Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, ezt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ bolondságán, meg fogod bánni; sirasd meg, azt is meg fogod bánni; nevess a világ bolondságán vagy sirasd meg, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságán, vagy siratod, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata. Nemcsak egyes pillanatokban szemlélek mindent a e t e r n o m o d o (az örökkévalóság módján), mint Spinoza mondja, hanem szakadatlanul a e t e r n o m o d o vagyok. Sokan azt hiszik, hogy ők is a e t e r n o m o d o vannak, ha ezt vagy azt megtéve, egyesítik vagy közvetítik ezeket az ellentéteket. Ez azonban félreértés; mert az igazi örökkévalóság nem a vagy-vagy mögött, hanem előtte van.
Ezért ezeknek az embereknek az örökkévalósága fájdalmas folyamat is lesz az időben, mert kettős bánatot kell megemészteniök. Bölcsességem tehát könnyen megragadható; mivel csak egyetlen alapelvem van, amelyből soha nem indulok ki. Különbséget kell tenni a vagy - vagy - ban levő következményszerű és az itt bemutatott örök dialektika között. Ha például azt mondom, hogy nem indulok ki alapelvemből, akkor ennek ellentéte nem egy abból való kiindulásban van, hanem csak negatív kifejezése ennek az elvnek, pusztán csak az, amelyben önmagát ragadja meg egy belőle való kiindulással vagy ennek tagadásával ellentétben. Nem indulok ki alapelvemből; mert ha ebből indulnék ki, megbánnám, de azt is megbánnám, ha ezt nem tenném. Ezért ha egyik vagy másik tisztelt hallgatómnak ügy tűnne, mintha abban, amit mondtam, mégis van valami igazság, akkor evvel csak azt bizonyítja, hogy feje nem alkalmas a filozófiára; és ha úgy tűnne neki, hogy az elmondottakban valamiféle mozgás történik, akkor ez ismét ugyanazt bizonyítja. Azon hallgatóim számára azonban, akik képesek követni engem, bár semmiféle mozgást nem végzek, rögtön ki fogom fejteni azt az örök igazságot, amely által ez a filozófia önmagában marad és nem enged meg egy magasabb filozófiát. Ha ugyanis alapelvemből indulnék ki, akkor nem tudnék ismét megállni; mert ha nem állnék meg, akkor megbánnám, de azt is megbánnám, ha megállnék stb. Most ellenben, hogy soha nem kezdek, bármikor abbahagyhatom; mert örök kiindulásom egyben örök abbahagyásom is. A tapasztalat azt bizonyította, hogy a filozófiának egyáltalán nem jelent különösebb nehézséget a kezdés. Sőt, mi több; a semmivel kezdi, ennélfogva mindig képes kezdeni. Az abba hagyás az, ami a filozófiának és a filozófusoknak nehezére esik. Én kikerültem ezt a nehézséget is; mert ha valaki azt hiszi, hogy, miközben most abbahagyom, tényleg abbahagyom, evvel csak azt bizonyítja, hogy a spekulatív készség hiányzik belőle. Én most ugyanis nem állok meg, hiszen mar akkor megálltam, amikor elkezdtem. Ezért filozófiámnak megvan az a kitűnő tulajdonsága, hogy rövid és ellentmondásmentes; mert ha valaki arra szánná el magát, hogy ellentmondjon, máris jogom lenne őt őrültnek nyilvánítani. A filozófus tehát mindig aeterno modo van, és a megboldogult Sintenissel ellentétben nem csak pár ,,órája” van, amit az ,,örökkévalóságnak élt meg”.
Miért nem születtem Nyboderben, miért nem haltam meg kisgyermekkoromban? Apám egy kis koporsóba tett volna, s hóna alá fogva egy vasárnap délelőtt kivitt volna a temetőbe, maga földelt volna el, csak saját maga számára érthető szavakat mormolva félhalkan. Csak a boldog ókor gondolt arra, hogy a kisgyermekek azért sírtak az Elíziumban, mert nagyon korán haltak meg.
Sohasem voltam vidám; bár mindig úgy tűnt, mintha az öröm kísérne, mintha könnyű géniuszai táncolnának körülöttem mások számára láthatatlanul, én azonban, kinek szeme a gyönyörtől sugárzott, mintha láttam volna őket. Így ha elmegyek az emberek mellett, boldogan és vidáman, mint egy Isten, és boldogságomat irigylik tőlem, csak nevetek; mert megvetem az embereket és bosszút állok. Sohasem kívántam, hogy bárkivel is igazságtalanságot kövessek el; de mégis mindig úgy látszott, mintha bárkinek, aki közelembe jött, bán tódásban es igazságtalanságban lett volna része. Így ha azt hallom, hogy egyeseket hűsegükért és becsületességükért magasztalnak, csak nevetek; mert megvetem az embereket és bosszút állok. Sohasem keményedett meg a szívem az emberekkel szemben; de mindig és különösen éppen akkor, amikor a legmeghatódottabb voltam, mindig így tűnt, mintha szívem minden érzéstől idegen és elzárkózott lenne. Ha tehát azt hallom, hogy egyeseket jó szívükért dicsérnek, ha azt látom, hogy szeretik őket mély és gazdag érzelmeikért, csak nevetek; mert megvetem az embereket és bosszút állok. Ha átkoznak és undorodnak tőlem, ha gyűlölnek hidegségemért és szívtelenségemért... - nos, akkor nevetek, akkor lesz teljes a haragom. Ha ugyanis a jó emberek rá tudnának venni, hogy valóban ne legyen igazam, hogy valóban igazságtalanságot kövessek el igen, akkor máris elvesztem.
