A "román kori művészet" fogalmat 1824-ben Caumont francia művészettörténész
honosította meg, és Nyugat-Európa érett középkori művészetet értette ezen. A
kifejezés utal a stílus néhány fontos összetevőjére, így arra a rokonságra,
amely a román nyelvek (a spanyol, a francia, az olasz) kialakulásához fűzi.
Ezek a nyelvek ugyanis a provinciális latin és a germán hódítok nyelvi elemeinek
keveredéséből jöttek létre. Utal továbbá a román kori művészet fogalma az antik-római
hagyományok és a betörő "barbárok" tradícióinak összeolvadására, valamint
arra a törekvésére, hogy az ókori római művészethez kapcsolódjék. Ennek ellenére
mind a mai napig nem lehet világosan elválasztani egymástól a különböző összetevőket,
bár a román művészetben kimutathatók egyrészt olyan elemek, amelyeket rómaiaknak
nevezhetünk, másrészt olyanok, amelyek valószínűleg germán eredetűek. Érezteti
hatását emellett a bizánci, az iszlám és az örmény művészet is. A román stílus
ennek ellenére kialakította azokat az egységes alapformákat. A "román"
eredetileg a VIII-XIII. század közötti Nyugat-Európa valamennyi stílusirányzatának
megjelölésére szolgált. A rendszeres kutatás időközben finomításhoz vezetett
s elismerte, hogy a VIII. század végétől a X. század elejéig virágzott karoling
művészet és a X. század Ottó-kori művészete önálló korszak. E két periódus során
következett be az elszakadás az antik építészettől s azoknak a sajátos formáknak
a kialakítása, amelyekhez azután kapcsolódni lehetett. A román művészet rendkívül
gazdag helyi stílusokban és egyedi formákban. Időhatárai országonként változnak.
Általában a XII. századot tekinthetjük a romanika virágkorának. A stílus valóban
termékeny korszaka 1050-1150 közé tehető.
A helyi iskolák kialakulása szoros kapcsolatban áll a politikai változásokkal.
A román kor művészete döntően a keresztény hitet szolgálta, de az egyházi és
világi hatalmasságok állandó harcot vívtak az egyeduralomért.
Ellentétük a művészetre ösztönzőleg hatott. A templomok és kolostorok építtetői
és adományozói egyaránt elismertek a keresztény uralom eszméjét, mégis egymással
versengve hozták létre azokat a műalkotasokat, amelyekben ez az eszme megtestesül.
Szimbolikus formában dicsőítették világbíró Krisztust, az Istenanyát és a szenteket.
A közös keresztény hit egy nemzetközileg elterjedt stílus alapja lett. A társadalmi
rend a hűbéri viszonyon alapult, amelyben a császárnak éppúgy megvolt a meghatározott
helye, mint a fejedelemnek, a pápának, a püspöknek és a szerzetesnek. A művészi
hatások a tanult emberek számára ismerős latin nyelv közvetítésével, valamint
az utazások révén jutottak el az országhatárokon kívülre.
A román stílusú építészet a római hagyományokat átörökítő korai keresztény
és karoling építészetből alakult ki. A stílus római eredetére utaló nevét a
XIX. század elején kapta. A román stílus szülőhazája a mai Franciaország és
Németország területe. Innen terjedt tovább a XI. században Nyugat- és Közép-Európa
egész területére, Angliába és Írországba, az Ibér-félsziget araboktól felszabadított
részeibe, Itáliába, Skandináviába, keleten Magyarországra és Lengyelországra.
Kelet-Európában ugyanakkor a bizánci, Spanyolország jelentős részén az iszlám
építészet virágzik, Szicíliában a bizánci és az iszlám építészettel keveredik
a román stílus.
A román stílusú építészet kezdetei a X. századba nyúlnak vissza. Korai szakaszát
Németországban a szász császárok nevéről Ottó-kori, Franciaországban első román
stílusú építészetnek nevezik. A stílus virágkora a XI. és XII. század fordulója,
a XII. század második fele már átmenet a gótikába.
A korszak főbb történeti folyamatai a frank birodalom felosztása 843-ban, az
ezzel kialakuló államok megszilárdulása a X. század közepétől a normannok, majd
a kalandozó magyarok támadásainak megszűnése után a pápaság politikai hatalmának
emelkedése; a XI. században Anglia és az arabok alól felszabadított észak-spanyolországi
területen keletkezett államok kialakulása; Közép-Európában a magyarság államalapítása;
a nyugati szlávok megtérítése, Csehország és Lengyelország megalakulása. A kor
további szakaszának meghatározó eseményei a német császárok és a pápák politikai
harca és a keresztes hadjáratok megindulása.
Németország hatalmát a X. század folyamán szász császárai, az Ottók alapozták
meg. Törekvésük Nagy Károly példájára a római császárság feltámasztása. Ennek
elérésére ismételten hadat vezetnek Itáliába. I. Ottó 962-ben Rómában császárrá
koronáztatva magát, kikiáltja a Német-Római Császárságot, amely később Itália
elveszése után is névleg 1806-ig fennmaradt. A XI. századtól heves harc indul
a német száli-frank dinasztiabeli császárok és a pápák között a hűbéri függőség
megszüntetéséért és a politikai hatalomért. A főpapok kinevezésének és a hatalmas
egyházi birtokok adományozásának jogáért is folytatott invesztitúra háború a
XII. században a pápák győzelmével fejeződik be.
Franciaországban a Karoling-dinasztia kihalásával 987-ben a Capetingek kerülnek
uralomra. A királyok és a hűbérurak hatalmi versengésében az e korban kialakuló
városok polgárságával szövetkezett királyi hatalom megszilárdul. Az ország és
a polgárság gazdasági megerősödését a keresztes hadjáratok során létrejövő nemzetközi
kereskedelmi kapcsolatok is elősegítik. Az ország egységét veszélyezteti, hogy
nyugati része az angol királyok családi birtoka. A XII. században Franciaországban
alapítják meg a premontrei és a ciszterci szerzetesrendet, s főként ez utóbbi
a szellemi élet más területei mellett az építészetre is jelentős hatással van.
Angliát az angolszászokat leigázó dán királyok két évszázados uralma után örökösükként
1066-ban az észak-franciaországi Normandia hercege, Hódító Vilmos teszi királyságává.
Az országot a XII. század közepén az Anjou-Plantagenet uralkodóház Nyugat-Franciaországi
családi birtokával és a meghódított Írországgal növeli. A kezdetben erős központi
hatalmat utóbb a gyengébb kezű királyok kénytelenek a nemességgel és a polgársággal
a jogaikat biztosító alkotmány alapján megosztani.
Itália a karoling birodalom felosztása után önálló fejedelemségekre bomlik.
Róma és környéke a pápaság birtoka. A fejedelemségek mellett egyes, tengeri
kereskedelmük révén nagy gazdasági és politikai hatalomra emelkedő, önálló városállamok
alakulnak ki, mint Velence, Genova és Pisa, továbbá a gyapjúiparán és pénzügyletein
gazdagodó Firenze. Dél-Itáliában és Szicíliában a XI. században normannok alapítanak
magas kultúrájú királyságot.
A X. század végén alakul ki a kereszténység felvétele mellett - a nagy morva
birodalom széthullása után - Csehország, a XI. század elején pedig Lengyelország.
