-alakjainak kardjain is, amely Szíriában készült, majd a középkorban Velencébe került és ma a San Marco-székesegyház egyik szegletében található (a velenceiek Móroknak nevezik őket).
A franciaországi Gourdonból származó meroving kincshez tartozó paténa (nagy tál) hasonló technikával készült. A szegélyét színes kövekből, főképpen gránátokból alakították ki, ezeket egyforma lapocskákra metszették, hogy a paténa trébelt lapjára forrasztott aranylemezkék közötti rekeszbe illeszthessék őket. Hasonló stílusban készült a híres chelles-i ún. Szent Éloi-kehely, amely eltűnt a francia forradalom idején, de szerencsére pontos rajz maradt róla 1653-ból. Magas, szinte hengeres kehely volt, külsejét gránátkő berakás díszítette. A gourdoni meroving kehely (VI. századi, mint a már említett paténa) szintén rekeszzománc-technikával és drágakő berakással készült. Ugyanez mondható el a VII. századi angolszász karperecről és erszényről, amelyeket a Sutton Hoo-i (Nagy-Britannia) királysírban találtak.
Néha az arany és a gránátkövek mozaikja olyan finom, mint egy háló; ilyenek a ravennai múzeumban található aranytárgyak díszítései, amelyek talán Theodorik vértjéről származnak, mert geometrikus díszeikhez hasonlót találtak a király sírját koronázó frízen. Nyilvánvaló, hogy ez a technika megegyezett a bizánci zománcművesekével, csak itt a megolvasztott zománcot hidegen vágott gránát- és türkizdarabokkal helyettesítették. A népvándorlás kori ékszereken bizánci hatásként értékelhetjük a filigrántechnikát is. A népvándorlás kori vezérek egyik fő törekvése az ötvösművészet tökéletesítése lehetett, hiszen szinte egész testüket ékszerek borították: vértjeiket remek aranycsatok díszítették, a bőrpajzsokra is értékes lemezeket illesztettek; mellükön, a római légiósokhoz hasonlóan, armellák és kitüntetések függtek. Az itáliai Nocera-Umbrában feltárt osztrogót temetők leletei tanúsítják, milyen bőségesen díszítették fegyvereiket és ékszereiket; még nők és gyermekek sírjaiból is gyakran kerültek elő olyan kis kések, amelyeknek nyelét arany és gránát filigrán díszítette. A nyugat-európai provinciákban végleg letelepedett germán népek hamarosan a régi helyi műhelyekben készíttették ékszereiket és ötvöstárgyaikat. Így például a Theodelinda longobárd királynő által a monzai San Giovanni-bazilikának ajándékozott kincset, amelyhez a királynő fésűje, arannyal és drágakövekkel kirakott kötéstáblájú könyvei és evangeliáriumai, s olyan különleges tárgyak tartoztak, mint a híres aranytyúk és csibéi, a niello-inkrusztációjú kereszt, és egy fogadalmi korona, amelyről drágakövekkel kirakott kereszt függött.

A korabeli írások elragadtatva írtak Theodelinda kincseiről, és ábrázolásuk ma is látható a bazilika román kori kapuja fölötti timpanon domborművén. Szintén a monzai bazilikában található a longobárdok híres vaskoronája, amellyel később Nagy Károlyt császárrá koronázták. A neve arra utal, hogy a belső része egy vaspánt, amelyet a hagyomány szerint Krisztus keresztjének egyik szögéből készítettek, de külső borítása arany, gyöngyökkel és drágakövekkel kirakva. Mindenjel arra vall, hogy eredetileg fogadalmi ékszer lehetett.
Hasonló koronákat ajándékoztak a vizigót királyok és előkelőségek a spanyolországi templomoknak. Egy arab történetíró elbeszéli, hogy amikor a mohamedánok behatoltak a toledói katedrálisba, a kincstárban egy sor fogadalmi koronát találtak, amelyeket a gót királyok adományoztak fővárosuk székesegyházának. Az arabok minden bizonnyal beolvasztották ezeket a koronákat, de a közeli Santa Maria de Sorbaces-kolostor néhány fogadalmi koronáját, amelyeket elrejtettek az arabok elől, 1847-ben Guarrazar közelében megtalálták. Ezek némelyike is királyi ajándék volt. A kétségkívül legszebb korona peremén függő betűk tartalmazzák az ajánlást: Reccesvinthus rex offeret. Egy másik Swinthila adománya. A párizsi Musée Cluny és a madridi Armería Real osztozott rajtuk, jelenleg a madridi Museo Arqueológicóban vannak kiállítva.

A Közép-Európában maradt teutonokra, így az alemannokra és a burgundokra kevésbé volt hatással a birodalom romanizált népeinek ízlése. Figyelemre méltó tény, hogy ennek a dekoratív stílusnak legjelentősebb remeke egy evangeliárium kötéstáblája, amelynek mesterei a sohasem romanizált és a keresztény hitre későn megtért alemannok közül kerültek ki. A Bodeni-tó egyik szigetén lévő Lindau kolostorában keletkezett, a kolostor megszűnte után számos viszontagságon ment keresztül, és jelenleg a New York-i Morgan Library tulajdona. A kötéstábla közepén elhelyezkedő kereszt, körül vésett, északi stílusú drágakő berakás és zománcdíszítés található, s ez a stílus az angolszász alkotásokéval rokon.
A népvándorlás kori ötvösművészet tükrözi a legjobban ezeknek az újonnan megjelent népeknek a szellemiségét, ezért ezt tekintettük át először, de most már ideje, hogy megvizsgáljuk az osztrogótok és a Meroving-kor preromán építészeti és szobrászati emlékeit, amelyek Itáliában és Franciaországban találhatók. A következő fejezetet már az Ibériai-félsziget és a brit szigetek preromán művészetének szenteljük.
A germán népek építészetében megőrződött az elszigetelt lakóhely típusa, a nyugati államok kialakulásának idejéig. Elnéptelenedtek az ókori római városok és az utak mentén épült vicusok, vagy falvak. A vándorló népek vezérei és családjuk a legmegfelelőbb helyeken, a termékeny völgyekben és a védelem céljaira legalkalmasabb hegytetőkön telepedtek le. A szállásokat palánk övezte. A csak földművelés céljaira szolgáló római majorságot felváltotta az új településtípus, ahol az úr és a szolgák lakóhelyeit és az istállókat is védőpalánk vette körül.

Az uralkodók székhelyein azonban másfajta épületekre volt szükség. Itáliában az osztrogót Theodorik, aki arról álmodozott, hogy a birodalom haldokló testébe a gót nép friss életerejét plántálja és újjáteremti Augustus és Traianus boldog korának ragyogását, a császárok alkotásait utánzó fényes emlékekkel akarta megörökíteni nevét. Különös dolog, hogy míg Theodorik ravennai udvarába olyan írókat és jogtudósokat tudott összegyűjteni, mint Boethius és Cassiodorus, akik méltán nevezhették magukat Róma dicsősége örököseinek, építészei nem voltak képesek arra, hogy egy boltozatot megépítsenek vagy felvázoljanak egy kupolaprofilt. Az embert megindítja Itáliának az a szöglete, ahol Ravenna mellett Theodorik síremléke emelkedik. Mert minden jel arra mutat, hogy az osztrogót király olyan síremléket akart építtetni, mint Augustus római mauzóleuma, ahol a nagy császár szarkofágja fölé gigászi kupola borul. De a római mauzóleum boltozatának utánzására Theodorik építőmesterei nem találtak jobb módszert, mint hogy egy hatalmas dalmát márványtömböt elhoztak az Adriai-tenger túlsó partjáról, és azt lekerekítették. A Theodorik sírboltját fedő márványtömb nyolc méter átmérőjű, és a felső részén lévő gyűrűszerű kiszögellések emlékeztetnek az erőfeszítésre, amellyel a tömböt a kör alaprajzú falak tetejére helyezték. A külső falakat egyenletesen elhelyezett félköríves vakárkádok díszítik, de a fríze domborműdíszítése az északi népek művészetének hagyományait, spirális formák ritmusát idézi.
Másként is értelmezhetjük azonban ezt a különös emlékművet, és rámutathatunk arra, hogy a germán jelleg nem korlátozódik a koronázó párkány tipikusan népvándorlás kori absztrakt díszítésére. A kőtömbök faragásának mesteri technikája pedig arra vall, hogy római építészek dolgoztak rajta, akik, mint tudjuk, jól értettek a boltozatok és kupolák építéséhez. Ezek után egyetlen magyarázatot találhatunk erre az öttonnás kőtömbből kialakított boltozásra, éspedig azt, hogy az osztrogót király azért ragaszkodott hozzá, mert ősei síremlékeire emlékeztette: a Balti-tenger partjain található dolmenekre, amelyeket egy hatalmas, vízszintes kőtömbbel fedtek le.
Theodorik székhelyén, Ravennában egy palotát is építtetett, de csak homlokzatának maradványai maradtak fenn. Ábrázolását a palota mellett álló Sant' Apollinare-templom egyik mozaikján láthatjuk.

