A magyarság őstörténetéről, őshazáiról és életmódjáról az utóbbi évszázadban
a történettudomány és társtudományai részleteiben is körvonalazott elképzeléseket
alakítottak ki., de kézzel fogható konkrétsággal, minden más néptől és régészeti
kultúrától eltérő, jellemző sajátosságaival azonban csak a honfoglalás utáni,
a IX. század végétől a Kárpát-medencében élő és temetkező magyarságot ismerjük.
Itt érezhet a művészettörténet is először szilárd talajt a lába alatt, hiszen
ez időtől kezdve nemcsak következtetésekre van mód, hanem emlékanyagra, fennmaradt
műalkotásokra is alapozhatunk. A temetkezések alapján szükségképpen csak
hiányos képet alkothatunk a honfoglalók művészetéről. Az ott talált tárgyaknak
elsősorban tulajdonosuk, az egyes ember megjelenésében volt fontos szerepük,
például kifejezték, érvényre juttatták a rangját, vagyoni helyzetét.
A környezet tervszerű formálása vagy az ábrázoló szándék nemigen tartozott e
művészet körébe.
Magát az embert, testi valóját alakították át a műalkotások, tették aranyossá-ezüstössé,
annál díszesebbé, minél előkelőbb rangú volt a viselőjük. A honfoglalók öltözetének
művészi alakítása sok rokonságot mutat a sztyeppei népek művészeti kultúrájával,
és joggal állítható párhuzamba a szasszanida kori, nagy pompa kifejtésére törekvő
perzsa művészettel, melyet Bizánc is mintaképének tekintett.
Már korábban kialakult a honfoglalók művészetének sajátos egységes stílusa,
miként a különböző törzsek is szövetségben egyesültek. Ez a stílus mindegyik
elődjétől meg is különbözteti a magyarság korai művészetét. A jellegzetesen
magyar, méltóságot jelző tarsolyok díszítésmódja szépen példázza a sokféleség
és az egység együttes megvalósítását. A különálló veretekkel fedett bőrtarsoly
(pl.: Újfehértó-Micskepusztáról, Budapest-Farkasrétről) ornamentális rendszere
az egész tarsolyt borító tarsolylemezek némelyikén (pl. Félegyháza, Szolnok-Strázsahalom)
is megjelenik, s alighanem ebből indult ki a központi elrendezésű kompozíció.
Más tarsolylemezeket a zárószíjat utánzó sáv oszt két szimmetrikus félre (Eperjeske),
egy harmadik típusban pedig a palmetták textilmintára emlékeztető végtelen láncolatba
fonódnak össze (Galgóc, Szolyva, Bodrogvécs, Bana). A különféle kompozíciós
sémák alkalmazása a Kárpát-medencében a legkülönbözőbb mesterek kezén nagyobb
lélegzetű ornamentális kompozíciók összefüggésében jelentek meg. A honfoglalás
kori magyar fémművesség stílusát az elődökétől jól felismerhetően megkülönbözteti
az ornamens elegáns, éles elhatárolása, a stilizált díszítő elemek megsokszorozására
való hajlam, továbbá az állatalakok leegyszerűsített, stilizált, lendületes
vonalrajzú sziluett-jellege.
A honfoglaló magyarok díszítő művészetének sajátosságai arról tanúskodnak,
hogy amikor a VIII. században a magyarság levédiai őshazájában a kazár birodalom
határvidékére került, fémművészetét is döntő, Közép-Ázsiából kiinduló arab hatás
érte. A vonalas stilizáció alakulását körülbelül ugyanettől az időtől erősen
befolyásolhatta a bizánci művészet is.