Az antikvitás óta a román építészet jelenti az első monumentális stílust.
Egész Európában elterjedt, noha a helyi különbségek jelentősek.
Fő feladatának a keresztény templom építését tekintette, - körülbelül úgy, ahogyan
az ókori görögök minden érdeklődése szentélyeik felé fordult.
A templom volt a legfontosabb művészi feladat, szobrászat, festészet és kézművesség
minden erejét ennek a díszítésére fordította.
A kor művészetétől távol áll a naturalizmus. (A román kori művészetet érthető
módon az expresszionisták kezdtek értékelni, korábban e stílus őserejét primitívnek
és "barbár"-nak éreztek.)
A román stílusú építészet legfőbb és legjellegzetesebb művészi feladatai egyházi
rendeltetésűek, templomok és kolostorok. Világi feladatai uralkodók és főurak
védelmi jellegű lakóhelyei a várak, továbbá városok védőművei, középületei és
gazdasági épületek. A városok fokozatos kifejlődésével az európai városépítés
jellegzetességei is kezdenek kialakulni.
A templomok egyházi rendeltetésük szerint püspöki székesegyházak, katedrálisok,
dómok, városi vagy falusi egyházközségek plébániatemplomai vagy szerzetesrendek
kolostorral kapcsolódó templomai. A székesegyházak és plébániatemplomok tartozékai
a velük egybe vagy tőlük különállóan épült keresztelőkápolnák (baptistériumok,
továbbá temetőkápolnák és a templomok körüli temetők kihantolt csontjainak őrzésére
szolgáló csontházak).
A különféle templomok méretét és alaprajzi elrendezését rendeltetésük szabja
meg. A templomok fő részei az előcsarnok, a hosszház, a keresztház és a kórus
vagy szentély, továbbá a felszerelés tárolására és a pap felkészülésére szolgáló
sekrestye. A szentély, amely eredetileg csak apszisból áll, az oltár helye.
A székesegyházakban a püspök mellé rendelt főpapi testület, a káptalan tagjai,
a szerzetesi templomokban pedig a szerzetesek a szentélyben helyezkednek el,
ezért az apszis előtti térrésszel, kórussal, presbiteriummal bővül. A híveket
befogadó hajóktól többnyire emelt padlószintjével és faragványos díszű korláttal
vagy magas szentélyrekesztő fallal különítik el. A kórus alatti altemplom szentek
ereklyéinek elhelyezésére és temetkező helyül, kriptául szolgál. A szentélyrekesztő
előtt a középtengelyben a hívek számára többnyire cibóriummal fedett ún. népoltár
áll.
A kolostorok közvetlenül kapcsolódnak templomuk oldalához. Helyiségeik a templom
melletti, négyszögű, kertes udvart körülvevő oszlopos-árkádos folyosóból, a
kerengőből nyílnak. A legfőbb helyiségek a templomhoz csatlakozó káptalanterem,
a rendi gyűlések helye, a közös hálóterem (dormitorium), a nappali tartózkodásra
szolgáló, fűthető helyiség (calefactorium), az ebédlő (refectorium) és a konyha.
A kolostorok és templomuk elrendezése a különféle szerzetesrendek szabályainak
megfelelően eltérő.
A korai időkben a székesegyházak mellett is épült a közösségi életet élő főpapi
testület, a káptalan számára a kolostorokhoz hasonló közösségi épület.
A várak természeti adottságaiknál fogva jól védhető helyeken, magaslatokon,
hegycsúcsokon, vízzel vagy mocsárral körülvett területen épülnek. Kiinduló magjuk
általában viszonylag kis alapterületű, többszintes toronyépület, a csak védekezésre
és végső menedékül szolgáló öregtorony (donjon), ill. a várúr lakóhelye a lakótorony.
A tornyok körül a várfallal körülvett területen fokozatosan további szállás-
és gazdasági épületeket emelnek, közöttük legigényesebb a főúr lakó- és fogadóterme,
a palota, németül pallas. Gyakran külön kápolna is épül. A várterületet tornyokkal
is megerősített kőfalak, árkok és földsáncok veszik körül. A falak kezdetben
aránylag vékonyak, karcsúak. Koronájukon az őrség számára kialakított járót
kívülről keskeny nyilazó lőrésekkel áttört, pártázatos mellvédfal szegélyezi.
A járót idővel fa- vagy kőgyámokra helyezett, fa- vagy kőlap-padozatú, régi
magyar nevén, "folyosó"-vá, védőfolyosóvá (németből fordított helytelen
elnevezése gyilokjáró) szélesítik ki. A vár bejáratát kaputorony védi. Innen
a később külön fallal övezett belső várudvar bejáratáig külső és belső várfallal
közrefogott falszorosban (Zwinger) az út többszörösen megtört nyomvonalon vezet,
hogy a támadók nehezebben tudjanak előre nyomulni.
A városok gyakran várak körül, a várhegyek lábánál vagy utak csomópontjainál,
folyók átkelőhelyeinél, sokszor római városok romjain épülnek. Viszonylag szűk
területüket védőfallal veszik körül, a bejáratok tornyokkal védett kapukon át
vezetnek. A beépítés általában rendezetlen, az utcák keskenyek és a jobb védhetőség
érdekében zegzugosak, kanyargósak. A növekedést gátló falak miatt a lakosság
számának állandó növekedésével jelentkező helyhiányon egyre sűrűbb, emeletes
beépítéssel segítenek. A sűrűn beépített városok egészségügye igen alacsony
színvonalú, ennek következménye a súlyos járványok gyakori pusztítása. Vízvezeték
és csatornázás kevés városban készült. Az utcákat csak fokozatosan burkolták
kövezettel. A városok kiemelkedő építészeti hangsúlyai a templomok, a városias
szervezet fejlődésével a többnyire toronnyal ellátott városháza, a kereskedő-
és iparos-testületek székházai, raktárak, őr- és tűztornyok, továbbá a hatalmasabb
családok vagy nemesek lakótornyai.
A falvak részben a hűbérurak várai körül, kolostorok mellett vagy szabad
területen, a városokénál lazább beépítéssel települnek. A lakosságnak támadások
elleni védelmét többnyire a templom és az e körül fekvő temető megerősített
fala nyújt. A fejlődés folyamán a temetőfalat tovább erősítik vagy - magát a
templomot erődítik, így alakulnak ki a - jellegzetes erődtemplomok.
A lakóházak többségükben igénytelenek. A parasztság és a szegényebb városi lakosság sárkunyhókban és faházakban lakik. A városi többszintes lakóházak is jobbára fából vagy favázas téglafalakkal épülnek, a részben vagy egészen kőből falazott házak ritkábbak. A helyszűke miatt zártsorúan, Európa nagyobb részén az utca felé oromzattal, délen inkább utcafelőli eresszel helyezkednek el a házak a keskeny telkeken.
A román kori építészet stílusjegyei a legigényesebb és legkiforrottabb
alkotásain, a templomokon ismerhetők fel legtisztábban. Tér- és tömegalakításuk,
térlefedéseik, támaszrendszereik és részletképzésük a román stílus építészeti
jellegzetességei. Az előző korokból, így közvetve a rómaiaktól veszik át a hosszanti
és központos térelrendezések kialakult formáit.
