A felvilágosodás

A felvilágosodás olyan összetett eszmetörténeti korszakként tartható számon, amelyen belül a fő húzóerőt valóban a filozófia jelentette, de korántsem a szónak abban az értelmében, amelyben az eddigiekben találkoztunk vele. A felvilágosodás korában ugyanis a filozófiát az az újkori bölcseletben meghonosodott szemlélet uralja, amely a természettudomány szigorú módszerét tekinti érvényesnek, s amelyet nem csupán a világ leírására lát alkalmasnak, hanem az állam irányítása és a szellemi élet egyéb területei (vallási türelem, emberi és polgári jogok, gondolat- és sajtószabadság stb.) tekintetében is. A filozófia társadalmi (mindennapi) problémákkal foglalkozik, és először nyit szélesebb rétegek felé.
A felvilágosodás a különböző nagy nemzetek eletében egyaránt másképpen ment végbe. A brit felvilágosodás tekinthető a legelső olyan kezdeményezésnek, amely a fentebb említett jellemzőknek megfelel. John Locke, David Hume, illetve kisebb brit morálfilozófusok (Shaftesbury, Bernard Mandeville, Francis Hutchenson, Adam Smith, Thomas Reid és sokan mások) az angol forradalmat (1640-1649) követően léptek fel, ez a légkör pedig kedvezett olyan társadalom- és erkölcsfilozófiai kérdések kibontakozásának, amelyek sokkal kevésbé kerültek összeütközésbe az egyházzal és a politikai hatalommal, mint a kontinens országaiban. A brit szellemi életet ennek megfelelően a gondolatszabadság, a természettudományos eredmények tisztelete és elismerése, a demokratikusabb államrend jellemezte. A britek jog- és morálbölcseleti elgondolásairól részben már volt szó, de az alábbiakban is említésre kerül néhány további gondolat is. A holland felvilágosodást az angliaihoz hasonló körülmények segítették elő, ám filozófiailag olyannyira kimagasló gondolatok nemigen maradtak ránk, mint nyugati szomszédja esetében.
Ahogyan a brit felvilágosodás előzetes szerepben, a német felvilágosodás utólagos helyzetben tetszeleg. Jócskán a brit és a francia demokratizációs törekvéseket követően lépett színre ez a mozgalom, melynek kevesebb képviselője volt, mint a már említett és alább említendő országokban. A Kant előtti bölcseletet egyetemi szinten uraló katedrafilozófia, melyet Leibniz gondolataiból Christian Thomasius (1655-1728), majd Christian Wolff (1679-1754) fejlesztett, majd adott ki tankönyvek formájában. II. Frigyes (1712-1786) porosz király az első említésre méltó felvilágosult gondolkodó, aki udvarába gyűjti az akkor már híres francia gondolkodókat, Rousseau-t, Voltaire-t, a berlini akadémiát és udvarát „franciásítja”. Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781) a deizmus és a kereszténység között próbál hidat verni, megkísérli a vallásszabadság eszméjét filozófiai alapokra helyezni. A bölcs Náthán című drámájában különféle vallások egymás mellett élése érdekében emeli fel hangját. A történelem, a nyelv és az ész kérdéseivel foglalkozik Johann Gottfried Herder (1730-1803), Johann Georg Hamann (1730-1788), illetve Friedrich Heinrich Jacobi (1743-1819) is.

A francia felvilágosodás

A katolikus egyház jelenléte, a szilárd abszolutista uralom, amely Franciaországot jellemezte, nem tette könnyűvé a felvilágosodás színrelépését. A francia felvilágosítókra egyben a radikális, forradalmár jelzőt is illeszthetnénk, hiszen gondolataik terjesztéséhez, elismertetéséhez nem csekély küzdelemre volt szükség. Míg Angliában a forradalmat követő szellemi mozgalomként lépett fel a felvilágosodás, addig Franciaországban annak előkészítőjévé vált. A korszak nagy vállalkozásaként említendő az újkor ismerteit átfogó igénnyel taglaló Enciklopédia, avagy a tudományok, a művészetek és a mesterségek elméleti szótára c. munka, amely 1751 és 1772 között 28 kötetben látott napvilágot. Ebben a filozófia, a tudományok, a történelem és a politika mellett helyet kaptak a gazdasági élet és a technika kérdései is. A mű eredetileg egy angol lexikon fordításának indult, s csak Diderot-nak köszönhető, hogy eredeti alkotás lett belőle.

