Albert Camus
(1913-1960)

A művész és kora

   Mi hát a művészet? Nem valami egyszerű dolog, annyi bizonyos. S még nehezebb megtudni ezt a mindent elkeseredetten leegyszerűsítők sokaságának lármája közepette. Egyfelől ragyogónak és magányosnak akarják látni a lángelmét; másfelől felszólítják, hogy legyen olyan, mint többiek. Sajna! a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Balzac is éreztette ezt egy mondatában, amely így hangzik: "A lángész mindenkihez hasonlít, és hozzá nem hasonló senki." Ilyenformán áll a dolog művészettel is, amely a valóság nélkül semmi, s amely nélkül nem sokat ér a valóság. S valóban: hogyan nélkülözhetné a művészet a valóságot, és hogyan rendelhetné magát alá neki? A művész annyira választja meg maga tárgyát, amennyire a tárgya őt. A művészet, bizonyos értelemben lázadás a világ ellen, a világ elmúló és befejezetlen volta ellen: célja tehát nem egyéb, mint más formába önteni a valóságot, amelyet azonban meg kell őriznie, hiszen belőle meríti érzelmi töltését. Ebben a vonatkozásban valamennyien realisták vagyunk, és egyikünk sem az. A művészet se nem teljes elutasítása, se nem teljes elfogadása annak, ami van. Egyszerre elutasítás és elfogadás, s éppen ezért nem is lehet más, mint örökösen megújuló meghasonlás. Mindig ebben a kétértelmű helyzetben van a művész: nem tagadhatja a valóságot, de azért örökösen kétségbe kell vonnia azt, ami e valóságban örökösen befejezetlen. Ahhoz, hogy egy csendélet létrejöjjön, egy festőnek és egy almának kell egymással szembeállnia, és egymást kölcsönösen helyesbítenie. Igaz, hogy a formák semmit sem jelentenek a világ világossága nélkül, de az is igaz, hogy e formák is hozzátesznek valamit e világossághoz. A valóságos világ, amely ragyogásával testeket és szobrokat kelt életre, amolyan második fényt kap tőlük ugyanakkor, és ez a másik Fény rögzíti az égbolt fényét. A nagy stílus ilyeténképpen félúton van a művész és tárgya között.
   Nem az a kérdés tehát, vajon menekülnie kell-e a művészetnek a valóság elől, vagy alá kell-e rendelnie magát neki, hanem csupán ez: a valóság mekkora adagját kell ballasztként magára vennie a műnek, hogy el ne tűnjék a felhők között, de ne is vánszorogjon ólomtalpakon. E problémát úgy oldja meg minden művész, ahogyan helyesnek érzi, és ahogyan tudja. Megtörténhet, hogy minél erősebben lázad a művész a világ valósága ellen, annál nagyobb súlyú valóság kell e lázadás kiegyensúlyozásához. Ám e súly soha nem fojthatja el a művész magányos követelését. Mindig az lesz a legmagasabb rendű mű, amely, mint a görög tragédiák, mint Melville, Tolsztoj vagy Moliére esetében, egyensúlyt tud teremteni a valóság, s az embernek e valósággal szembeszegezett tiltakozása között úgy, hogy mindegyik visszapattan a másikról, és szakadatlanul a magasba tör, a vidám és darabokra szaggatott élet szüntelen lendületével. Ilyenkor azután felbukkan néha, nagy ritkán egy új világ, amely más, mint a mindennapi, és mégis ugyanaz; különös, mégis általános, és teli van azzal az ártatlan bizonytalansággal, amelyet a lángelme erejének és kielégítetlenségének sikerült néhány órára felidéznie. Ez az, és mégsem ez, a világ semmi és a világ minden így hangzik minden igazi művész fáradhatatlan kettős kiáltása, az a kiáltás, amely erőt ad neki, hogy helytálljon, mindig nyitott szemmel, s amely olykor-olykor felidézi az alvó világban mindenki, számára egy olyan valóság tünékeny és állhatatos képét, amelyre ráismerünk, bár soha nem láttuk.
   Ugyanígy van a művész a korával is: sem el nem fordulhat tőle, sem el nem veszhet benne. Ha elfordul tőle, a semmibe beszél. De megfordítva: minél inkább a maga korát választja tárgyául, annál határozottabban hangsúlyozza önnön létét, mint alany, s annál kevésbé hódolhat be előtte. Más szóval: a művész akkor hangsúlyozza legerősebben saját egyéniségét, amikor szabadon vállalja mindannyiunk sorsát. S ebből a kettősségből nem menekülhet. A művész azt veszi ki a történelemből, amit ő maga meg tud látni, vagy el tud szenvedni belőle, közvetlenül vagy közvetve, vagyis a szó szoros értelmében vett aktualitást, s a ma élő embereket, nem pedig ennek az aktualitásnak az élő művész számára előre nem látható jövőhöz való viszonyát. A mai embert a még nem létező ember nevében megítélni: ez a jövendőmondók dolga. A művész azonban csak az eleven emberre tett hatásuktól függően értékelheti az elébe tárt mítoszokat. A próféta, akár vallási, akár politikai próféta, abszolút ítéleteket fogalmazhat, s mint ismeretes, bőven él is ezzel a lehetőséggel. A művész azonban ezt nem teheti meg. Ha abszolút ítéleteket mondana, akkor árnyalatok nélkül osztaná két részre, jóra és rosszra a valóságot, és melodrámát alkotna. A művészet célja ezzel szemben nem törvényeket hirdetni, vagy