Egy Kijevben kiásott kard markolatának vésett palmettákkal díszített ezüstlemeze
s a hozzá tartozó övveretek alapján két következtetésre juthatunk : ezt a számos
magyarországi tarsolylemezen és a geszterédi aranyveretes szablyán is felfedezhető
díszítésmódot feltehetően már a magyarság etelközi tartózkodása idején is alkalmazták;
másrészt a nagyfokú hasonlóság a magyarságnak a kialakuló kijevi államhoz fűződő
kapcsolatait bizonyítja. A magyarok Etelközben más népekkel, a keleti szláv
államban fontos szerepet játszó normannokkal is érintkeztek. Erről tanúskodik
a bécsi kincstár Attila kardjának nevezett szablyája, amely valószínűleg
eredetileg magyar fejedelmi jelvény volt. A szablyán látható bonyolult rajzú
veretek burjánzó szalagfonataikkal közeli rokonságban vannak a csernigovi ivókürtök
szintén normann hatást mutató vereteivel. (A normann díszítőművészet stílusát
tükrözi még pl. a dombrádi kard koptatója.)
A honfoglalók tehát minden bizonnyal kész, kifejlődött művészeti kultúrát hoztak magukkal a Kárpát-medencébe. Nem egy művészet kezdetét, hanem végső érettségét, a nyugat felé vándorló magyarság gyors fejlődését jelzi ez a művészet. Az államalapítás, a kereszténység felvétele döntő fordulatot jelentett a magyarság életében, s a művészet hordozóinak, a honfoglaló törzsek előkelőinek és kíséretüknek a helyzetében beállt változásokat követően a régi sajátos viszonyokból fakadt művészetnek is át kellett alakulnia. A honfoglalók művészetének jellegzetes stílussajátosságaitól meglehetősen élesen különbözik az újabban gyakran ugyancsak honfoglalás kori magyar művészeti alkotásnak tekintett nagyszentmiklósi kincslelet. Az arany asztali készlet edényformái és ábrázolásai annak ellenére, hogy az együttes sem a különböző darabok korát illetően, sem művészi sajátosságok tekintetében nem egységes eltérnek a honfoglalás kori művészet stilizáltabb és határozottan ornamentális jellegű alkotásaitól, s szervesebben kapcsolódnak az antik hagyományhoz. Nem valószínű, hogy a honfoglalók kultúrája hozta volna őket létre, még akkor sem, ha a rovásfeliratok megfejtése alapján az derült ki, hogy a kincs a XI. századtól feltételezhetően a Csanád nemzetség birtokában volt.
A honfoglaló magyarság társadalmi szerkezete határozta meg, hogy a Kárpát-medence
egykori lakóinak a hagyatékát őseink milyen mértékben vették át és építették
be saját kultúrájukba. A magyarok díszítő művészete nagyrészt kiszorította a
közvetlen megelőző, úgynevezett második avar korszak sok tekintetben hasonló
fémművességét. Ennek készítményei korábban a morvaországi szláv díszítőművészetben
is szerephez jutottak. Az avarok pompás fémművészeti emlékeit meg sem közelíti
a magyarországi szláv lelőhelyeken talált, sokkal szegényebb leletanyag. Csak
ritkán fordul elő egy-egy gazdagabb, finomabb díszítésű, rendszerint bizánci
mintaképeket követő ékszer; a nomádok fényűzésével ellentétben a földművesek
érezhetően sokkal egyszerűbbek, s a keresztény halottakkal többé nem temetnek
el semmiféle sírmellékletet. A X. századtól kezdve a szegényesebb köznépi temetőkben
összekeverednek a különböző népek szokásai.
A honfoglalással és a nemzetségi szállásterületek elosztásával létrejött az
a települési rend, amely az ország későbbi vármegyeszervezésének alapját jelentette.