1. Az Enciklopédia

Denis Diderot

Denis Diderot (1713-1784) a Francia Enciklopédia egyik szerkesztőjeként vált híressé. Jezsuita nevelésben részesült. Ahelyett azonban, hogy tanult emberként hivatalt vállaljon, máról holnapra tengődve írt. Hamarosan híres író vált belőle. Az Orvosi szótár (6 kötet, 1746) egyik szerkesztőjeként tett szert az enciklopédikus rendszer ismeretére. Filozófiai gondolatok c. munkájában (1746), melyet a párizsi parlament rendeletére elégettek, egyaránt támadja az ateizmust és a kereszténységet. Az Enciklopédiából igen csekély bevétele származott, többször kétséges volt, folytatják-e tovább a kiadását. II. Katalin cárnő, hogy javítson a filozófus anyagi helyzetén, 1765-ben megveszi könyvtárát, amely azután Diderot-nál marad - éves kezelői járandósággal megfejelve. Számtalan művében írói vénája nyilvánul meg, filozófusi tevékenysége még a forradalomra is hatással volt.
Szerkesztőtársa, Jean D'Alembert (1717-1783) nem volt filozófus. Természettudósként vett részt az Enciklopédia kiadásában, ám az első kötetek megjelenése miatti támadások nyomán felhagyott a szerkesztéssel.

Olvassuk el az alábbi szócikkeket! Főként a józan észről, az emberről és a természetes egyenlőségről szólók érdemelnek figyelmet, hiszen ezek azok, amelyek a gócpontjait alkotják a felvilágosodás eszmerendszerének.
Forrás 1

2. A törvény és a jog

Az európai gondolkodásban Grotius, Pufendorf, Althusius, Montesquieu, Hobbes és Locke nyomán kibontakozott egy sajátos vita, amely a jog alapjaira kérdezett rá. Az ember eredendő állapotáról, a társadalom kialakulásáról és az ember alapvető jogairól szóló gondolatok a középkoron át uralkodó római jog és a Biblia kettősségében voltak elképzelhetők. A felvilágosodás korának bölcselői ezek elégtelenségét hangoztatták, hiszen a megváltozott társadalmi feltételek más szempontokat is felvetettek e három téma kapcsán. Az ember eredendő jó avagy rossz voltának kérdését már korábban is taglalták, ám olyan radikális megfogalmazásokkal, mint pl. Hobbesnál, eladdig nem találkozhattunk. Az ember emez eredendő állapotát a felvilágosodás korának gondolkodói sem egységesen képzelték el, ám sokkal inkább a vallás erről adott képzeteinek mellőzéséből indultak ki. Hugo Grotius A háború és béke jogairól (1625) c. munkája az első ilyen áttörő kísérlet, s az erre adott válaszként foghatók fel a későbbi vélekedések. Az alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogok mellé a polgári jogok is hozzákapcsolódtak, mint a természetes állapotból kilépve társadalmat alakító ember jogai, hiszen ezt a két szintet (a természetes és a társadalmi állapotot) kellett figyelembe venni egy új jogelmélet/jogrendszer megalapozásakor. A vita végét az 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozata jelentette, amely négy fő pontban szögezte le a szóban forgó jogokat: a személy sérthetetlensége, a tulajdon sérthetetlensége, vád esetén független bíróság előtt való védekezés lehetősége és a lelkiismeret szabadsága.
Az alábbiakban Rousseau-val és az ő természetjogi koncepciójával ismerkedhetünk meg.