A templomok többségükben hosszanti elrendezésűek és a korai keresztény bazilika
típusát fejlesztik tovább. A kisebb, főként a falusi templomok egyhajósak. Franciaországban
gyakori az apszist övező szentélykörüljáró és az ebből sugarasan nyíló, rendszerint
félkörös kápolnák sora, koszorúja.
Németország nagy székesegyházainál és kolostortemplomainál karoling hatásra
a hosszház nyugati végéhez is építenek keresztházat és apszist, a bejárat pedig
a hosszház északi vagy déli oldalán nyílik. Gyakori a hosszházat nyugatról lezáró,
uralkodói vagy főúri karzatot magában foglaló, kiemelkedő, tornyos, ugyancsak
karoling eredetű nyugati építmény (Westwerk) is. Németországban és Itáliában
szokásos az erősen emelt szentély.
Az emelt négyezet, kórus és apszis alatt altemplomot, kriptát alakítanak ki
a főhajóból levezető lépcsővel. Németországban Köln városában és környékén szokásos
a négyezet három oldalához kapcsolódó apszisokkal alakuló háromkaréjos szentélyelrendezés.
Közép-Európában, így Magyarországon is általában nem épül keresztház, az apszisok
közvetlenül a hajókhoz kapcsolódnak.
Központos elrendezést, kör-, sokszög- vagy több-karéjos alaprajzot különösen keresztelő- és temető-kápolnáknál találunk. Ilyenek gyakoriak Itáliában és hazánkban is. Terük osztatlan vagy oszlopsoros körüljáróval tagolt. Lefedésük cikkelyes kupola vagy kolostorboltozat. Az aacheni palotakápolna példájára fejedelmi székhelyek, várak különálló kápolnái többnyire centrális alaprajzzal és kétszintes elrendezéssel épülnek.
A románkori építészet alkotásainak falazó anyaga túlnyomó részben kemény,
de jól faragható mész- és homokkő. Egyes kőszegény vidékeken, így Itália egyes
részein hagyományos, Észak-Németországban kialakulóban van a téglaépítészet.
A boltozatok kőből, néha kőbordák között téglából épültek. A síkfödémek anyaga
fagerenda és deszkázat. Fából készülnek a fedélszékek is. Héjazatuk zsindely,
terméspala vagy égetett cserép, egyes vidékeken vékony kőlapok. Íves felületeket,
kupolákat ólom-, vörösréz vagy bronzlemezekkel is fednek.
A román stílusú építészet teherhordó szerkezeteinek alakulását a térlefedések
módja szabta meg. A kezdetben még általános, viszonylag könnyű famennyezeteket
és nyitott fedélszékeket felváltó boltozatok jelentős súlya és oldalnyomása
az alátámasztó szerkezetek, falak, pillérek, oszlopok keresztmetszetének növekedéséhez
vezetett.
A szélső alátámasztó, egyben térhatároló szerkezetek tömör kő-, egyes vidékeken
téglafalak. A közbenső alátámasztások pillér- vagy oszlopsorok, ill. ezek váltakozó
sorai, amelyeket boltívek hidalnak át. A pillérek keresztmetszete, a lefedéshez
boltozati rendszerhez igazodik, többnyire összetett.
A falakat, pilléreket és a nagyobb átmérőjű oszlopokat Itáliában szabályos négyszöghasáb
alakúra faragott kőtömbökből habarcsba falazzák. A köveket homlokfelületeiken
gondosan megfaragják és pontosan illesztik. Nagyobb falvastagságnál a két oldali
kváderfalazatok közét idomtalan kövekkel töltik ki. Egyes vidékeken szokásos
a faragatlan terméskőfal is, amelyet a falsarkok és a vízszintes és függőleges
tagolóelemek faragott kövei szegélyeznek. A falak hosszanti merevítésére a falkoronába
fa koszorúgerendákat építenek be.
A nyílásáthidalások a falnyílások fölött és a támaszok között egyaránt túlnyomó
részben boltozottak. A boltívek félkörösek, csak később jelenik meg az eleinte
még aránylag nyomott csúcsív. A boltíveket ék alakúra faragott kövekből falazzák.
A térlefedések kezdetben fagerendás, deszkázott síkfödémek. A gerendák a hosszanti
főfalakra és az ívekkel áthidalt támaszsorokra fekszenek fel.
A méretek növekedése és a gyakori tűzesetek miatt is a XI. századtól kezdtek
áttérni eleinte az oldalhajók és az empórák, majd a főhajók boltozására.
Franciaország egyes vidékein a római emlékek hatására általános a dongaboltozat.
Kezdetben az oldalhajókat és az empórákat, féldongákkal, a főhajót pedig dongaboltozattal
fedték le. Ezt a támaszok fölött hevederívekkel erősítették.
A fejlődés során a dongaboltozatot a keresztboltozat váltja fel. Kezdetben
a két egyenlő fesztávú és magasságú, félköríves donga áthatásából keletkező
római keresztboltozatot alkalmazzák. Ezzel csak négyzet alaprajzú mezők fedhetők
le, és ez erősen megköti a templomok alaprajzát.
A római keresztboltozat viszonylag nagy oldalnyomását a félkörös homlokívek
mellett az okozza, hogy vízszintes záradékvonalai miatt átlós ívei elliptikusak,
nyomottak. Az oldalnyomás az ív emelésével csökkenthető. A XI. század közepétől
megjelennek a félkörös átlós ívű keresztboltozatok félkörös homlokívekkel és
a közép felé emelkedő záradékvonalakkal. Az így alakított román keresztboltozat
oldalnyomása kisebb.
A korai keresztboltozatok süvegeinek vastagsága kezdetben nagy, és a boltozat
minden részén azonos, ezért súlyuk tekintélyes és erős alátámasztást igényelnek,
kezdetben emelt ívekkel épülnek. A súly csökkentésére a XII. század elején kifejlődik
a bordás keresztboltozat. Ennek erősebb, vastagabb homlok- és átlós ívek, bordák
alkotják a vázát, amelynek közeit vékonyabb boltsüvegekkel falazzák ki. Az átlós
bordákat összemetsződésüknél a boltozat záradékában eleinte a bordák keresztmetszetét
követő, utóbb különlegesen tagolt és díszített, súlyos zárókővel ékelik ki.
A bordás román keresztboltozatok kisebb súlyukkal és oldalnyomásukkal lehetővé
tették a támaszok keresztmetszetének csökkentését, és így a támaszsorokkal hajókra
osztott tér könnyedebb, áttekinthetőbb kialakítását. A kötött rendszeren belül
jön létre a XII. század elején a román bordás keresztboltozat fejlettebb változata,
a hatsüveges boltozat. A keresztboltozat két oldalsó boltsüvegét középső harántbordával
két-két süvegre osztják. A boltozatnak így a hosszfalak között továbbra is egy-egy,
a hosszfalak mentén két-két homlokíve van. A hajók közötti támaszsorok minden
támaszát a fő- és az oldalhajó felől egyaránt két-két boltváll terheli.