A gótok Itáliában emelt épületeiről csak meglehetősen tömör leírások találhatók korabeli szövegekben, így nehéz képzeletben reprodukálni azokat, de falaikat bizonyára márvánnyal borították és a szentélyrácsok díszítése a fibulák, ékszerek és fegyverek motívumait idézi. Emellett régi római épületek is szolgálhattak fényes lakóhelyül az előkelőségek számára.
Ebben a korban Rómában Belizár még a császárok Palatinus-dombi palotájában lakott, Milánóban pedig a longobárdok az újjáépített és díszített thermákban és bazilikákban rendezték be udvarukat. Hasonló történt Galliában is. Eurik király udvara a toulouse-i Capitoliumban elkápráztatta gazdagságával az utolsó galliai latin nyelvű költőt, Venantius Fortunatust. Sidonius Apollinarius leírta vidéki palotájának boltozatos fürdőit, téli és nyári étkezőtermeit, a teraszokat és loggiákat. Olyan lehetett, mint egy római villa. Később a frank királyok székhelyeiken palotákat emeltek, a párizsi királyi palota kétszintes volt, a metzinek a Moselle-re nézett a terasza. Ugyanakkor a frank királyok legkedveltebb lakhelyei a nyári paloták voltak, mint a Párizs környéki Chellesben, Nogent-sur-Loire-ban, Normandiában stb. Ezepalánkkal körülvett nagy majorságok voltak, ahol minden terem önálló épület volt, külön lefedéssel. Hispániában a vizigót királyok több időt töltöttek vidéki birtokukon, a Salamanca-környéki Gerticosban, mint az Arxban, toledói palotájukban.
A keresztény hitre tért népek hatalmas bazilikákat emeltek, és új templomaik homlokzatának díszítéséh felhasználták a régi római épületek legjobb köveit.

Galliában a korszak leghíresebb emléke a Szent Márton sírja fölött emelt templom, amelyet utóda a püspöki székben, tours-i Szent Gergely építtetett. Ez utóbbi egy költeményében le is írta alkotását, amelyhez már életében zarándokok érkeztek egész Galliából. Azonban a templom leírása túlságosan általános ahhoz, hogy pontos képet adjon eredeti formájáról.
Kevés autentikus épület maradt fenn ebből az időből Franciaországban. A legjobb állapotban a poitiers-i Szent János-keresztelőkápolna van. A boltozatokat tart oszlopok törzse római épületekből származik, és az oszlopfők, ha nem ókoriak, a korinthoszi fejezetet utánozzák. A szoborszerűen körülfaragott levelek kialakítása azonban eltér a római márványfaragók módszerétől. A templom külsején látszik, hogy megkísérelték a klasszikus homlokzatok párkányait utánozni, de a különböző színű kövekből kirakott mozaikdíszítés a barbár ékszerek zománcmunkáira emlékeztet. Az ékszerek hatását láthatjuk domborműveken is, mint a vence-i templomban található lap sasábrázolásán, amelynek előképeivel a fibulákon találkozhattunk. Számos domborművön állatok és madarak jelennek meg, de a leggyakoribbak a szíriai hagyományt követő rozetták és szőlőfürtök, amelyek már korábban elterjedtek Nyugat-Európában.
Szintén a VII. században épült a vienne-i Saint-Pierre-Székesegyház és a jouarre-i kripta. Az előbbinek (amelyet a IX. században, és később a román korban átépítettek), fennmaradtak Meroving-kori oldalfalai a két, egymás fölé helyezett oszlopsorral. A régészeti kutatások nyomán világos képünk van arról, milyen lehetett a római bazilikákra emlékeztető eredeti alaprajza. A Meaux melletti Jouarre-ban lévő kriptának, ennek az eredeti formájában fennmaradt temetkező-kápolnának megragadó négyzetes terében máig is megmaradtak a közeli kolostor első apátnőinek sírjai és építtetőjének, Agilbert püspöknek a síremléke. A síremlék feletti meglepő dombormű az Utolsó ítélet ábrázolása, a tudós latin sírfeliratok pedig a VII. századi ír szerzetesek sajátos kultúrájáról tanúskodnak. A szerzetesek beutazták a korabeli Európát, és számos kolostort alapítottak.

A szobrászatot tekintve a barbárok által megszállt országokban csak néhány olyan szarkofágot találtak, amelyek ókeresztény mintát követnek domborműveikkel, de stílusuk száraz, élettelen, a figurákat síkban vagy párhuzamos vonalak nyalábjaival ábrázolják. Szintén nagy ritkaság a germán kéztől származó elefántcsont dombormű. Jelentős frank emlék a narvalagyarból készült ládika, Sigurd (Szigfrid) legendájának jeleneteivel és angolszász rúnaírásos feliratokkal. Valószínűleg a VIII. században keletkezett, egyik részét Firenzében, a másikat a British Museumban, Londonban őrzik.

A hun birodalom bukása után germán népek vonják uralmuk alá a Kárpát-medencét. A gepida és longobárd művészet (elsősorban fémművesség) a germán motívumokat a pontusi állatstílus elemeivel ötvözi. 567-ben avar törzsek özönlik el a longobárdok pannóniai szállásterületét. A korai időszak emlékein, pl. a csontrajzokon a szibériai sziklarajzokkal rokon állatábrázolások tűnnek fel. A bronzból, ezüstből vagy aranyból készült préselt ruhadíszeken a Fekete-tenger környékének antik-bizánci elemeket is magába olvasztó stílus figyelhető meg. 670 után a késő avar néphullámmal elterjedő művészetet egyrészt belső-ázsiai eredetű szalagminták, másrészt a Káma vidékének késő hellenisztikus hagyományokat továbbéltető indakompozíciói és állatküzdelmek ábrázolásai jellemzik. E művészet emlékei főleg bronzból készült övveretek. Igen gyakoriak a griffes ábrázolások, de találunk köztük mitológiai figurákat, vadászjeleneteket stb. Kiemelkedően gazdag kialakítású ékszerlelet a dunapataji arany mellboglár. Az egykori Pannónia déli részén a népvándorlás századaiban is fennmaradtak a bizánci kapcsolatok, sőt Sopianae (Pécs) esetében a település folytonosságával is számolhatunk. Ennek építészeti emléke a háromapszisos ókeresztény temetőkápolna, IV., VIII. és IX. századi falfestési periódusokkal. Pécs és Keszthely környékén bizánci ötvösművek kerültek elő a keresztény ikonográfia különböző témáival. A VIII. és IX. század fordulójától a késő avar ötvösségben megjelenik a perzsa szasszanida stílus, amely a honfoglaló magyarság művészetében meghatározó jelentőségű volt. Az új hazába települt magyarsággal számottevő iparos réteg is érkezett, akik a történeti kutatások szerint a kabarok és a kálizok közül kerültek ki. Az ő működésükkel hozható kapcsolatba a bőr tarsolylemez művészete, amelybe a kor legmagasabb szintű alkotásai tartoznak. A poncolt, vésett, domborított technikával készült, övre erősített bőrtarsoly borítására használt fémlemezek legelőkelőbb darabjain a mintát aranyozással is kiemelték. Az emlékcsoportot a végtelen mustrába, vagy centrális kompozícióba szervezett palmettás indamotívum kapcsolja egybe. Egyebek közt a díszítő elemek, a stílus, a technika és a rovásírásos feliratok alapján a honfoglaló magyarság művészetének a körébe vonható a 23 darab arany edényből álló, kivételesen gazdag nagyszentmiklósi fejedelmi kincs is (melynek bizánci vonatkozásairól korábban szóltunk). A honfoglalók tárgyi hagyatékának kiemelkedő darabja az ún. Attila-kard, amely minden bizonnyal valamelyik magyar fejedelem hatalmi jelvénye volt.