A nemzetségi szállásterületek központjában erődítéseket, nagy befogadóképességű,
jól védhető várakat kellett emelni, és ez olyan feladat volt, amely sok tekintetben
megváltoztatta a magyar nemzetségek előkelőinek a művészeti igényeit is. Az
újonnan épített erődítések többnyire jól kiválasztott, védhető, igen gyakran
vízzel is majdnem körülzárt helyen fekvő, gyűrű alakú földvárak voltak. A megtelepedés
folyamatában nagy szerepet játszott, hogy igen gyakran követték a régebbi nyomokat,
felhasználták az elődök telephelyeit. Árpád vezértársa, Kurszán, az aquincumi
katonai város amfiteátrumát választotta központjául, s amikor Taksony fejedelem
Pestre tette át székhelyét, ugyancsak római castrum falait használta fel. A
visegrádi Sibrik-domb római erődítménye lett a fejedelmi nemzetség központi
vármegyéjének a székhelye is. Történetírásunkat már Anonymus Gestája óta foglalkoztatja
az a kérdés, hogyan vették birtokukba a honfoglaló magyarok a pannóniai római
uralom építészeti emlékeit, mit jelentett számukra a monumentális építészet
maradványaival való találkozás.
Ott, ahol egykori római városokban kimutathatók a germánok, majd avarok nyomai,
a temetkezések, a különböző építmények mind arról tanúskodnak, hogy a már romba
dőlt városok egy-egy részét használták fel. A magyar honfoglalók is nemegyszer
a római amfiteátrumok vagy kőfalakkal védett castrumok falai között rendezték
be szállásaikat. A Dunántúlon mindenesetre nem ők voltak e tekintetben az elsők.
Az avarokat a VIII. század végén kiszorító frankok s a IX. század folyamán a
római Pannóniában megtelepülő morva-szlávok a Duna bal partját elsősorban védelmi
vonalnak tekintették, letelepülésük során e vidéknek kisebb szerep jutott.
A IX. század közepén a frank keleti határvidék őrgrófjainak ellenőrzése alatt
alakult ki Mosaburg, a mai Zalavár körül a morva birodalomból elmenekült Pribina
herceg állama.
A X. század közepén a magyarság, magával hozott hagyományait, szokásait, erkölcseit
feladva, beilleszkedett az ez idő tájt - és többek közt éppen a kalandozó magyar
hadjáratok nyomására - megszilárduló nyugat-európai feudális államok közösségébe.
Ez a mélyre ható társadalmi és politikai változás hamarosan a művészeti kultúrában
is sorsdöntő korszakváltást hozott létre. A 955-ös, megsemmisítő lech-mezei
vereség súlyos csapást mért a fejedelmek és a nemzetségfők által a honfoglalás
óta követett politikára, és I. Ottó német államának fenyegetését is kiváltotta.
A nyugati kalandozó hadjáratokat be kellett szüntetni, s a balkáni betörések
is megritkultak a következő másfél évtizedben. A magyarság vezető rétege, a
nemzetségek előkelői és a fejedelem maga is felismerték, hogy a megoldást csak
az jelentheti, ha felveszik a kereszténységet, és szövetségeket kötnek a mindenfelől
szomszédos feudális államokkal. Ezt követelte a történelmi szükségszerűség.
Ekkor került sor Géza új székhelyének, Esztergomnak a kiépítésére. Géza
idejében keletkezhetett a várhegyen az utat és a nevezetes vásárhely forgalmát
ellenőrző vár első palotaépülete és tornya is. A hegy északi részén emelt István-templom
talán a Pilgrim passaui püspöktől küldött térítők hatását mutatja. Az ország
második központja valószínűleg a későbbi királyi székváros, Székesfehérvár volt,
ahol minden bizonnyal már Géza idején kialakult a megerősített fejedelmi szálláshely,
és benne a Szent Péter és Pál-templom - a barokk kori székesegyház korai elődje
-, ahol a hagyomány szerint Gézát eltemették. A templom nyugati homlokzata előtt
a közelmúltban centrális, minden bizonnyal négy karéjos épület maradványai kerültek
elő.