A kötött rendszer szerkezet, alaprajzi és részletképzési kötöttségeinek teljes
kiküszöbölésére végül olyan keresztboltozatot fejlesztenek ki, amellyel téglalap
alaprajzú boltmező is kifogástalanul lefedhető. Ehhez a homlokíveknek - a téglalap
oldalhosszúságainak megfelelő - eltérő fesztávolsága mellett azonos záradékmagasságúaknak
kell lenniük. Ennek megoldásaként jelenik meg Franciaországban a XII. század
első felében a csúcsíves keresztboltozat, amelynek homlok- és átlósívei egyaránt
csúcsívek. Ennek szerkezeti és formai kihatásai is vezetnek végül az új stílus,
a gótika kialakulásához. A sokszögű és a kör alaprajzú centrális terek, egyben
a négyezetek jellegzetes lefedése a kolostorboltozat vagy a cikkelyes kupolaboltozat.
Utóbbit, valamint bizánci hatásra Franciaország egy részén a csegelyes gömbkupolát
hosszanti terek négyzetes szakaszainak lefedésére is alkalmazták.
A román stílusban folytatódik az előző századokban megindult folyamat, amely
az antik formakincset fokozatosan az új kultúra felfogása és viselőinek hagyományai
szerint alakítja át, vagy ezek formakincsével helyettesíti. Ugyanakkor esetenként
tudatosan másolják az antik formákat. Az új formanyelv megmutatkozik az antik
oszlopoktól kevésbé vagy erősen eltérő támaszok alakításában, a nyílások formálásában
és keretezésében, a módosuló hagyományos vagy újszerű tagolóelemekkel képzett
külső és belső felületeken.
Az oszlopok és a pillérek hármas tagozódása lábazatra, törzsre és fejezetre
továbbra is megmarad. Az oszlopok nem őrzik meg az antik építészet klasszikus
arányait. Törzsük - alkalmazásuk és terhelésük szerint- gyakran rendkívül zömök,
vagy - főként pilléreket és falakat tagoló féloszlopok esetében - igen karcsú.
Előfordulnak csavart törzsű, gyűrűkkel osztott, gyakran párosan állított, néha
szeszélyesen összecsomózott törzsű oszlopok. Általánosak a több oszlopból álló
kötegek is.
Az oszloplábazatok az attikai ión lábazathoz hasonló tagozásúak. Jellegzetes
az alsó tóruszról a plinthosz sarkaira hajló saroklevelek, valamint egyéb díszítések
alkalmazása.
Az oszlopfők kezdetben a korai keresztény és karoling építészetben továbbélő,
többé-kevésbé torzuló antik formákat, különösen a korintuszi és kompozit fejezeteket
követik. Hamarosan kifejlődik azonban Németországban az egyik jellegzetes román
fejezet típus, a rajnai vagy kockafejezet. Ennek kocka alakú tömbjét alul gömbfelület
zárja le. Oldalfelületeit gyakran gazdag geometrikus, növényi vagy állatalakos
faragott díszítés borítja.
A kockafejezetből fejlődik ki a redős és a trapézfejezet. A késői szakaszban
a geometrikus fejezeteket kiszorítja a bimbós és leveles díszű kehelyfejezet,
ami már a gótikába való átmenetet jelzi. Az előzőkön kívül a román stílus minden
korszakában készülnek figurális, ember-, állat- és szörnyalakos díszítésű fejezetek,
gyakran összefüggő jelenetsorokkal.
A pillérek tagolódása lábazatra, törzsre és fejezetre, valamint részletképzése
hasonló az oszlopokéhoz. Kereszmetszetük alapidoma négyszög, sokszög, kör vagy
görögkereszt. Ez a boltozatok fejlődésével változik, a donga-, majd még inkább
a keresztboltozatok hevederíveit és átlós bordáit alátámasztó, változatos keresztmetszetű
tagokkal bővül. Így keletkeznek a fél- és háromnegyed oszlopokkal és más tagozatokkal
kiegészített jellegzetes tagozott pillérek.
A falnyílások alakítása és keretezése egyre inkább eltér az antik mintáktól.
Csaknem mindig félköríves záródásúak. A kapuk a homlokzatok leggazdagabb díszítésű
elemei. A vízszintes szemöldökgerenda fölött a félkörös ívmezőt többnyire domborműves
kőlap, timpanon tölti ki.
Jellegzetesek a karcsú oszlopokkal osztott nyílású, kettős vagy hármas ikerablakok.
Kisebb ívekkel lezárt keskeny nyílásaikat a falsíkra merőleges szélső kávák
fölött teherhárító boltív hidalja át, amelynek ívmezőjét a kis ívek fölött tömören
befalazzák vagy kerek nyílásokkal áttört kőlappal zárják el. A nyugati főhomlokzatokon
és a keresztházak végfalain gyakoriak a tölcséres, sima vagy tagozott kávájú
kerek, ún. rózsaablakok, nagyobb átmérőnél sugárirányú oszlopocskákkal küllősen
osztva.
Homlokzati tagolóelemek a függőleges falsávok, lizénák, falpillérek, pilaszterek
és féloszlopok, továbbá a vízszintes lábazati, osztó- és zárópárkányok.
A homlokzatokat felül a többnyire jellegzetes ívsorral, vakárkádokkal alátámasztott,
különféle motívumokkal díszített főpárkány zárja le. Egyes területeken a fejlett
románban a falak felső szakaszát elvékonyítva visszaugratják, és az ívsor folyosót
határolva a külső falsíkba helyezett, szabadonálló kis oszlopokon nyugszik.
Ez az ún. törpegaléria.
A nyugati, általában tornyokkal közrefogott főhomlokzatok kialakítása területenként
jellegzetesen eltérő. A templomok homlokzati tagolóelemei a fennmaradt világi
épületeken is megtalálhatók.
A román kor építtetői elsősorban az egyház, az uralkodók és a hűbérurak. Az
egyházi épületek, főként székesegyházak és jelentősebb kolostoregyüttesek építését
is gyakran az uralkodók rendelik el és támogatják. Kolostorokat és templomokat
hűbérurak is alapítanak és építtetnek birtokaikon a maguk és családtagjaik temetkezési
helyéül.
A falusi templomokat is a birtokos hűbérurak építtetik, és az építési anyagok
szállítására és segédmunka végzésére jobbágyaikat kötelezik. Magyarországon
István király rendelte el az első falusi templomok építését, és minden tíz falut
egy templom építésére kötelezett. A városi templomokat a város lakossága építteti
általában.
A tervezők és a kivitelezők még nem különülnek el élesen. A tervezők részben
papok. Így székesegyházaknál és más nagyobbszabású templomoknál az alaprajzi
elrendezés és felépítés főbb irányelveit sok esetben a püspökök vagy más főpapok
adták meg vezető mestereik részére. A kolostorokat és templomukat kezdetben
tapasztalt szerzetesek tervezték, és a kivitelezést is irányították, amelyben
az egyszerűbb rendtagok, laikus szerzetesek is - esetenként eredeti vagy a kolostorokban
tanult mesterségükkel-részt vettek. A szerzetesrendek építkezéseikkel a megtérített
népek országaiban az építési kultúrát is terjesztették. De a papi irányítás
mellett is gyakorlatilag szakmájukban képzett, gyakran komoly művészi tehetségű
világi mesterek végzik a tervezést és a kivitelezést.
A legfontosabb szerep művészi szempontból is a kőfaragóknak jut. Ezek között
Európa-szerte szép számmal találhatók Észak-Itáliából, Lombardiából, különösen
a Como-tó környékéről származó mesterek (Comacini), még később, az Újkorban
is. A románkor nagy templom- és kolostor-építkezésein kezdenek kialakulni a
középkor jellegzetes építőműhelyei, az ún. építőpáholyok, németül Bauhütte-k.