A vizigót, az asztúriai és a mozarab művészet

Spanyolországban a vizigót építészet legrégebbi ismert emléke a valenciai Cerratóban lévő kis San Juan de Banos-templom, amelyben egy kőlap arra emlékeztet, hogy Recceswinth király építtette 661-ben.
A templom domborművű frízeinek gazdagsága páratlan a korabeli nyugat-európai építészetben, hasonlít bizonyos értelemben a kopt és a szír emlékekhez, bár oszlopfejezetei - barbár korinthoszi - a galliai templomokhoz is kapcsolja. Egy másik eredeti formájában megmaradt templom a zamorai San Pedro de la Nave, amely a VII. században épült. Az épület díszítésében az ókeresztény kopt vagy szír mintákat követték. Még ebből a századból megmaradt kisebb szentély: a burgosi Quintanilla de las Vinas - itt közvetlen szasszanida hatásra vall a szobrászat stílusa -, és az orensei Santa Comba de Bande, itt a kis-ázsiai építészet hatása mutatható ki.
Ilyen típusú emlékeket találunk még Toledóban, Méridában, Córdobában, Barcelonában, Tarragonában, Tarrasában stb... A hispániai vizigót építészet a keleti antink formákat igen szabadon alkalmazta. A fennmaradt részletek alapján elmondhatjuk, hogy mindenütt a geometrikus motívumokat, sugaras kompozíciókat, csillagkombinációkat alkalmazták. A vizigót korszakban Mérida volt Spanyolország legmonumentálisabb városa. Toledóban a vizigót épületekről származó domborművekkel a később épült hidakon és templomokon találkozhatunk.
Córdobában az arabok a mecset homlokzatába építették be hasonló töredékeket. A félsziget ásatásairól legtöbbször a germán szobrászat stílusait viselő emlékek kerülnek elő.
Chindaswinth király korában a legnagyobb mértékben a művészek voltak támogatva. Ennek a támogatottságnak az eredményeképen a művészeti élet minden területén magasszínvonalú alkotások születtek. Ilyen a híres Ashburnhami Pentateuchosz ragyogó miniatúráival. Ez a töredékesen megmaradt könyv az egyik legértékesebb nyugat-európai kézirat, és ez a stílus élt tovább az úgynevezett illuminált kódexekben, melyek segítségével képet alkothatunk a korabeli monumentális festészetről.
Igen fontos megemlíteni a korabeli ötvösséget, az aranykereszteket és fogadalmi koronákat. Ilyen korona a 631 előtt készült Swinthila és a Recceswinth király 672 körüli fogadalmi tárgya.
A vizigót királyságot a 711-ben jött arab hódítás elsöpörte. A muzulmán hódítás hatására nem szűnt meg a vizigót korszak jellegzetes építészete. Továbbélt az asztúriai királyok épületein, a mozarab templomokban, amelyek a muzulmán uralom alatt is megőrizték keresztény jellegüket. Az ötvösmunkák is a korábbi utat folytatták, és igen szép tárgyak születtek.
A VIII. század végén az asztúriai királyok Oviedóban boltozatos kőépületeket emeltek. Ez az asztúriai prerománnak nevezett építészeti stílus II. Alfonz (789 - 842) és fia, I. Ramiro (842 - 850) alatt virágzott. Amikor a X. században a királyság, Oviedóból Leónba költözött ez a virágzás már elszáradt.
Egy Oviedó melletti dombon található az asztúriai preromán két legépebben megmaradt ragyogó példája. A Narancshegyen állnak ezek a IX. századi épületek. Az egyiket Santa María del Naraconak is felszentelték, mert I. Ramiro palotájának kápolnája volt. A másikat Szent Mihály tiszteletére emelték - eredeti nevén San Miguel de Lino -, és itt őrizték a Szent Kereszt-ereklyét. Az itt található épületek előképei a Nagy Károly kori frank birodalom épületei voltak.
A Naranco-hegyi templomokhoz hasonló épület a Santa Cristina de Lena-templom. Az asztúriai építőiskola következő fontos emléke a valdediósi San Salvador Benedek-rendi kolostor, amelyet III. Alfonz alapított 893-ban, és ide vonult vissza, amikor fiai megfosztották a tróntól. Ezeket a ma már kopár épületeket korukban elborította a pompa: díszes bútorok, falképek, ötvöstárgyak, kárpitok.
Az asztúriai királyok birodalmuk ötvösművészetéről híresek voltak. A legkorábbi ilyen példa az Angyalok Keresztje, amelyet II. Alfonz készíttetett 808-ban az oviedói katedrális számára a fenyegető felirattal: "Isten sújtson le villámmal arra, aki el merészeli venni onnan, ahová én szabad akaratommal helyeztem." (Vagyis Isten szeme mindent lát, el ne vedd a léneát.)

Ezt túlszárnyalja, III. Alfonz 908-ban adományozott Győzelmi Keresztje. Ez az ékszer egyértelmű párhuzama a Karoling-kor ötvösművészetének. A példákat hosszasan lehetne sorolni; a végére megemlíteném a 910-ben II. Fruela által adományozott achátládikát, amelynek kidolgozása olyan barbár fényűzésre utalnak, melynek gyökerei a vizigót hagyományokban találhatóak.
A mozarab templomok eltérnek az asztúriai emlékektől, de szintén a vizigót hagyományokat követik. A X. században a Córdobában élő szerzeteseket iszlámellenes fanatizmusuk miatt elüldözték, és a közeli északi királyságokban telepedtek le. Itt újfajta templomokat építettek. Szobrászati díszítésük alig volt. Építészetük sok részleteiben őriz megoldásokat az iszlám építkezési formulákból, de mégis összességében teljesen különbözik a korabeli arab építészettől.
Igen sok mozarab templom keltezése a IX. század végére, vagy a X. századra tehető. A kasztíliai-leóni csoporthoz tartozó mozarab templomok közül kettő különösen jelentős. A San Cebrián de Mazote-bazilika, és a San Baudelio de Berlanga.
Különös jelentőséggel bírnak a középkori művészet történetében a mozarab miniatúrák. Ezek a - mozarabokra jellemző - patkóíves architektúrákat is ábrázoló képek már a X. század első felében keletkezett Biblia Hispalensisben is megtalálhatóak. Ezt a stílust szintén megtaláljuk a IX. században írt Apokalipszis-kommentárjában, és noha ezek az illusztrációk korábbiak, mégis magasabb szintű tudásra vallanak. Egyetlen az 1000. év előtti korszak népeivel foglalkozó mű sem hagyhatja figyelmen kívül ezeket a Beatus-illusztrációkat. Ezek az ezredforduló végítéletét váró keresztény világ lelkiállapotáról is vallanak.

Beatus de Gerona (965, geroni katedrális) új művészi klímát teremtett, amely már a román kori ritmus és stilizáció előfutára. Érdekesség, hogy a művészet történetében először fordul elő, hogy női név szerepel a kódex alkotói között.

Anglia és Írország

Európában csak Írországot, Skóciát és Észak-Anglia egy részét nem érintették a barbárok hódításai. Ezen a kelta kulturális hagyományokkal rendelkező elszigetelt területeken élénk kolostori élet alakult ki a középkor első századaiban, s olyan virágzó művészetet hozott létre, amely még jobban elrugaszkodott a valóság formáitól, mint a bizánci.
Írország civilizációja a bronzkorban rendkívül fejlett volt. Az ország népe klánokban éltek, monarchikus hierarchiában. Kapcsolatai a kereszténységgel igen felületesek voltak, amíg egy brit szerzetes, Szent Patrick, aki előzőleg Galliában élt, és a lerinsi kolostorban megismerkedett a keleti monasztikus élet formáival, 432-ben Írországban is bevezette ezt a kezdetleges monasztikus rendszert. A szerzetesek megtanultak latinul, bizonyos görög tudásra tettek szert, és kelta szellemben kommentálták az egyházatyák könyveit.

Nagy Szent Gergelyt nyugtalanította az ír szerzetesi mozgalom független volta, és 596-ban harminckilenc Benedek-rendi szerzetest küldött Angliába, misszionárusi feladatokkal. A Rómából érkezett szerzetesek Angliában számos monasztikus központot hoztak létre, mint például Cantebury vagy Chester. Ezek más szabályok szerint működtek, mint az ír szerzetesek által vezetett monasztikus kolostorok. 761-ben Iona, az ír ellenállás központja is megadta magát az új normáknak.
A kőfaragás első emlékeit Írországban pillérek és sztélék jellegzetes kelta fonatos díszítőmotívumai alkotják. A legjelentősebbek azok a kőkeresztek, amelyek a régi kolostorok magas, hengeres vagy enyhén kúpos tornyai mellett álltak. Úgy tűnik, hogy ezek a kőfaragások a pokol erői ellen védték a szerzeteseket.