uralkodni, hanem mindenekelőtt: megérteni. Néha, mert megért, uralkodik is. Ámde soha nem épült még zseniális mű gyűlöletre és megvetésre. Ezért van az, hogy a művész nem elítél útja végén, hanem feloldoz. Nem bíró ő, hanem mentő tanú. Örökös ügyvédje az eleven lénynek, éppen mert eleven. Valóban felebaráti szeretetből mondja védőbeszédét, nem pedig abból a távoli emberek iránti szeretetből, amely törvényszéki kátévá süllyeszti korunk humanizmusát. A nagy mű viszont minden bírót elhallgattat végül. Az ilyen alkotással a művész tiszteleg az ember legmagasabb rendű alakjának, s meghajol a legutolsó bűnöző előtt. "Azok között a szerencsétlenek között, akik velem együtt raboskodnak e nyomorúságos helyen, nincsen egyetlenegy sem, aki ne volna jelképes kapcsolatban az élet titkával" - írta Wilde a börtönben. Igaz: és az élet e titka egybeesik a művészet titkával.
   Az árutermelő társadalom írói, kevés kivétellel, azt hitték százötven esztendőn keresztül, hogy a boldog felelőtlenség állapotában élhetnek. Valóban így is éltek, és aztán meghaltak, magányosan, ahogyan éltek. Mi azonban, a huszadik század írói, soha többé nem leszünk egyedül. Ellenkezőleg, tudnunk kell: nem szökhetünk meg a közös nyomorúságból, és ha igazolhat egyáltalán bennünket valami, akkor csak az lehet, hogy beszélünk, amennyire csak telik tőlünk, azok helyett, akik nem tudnak beszélni. De valóban mindazokért kell szólanunk, akik e pillanatban szenvednek, tekintet nélkül az őket elnyomó államok és pártok múlt vagy jövendő nagyságára: a művész számára nincsenek kiváltságos hóhérok. Ezért nem szolgálhat a szépség ma sem, főleg ma, egyetlen pártot sem; csakis az emberek fájdalmát, avagy szabadságát szolgálja, hosszabb vagy rövidebb távra. Az az igazán elkötelezett író, aki mindenestül vállalja a harcot, de nem hajlandó csatlakozni a reguláris hadseregek egyikéhez sem, tehát "szabad harcos" És ez esetben, ha becsületesen vonja le a tanulságot a szépségből, nem az önzés tanulsága lesz az, hanem a szigorú testvériségé. Az így értelmezett szépség soha nem döntött szolgaságba egyetlen embert sem. Ellenkezőleg: évezredek óta, napról napra, percről percre enyhíti emberek millióinak szolgaságát, s olykor végleg fel is szabadított közülük néhányat. És végeredményben talán éppen itt érintjük a művészet nagyságát, ebben az örökös feszültségben a szépség és a fájdalom, az emberek szeretete és az alkotás őrülete, az elviselhetetlen magány és a halálosan fárasztó tömeg, az elutasítás és az elfogadás között. A művészet két szakadék között járja a maga útját: az egyik a léhaság, a másik a propaganda. Ezen a keskeny gerincen, amelyen a nagy művész halad, minden lépés kaland, életveszélyes kockázat. Mégis, ebben a kockázatban, és csakis ebben rejlik a művészet szabadsága. Hogy keserves szabadság ez, s inkább aszketikus fegyelemre hasonlít, melyik művész tagadná? Melyik művész merné azt állítani magáról, hogy sikerült e soha nem szűnő feladat magaslatára emelkednie? Ez a szabadság testi és lelki egészséget követel, olyan stílust, amely mintegy a lelkierővel azonos, és türelmes, szívós szembeszállást. Mint minden szabadság, ez is örökös kockázatvállalás, kimerítő kaland, és éppen ezért menekülnek manapság e kockázat elől, aminthogy menekülnek az igényes szabadság elől is, és inkább mindenféle szolgaságokba vetik magukat, hogy legalább lelkűk nyugalmát biztosítsák. Ám ha a művészet nem kaland, ugyan mi igazolhatja? Nem, a szabad művész, miként a szabad ember, nem a kényelmet keresi. Szabad művész az, aki kínos keservesen maga teremti meg a maga rendjét: minél féktelenebb az, amit rendeznie kell, annál szigorúbb szabályokat érvényesít, és annál jobban biztosítja végül önnön szabadságát. Van Gide-nek egy mondása, amelyet mindig is helyesnek tartottam, bár könnyen félreérthető. "A művészet kényszerből meríti az életét, és a szabadságba hal bele." Ez így igaz. Csak éppen azt nem szabad levonni belőle, hogy irányítani lehet a művészetet. A művészet olyan
kényszerekből meríti életét, amelyeket maga ró magára: mások kényszerétől meghal. Ha viszont önmaga nem kényszeríti magát, akkor nyomban félrebeszél, és árnyak szolgájává válik. A legszabadabb és leglázadóbb művészet lesz ilyenformán a legklasszikusabb; ez teszi fel a koronát a legnagyobb erőfeszítésre. Amíg valamilyen társadalom és a művészei nem vállalják e hosszantartó és szabad erőfeszítést, amíg átengedik magukat a kényelmes szórakoztatásnak, vagy az ugyanilyen kényelmes konformizmusnak, a l'art pour l'art játékainak, vagy a realista művészet prédikációinak, addig művészei nem kerülhetnek ki a nihilizmus és a terméketlenség állapotából. És ha ezt kimondjuk, kimondtuk vele azt is, hogy az újjászületés ma a mi bátorságunktól, a mi tisztán-látni-akarásunktól függ.

- vissza -