A kőfaragók az általuk faragott kőelemeket elszámolás céljából is nevük helyett
egyéni vésett jelükkel, mesterjeggyel jelöltek meg. A mesterség öröklődik a
családokban.
A nagyobb építkezések a fiatal vándorló mesterlegények komoly iskolái. Az uralkodók,
főurak és , főpapok, valamint a szerzetesrendek nemzetközi kapcsolatai révén
az építészet terén is vezető országok nagy építkezéseiről mestercsoportok, műhelyek
Európa más, távoli részeibe eljutnak, és terjesztik a területenként eltérő,
jellegzetes formákat, stíluselemeket, szerkezeti megoldásokat és kivitelezési
fogásokat.
A román stílusú építészet a karoling építészetből a X. század második felében
Németországban és Franciaországban alakul ki. A XI. század folyamán terjed el
egész Nyugat- és Közép-Európában. Fejlődése országonként és ezeken belül vidékenként
is erősen eltérő. Az országok közötti kölcsönhatások ellenére jellegzetesen
elkülönül Németország, Franciaország, Anglia, Ibéria és Itália építészete.
(Hazánkban a különböző országokból érkező szerzetesek és főpapok, ill. az ezek
által behívott mesterek révén észak-itáliai, német és francia hatás egyaránt
érvényesült.)
A stílus virágkora a XI. század második fele és a XII. század első fele. Franciaországban
a XII. század dereka már a gótikába való átmenet időszaka, míg a többi országban
a század második feléig is tovább él a román stílus.
Németországban a X. század második felében a szász császárok bel- és külföldi
hatalmának megerősödésével, a német-római császárság kikiáltásával nagyszabású
építési tevékenység is kezdődött.
A korai román, Ottó-kori építészet nagyszabású templomok sorát hozta létre:
A háromhajós, síkmennyezetes bazilikák többnyire két keresztházzal és két szentéllyel
vagy karoling hatásra uralkodói karzatot magában foglaló nyugati építménnyel
rendelkeznek. Jellegzetességük a váltakozva pillérekből és oszlopokból álló
belső támaszsor.
Jelentős emlékei a szászországi Gerndrodében a X. századi Szent Ciriákus kolostortemplom
és Hildesheimben a XI. századi Szent Mihály kolostor-templom.
A XI. században a száli frank császárok idején az építkezések súlypontja a Rajna
vidékére tolódik át. Itt épülnek a nagy császári székesegyházak, elsőként Speyer,
majd a későbbiek között Worms székesegyháza. A részben kétszentélyes, keresztházas
bazilikák lefedése utóbb már boltozással készül. Köln városában és környékén
a háromkaréjos szentélyű templomok típusa alakul ki a Sankta Maria im Kapitol
templom mintájára.
A XII. századi késői német román stílus jellegzetességeit a Hohenstauf császárok idejéből Bamberg székesegyháza mutatja, amelyen a francia ciszterci és koragótikus hatás már jelentkezik. Az északnémet téglaépítészet egyik első nagyszabású alkotása a szerzetesrendi sajátságokat képviselő kolostortemplom Jerichowban. A világi építészetet főként a császári paloták, pfalzok és a fejedelmi várak képviselik.
A román stílusú építészet Franciaországban karoling előzmények után a XI. század
kezdetétől a XII. század második feléig tart. Nagyszámú emléke közül a templomok
és kolostorok a legjelentősebbek. Ezeknek vidékenként sajátos vonásokkal rendelkező
változatai alakultak ki Burgundiában, Provance-ban, Aquitániában, Languedocban,
Auvergne-ben és Normandiában.
Burgundia a francia román stílus fejlődésének egyik legfontosabb területe, főként
a bencés és a ciszterci rend itteni építkezései révén. Templomai többnyire háromhajós,
keresztházas, kóruskörüljárós és kápolnakoszorús bazilikák. Építészetének korai,
a román stílus kialakulását szemléltető emléke a Tournus-i Saint-Philibert,
kiforrott alkotásai Cluny bencés apátsági temploma és a ciszterci építészet
jellegzetes képviselője, a Fontenay apátsági templom.
A Franciaországból telepített magyarországi apátságok, így a fennmaradt bélapátfalvi
templomnak és alapjaiban megőrzött kolostorának is Fontenay volt a mintaképe.
Provence területén a római építészet számos emléke maradt fenn. Ezek hatása
a román stílusú építészet kompozícióiban és formáiban, antikos párkányok és
korintuszi jellegű oszlopfők alkalmazásában és a boltozásokban is jelentkezik.
A vidék viszonylag kis méretű, boltozott templomai súlyos, nehézkes megjelenésűek.
A főhajót dongával, a mellékhajókat féldongákkal fedik le.
Az
enyhe éghajlat, a hó hiánya lehetővé tette, hogy alacsony hajlásszögű tetőket
készítsenek, gyakran közvetlenül a boltozatokra rakják az itt szokásos lapos
kőfedést. A tömegalakításban a tornyok szerepe alárendelt. A főhomlokzatok jellegzetes
eleme a római diadalívek hatását tükröző egy- vagy háromnyílású kapuzat. Ez
utóbbiak legszebb példája a csak részben fennmaradt Saint-Gilles-i bencés
apátsági templom nagyszabású, szobor- és dombormű-díszes hármas kapuzata
a XII. század első feléből.
A vidék legjelentősebb román stílusú emléke Arles-ban a Saint-Trophime
templom.
Aquitánia templomépítészetében két tájegység eltérő, jellegzetes alaprajzú és
felépítés típusa különböztethető meg. Périgord tartományban és környékén bizáncias
csegelyes kupolák sorával fedett templomok épültek. Legnagyszabásúbb emlékük
a Périgueux-i Saint-Front templom. Poirouban jellegzetes homlokzatú,
háromhajós, álbazilikális típus uralkodó, kiemelkedő példája Poitiers-ban
a Notre-Dame-a-Grande templom.
Angliában a normann hódítás ( 1066) előtti időből csak néhány szerény méretű templom maradt fenn a XI. század első feléből.
A pireneusi-félszigeten az arab mórok visszaszorítása után a felszabadított
északi részeken a XI. században éled újra a keresztény építészet. Ez főképpen
a szomszédos dél-francia tartományok jellegzetességeit követi. Az arab-mór építészetből
jobbára csak alaktani motívumokat, így a patkóívet veszik át. Egyik legjelentősebb
emléke a Santiago de Compostela székesegyház, a mohamedánok elleni harcokban
segítő Szent Jakab apostol tiszteletére emelt templom, amely Európa egyik leglátogatottabb
zarándokhelye volt.
Santiago de Compostela székesegyház. Az 1078-1128 között épült monumentális
templom a Toulouse-i Saint-Serninnel rokon, de hosszháza csak háromhajós.
Itáliában a román stílusú építészet a XI. század közepétől a XIII. század közepéig
virágzik. A területi széttagoltság itt is tájegységenként eltérő sajátosságokat
hozott létre.