Az ír kelta ötvösművészet legrégebbi emlékei a La Téne korszak művészetének továbbéléséről tanúskodnak. A fibulák és csatok alakja is az említett korszak kelta fibuláinak jellegzetességeit mutatja: a csat kerek gyűrűjét egy tű keresztezi. A legkorábbiak általában bronzból készültek, zománc- valamint korallberakással díszítve, Európa prehisztorikus népeinek művészetéhez és a többi népvándorláskori ötvösművészetéhez hasonlóan. A barbár népek jellegzetes ötvöstárgyai (IV-VI. sz. vége). Az alsó két vizigót övcsat a színek és drágakövek kedvelését tükrözi, ami jellemző lesz majd a középkor folyamán.

Az ír ötvösművészet remekműve az aranyozott ezüst ereklyetartó, amelyben Szent Patrick csengőjét tartották. Egy másik kelta ötvöstárgy, amelynek keltezési idejét feliratából ismerjük, Cong apátság keresztje. Ez is ereklyetartó volt és a Szent Kereszt egyik darabját tartották, amit a pápa ajándékozott 1123-ban az apátságnak.
A szalagfonatos kelta művészet elterjedésének igen hatékony eszközei voltak a kéziratos kódexek. Ezek a könyvek később Itália és a germánok lakta területek kolostoraiba is eljutottak. Az első kódexek a VII. század közepén, az utolsók röviddel 800 után keletkeztek.

A legrégebbi kézirat, a Durrow-i kódex, amelyet Szent Kolumba szerzetesei a durrow-i kolostorban készítettek. A díszítő kompozíciók józansága talán a kopt kéziratoknak az ír monasztikus művészetre gyakorolt hatására utal.

A Durrow-i kódex (VII. sz. vége; Dublin, Trinity College), az ír könyvfestészet első mesterműve. A Durrow-i kódexben minden evangélium szövege előtt az evangélista szimbólumát láthatjuk a kelta díszítés jól ismert eszközeitől keretezve. Ez után egy teljesen absztrakt-geometrikus díszítésű oldal következik, majd a szöveg első oldala, élén egy monumentális iniciáléval. A gazdagabb és pompásabb Lindisfarne-i evangeliárium miniatúrái. Az említett kézirat díszítése olyan bonyolult, hogy első ránézésre kivehetetlen kuszaságot találunk. A díszítő és kalligrafikus stílus szinte barokkos szenvedélyességbe csapott át a 800 körüli Kellsi kódexben. A kéziratot a Ionáról elmenekült szerzetesek készítették. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ír díszítőművészet rendszere tanította meg a XI. és XII. századi románkor művészeit az emberalak ábrázolására és arra, hogyan hajlítsa, nyújtsa vagy torzítsa azt szeszélyesen vagy egy iniciálé vonalát követve.

A vikingek

A vikingek művészetét a vaskortól a kelták és a közép-ázsiai sztyeppék lovas népeinek művészete táplálta. Az előbbi szalagfonatosságához és az utóbbi dinamikus, stilizált állatalakos ábrázolásaihoz egy harmadik hatás társult: a császári Róma ötvöstárgyainak hatása.
Amikor az északi népek kikerültek a római birodalom hegemóniája alól, a skandináv művészet jellegzetes vonásai már kialakultak. Ebben jelentős szerepet játszottak Írország, Skócia és Dánia által közvetített hatások, valamint az ókori Kelet és Bizánc befolyása a "varégoktól a görögökig vezető úton" (Svédország-Novgorod-Kijev-Bizánc).

400 körül keletkeztek a Gallehus (jütland) környékén talált híres, alakos domborművekkel díszített aranykürtök, amelyeket ugyan 1806-ban elraboltak a dán királyi kincstárból, de XVII. századi másolataik alapján jól ismerjük őket. Néhány svéd sztélé és sírkő domborműve a skandináv mítoszok és sagák jeleneteit ábrázolja.
Így a VIII. századi tágelgardai sztélén egy, az Odin-kultuszhoz kapcsolódó viking hős életének jelenetei láthatóak.
A síremlék azt a csatát ábrázolja, amelyben a harcos elesett, és ezzel bebocsátást nyert a Walhallába, ami a harcias és kalandvágyó nép hiedelmei szerint a megboldogultak hajléka volt. A hős lova lábainál fekszik, felülről szárnyas női géniuszok érkeznek, hogy magukkal vigyék. Lejjebb egy pajzsokkal felszerelt harcosokkal tele hajó halad a tenger hullámain.

A Dániában viszonylag gyakori, rúnafeliratos nagy kőlapok ornamentikája a kanyargó szalagdíszítést és a figuratív témákat kombinálja. Ennek a stílusnak legjelentősebb alkotásait azokban a sírokban találták, amelyek a viking harcosok nagy tengeri utazásainak korában keletkeztek. Ezek a kalandozások a VIII. század végén kezdődtek, bár csak 830-ban váltak valóban hódítókká a brit szigeteken, Nyugat- és Dél-Európa tengerpartjain.
Hatalmuk tetőfokát a X-XI. században érték el, amikor a skandináv tengeri harcosok letelepedtek és államokat hoztak létre Normandiában (911), Angliában (a X. század elején), Itália déli részén és Szicíliában (1016 - 1091). Ugyanebben az időben hódították meg a vikingek Izlandot és Grönlandot.
A Svédország és Norvégia területéről induló kalóz csapatok szokása volt, hogy vezéreiket hajójukban, asszonyaikkal, fegyvereikkel és kincseikkel együtt temették el. E barbár és fényűző szokás lehetővé tette, hogy alaposan megismerjük ezeknek a vezéreknek a használati tárgyait és velük együtt a legragyogóbb korszakát élő skandináv művészet jellegzetességeit.
A legfontosabb lelet egy Asa nevű királynő Osebergben (a norvégiai Westford tartományban) talált hajósírja, amely 850 körül datálható.

A sírból előkerült tárgyak közül kiemelkedik a mesterien megépített hajó, amelynek orra csigavonalban végződik. A hajótest faragott domborművein egymásba fonódó motívumokként stilizált szörnyfigurák ismétlődnek. Ugyanezeket a jellegzetes elemeket figyelhetjük meg a jogarokon és rituális tárgyakon, amelyek egy nyitott szájú medvét és két kutyát ábrázolnak. Az előbbi gazdagabban díszített - példányon stilizált madarakat ábrázoló medalionok vannak, és ugyanezeknek a témáknak a kombinációi díszítik a vadállat fejét. Díszítő elveiknek és ritmusuknak ritkán találjuk párját a hasonló alkotásokon.

A vendeli és osebergi hajósírok stílusának uralkodó jellegzetessége a szalagfonatok alkalmazása, amely nem a skandináv, hanem a kelta díszítőművészet jellegzetes eleme - különösen az ír művészetre jellemző -, de a vikingek gyakran alkalmazták fafaragásaiknál - ágyakon, szekereken, szánokon, uralkodói pálcákon.
Emellett az osebergi lelet tárgyain felfedezhetők ismert skandináv mítoszok jelenetei, mint amilyen a hős Gunnar a viperaveremben, és más, nehezen értelmezhető jelenetek. A finoman kanyargó fonatokból összeálló kiváló faragványokat az építészetben is alkalmazták hosszú időn át, a román stílus térhódításáig, miután a XII. század folyamán az északi országok keresztény hitre tértek.
Az ősi, népi hagyományok továbbélésére jó példa a norvégiai Urnes 1060 és 1080 között, kizárólag fából épült temploma, ahol a homlokzatokat az ismert motívumok díszítik. A szerkezet az egymás fölé emelkedő tetőkkel pagodára emlékeztet, és ez különös, keleti jelleget kölcsönöz az épületnek. Ugyanezt a szerkezetet megtalálhatjuk más norvég falusi templomoknál is, amelyek közül a leggyakrabban emlegetett a borgundi - 1150 körül épült -, amely a stavkirker, vagyis a fatemplomok klasszikus példája.