Géza uralkodásának eredményei teremtették meg az alapot István számára a magyar
feudális állam kialakítására. A királyi vármegyék rendszerének kiépítése során
a nemzetségfők várai fokozatosan királyi tisztviselők, ispánok kezére kerültek,
s míg a nemzetségek általában megtartották a vármegyék területének egyharmad
részét, a lázadó nemzetségfők egész területe királyi kézre került. Így őrizte
meg az Ajtony birtokai helyén kialakult Csanád vármegye az Ajtonyt legyőző királyi
hadak vezérének a nevét. A királyi várak egyben az egyházszervezésnek is fontos
központjai voltak. A korai törvények az egyházi ügyekben az archidiakonus (esperes)
mellett igen fontos szerepet biztosítottak a királyt képviselő ispánnak is.
A királyi várak keresztelőegyházai, az archidiakonusok központjai jelentették
az egyházszervezés csíráit, belőlük szerteágazva jött létre az alárendelt templomok,
kápolnák hálózata. A királyi birtokok szervezete jelentette az egyházmegyék
megszervezésének az alapját is.
A királyi várakban, a paloták közelében felépített körkápolnák jellegzetes tartozékai
a kelet-európai fejedelmi udvaroknak. Még a X. század végén épülhetett Veszprémben
az első, a székesegyház felépítését valószínűleg megelőző Szent György-kápolna.
Ugyanekkor készült el az esztergomi várhegy déli csúcsán álló rotunda is. Mindkettő
mellett hamarosan a székesegyház is helyet kapott. Az esztergomit nem véletlenül
szentelték Szent Adalbert tiszteletére. Kialakultak a korabeli élénk művészeti
tevékenység keretei, amelynek sajnos jobban ismerjük a feladatait, mint az emlékeit,
hiszen legtöbb alkotását többszörösen átalakítva, s így is nagyrészt csak romjaiban
ismerjük.
A kereszténység felvételét és a feudális állam megalapítását követő kulturális
változásokról azok a tudósítások és emlékek tanúskodnak a legnyilvánvalóbban,
amelyek István király művészetpártolását hirdetik. A Szent István legendák különös
gondot fordítanak arra, hogy bemutassák azt az egyházalapítót, aki rendszeresen
meglátogatja az általa létesített székes- és monostoregyházakat, gondjukat viseli,
és ha szükséges, gondoskodik rendbehozatalukról. Kíséretében ott a kegyes királyné,
aki ellátja őket kegytárgyakkal, és saját kezűleg hímzi, javítja az egyházi
ruhákat. I. István törvényei között találhatók olyan intézkedések, amelyek szerint
a tíz-tíz falu számára építendő egyházakban a liturgikus felszerelésről a király
gondoskodik, míg papokat és könyveket a püspök biztosít. A törvényekből világossá
válik, hogy a falusi templomok esetében a királyt a várispánok képviselték.
Joggal feltételezhetjük, hogy a keresztény egyház szervezetének kiépítésével
párhuzamosan a királyi udvartól a falusi templomokig egységesen elterjedt az
új, nyugati típusú művészet, s a pogány szokások kiszorításával egy időben a
honfoglalás kori művészet örökébe lépett.
Valószínűleg egy ideig még a királyi udvarban is tovább éltek a honfoglalás
kori művészeti kultúra maradványai. Bizonyára őrizték a fejedelmi kincstár örökségét,
az Árpádok méltóságjelző kincseit. Erre utal az a valószínű tény, hogy a bécsi
kincstár magyar szablyája I. András özvegye, Anasztázia királyné adományából
kerülhetett előbb Nordheimi Ottó bajor herceg, majd a császár birtokába. Valószínűleg
bizánci munkák is helyet kaptak a királyi kincstárban, ezeket művészeti értékük
és reprezentatív jellegük miatt egyaránt nagyon becsülték. Tudjuk, hogy István
a bizánci császárral szövetségben vezetett bolgár hadjárata során egy időre
megszerezte az ohridi Szent György-kolostor ereklyéit. Ajtony legyőzését követően
is kerülhettek birtokába zsákmányként bizánci műalkotások, de az a körülmény,
hogy Veszprém-völgyben görög apácakolostort alapított a király, arra is rávilágít,
hogy a keleti egyházhoz fűződő kapcsolatok a királyi családon belül is éltek.