A többségükben bazilikális templomok kezdetben a korai keresztény bazilikák
elrendezését követik. A tágasabb arányú, széles és kevésbé magas hajókat nyitott
fedélszék vagy síkmennyezet fedi. A bordás keresztboltozatok csak később jelennek
meg. A főhajó oldalfalait oszlopok, pillérek vagy ezek váltakozó során nyugvó,
általában tágas árkádok hordják. Bizánci hatásra gyakori az empóra. Az egy vagy
három félkörös szentélyapszis gyakran közvetlenül a hosszházhoz vagy pedig keresztházhoz
kapcsolódik. A négyezetet kupolával vagy sokszögű kolostorboltozattal fedik
le, amely a tető fölé emelkedve az épület tömegében is jelentkezik.
A nyugati főhomlokzatok tornyok hiányában általában a bazilikális keresztmetszetet
mutatják, de gyakoriak a templom teljes szélességében töretlen oromzattal záródó
kulisszafalak is. Leghatásosabb tagoló motívumuk a törpe oszlopokkal alátámasztott,
dekoratív árkádsor többszintes elrendezésben.
A templomok nyújtott, kevésbé magas és mérsékelten tagolt tömege nyugodt hatású,
amit a homlokzatok összefogottabb, többnyire sokszorosan ismétlődő tagozása
is fokoz. A külsőn és a belsőn egyaránt érezhető az erős antik hatás, ami különösen
a részleteken, keretezéseken, párkányokon, korintuszi jellegű oszlopfőkön jelentkezik.
A harangtorony, campanile a templomtesttől külön áll. Négyszög vagy kör alaprajzú,
többnyire vet gúla sisakkal lezárt tömegét felfelé szintenként szélesedő kapcsolt
ablakok törik át. A hosszanti elrendezésű bazilikák mellett gyakoriak a centrális
építmények, önálló keresztelőkápolnák, baptisteriumok is.
Itália sajátos építészeti vonásokat kialakító tájai Lombardia és Toszkána. Közép-Itáliában
csak a XIII. században jelentkeznek nagyobbszabású építési feladatok. Dél-Itália
és Szicília román stílusú és építészete bizánci, iszlám és normann hatásokat
mutat.
Lombardia román stílusú templomai általában háromhajós, empórás bazilikák, négyezeti
kupolával. A nyitott fedélszékek és síkmennyezetek mellett gyakoriak a bordás
keresztboltozatok is.
A nyugati főhomlokzatok a három hajót érzékeltető, függőleges tagolásúak. Jellemzőek
a homlokzatot díszítő ívsoros párkányok, vakárkádok és a törpe-galériák. Ezeket
talán a német romantikából veszik át vagy a Németországban is működő lombard
mesterek honosítják meg. Jellegzetesek a lombard kapuzatok a homlokzat előtt
többnyire fekvő oroszlánfigurákra állított két karcsú oszlopon nyugvó, boltozott,
oromzatos nyeregtetős előépítménnyel. A terület jelentős emlékei a milanoi Sant
Ambrogio, a veronai San Zeno Maggiore és a paviai San Michele templomok.
![]() |
A román stílus korának kultúrája a nyugati kereszténységen alapszik. Kialakításában döntő szerepe van a szerzetességnek, kezdetben a bencéseknek, a korszak végén a cisztercieknek és premontreieknek. A világi kultúrát a hűbériségen alapuló és a keresztes hadjáratokkal új célokat követő lovagság alakítja.
A középkor korai évszázadaiban a tudományos fejlődés megreked. A kereszténység
felfogásának megfelelően minden tudomány forrásává a Biblia válik. Ennek
ellenére hat a római kulturális örökség, majd arab közvetítéssel a görög tudomány
és filozófia is. Ebben és a mezőgazdaság, valamint a technika fejlesztésében
a szerzetesség jelentős szerepet játszik. A munkamegosztás fokozatos kialakulása
a kézműipar újraéledését, tökéletesedését, gyakorlati találmányok és
eljárások bevezetését és elterjedését eredményezi.
A szinte kizárólag vallásos egyházi irodalom mellett történelmi munkák, részben
pusztán eseményeket feljegyző kolostori évkönyvek, részben elbeszélő krónikák
is keletkeznek. A világi irodalmat, a lovagságot és eszményeit dicsőítő
költészet, az antik irodalomból átvett és átformált, a valóság talajából fakadó
elbeszélések képviselik. A lovagi irodalom kiemelkedő emlékei a XI. századi
francia Roland-ének és a XII. századi német Nibelung-ének. Hazánk
e korból fennmaradt kevés, kizárólag latin nyelvű irodalmi emléke - közöttük
Anonymus krónikája a XII. század végéről - közül kiemelkedik a XII. századi
Halotti beszéd, az első ismert, összefüggő magyar nyelvű prózai szöveg.
A román stílusú képzőművészet vallásos tárgyú, és nagyrészt szorosan
kapcsolódik az építészethez. Az egyház tanításait közvetíti közérthető, egyszerűsített
alakban, a többségükben írni-olvasni nem tudó embereknek, részben általánosan
ismert jelképek, szimbólumok alkalmazásával. Jobbára ó- és újszövetségi jeleneteket
vagy szentek legendáit ábrázolja.
A kőszobrászat alkotásai túlnyomó részben az egyházi épületek, templomok
és kolostorok díszítésére készülnek, és ezek leghangsúlyosabb és legszembetűnőbb
részein helyezkednek el. Így a kapuk oldalain és a nyílásuk fölötti ívmezőben,
timpanonban, az oszlopfőkön, szentélykorlátokon és szószékeken. A bronzszobrászat
domborműves kapuszárnyak, keresztelő medencék, lámpások díszítésére összpontosul.
A román stílusú kőszobrászat jelentős emlékei a dél-franciaországi Saint-Gilles
és az Arles-i Saint Trophine templom kapuzatai, amelyek kompozíciójukban
és formálásukban antik római példákat követnek, a Vezelay-i Sainte Madeleine
templom kapujának ívmezőjét kitöltő dombormű, Krisztus és az apostolok nyújtott,
bizáncias alakjaival és a Chartres-i székesegyház nyugati kapuzatainak
bélletszobrai.
Németországban a bambergi és a naumburgi székesegyház késői román szobrászati
díszítése emelkedik ki.
Hazánkban a legjelentősebb szobrászati emlékek az esztergomi bazilika díszkapujának,
a Porta Speciosanak domborművei, a kalocsai székesegyházból származó királyfej,
a vértesszentkereszti, a karcsai templom és az esztergomi királyi kápolna figurális
díszű oszlop- és pillérfői és a jáki templom kapu- és szentélyfülkéinek szobrai.
A domborműves, öntött bronz vagy bronz borítású kapuszárnyak legszebb
példái Németországban a hildesheimi székesegyház, Olaszországban a pisai dóm
és a veronai San Zeno templom bejáratait díszítik.
A román stílusú festészet alkotásai részben a templomok falait és boltozatait
díszítő, különösen Franciaországban nagy számban megőrzött falfestmények, részben
kódexillusztrációk, miniatúrák. A falfestészet hazai emlékei közül kiemelkednek
a feldebrői altemplom, a veszprémi Gizella-kápolna, a vizsolyi, szalonnai, hidegségi
és a jáki templom freskótöredékei.
Itáliában tovább virágzik a mozaikművészet is. A korabeli templomok falát
és boltozatait díszítő figurális művek mellett jellegzetesek a Rómában működő,
görög eredetű Cosmas család műhelyének XII. századi ornamentális mozaikjai,
az ún. cosmaták, amelyek falfelületek mellett oszloptörzseket és más részleteket
is borítanak.