A Karoling-kori művészet

Nagy Károlynak, az európai középkori kultúra megalapozójának udvarában összpontosult mindaz, ami nyugaton a klasszikus hagyományokból, valamint a germán népek és a kolostorok művészetéből fennmaradt. Ettől kezdve az európai civilizáció egyenes irányban fejlődött és a művészettörténész számára érdekes elemezni a folyamat kialakulásában közrejátszó különböző elemeket. Az uralkodó és bárói, az udvar előkelőségei, a tisztségviselők legtöbbje germán származású volt, akik alig ismerték a klasszikus kultúra hagyományait.
Nagy Károly még barbár vezér volt, mint korábban Theodorik vagy Chindaswinth; és bár hozzájuk hasonlóan megpróbálta levetkőzni teuton vonásait, voltaképpen csak egyszerű katona volt, aki arra vágyott, hogy magába szívja azt az antik kultúrát, amelyet magasabbrendűnek ismert el.

Nagy Károly kis lovasszobra (VIII. sz.; Louvre; bronzszobor). Stílusa klasszikus hatásról tanúskodik. A császárt fején koronával, kezében karddal és a hatalmat jelképező gömbbel ábrázolja.

A történelmi körülmények, vagyis Nagy Károly és a pápa szövetsége, akinek szüksége volt egy erőskezű vezérre, hogy megvédje az egyházat az Itáliába be-betörő longobárdok támadásai ellen, Nagy Károlyt Nyugat-Európa vezető személyiségévé tették.
Ő pedig a maga részéről azzal növelte tekintélyét, hogy udvarába hívta a latin egyházi kultúra kiemelkedő egyéniségeit.
Itáliát kimerítették a barbár betörések. Róma csak halvány visszfénye volt korábbi nagyságának és a provinciák sem voltak képesek arra, hogy olyan politikai rendszert hozzanak létre, amely nyomába léphetett volna római vagy bizánci elődeinek. Észak-Afrika és Spanyolország az arabok kezére került, csak néhány hispániai vizigót püspök, mint Theodulf keresett menedéket az új császárnál.
Nagy Károly egyébként is keveset remélhetett a nemrégiben megtért germánoktól, így angolszász és írországi kelta misszionáriusokat hívott országába, mert csak ők ismerték eléggé a Szentírást ahhoz, hogy a második nyugati császárság tanítómesterei lehessenek.

Nagy Károly udvarának egyházi személyiségei közül a legkiemelkedőbb a kelták között nevelkedett angolszász szerzetes: a yorki Alcuinus volt, a császár legkedvesebb barátja, oktatási reformjainak és művészi kezdeményezéseinek ihletője. A császárral folytatott levelezése tanúskodik kettejük hatalmas vállalkozásáról, törekvéseikről a nyugati kultúra újjáteremtésére. Theodulf vizigót volt, Alcuinus angolszász, Eginhard és Angilbert teuton, a császár számos tanácsadója és papja pedig Itáliából származott. Nagy Károly udvara tehát csakúgy, mint az antik Róma, egy kozmopolita társadalom centrumává lett, amelynek művészete a különböző kultúrák együtthatását tükrözte.

A császár VIII. századvégi építkezéseinek legérdekesebb emléke a még ma is szinte eredeti formájában látható császári palotakápolna a Rajna közelében fekvő Aachenben. A kápolna rendkívüli alkotás volt, a korabeli írások csodálatos épületként emlegetik: "Mivel sem márványt, sem oszlopokat nem talált a környéken, Rómából és Ravennából hozatta azokat ..." Fennmaradt az a levél, amelyben a pápa engedélyezi a császárnak, hogy márványt és padlóburkolólapokat vitessen el a ravennai palotából az aacheni építkezés céljaira. A templom alaprajza és felépítése a ravennai San Vitalét követi. A nyolcszög alaprajzú, Máriának szentelt kápolna centrális kupolával fedett, ami ahelyett, hogy könnyű cserépből épült volna, mint a San Vitale bizánci kupolája, kőből készült, és ezért nem is lehetett olyan magas. A kupolát körülvevő nyolcszögletes templomhajó ennek a középső tömegnek ellensúlyául is szolgál, ezért boltozatai masszívak. A nyolcszög minden sarkában egy erős pillér található, és a felső szinteken az íveket oszlopokkal osztották meg. A boltozatokat mozaikok borították: igen valószínű, hogy a császár bizánci mestereket hozatott a kupolaboltozat aranyborításának elkészítéséhez.
Az aacheni palotakápolna építését a metzi Ottó mester irányította; történetírói leírják a császár erőfeszítéseit, hogy a birodalom legügyesebb építőmestereit megszerezze az építkezéshez. Nagy Károly gyakran időzött Aachenben, és ilyenkor minden nap ebben a kápolnában vett részt az istentiszteleten. Itt is temették el, és itt volt síremléke, amely az 1944 évi bombázások következtében megsemmisült.
A kápolnát oszlopcsarnok kötötte össze a palotával, ahol a meghódított provinciákból zsákmányolt műalkotások voltak kiállítva. Ezek között volt egy kitárt szárnyú koronás bronzsas és Theodorik Ravennából hozott lovasszobra.

Nagy Károly minden más frank uralkodói rezidenciánál jobban kedvelte Aachent gyógyfürdői miatt, és azért, mert Itália és Szászország meghódítása után is hatalmas birodalmának középpontjában helyezkedett el. Hosszú aacheni tartózkodása alatt egyre szépítette, újabb és újabb műalkotásokkal gazdagította a várost, annyira, hogy a korabeli írások Aachent második Rómának tartották. Ugyancsak ezeknek az írásoknak gondos tanulmányozása feltárja, hogy az itteni uralkodói rezidencia sem volt más, mint egy nagy kiterjedésű királyi majorság. A különböző célokat szolgáló pavilonok elszigetelten álltak, és csak faoszlopokkal alátámasztott folyosók kötötték össze őket egymással. Az Aula Regia, amely a császári audienciákra és a követek fogadására szolgált, és ahol az uralkodó étkezett és aludt, emeletes épület volt, két oldalán solariumokkal, azaz nyitott oszlopcsarnokokkal.

Vannak leírások a nijmegeni és az ingelheimi palotákról, és ezekből, valamint az ásatásokból kiderül, hogy ezek az aacheninél sokkal inkább hasonlítottak a régi germán uralkodók hagyományos szállásaihoz. Ingelheimben is volt palotakápolna, az Aula Regiát pedig történelmi jeleneteket ábrázoló freskók díszítették, amelyek történelmi alakok: Minosz, Kürosz, Hannibál, Nagy Sándor, Martell Károly, Kis Pipin és Nagy Károly tetteit örökítették meg.

A korabeli krónikák megemlékeznek Nagy Károly egyéb építkezéseiről is, így a hatalmas mainzi Rajnahídról és a soha be nem fejezett csatornáról, amely a Rajnát és a Dunát kötötte volna össze.

Nagy Károly papjai és segítőtársai követték a császár példáját. Theodulf, orléans-i püspök Germigny-desPrés-ben építtetett templomot. Ezt 806-ban szentelték fel és ma is áll, közepén négy pillérre támaszkodó kupola emelkedik a templomhajók felett. Ez az egyetlen épségben fennmaradt Karoling-kori emlék Franciaországban.

Theodulf részletes költői leírást ad a templomról. Ez a literátor püspök, aki születésére nézve spanyolnak vallotta magát, és Nagy Károly udvarában is kiemelkedett erudíciójával, Alcuinus után talán az uralkodó legműveltebb barátja volt. Elbeszéli, hogy egyszer azzal akarták megvásárolni jóindulatát, hogy egy provence-i, Herkulest ábrázoló antik görög vázát ajánlottak fel neki, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ellenálljon a kísértésnek.
Figyelemre méltó, hogy a frank udvarban élő Theodulf megőrizte Spanyolhon vizigót kultúrájának hagyományait. Puy templomában és a párizsi Bibliothéque Nationale-ban őrzik két bibliáját, amelyek másolását és díszítését személyesen irányította Fleury apátjaként 799 után. Mindkettő régi spanyol mintákat követ az Alcuinus által javasolt kelta Vulgata változat helyett.