Szent István Nagyobbik Legendája megemlékezik arról, hogy a király székesfehérvári
bazilikájának arany oltártáblákat, drága művű oltárcibóriumot, kereszteket és
gazdag ruhákat adományozott. A leírás azonos azokkal a feljegyzésekkel és emlékekkel,
amelyek az Ottó-kor nagy fejedelmi donációiról tudósítanak. Bizonyos, hogy e
mintaképeknek meghatározó szerepük volt abban, ahogy a király a magyarországi
templomokat liturgikus tárgyakkal felszerelte. Gizella bajor hercegnő, István
király felesége, feltehetően miután 1045-ben elmenekült az országból, meghalt
anyja sírjára készíttette a regensburgi Niedermünster számára a drágakövekkel
és zománccal díszített arany Gizella-keresztet.
![]() |
Gizella-kereszt. A XI. század első harmadában készült a királyné megrendelésére. Ő adományozta anyja, Burgundi Gizella regensburgi zárdában lévő sírjára |
A diadalmas kereszthalált kifejező győzelmi jelvényként értelmezett, drágaköves kereszten lebegő, arany Krisztus-test ugyanolyan valószerű, mint a Gizella bátyjának, István sógorának, II. Henrik császárnak ötvösművein ábrázolt alakok. Liturgikus tárgyak töredékeinek egész sora bizonyítja, hogy ez a felfogásmód már szélesebb körben elterjedt erre az időre. Az Újszászon talált arany kereszt-corpus Krisztusfiguráján az elnehezedett, halott test ábrázolása, a petyhüdt testformák visszaadása elárulja, hogy készítői az Ottókori németországi művészet felfogását vették mintaképül. Hasonló, talán legközelebbről a reichenaui kolostori iskola festészetével rokon stiláris felfogást képvisel az a hímzett liturgikus öltözet, casula, amelyet - felirata szerint - István király és Gizella királyné 1031-ben adományozott a székesfehérvári Mária-templomnak, s amelyet később a magyar királyok koronázó palástjává alakítottak át. Az eredetileg mintegy az ég sátrát jelképező ruha darab ábrázolási rendszere a keresztény mindenség felépítését kívánja megjeleníteni, s az emberalakot öltött, majd végső ítélkezésre ismét földreszállott Krisztust angyalok kara veszi körül, próféták, apostolok és szentek szigorú hierarchikus rendje övezi. Ennek a világrendnek része a földi király portréjának ábrázolása is.
Igen nagy jelentősége volt az ország képét lényegesen átformáló építkezéseknek.
Az I. István által építtetett székesfehérvári Mária-templom alapítására a bolgárok
ellen viselt hadjáratot követően, 1019 körül került sor. A templomhoz különleges
jogi helyzetű prépostság tartozott: a nyugati udvari templomok példájára alapított
királyi kápolnát megillette ez a tisztesség. A székesfehérvári királyi bazilika
állami jelentősége legalább olyan nagy volt, mint egyházi rendeltetése.
Az épületnek sajnos csak alapfalai maradtak ránk, kétséget kizáróan István korában
épült a nagy kváderkövekből falazott, tágas főapszis, amely három hajós, tágas
bazilika keleti lezárására szolgált. Az apszis két oldalán négyzetes terek zárták
a templom két mellékhajóját. A templom belső kiképzéséről a későbbi átépítések
miatt semmit sem tudunk, de feltehető, hogy árkádívei nyitott fedélszékű hajókat
hordoz.