Magas színvonalú a jobbára szintén egyházi rendeltetésű román stílusú textilművészet.
Alkotásai részben egyházi öltözetek, részben képes falikárpitok. Utóbbiak jelentős
képviselője a XI. század végi bayeuxi kárpit, amelynek mintegy 60 m hosszú hímzett
képsora Angliának Hódító Vilmos által történt elfoglalását ábrázolja feliratos
jelenetekben. Hazánkban a Gizella királynő nevéhez fűződő hímzett koronázási
palást e művészetág legszebb emléke.
A középkor az egyes művészeti ágakat nem tekintette önállónak. Úgy vélték,
hogy egy magasabb rendű feladat, az építészet szolgálatában állnak.
A román templomok szobordísze általában néhány, különösen fontosnak látszó helyre
összpontosult: a bejáratra, az oszlopfőkre, az olvasópultra, a párkárnyokra,
keretelésekre, ajtóbélletekre és a boltozatok homlokívére. Noha az alapvető
stílussajátosságok közösek, az egyes iskolák és mesterek mégis jelentősen különböznek
egymástól.
A szobrászi dísz szempontjából kiemelkedő rész a kapu, amely lehet egyetlen
vagy több bejárat a templom hajóiba, vagy kereszthajójába. A kapunyílás általában
négyszögű, felette félköríves mezővel, a timpanonnal (vagy orommzővel). Nagyobb
ajtónyílást egy középső pillérrel (az osztósudárral) meg is oszthattak. Gyakran
kap plasztikus díszt a szemöldökgerenda, az orommező pedig kifejezetten a figurális
ábrázolások helye. További díszítendő felületek a kapuszárnyak. A kapu nyílása
mellett jobbra és balra lévő lépcsőzetes falakat, a bélletet úgy alakították
ki, hogy ott szobrokat lehessen elhelyezni. Döntő jelentőségű, hogy a román
kori szobrászat tulajdonképpen kőfaragó művészet. Az épületek egyforma kőtömbjeit
faragó mesterek ornamentális és figurális ábrázolásokat is tudtak készíteni.
Az oszlop és a félkörív a román kor szobrászatában is a leggyakoribb alapforma.
Összekötő elemük, az oszlopfő különösen alkalmas szobrászi díszítésre. Az oszlopfők
ábrázolásain emberek és állatok éppúgy előfordulnak, mint a legkülönbözőbb növényi
és geometrikus motívumok.
A kapu feletti ívmezőnek központi jelentősége van. Bizonyos fokig védelmezi
a templom bejáratát és vizuálisan leegyszerűsített formában tartalmazza a középkori
hit tipikus, elképzeléseinek foglalatát: gyakorta ábrázolják itt a világbíró
Krisztust. Az Utolsó ítéletkor ő dönt üdvözültekről és elkárhozottakról. A világbíró
Krisztust sokszor ún. mandorlában trónolva jelenítik meg. A mandorla egy mandula
formájú dicsfény, amely Krisztusnak az egész világra kiterjedő dicsőségét jelképezi,
akit - fontosságának megfelelően - nagyobbnak ábrázolnak kísérőinél, például
az evangelista-szimbólumoknál, a szenteknél, prófétáknál és az apokaliptikus
aggastyánoknál. A timpanon keretében egymással harcoló állatok láthatók, amelyek
az akkor közismert értelmezés szerint jó és rossz harcát jelenítik meg. A román
kori szobrászat gyakran egyesített egy frízben hasonló vagy azonos motívumokat.
A szobrászt ebben a korban nem az egyedi jelenség, hanem a típus érdekli. Az
oszlopfők kifaragása tág lehetőséget nyújtott a szobrászok számára. Európa sok
vidékén voltak fellelhetők a például szolgáló római oszlopfők. A romanikában
azonban nem létezett egyetlen kötelező forma, az egyes iskolák különféle megoldásokat
alakítottak ki. Németországban az Ottó-kor óta a tömb- vagy kockaformát kedvelték
a leginkább, s emellett a román korban is kitartottak. A megfaragott kockaforma
jellegzetes eleme volt a normann hagyománynak is, amely a famegmunkálás néhány
sajátosságát is kiaknázta a kövek megmunkálásakor. A román nyelvek elterjedési
területén bujább díszítmények, bimbók, virágok, kacsok és római elemek gazdagították
az oszlopfőket.
A kolostori kerengők oszlopfőin a legkülönbözőbb alakokat lehetett ábrázolni,
egészen addig, amíg a szigorú ciszterci Clairvaux-i Szent Bernát nem száműzte
valamennyi figurális díszítményt, a következő szavakba öntve felháborodását:
"Mit akarnak a tisztátalan majmok, a vad oroszlánok, az iszonyú kentaurok,
a félig emberek... Inkább akarózik a márványok közt olvasni, mint a kódexekben."
Az idők során sok román kapuszárny tönkrement, bronzból azonban tartós kapuszárnyakat
készíthettek. Különböző öntési technikák és előállítási helyek voltak ismeretesek.
A bronzkapukat messzi tájakra is elszállították, például a konstantinápolyi
műhelyekből Amalfiba (1062), Atraniba (1087) és Salernóba (1099). Bernward püspök
idején Hildesheim ugyancsak a bronzöntés központja volt. A hildesheimi Szent
Mihály híres bronzkapuja 1015-ben készült, a dóm Bernward-oszlopa
pedig, amelynek példaképe a római Trajanus-oszlop volt, 1020 körül. 1152-1154
között Magdeburgban öntötték a novgorodi Szófia-templom bronzkapuját.
A hildesheimi kapuszárnyakat egyben öntötték ki, a novgorodit viszont lemezenként,
majd fa alapra szerelték és keretdíszekkel látták el. A veronai San Zeno
bronz kapuja stílusát tekintve a hildesheimi Ottó-kori kapu rokona. A kapu
két fa szárnyból áll, ezekre szögelték fel az egyenként kiöntött bronzlapokat.
A román művészetet a vallás követelményei határozták meg, s ebből következően
alapjaiban nem dekoratív, hanem tanító és a hitet erősítő funkciókat látott
el. A korszak emberei - az egyházi megbízók kivételével - általában sem
írni, sem olvasni nem tudtak. A templomokban látott figurális ábrázolások számukra
a tant és a tanítást jelentették. Különösen fontos volt, hogy az ábrázolást
a lényeges elemekre koncentrálják. Egy helyesnek elismert forma a bizonyosság
erejével hatott, a típust keresték, nem a kivételt.
A román szobrászat néhány alapvető jellemvonása minden helyi különbség ellenére
is megfigyelhető. Ezek egyike, hogy lemond az ábrázolt alakok környezetének
részletes bemutatásáról. Egyszerű figurákra szorítkozik, amelyeket tipikus mozdulatokkal,
attribútumukkal és tartásukkal jellemez. Az alak nagysága mindig jelzi a kompozíció
egészében betöltött szerepét. Meghatározott szférákat meghatározott formulákkal
ábrázolnak, a mandorla például az isteni dicsfényt jelenti, a hullámos sávok
a felhőket vagy a vizet.
A román művészet nem arra törekszik, hogy a perspektíva eszközeivel a térhatás
illúzióját keltse, hanem, hogy az ábrázolt valóban jelen legyen. A deformáció
vagy az aránytalanságok a kifejezőerőt fokozzák.