Vitathatatlan azonban, hogy Nagy Károly irodalmi és művészeti restaurációjának legbefolyásosabb egyénisége Alcuinus volt. Alcuinus angolszász volt és a yorki katedrális iskolájában nevelkedett, ahol a canterburyi Szent Ágostonnal Angliában gyökeret vert Benedekrendi kulturális örökséget követték.
Már említettük, hogy az aacheni palotakápolna a ravennai bizánci stílusú palotakápolna mintájára készült. Germigny-des-Prés temploma vizigót reminiszcenciákat mutat. Alcuinus, valamint kelta és angolszász társainak aacheni tevékenysége bizonyára hatott a karoling-kori geometrikus-szalagfonatos díszítőművészetre. A germán faépítmények is szerepet játszottak a további fejlődésben: szerkezeti megoldásaik népszerűvé váltak a következő századokban, lehetővé téve az olcsó építkezést, mert benne csak az épület oldalfalai készültek kőből, a fedélszék anyaga kizárólag fa volt. Ilyen volt Centula Saint Riquier nevű apátsági temploma, amelyet Nagy Károly sógora és minisztere, Angilbert építtette, és meglehetősen pontos rajz maradt fenn róla. Az Abbéville melletti Centula 790-ben megkezdett apátság temploma kereszt alaprajzú volt, amely egy második, keleti kereszthajószerű épületrésszel is rendelkezett, és négy, henger alakú torony szegélyezte. A westwerknek nevezett épületrész a jelek szerint innét eredhet.

A Karoling birodalom a bizánci birodalomhoz közelebbi tartományaiban a keleti keresztény művészet hatása kimutatható.
Cividaléban máig fennmaradt egy barbár vagy germán építészeti emlék. Ez Sigwald, teuton püspök keresztelőkápolnája. Az oltárokat és a keresztelőmedencéket borító domborműveken a szalagfonatok között barbár szimbólumok jelennek meg. Szintén Cividaléban, Sigwald keresztelőkápolnájánál valamivel később keletkezett a kis Santa Maria in Valle-templom, amelynek stukkódíszítése bizánci hatásra vall. E stukkók különleges varázsához talán az is hozzájárul, hogy egy barbár emlékekben oly gazdag környéken található. A templom kapuja fölötti fríz két oldalán három-három női szent áll, párhuzamos redőzetű ruhában. A középen lévő fülkében pedig egy püspök ülő alakja tűnik elő. A kapu homlokívét áttört szőlőfürtös motívum díszíti; a finoman stilizált venyigék szabályosan hullámzó vonalaira sem a kelta díszítőminták bősége, sem a teuton motívumok bonyolultsága nem jellemző.

Mindazonáltal német területeken a keresztény kultúra terjesztése főként az ír misszionáriusok feladata volt. Így a Karoling-kori hittérítő és tudományos tevékenység központjai a kelta egyház hittérítői által alapított vagy reformált kolostorok voltak. A leghíresebbek között volt a fuldai, Szent Bonifácnak, a germán népek apostolának sírjánál, aki 742-ben Fulda első templomát alapította; valamint a Bodeni-tó melletti Reichenau, és a svájci Sankt Gallen kolostora. Kevés maradt fenn e Karoling-kori központok eredeti épületei közül, de éltető szellemükről közelebbi elképzelést nyújtanak értékes könyvtáraik kinccsel felérő kódexei, amelyek mind a mai napig féltve őrzött emlékek.

Fulda második templomát Roger apát építtette azzal a céllal, hogy az Alpoktól északra megalkossa a római Szent Péter-bazilika másolatát. A főhajótól nyugatra még egy apszist építettek Szent Bonifác ereklyéi számára. A templom építését 802-ben kezdték el, 819-ben felszentelték, bár 812-ben a szerzetesek kérelemmel fordultak Nagy Károlyhoz, hogy utasítsa az apátot a munkák felfüggesztésére, mert "a hatalmas és fölösleges építkezés és annak velejárói szükségtelen fáradságot jelentenek a testvérek számára, és kimerítik a szolgákat". Sajnos a jelenlegi, XVIII. században emelt fuldai katedrális építése miatt lebontották a nagy Karoling-kori templomot, de az itt végzett ásatásoknak köszönhetően pontosan ismerjük az eredeti alaprajzot.

Az ír szerzetesek által 614-ben épített Sankt Gallen-i kolostor alaprajza kivételes módon fennmaradt, és valószínűleg ez az a tervrajz, amelyet Eginhard küldött az
apátnak, akit Nagy Károly bízott meg a kolostor átépítésével. Ebből a tervrajzból megismerjük a kolostornak és melléképületeinek az elrendezését, és emellett bizonyítékát nyújtja annak, hogy bizonyos részek meg voltak erősítve: ilyenek a kerengő ívei, ahol minden szárny középső íve nagyobb volt a többinél. Itt már a templom mindkét végén apszis épült, és két harangtornya volt csakúgy, mint Centula templomának. Ezek minden valószínűség szerint fából épültek. A négyezet vastagabb falai arra utalnak, hogy ezek fölé is torony magasodott. A tervrajzon minden egyes épületrész szerepét feliratok tüntetik fel.

Az ír vagy brit szerzetesek alapvető hatással voltak a Benedek-rendi kolostorok művészetére. Még központjukat, Montecassinót is hamarosan átitatta a kelta ízlés, és innen terjedtek tovább a sajátos ír egyházi művészet szalagfonatos és állatalakos motívumai Dél-Itáliába is. A nagy tekintéllyel rendelkező Montecassino földrajzi elhelyezkedése miatt is a világ összes Benedek-rendi apátságába szétsugározta az ír szerzetesek ízlés- és gondolatvilágát, amely így a rend jellegzetes stílusává vált.

Később a Róma és Nápoly között fekvő Montecassino esetében ugyanaz történt, mint Cividaléban. A nagy apátság elfordult a karoling művészettől, és Bizánc felé tekintett, hogy a kereszténység első századának nagy művészeti iskolájától tanuljon.
Ahogy gyengült a frank birodalom Nagy Károly utódai idején, úgy került ismét előtérbe Konstantinápoly, ahová 1065-ben elutazott Desiderius apát, hogy mestereket keressen apátságának újjáépítéséhez.
Ezalatt Itália északi részén, a Karoling-korban olyan építészeti iskolajött létre, amely később jelentős szerepet játszott a román stílus kialakulásában.
Ezt lombard iskolának nevezik, mert feltételezik, hogy olyan építőmesterek hozták létre, vagy legalábbis terjesztették el, akiknek központja Como, ez a Milánótól néhány órányi távolságra levő kis lombard település volt. A legenda szerint, miután 410-ben Alarik feldúlta Rómát, az építőmesterek testülete elhagyta az Örök Várost, és a Comói - tó egyik szigetén talált menedéket. Ezek a római mesterek, akik önként telepedtek le Észak-Itáliában, az építőművészet minden titkát ismerték, egy olyan korban, amikor az építészet hanyatlásnak indult, az Alpokon túli távoli területekre is eljutottak, ahol a boltozat-, a kupola- és a toronyépítés tudományát terjesztették

A barbár longobárd királyok hamarosan felismerték a comói építőmesterek jelentőségét, és privilégiumokkal halmozták el őket. Ezeknek az adományleveleknek szövege fennmaradt. A legkorábbiak Lothar király ediktumai - 643-ból -, amelyek a munka közben történt balesetek ügyében a megbízók és munkások felelősségéről rendelkeznek. Nyolcvan évvel később Luitprandus kódexe is tartalmazott egy sor olyan rendelkezést, amelyek a comói mesterek, vagyis a "Magistri comacini" céhének előjogait tartalmazza, és megállapítja a falak, boltozatok, boltívek, stukkók és ácsmunkák elkészítésének árait. A boltozatok építésének nehézségeit világosan mutatja, hogy az előbb említett iratokban tizenötször vagy tizennyolcszor nagyobb árat fizettek ezért a munkáért, mint egy hasonló méretű falfelület felhúzásáért.