Jean-Jacques Rousseau

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) a felvilágosodás egyik legösszetettebb alakja. Genfben született, mélyen vallásos hugenotta családban, s ebben a szellemben is nevelkedett. Órásmester atyja megismertette az irodalommal is, esténként a klasszikus és korabeli szerzők műveit olvasták. Plutarkhosz hatása politikai tárgyú művein is érződik. Az olvasás mellett a másik nagy szenvedélye a természetben való barangolás volt, ezzel magyarázható a természetes emberről alkotott későbbi gondolata. Tizenhat éves korában elhagyta Genfet, s Savoyába ment, ahol egy időre áttért katolikus hitre. Majd több éven keresztül Madame de Warensnél talált menedéket, s itt nyílt lehetősége az érzelmi elmélyülésen túl az alaposabb művelődésre is. 1743-ban a velencei francia követ titkára lett, s keményen dolgozott is, de nem kapta meg a fizetségét, ezért Párizsba ment, ahol kottaírással kereste a megélhetéshez szükséges pénzt. Itt kötött barátságot Diderot-val, aki felkérte, hogy írjon zenei tárgyú szócikkeket az Enciklopédiába. 1750-ben értesült a dijoni akadémia pályázatáról, melynek témája egy kérdés köré csoportosult: „Előbbre vitték-e a művészetek és a tudományok az emberiséget?” Rousseau el is nyeri az első díjat, mégpedig azzal a véleményével, hogy a civilizáció az erkölcsöket inkább rombolja, mintsem javítja. Voltaire úgy reagál erre az álláspontra, hogy Rousseau vissza kívánja téríteni az emberiséget a természetbe, de nem azt érti ezen, hogy vissza kell térni az eredeti ősállapothoz, hanem csak a civilizáció káros hatásaitól kellene megválnia az emberiségnek.
Míg az első esszéjében inkább csak felveti a problémát, addig a második értekezésében, az Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól c. írásában (1755) már az okokat is boncolgatja. Kortársaihoz hasonlóan ő is feltételez egy harmonikus természeti állapotot, amikor az „ember természeténél fogva jó”, s csak a természetes egyenlőtlenség létezett (életkor, értelmi képességek stb. szerinti eltérések). Idővel, a magántulajdon megjelenésével felbomlott a természeti állapot, megszűnt az egyenlőség, s a magukra maradt egyének léte kezdett kilátástalanná válni. A gazdag-szegény, hatalommal bíró-gyenge (hatalom nélküli), uralkodó-szolga ellentét mindenképp változáshoz vezetett. Rousseau A társadalmi szerződésről c. művében (1762) újfent elutasítja a vissza a természetbe álláspontot, s míg a második értekezésben csak az okok vizsgálatáig jutott el, addig A társadalmi szerződésben már a megoldást is körvonalazza. Mielőtt e művét megírta volna élete többször is új fordulatot vett: az Értekezések sikere után Genf vezetői meghívták a városba, s mivel épp összekülönbözött az enciklopédistákkal, el is fogadta a meghívást. Rövidesen azonban Genfből is mennie kellett az Emil, vagy a nevelésről (1762) és A társadalmi szerződés miatt, de Párizsba sem térhetett vissza, mert a Sorbonne és a párizsi parlament is elítélte ezen írásait. Nagy Frigyes megszánta, és birtokán nyújtott menedéket Rousseau-nak, de a helybeliek méregkeveréssel vádolták, s emiatt megint szöknie kellett. Végül Hume karolta fel a francia gondolkodót, s 1765-ben Angliába menekítette, ahol kezdetben a társasági életben is sikereket ért el, III. György még évjáradékot is biztosított neki, de egyre elhatalmasodó üldözési mániája miatt elhagyta Angliát is. Visszatérhetett Párizsba, s utolsó éveit Ermenonville-ben töltötte. Elég rejtélyes körülmények között hunyt el 1778-ban. Hamvait 1794-ben a nagy rivális, Voltaire mellett helyezték el a párizsi Pantheonban.

Az alábbi összefoglaló részlet hasznos segítség lehet Rousseau egyik fő művének megismerése szempontjából. Mivel A társadalmi szerződés a felvételin kötelezően feldolgozandó olvasmány, ezért a későbbiekben külön is foglalkozunk majd vele, tehát szükséges lesz a teljes mű ismerete.
Forrás 2.

3. Ember és Isten

A francia felvilágosodás több képviselője kétségbe vonata az egyház létjogosultságát és vagy deizmust, vagy ateizmust hirdetett. Az előbbi Isten létét elismerte, de csak mint a világ teremtőjét, vagy pusztán mint olyasvalakit, aki létezik ugyan, mert a léte szükségszerű, ám a világ dolgaira semmiféle hatással sincs. Az ateizmus Isten létét értelmetlennek tartja. Ezek a felfogások annyiban lényegesek, amennyiben az addig mindenkor párban, ember és Isten együttesében elgondolt viszony egyik tagjának létét vagy érvényességét megkérdőjelezte, s ezzel óhatatlanul a másik tag (az ember) jelentőségét, létét is megváltoztatta. Az alábbiakban először egy híres deista nézeteivel, majd három ateista gondolkodásával foglalkozunk.