Mindmáig tisztázatlan, hogy az 1015-ben alapított pécsváradi bencés apátságban
a tört kőből épült, belül féloszlopokkal tagolt első templom csak egy része,
esetleg altemploma volt-e az apátság egykori templomának. Bizonyos azonban,
hogy a XII. századi átépítés során az akkor készült boltozat tartópillérébe
XI. századi oszlopok maradványait is befalazták. Csak XVI. századi hadmérnöki
rajzból ismeretes az 1019-ben alapított, a felmérés idejére már végvárrá átépített
zalavári Szent Adorján bencés apátsági templom. A rajz a pécsváradihoz és a
kalocsaihoz nagyon hasonló alaprajzi elrendezésről tanúskodik.
A XI. század első templomai meglehetősen dísztelen, egyszerű épületek lehettek.
A monumentális dekorációnak e korban még Európa-szerte éppen csak az első csírái
jelentkeznek. A ránk maradt töredékek is arról tanúskodnak, hogy különösen a
belső berendezés díszítésében jutott jelentősebb szerephez a szobrászat. A zalavári
Szent Adorján-templom díszítő faragványai márványból, finom művű kőfaragómunkával
készültek. Díszítményük főeleme a szigorú geometriai logika szerint vezetett,
laposan faragott fonatdísz, amelyben olykor ugyancsak laposan kezelt, bevésett
vonalakkal tagolt állatábrázolások jelennek meg. A faragványok a legnagyobb
valószínűség szerint észak-itáliai, dalmáciai, az Adriai-tenger vidékéről kiinduló
kőfaragók munkái. Mint a legközelebbi rokon emléken, az aquileiai székesegyház
püspöki trónusának és szentélykorlátjának díszítésén, Zalavárot is hasonló rendeltetéssel
alkalmazhatták a faragványokat. Egyik szalagfonatos, felirattal is ellátott
kőgerenda kapuszemöldök volt. Részben a zalavári faragványokéhoz hasonló ornamentika
s azonos komponálásmód : a háttérsíkból csak enyhén kiemelkedő, alig-alig plasztikus,
inkább a bevésett vonalak hálózatával tagolt figurák jellemzik a római szarkofágból
átfaragott székesfehérvári ún. Szent István-koporsót (vagy Szent István szarkofágot).
![]() |
A "Szent István szarkofág" rövid oldala. Székesfehérvár,
a XI. sz. első fele. |
I. István államalapító tevékenysége és példája meghatározta utódai célkitűzéseit
is. Számos, az ő korában elkezdett építkezés csak a XI. század közepén fejeződött
be, és több székesegyház építését valószínűleg csak ekkor kezdték el. A pécsi
székesegyház alapítását is Péter királynak tulajdonítja a krónikás hagyomány.
Ezt a templomot - amely 1064-ben leégett - választotta Péter temetkező helyéül
is. Ugyancsak ő alapította az óbudai Szent Péter-prépostságot, amelynek építkezései
hosszú ideig elhúzódtak. Általában abban is követték Istvánt az utódai, hogy
igyekeztek még életükben megalapítani saját monostorukat maguk és családjuk
temetkező helyéül. Kálmán királyig nem vált szokássá, hogy a királyokat Székesfehérvárott
temessék el, általában a saját egyházukban temetkeztek. Valószínű, hogy ilyen
céllal alapították az Aba nemzetség birtokán álló Feldebrő templomát,
sőt újabban feltételezik, hogy a krónikában említett "régi verem",
Aba Sámuel ideiglenes temetőhelye, Debrő nevét rejti. A feldebrői templom négyzetes
alaprajzú, négy-négy pillérsorral osztott, mind a négy oldalán apszissal bővített
centrális tér volt. Főhajója és kereszthajója bizonyára kereszt alakban emelkedett
ki a tömbszerűen összefogott épülettömegből, s a négyezetet kupola fedhette.