A comói építőmesterek tekintélyüket kétségkívül a boltozatépítés tudományának köszönhették. Ehhez a hajó alaprajzát hevederekkel négyzetes boltmezőkre osztották, és minden ilyen négyzetet keresztboltozattal fedtek be, amelyeket a pillérek között átlós elhelyezkedésű ívekkel erősítettek meg. Ezek a keresztívek a pillérek kiugró fejezetén nyugodtak, amelyek pillérkötegekké szerveződtek.
A lombard építészetre jellemző legkorábbi pillérkötegeket 1869-ben Milánóban találták meg egy banképítés előkészítésének földmunkálatai során. Feliratuk szerint a VIII. század első felében készültek. Később más lombard templomokban is feltűntek a támaszelemek: a milánói Sant' Ambrogióban, a páviai San Michelében, és egy sor épületben, amelyet a comói vagy lombard építőmesterek testülete épített Itáliában vagy azon kívül. A milánói Sant' Ambrogio és a páviai San Michele, bár keletkezési idejüket nem ismerjük pontosan, nagyon hasonlítanak egymáshoz, és valószínű, hogy ezek voltak a stílus mintaképei. Mindkét templom preromán, és következésképpen karoling jellegzetességeket mutat.
A milánói Sant' Ambrogio ma egy háromhajós, bazilikális elrendezésű templom, a lefedése minden négyzetes boltmezőben keresztboltozatokkal történt, csak az apszis előtt volt egy nyolcszögletes kupola, amely azonban megsemmisült. Ez az alaprajzi megoldás a formák szabadabb elrendezésére vall, mint a ravennai San Vitalét utánzó aacheni palotakápolna esetében, vagyis a comói építészek mesterségbeli tudása messze túlhaladta Nagy Károly Rajna menti építőmestereinek színvonalát.
A comói mesterek arra is törekedtek, hogy az épületeket architektonikus formákkal díszítsék. Így például a hevederívek a falakból kiugró félpillérekre támaszkodnak, és ezáltal pillérkötegeket alkotnak, amelyek változatossá teszik az épület belsejét.
Kívülről a falakat lizénákkal és vakárkádokkal díszítették. A harangtornyokon ezek a vakárkádok minden szinten megismétlődnek, és ezzel az építményt vízszintes sávokra tagolják. Az apszisokban a függőleges pilaszterek és lizénák váltakoznak a vakárkádokkal. A lombard mesterek által emelt épületeket ritkán díszítik szobrok, csak a fejezetek és a kapuzatok domborművein találunk szörnyalakokat és szalagfonatos motívumokat. Homályba vész a lombard dekoratív művészet eredete, amely megőriz valamit a barbár és germán hagyományból, de ugyanakkor már felfedezhető rajta a bizánci hatás.

A Karoling-kor monumentális szobrászatából semmi sem maradt fenn. Kuriózumnak számít a Louvre-ban látható, a feltételezések szerint Nagy Károlyt ábrázoló kis bronzszobor.
Így, a bizánci művészethez hasonlóan, ha valamit meg akarunk tudni a Karoling-kori szobrászatról, a domborműveket, különösképpen az ötvöstárgyakat és az elefántcsont faragványokat kell tanulmányoznunk. Aachen legkitűnőbb ezüstművese, akit az öntés és cizellálás mesterének tartottak, nem volt más, mint Nagy Károly életrajzírója: a szerény és szorgalmas Eginhard. Nagy Károly aacheni baráti körében mindenkinek mellékneve, vagy mondhatni írói álneve volt. A császár természetesen Augustus volt, Alcuinus: Flaccus - Horatius -, Angilbert: Homérosz, Theodulf Pindarosz, és Eginhard e klasszikus személyiségek mellett - Betsaleel néven volt ismert (ez volt a neve annak az ezüstművesnek, aki a frigyládát és a többi rituális tárgyat készítette Mózes számára a sivatagban). Eginhard volt az egyetlen Nagy Károly aacheni udvarában, aki bibliai nevet vett fel. Művészettörténeti szempontból ő a csoport legérdekesebb tagja. Állítólag akarata ellenére vált művésszé; ő semmi mást nem akart, mint híven szolgálni uralkodóját. Nagy Károly elhalmozta kegyeivel, de feladatokkal is. A császár életében a közmunkák szakértője volt, és e tevékenysége részeként Vitruvius műveinek kivonatait és elefántcsont oszlopok modelljeit küldte a császári építkezések felügyelőinek. Nagy Károly halála után azonban felszabadult kötelezettségei alól és visszavonult a fuldai apátságba, amelynek apátja volt. Itt töltötte el élete hátralevő részét és legkedvesebb elfoglaltságának, az ötvösmesterségnek hódolt. Egyetlen olyan ékszer sem maradt fenn, amelyet minden kétséget kizáróan Eginhard készített, de a milánói Sant' Ambrogio-templom nagy aranyoltárának készítőjéről - Volvinus vagy Volsinus - tudjuk, hogy az ő tanítványa volt.
A milánói oltár domborműveinek stílusa felismerhető egyéb korabeli ötvösmunkákon is, és hasonló jellegűek az aacheni palota kódexfestő iskolájának miniatúrái, amelynek irányítója szintén Eginhard volt. Az elegáns arányú alakok gesztusai kifinomultak, de nem affektáltak.