A román kori szobrászatról alkotott képünk hiányos lenne, ha nem méltatnánk
a kor kézműveseinek kiemelkedő teljesítményét. A bronzöntés jelentősége mellett
az ötvösség sem maradt el, habár számos remekműve elpusztult. A kor jellegzetes
ötvöstárgyai az oltárelőlapok, keresztek, gyertyatartók, kelyhek, pásztorbotok,
könyvtáblák és hasonlók voltak. Az ötvösök a fémmegmunkálás legkülönbözőbb technikáit
gyakorolták, ezenkívül drágakövekkel és zománccal is dolgoztak. Az orgonák és
a harangok is az ő kezük munkáját dicsérik. Tudásukat értekezések formájában
hagyták az utókorra; Theophilus presbiter a XII. században írta "A különféle
művességekről" című munkáját. A fémmegmunkálás központja a Maas-vidék volt,
innen származott például a híres Verduni Miklós mester. Az Alsó Rajna-vidéken
Kölnben ötvösközpont alakult ki.
A román kor másik kedvelt technikája az elefántcsont faragás volt. Ezt az anyagot
már a karoling- és Ottó-korban is nagy becsben tartották. Az elefántcsont-faragás
híres központja a XII. századi Köln vagy Párizs. Az Itáliában készült elefántcsont-faragványok
stílusára Bizánc gyakorolt nagy hatást. Spanyolországban az elefántcsont-faragványok
sajátos stílusa alakult ki, amelynek példái az expresszív keresztek.
A román művészet fontos ága a templomokat díszítő monumentális falfestészet és a mozaikművészet. A falképek általában freskó technikával készültek, azaz a festéket a friss vakolatra hordták fel, s így száradáskor az ábrázolás a fal szilárd része lett. Itáliában a falakat gyakran díszítették mozaikkal. Ez a terület szoros kapcsolatban állt Bizánccal (Konstantinápoly), ahol virágzott a mozaikművészet.
A kor festészeti műfajai közé tartozott a könyvfestés is, azaz a liturgikus könyvek színes miniatúrákkal történő díszítése. A festés technikájában természetesen itt is voltak helyi különbségek, de bizonyos vezérmotívumok mindenütt újra meg újra felbukkantak. Ezek a motívumok rokonságban állnak a szobrászat témáival.
A román korban az ábrázolás néhány lényeges vonásra összpontosul. A beszédes
mozdulatokhoz komoly kifejezés társul. Ennek érdekében elfogadják az elrajzolást
és a túlzást.
A színnek, akárcsak a vonalnak elsődleges szerepe a hangsúlyozás. A szobrászathoz
hasonlóan a román kor festészete is lemond a klasszikus antikvitás kiegyensúlyozott
arányairól. A környezetet és a hátteret ennek szellemében elhanyagolják vagy
leegyszerűsítik. Az épületet román félkörívvel jelzik, alatta jelennek meg a
figurák.
Egy jelenet színtere mindössze néhány elemből áll: házból, toronyból, félkörívből.
Az ábrázolt bútordaraboknak, mint például a trónnak vagy az olvasópultnak mindig
szimbolikus jelentősége van. Expresszív formulákkal, sematikusan jelenítik meg
a tájat, például kis fákat festenek kerek lombkoronával. A talajt, a tengert
és az eget egyszerű hullámvonalakkal vagy sávokkal érzékeltetik. A jelenetet
a legkülönbözőbb stilizált geometrikus és virágmotívumokból álló frízek, sávok
keretezik. A hátteret egyenletesen elosztott bélyegzőszerű motívumokkal vagy
szőnyeghez hasonlatos mustrával teszik ritmikussá. Gyakran alkalmaznak ornamentális
motívumokat, hogy a pompa és a szépség képzetét keltsék. A stilizált ruhák általában
bizánci minták követéséről tanúskodnak. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a
stilizált arcoknak és a hatásosan leegyszerűsített kezeknek. A kompozíciót egyszerű,
geometrikus elképzelések szerint tagolják. A stílus jellemzője a szimmetria
és a kiegyensúlyozottság, amit apró eltérésekkel tesznek élénkebbé. Gyakori
fogás a ritmikus sorolás és a páronkénti megfeleltetés. A román kori művész
az egyértelműség kedvéért minden alak kifejezését a tipikusra korlátozza.
A figurákat kevés, világos mozdulat és érthető attribútumok jellemzik (például
könyv, a keresztény tanítás foglalata). A szentek dicsfényt és attributumot
kapnak, az evangelistákat szimbólumaik helyettesítik (angyal, oroszlán, ökör,
sas). A vallásos tartalmat zordon komolysággal ábrázolják.
A román kompozíció alapja az egyszerű geometrikus séma: kör, ovális, háromszög.
Bonyolultabb együttesek átvágások és megfeleltetések révén jönnek létre. A színek
nem naturalisztikusak; gyakran igen élénk színkombinációkat használnak - vörös-kék,
fekete-fehér, zöld-barna. A bíbor, a skarlátvörös és az arany a legfőbb méltóságot
szimbolizálja. A freskók tompított színvilága általában a földfestékek használatának
eredménye.
A román kori templomokat ma általában eredeti festett díszük nélkül ismerjük, mert tűzvészekben és későbbi változtatások során (a vakolatréteg eltávolítása, átfestés, stb.) sok minden elpusztult. A stílus azonban - eltekintve néhány megreformált rend által népszerűsített egyedi formától - sokhelyütt kifejezetten díszes volt. A keresztény templomoknak a mennyország paradicsomi fényét kellett visszatükrözniük. A templom meghatározott fő részeit különösen gazdagon díszítették: a szobrászat például - ugyancsak festett - kapukra összpontosult, a festészet elsősorban a szentély apszisára. A főhajó falának felső részét az ókeresztény idők óta freskókkal vagy mozaikokkal látták el. A szentély apszisában általában evangélista-szimbólumok között a trónoló Krisztus, a Maiestas Domini látható. A világbíró Krisztust az Apokalipszis látomása szerint úgy jelenítik meg, amint szivárványon, mandorla közepén mennyei dicsőségben trónol. Angyalok, szentek, próféták és az apokaliptikus aggastyánok mennyei serege veszi körül. A kísérő alakok gyakran vízszintes frízt alkotva, fejük felett egy-egy félköríves árkáddal jelennek meg.
Bizánci mintát követve Itáliában általában mozaik helyettesíti a freskót. A
mozaikok háttere aranyosan csillog. Egyes területen szokás volt a mennyezet,
falak és pillérek ornamentális kifestése is. Ez a gyakran faliszőnyegeket helyettesítő
freskódísz világi épületekben is megtalálható.
A templomok díszítésére már a román korban is alkalmaztak üvegablakokat, de
sokkal szerényebbeket, mint gótikus épületekben.
Nagyon fontos szerepet játszott a miniatúrafestészet. Már a karoling- és Ottó-korból híres festőiskolákat ismerünk. Szenteket és különböző bibliai jeleneteket ábrázoló egész oldalas miniatúrák mellett fejezet- és szövegkezdő iniciálék díszítették a szertartáskönyveket. A könyvfestés különösen alkalmas volt a figurális és ornamentális ábrázolásra, s ezt a művészeti ágat is a román kori vallásosság expresszivitásra törekvése határozta meg.
- feladatok -