Később, a XII. században a templom külső pillérsorainak vonalában kisebb templom
határfalait építették meg. Ez a máig álló fal magába foglalja a két pillérsor
összetett formájú, lapos fedőlemezzel lezárt pilléreit. Hasonló, olykor határozatlan
kehelyformákba átmenő pillérkötegek tartják a templom keleti része alatt végighúzódó,
hathajós, két szakasz mélységű altemplom boltozatait is. Egy helyen megkezdett,
de be nem fejezett palmettaleveles fríz fedezhető fel. A kripta, amely fölött
a templom egész keleti részét elfoglaló szentély emelkedett, a centrális jellegű
alaprajz ellenére határozottan ellenkezik a bizánci épülettagolással.
Az I. Béla által 1061-ben alapított szekszárdi bencés monostortemplomának
maradványai azt bizonyítják, hogy ez az épület is a kifejlett bizánci keresztkupolás
templomtípus térrendszerét követte. Szentélye három félköríves apszissal zárult,
főhajója és kereszthajója nyilván kereszt alakban kiemelkedett, mellékhajóinak
keleti és nyugati szakaszai a bizánci kilencosztású tértípus rendszerébe illeszkednek,
négy vaskos pillére bizonyára kupolát tartott. A szekszárdi templom kulcsfontosságú
emlék, mert díszítő faragványai is ránk maradtak. A szekszárdi múzeumban őrzött
pillérfő töredékek ugyanúgy bizánci művészi kapcsolatokról vallanak, mint a
templom alapfalai.
Egy kisebb méretű, gazdagon díszített szekszárdi vállkő valóságos mintadarabja
a honfoglalás kori motívumkészletnek. Egyik végét szalagfonat díszíti, a másikon
a szalagfonat hurkaiba írt palmetták motívuma ismétlődik, két hosszanti oldalát
különféleképpen összekapcsolt, álló palmetták sora élénkíti.
Az úgynevezett "palmettás stílus" határozottan bizáncias igazodású
művészet, amelynek pontos kapcsolatai még javarészt felderítetlenek. Az építészeti
alkotások kiemelt helyein, oszlopfőkön, párkányokon, vállköveken gazdag, csipkeszerű
díszítést alkalmaznak, ez a Bizáncban is a X. századtól kezdve arab hatásra
elterjedt építészeti dekoráció honosodott meg Magyarországon. Velük együtt a
szalagfonatos ornamentika gazdag változatai is megjelentek. Túlnyomó többségben
az alapító személyes reprezentációját szolgáló saját egyházak épülnek. Ebben
a korban hallunk először arról, hogy a királyi építtetők mellett előkelő urak
is építtetnek monostorokat : 1067 körül az Aba nembeli Péter comes alapított
Százdon monostort, míg a zselicszentjakabi bencés monostor alapítója 1061-ben
a Győr nembeli Ottó ispán volt. Zselicszentjakabi templom meglehetősen szokatlan,
hosszanti és valószínűleg oldalkarzatos elrendezésű volt, bizáncias jellegű
faragványokkal.
A bizánci művészeti igazodás elterjedésében bizonyára nem csupán az előkelő
művészeti példák, hanem politikai kapcsolatok is szerepet játszottak. Nem véletlen,
hogy ez a művészet nem halt el a XI. század végén, hanem különösen az ország
déli vidékein, ahol a szomszédos Bizánc befolyása és a bizánci vallás elterjedése
is nagyobb volt, a XII. században még elevenen élt. Az ismert szalagfonatos-palmettás
ornamentika mellett ez időből figurális emlékeket is ismerünk. Relieftöredékek,
közöttük fülkében álló szentek maradványai, egy feszület ábrázolása a Duna menti
Dombó bencés kolostorából. Felkantározott ló és feszület töredéke díszít egy
Bodrogmonostorszegről való pillérfejezetet, más töredékeken a fonatdíszes és
palmettás ornamentika jelenik meg.
- feladatok -