Voltaire(1694 - 1778)

Francois Marie Arouet (írói álnevén Voltaire) 1694. november 21-én született Párizsban. Voltaire sajátos stílusa, elméssége, humora és igazságszeretete Franciaország egyik legjelentősebb írójává és filozófusává tette őt. Kitűnő nevelést kapott egy jezsuita iskolában, amelyet tizenhat évesen elhagyott, majd hamarosan párizsi arisztokraták körében lelt társaságra. 1717-ben letartóztatták és a Bastille-ba zárták a francia kormányt gúnyoló verseiért. Ezalatt írta első nagyobb színművét, az Oidipuszt, melynek megjelenésekor (1718) felvette a Voltaire nevet. 1726-ban egy nézeteltérés miatt Voltaire száműzetésbe kényszerült, és egészen 1729-g Angliában élt. Itt ismerkedett meg Locke és Newton nézeteivel. Miután visszatért Párizsba, egy könyvet szentelt az angol szokásoknak, melyet a francia kormány támadásként értékelt, s ez újabb száműzetésre kényszerítette Voltaire-t. 1755-ben hírét veszi a lisszaboni földrengésnek, melyben harmincezer ember pusztult el. A földrengés napja ünnep volt, rengeteg ember a templomban tartózkodott, s ekkor érte őket a pusztulás. A felvilágosítók mindegyre másként értékelték a történteket. Voltaire költeményben fogalmazza meg véleményét, mely szerint a jó és a rossz kategóriái nem alkalmazhatók a világegyetemre. Rousseau szerint az ember volt a hibás, ha a természetben, vidéken él, nem lett volna olyan tömeges a pusztulás, mint a zsúfolt nagyvárosban. Erre - illetve Leibniz Teodíceájára - válaszképp írja meg Voltaire a Candide-ot (1759). 1759-ben Ferneyben uradalmat vásárolt, melyen a francia-svájci határ haladt át. Ezen a helyen ontotta Voltaire azt a számtalan alkotást, amelyek által egész Európa megismerhette őt. 83 éves korában visszatér Párizsba, ahol hősként ünneplik. Kiruccanásának izgalmaiba hamarosan belehal. Az egyházat ért kritikái miatt megtagadták tőle az egyházi temetőben történő elhantolást. 1791-ben a párizsi Pantheonban helyezték el maradványait.

Julien Offray De La Mettrie (1709-1751) a lélek önálló szubsztancia-voltát kérdőjelezi meg. Számára a lelki jelenségek a szervezet működésének feleltethetők meg. A gondolkodás így olyan anyagi tulajdonság, mint pl. a kiterjedés. Legismertebb műve, Az embergép 1748-ban jelenik meg. Míg Descartes az állatokról állította, hogy gépek, La Mettrie szerint az ember is az. Isten teremtő voltát tagadja, az embergépet a természet tudattal nem rendelkező erői hozták létre, ezeket az erőket pedig törvények szabályozzák. Dietrich von Holbach (1723-1789) Párizsban letelepedett német báró. Franciául írta műveit, melyekben a francia materializmus tanait foglalta össze. A természet rendszere c. művében (1770) kifejti, hogy a mozgásban lévő anyag az egyetlen, ami létezik. A természet körforgását, a világ (és benne a társadalom) determináltságát hirdeti.
Claude Adrien Helvétius (1715-1771) első fontos műve, A szellemről (1758), amelyben azt állította, hogy az emberi szellem képességei mind a fizikai érzetek velejárói, az ember egyedüli hajtóereje az önérdek, valamint nincs különbség jó és rossz között. 1759-ben ezt a művét a Sorbonne teológiai kara elítélte, majd nyilvánosan elégették. Az emberről c. művét posztumusz adták ki 1772-ben. Ezt a munkáját, melyben Rousseau nevelésről szóló tanait kísérli meg megcáfolni, szintén elégették.

A felvilágosodásnak megszámlálhatatlan leírása összefoglalása létezik. Leggyakrabban mégis Immanuel Kant meghatározását idézzük, amely mintegy utólagos helyzetben, de a felvilágosodás örökségének teljes felvállalásával szól arról a szellemi mozgalomról, amely a történelem alakulására is rányomta bélyegét.
Forrás 3.

- vissza -