Ez az én balsorsom; állandóan a halál angyala kísér, és nem jelölöm meg vérrel a kiválasztottak ajtaját, hogy elmenjen előtte, nem, éppen hozzájuk fog betérni -mert csak az emlékezés szeretete boldog.
Szívemet nem üdíti fel többé a bor; a kevés bánatossá tesz, a sok - búskomorrá. Lelkem bágyadt és erőtlen, hiába sarkantyúzom a vággyal, erőtlen már, nem tör már többé királyi módon a magasba. Minden illúziómat elvesztettem. Hiába próbálom odaadni magam a végtelenség örömének, nem tud felemelni, helyesebben, én nem tudok felemelkedni. Hajdan csak intenie kellett, máris könnyen, frissen és szabadon emelkedtem fel. Lassan lovagoltam az erdőn át, s úgy tűnt, mintha repülnék; most, ha lovam tajtékozva száguld, úgy érzem, nem jutok tovább. Magányos vagyok, mindig is az voltam - elhagyatott; de nem az emberek hagytak el, mert ez nem fájna, hanem azoknak a vidám géniuszoknak az öröme is, melyek mindig nagy csapatban fogtak körül, mindenütt találtak ismerősöket, mindig megmutatták a lehetőségeket. Ahogy az ittas ember gyűjti maga köré az ifjak dévaj csapatát, úgy sereglettek körülöttem ők, az üröm tündérei, és nevetésem csakis nekik szólt. Lelkem elvesztette a lehetőséget. Ha valamit kívánnék, az nem gazdagság lenne vagy hatalom, hanem a lehetőség szenvedélye, az a szem, mely örök fiatalsággal pillantja meg mindenütt a lehetőséget. Az élvezet megcsal, de a lehetőség nem. És vajon melyik bor ily habzó, ily illatozó, ily részegítő!
Ahová már nem jutnak el a nap sugarai, eljutnak a hangok. Szobám homályos és komor, egy magas fát szinte teljesen elzárja a fényt. A szomszéd udvarból kell jönnie... talán egy kóbor muzsikus. Vajon milyen hangszer? Talán egy csövesfuvola?….Mit hallok? -a menüettet a Don Juanból. Gazdag és erős hangjai újra és újra magukkal ragadnak, a lányok körébe, táncos kedvre derítenek. - A patikus mozsarával zörög, a lány üstjét súrolja, a lovászgyerek lovát csutakolja és a flaszteren tisztítja ki a vakarót; csak nekem szólnak ezek a hangok, csak engem köszöntenek. Ó, köszönet legyen neked, bárki is vagy, köszönet! Oly gazdag most lelkem, oly egészséges, oly örömittas.
A lazac tulajdonképpen nagyon ízletes eledel; de ha sokat eszünk belőle, megárt egészségünknek, mivel nehezen emészthető. Egyszer Hamburgban nagy tömeg lazacot fogtak. A rendőrség elrendelte, hogy minden családapa hetente csak egyszer adhat lazacot háza népének. Kívánatos lenne hasonló rendőri intézkedés a szentimentalizmust illetően is.
Az én fájdalmam az én lovagváram, mely sasfészekhez hasonlóan a hegycsúcson van a felhők között; senki sem ostromolhatja meg. Innen csapok le a valóságba és ragadom meg zsákmányomat; de nem maradok ott lenn, zsákmányomat felviszem; s ez a zsákmány egy kép, melyet beleszövök kastélyom tapétáiba. Halotthoz hasonlóan élek itt. Minden átélt dolgot a feledés keresztvizébe merítek, hogy elnyerhessék az emlékezés örök életét. Minden véges és véletlen dolgot elfelejtettem és felszámoltam. Ott ülök, mint egy gondolataiba merült öreg, őszhajú férfi és halkan magyarázom a képeket, szinte suttogva, oldalamon egy kisgyermek ül és engem hallgat, jóllehet már mindenre emlékezik, mielőtt elmesélném.
A nap szépen és derűsen süt be a szobámba; a másik szobában nyitva van az ablak. Az utcán minden csendes, vasárnap délután van. Tisztán hallom, amint egy pacsirta dalol egy ablak előtt valamelyik szomszéd udvarában, az előtt az ablak előtt, ahol a szép lány lakik. Egy távoli utcából idehallatszik, amint egy ember Rákot! kiált. Oly langyos a levegő! Szinte kihalt az egész város. - Ifjúságomra gondolok és az első szerelemre -amikor meg élt bennem a vágy. Ma már csak első vágyam után vágyakozom. Mi az ifjúság? Egy álom. Mi a szerelem? Ennek az álomnak a tartalma.
Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ültek az összes istenek és tanácskoztak. Különös kegy folytán jóindulatukba fogadtak, és elmondhattam egy kívánságomat. ,,Szeretnél - mondta Merkur -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű; akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk; válassz, de csak egyet.” Egy pillanatra zavarba jöttem, majd a következő szavakkal fordultam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek értenek ahhoz, hogy megfelelő módon fejezzék ki magukat; inert semmiképp sem lett volna illő, ha komolyan így válaszoltak volna: Legyen akaratod szerint.
- vissza -