Sajnos, nem csodálhatjuk Eginhard vagy Volvinushoz hasonlóan zseniális tanítványai műveit, mert valószínűleg beolvasztották őket, amikor szükség volt az értékes fémre. De van a Karoling-kornak másfajta kincse is: az elefántcsont faragványok. Bár nem maradt túl sok belőlük, mindenesetre többet ismerünk, mint a fémből készített domborművekből. Ezek legtöbbje fényűző kötéstáblák formájában maradt ránk. Némelyikük még pogány témákat ábrázol, mások bibliai jelenetek szabad interpretációját nyújtják, amelyhez hasonló később a reneszánsz művészeinél tapasztalható. Nem ismerjük az előképét annak a párizsi Bibliothéque Nationale-ban őrzött Karoling-kori elefántcsont-faragványnak, amely a 91. zsoltárt illusztrálja: "Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad." Két tátott szájú oroszlán között állnak a bűnösök, és egy igaz ember lelkét nézik, amely békén nyugszik, egy angyal tartja az ölében, majd belezuhannak a saját maguk által ásott verembe.
Egy Tuotil nevű Sankt Gallen-i szerzetes, aki az egyik kötéstáblán a kegyeinkért könyörög, nem mindennapi fantáziáról tett tanúbizonyságot, amikor az Evangelium Longum - 900 körül - hátsó kötéstáblájának elefántcsont faragványán a kolostor védőszentjének legendáját ábrázolta, következésképpen nem támaszkodhatott előzőleg kialakult mintákra. Felül Mária mennybemenetele látható, alul pedig az a jelenet, amikor Szent Gall megparancsolja a medvének, hogy hozzon fát és tegye a tűzre, majd ezután kenyeret ad a medvének és megparancsolja neki, hogy távozzon el örökre.
Ugyanennek az evangeliáriumnak az elülső kötéstábláján, amely teljes egészében Sankt Gallen műhelyében készült, a miniatúrákon gyakran látható kompozíció szerepel: középen a mandorlában a megdicsőült Üdvözítő foglal helyet, akit angyalok és szeráfok vesznek körül. Alul a Föld és az Óceán látható, a sarkokban pedig a négy evangélista. Hárman közülük írnak, míg a negyedik a tollát hegyezi - gyakran ábrázolt témája ez a miniatúráknak.
Nagy Károly minisztereinek, hivatalnokainak állandóan gondja volt a könyvekre. Nagy figyelmet fordítottak a szövegek javítására; például Alcuinus személyes feladata volt Szent Jeromos Vulgatája eredeti szövegváltozatának helyreállítása. A császár személyesen is érdeklődött és érthető, hogy kitűnő minőséget kívánt a másolatoknál, valamint azt, hogy a kódexeket illusztrációk gazdagítsák. Ebben a korszakban kezdték nyugaton ismét alkalmazni a pompás, ibolyaszín pergameneket, amelyeket a kereszténység első századaiban használtak.
A karoling miniatúrák szépségükkel már a XVIII. századi tudósok érdeklődését is felkeltették, de Bastard gróf volt az első, aki komolyan tanulmányozta őket, és a múlt században szinte az összes illusztrációról elég pontos metszetmásolatokat készíttetett.
A rézmetszeteket nem látták el szöveggel, és egy hatalmas, kezelhetetlen albumot alkotnak, amely azonban még ma is rendkívül hasznos, mert ez az egyedüli kísérlet a Karoling-kori miniatúrák együttes tanulmányozására.
Bastard munkáját Corson, Janitschek, Goldschmidt és további német kutatók tanulmányai követték, akik miután egy kódexet tökéletesen dokumentáltak eredete, szerzője és tulajdonosa alapján - csoportokba állították az azonos iskolába tartozókat, amelyek valóságos kéziratcsaládokat alkottak a legjelentősebb kódexek körül. Így például egy ma is az aacheni katedrálisban őrzött kézirat minden bizonnyal a palota scriptoriumából, azaz kódexmásoló műhelyéből került ki, és stílusa alapján mellérendelhetünk más, innen származó kéziratot is.
Egy másik, a trieri katedrálisban őrzött kódex felirata szerint Ada, Nagy Károly egyik nővére számára készült; ez a kézirat nem az aacheni iskolához tartozik. Viszont a két nagyszerű kódex rokon ezzel a trierivel. Így tehát érthető, hogy úgy tartják ezeket számon, mint amelyek az Ada-féle kódex műhelyéből kerültek ki.
Elkülöníthető iskolák központjai működtek többek között Metzben, Reimsben, Tours-ban. Az a tény, hogy a kódexeket jelenleg hol őrzik, nem nyújt sok segítséget származásukat illetően, mert a könyvek sokszor vándoroltak egyik helyről a másikra. Néha, miután évszázadokon keresztül másutt őrizték őket, véletlenül visszakerültek eredetük helyükre. Adták, vették, ajándékozták őket. Nagy Károly végrendeletében megparancsolta, hogy halála után adják el könyveit, és az értük kapott pénzt alamizsnaként osszák szét.
A Karoling-kori miniatúrák tanulmányozása szinte külön tudományággá vált. Mindenesetre el kell ismernünk, hogy azok a kéziratok, amelyeket a Nyugat legkiválóbb művészei készítettek az uralkodók és főurak számára a Karoling-korszak két évszázada folyamán, különleges figyelmet érdemelnek. Bennük az épületeknél és domborműveknél erősebben jut szóhoz az európai népek képzeletvilága.
Az aacheni miniátor - iskola elképzelhetetlen Nagy Károly támogatása és Eginhard "magister" kiegyensúlyozott temperamentuma nélkül. A miniátorok alkotásai szellemi békéről tanúskodnak: az alakokat gyakran ábrázolják idilli rajnai tájakon. Az aacheni palota műhelyéből kikerült legkorábbi kódex az ún. Godescalco-féle evangeliárium - 781-783 körül -, amely Nagy Károly és felesége, Hildegard számára készült. Miniatúráit tekintve nem olyan kiváló a teljes egészében arany és ezüst betűkkel, bíborvörös pergamenre írt kódex, mint a palota műhelyéből kikerült későbbi alkotások. A festői technika fejlődése nyilvánvalóvá válik, ha a IX. század elején készült Saint Médard de Soissons-i evangeliáriummal hasonlítjuk össze, amely a jelek szerint már a bizánci illuminátorok tapasztalatainak ismeretében készült.
Az Ada-féle kódexszel rokon kéziratok miniatúrái architektonikus és világi háttérrel készültek. Az evangélistákat nem szabad ég alatt, hanem díszes pavilonokban ábrázolják. Ruházatuk gazdagon díszített. Ezek a kódexek mind Nagy Károly halála, azaz 814. előtt készültek. Az Abbéville-ben őrzött evangeliáriumot valószínűleg Angilbert ajándékozta centulai kolostorának. Ebben ugyanazokat a jellegzetességeket figyelhetjük meg, mint a British Museum már említett híres kódexében. Az utóbbi ábrázolásán Szent Márk evangélista egy fehér márvánnyal borított falú, sötétkék boltozatú apszisban ül; vöröses korinthoszi fejezetek támasztják alá a gemmákkal kirakott diadalívet, amely antik mintákat követ. A fiatal, aranyszínű tunikába és vörös köpenybe öltözött evangélista a konstantinápolyi Szent Palota császári fogadásainak légkörét idézi. Ugyanilyen fiatal külsővel, kék tunikában és remek köpenyben, valamint szinte azonos architektonikus háttér előtt jelenik meg a Lorschi evangeliárium Szent János evangélistája: kétségkívül a trieri katedrális műhelyéből került ki, csakúgy, mint az Ada-csoport többi kódexe.
A reimsi katedrális iskolájának tulajdonított kódexek miniatúráira nagy kifejezőerő jellemző. A katedrális műhelyét alapító Ebbon püspök lázadó, összeesküvő, heves és agresszív szellemiségét és temperamentumát tükrözik, akinek élettörténete igen kalandos, tele szerencsével, valamint nagy és megérdemelt büntetésekkel. Ebbon 816-tól 835-ig foglalta el Reims püspöki székét, miután szolgáló és fegyverhordozó volt a császári udvarban, majd Jámbor Lajos könyvtárosa.
Az ő nevét viselő evangeliárium 823 előtt keletkezett, és feltűnik benne a reimsi iskolára jellemző szálkás, a hellenisztikus illuzionizmust újjáélesztő stílus.
Valószínű, hogy még Reimsben készült Lothar egyik evangeliáriuma, amelyet Metzi Sacramentarium néven ismernek. A réimsi műhely remekműve a 820 körül készült Utrechti Psalterium is. A híres kéziratban a szöveg között elszórt miniatúrákon a látvány könnyed megragadása uralkodik. A Karoling-kori miniatúra-művészetben ezek a rajzok az illuzionisztikus térábrázolás csúcspontját képviselik.
Erőszak és rémület zavarja meg a kozmikus rendet, és hatja át a kódex minden lapját. Az együttes a művészettörténet egyik legkülönösebb ikonográfiai emléke.
A Karoling-kori kéziratok legnagyobb része Biblia, vagy evangeliárium, és alkotóik meglepő ügyességgel alakították az ótestamentumi jeleneteket a korabeli történelem epizódjaivá. Ritkán ábrázolnak a miniatúrák korabeli eseményt, mint Kopasz Károly első bibliájának lapjain, amely a párizsi Bibliothéque Nationale-ban található. Itt Marmoutier apátságának szerzetesei apátjuk, Vivian gróf vezetésével átnyújtják a császárnak az általuk illusztrált kéziratot. Ezt az alkotást 851 elején adták át a császárnak. Kopasz Károly koronás arcképe Dávid király ábrázolását követi, aki zenészek és a fő erények társaságában hárfán játszik. Az ikonográfiai utalás oka a karolingok politikai koncepciójában gyökerezik. Kopasz Károly ábrázolása az egyik első olyan alkotás a középkori Nyugat-Európa művészetében, amelyen kortárs esemény látható.

A fenti Karoling-kori miniatúra I. Lothart trónján ábrázolja és a 850 körül keletkezett l. Lothar evangeliárium egyik lapja, a tours-i iskola alkotása. A lX. század közepén keletkezett, ugyancsak Tours-ban Kopasz Károly ún. első bibliája.

A Pantokrátor evangélisták(evangélista szimbólumok!) és próféták társaságában. A Karoling-kori reneszánsz hagyománytisztelete és az angolszász stílus kifinomultsága ötvöződik benne. Mindkét kódex a párizsi Bibliothéque Nationale-ban található.

Általában azonban a Karoling-kori kódexek előlapjain ábrázolt jelenetek nem olyan festőiek, mint a marmoutier-i szerzetesek Bibliájában. Az uralkodót csak egy-két udvari előkelőség vagy allegorikus alak társaságában ábrázolják. A Kopasz Károly második bibliájának nevezett kézirat, amely a Tournay melletti Saint-Amand-kolostorban 871 és 877 között készült, szinte mindegyik iniciáléján az ír szalagfonatos díszítőművészet hatását mutatja. Egy másik biblia, amelyet Kopasz Károly 870-ben Richildisszel kötött házassága alkalmából rendelt, és amelyet ma a római San Paolo fuori le Mura apátságban őriznek, a császárt trónján ülve ábrázolja, körülötte fegyverhordozók és miniszterei. A császár alakja a bibliai bírákat idézi, mint egy új Salamon.

FELHASZNÁLT IRODALOM

• Beke László: Műalkotások elemzése (Nemzeti Tankönyvkiadó)
• Művészettörténeti ABC (Akadémia Kiadó)
• A MŰVÉSZET TÖRTÉNETE sorozat A KORAI KÖZÉPKOR című kötete (Corvina Kiadó)
• Zádor Anna: Építészeti szakszótár (Corvina Kiadó)
• Művészettörténeti ABC (Aradi Nóra szerk.)
• Szentkirályi Zoltán-Détshy Mihály: Az építészet rövid története I-II. Műszaki, Bp. 1986., 1994.

- feladatok -

- versenyfeladatok -

- 8.heti versenyfeladatok megoldása -

- vissza a tematikához -