A Hegel utáni filozófia 2.

Az alábbiakban a poszthegeliánus gondolkodás újabb képviselőivel, illetve egy amerikai bölcseleti irányzattal foglalkozunk.
Már említettük, hogy két főbb irányt különíthetünk el a Hegel utáni gondolkodás terén, s ezek közül az elsőt már tárgyaltuk. A most következő részben olyan materialista gondolkodókkal találkozunk, akik egyfelől a természettudományok akkori előretörése miatt kerültek szembe Hegellel, és választották a kanti filozófia sajátos újraértésének és az anyag vizsgálatának útját, másfelől pedig társadalmi átalakulást sürgettek a történelem és a gazdaság nagy mérvű átalakulása, újszerű elgondolása miatt. Ám előbb át kell tekintenünk a hegeli filozófia kettéoszlását, amely éppenséggel a Hegel-követők között zajlott le.

1. A hegeli filozófia felbomlása

A hegeli rendszer felbomlását 1835-től, David Friedrich Strauss (1808-1874) Jézus élete c. könyvének megjelenésétől számítják. Strauss a kettévált poszthegeliánus irányzat baloldali ágához tartozott, az ún. ifjúhegeliánusokhoz (a jobboldali ág tagjait óhegeliánusoknak nevezték), akik Hegel módszerére, a dialektikára helyezték a hangsúlyt, és mint nevükből következik, Hegel ifjúkori írásaira hivatkoztak, amelyek többek között a kereszténység és az egyistenhit eredetét, Jézus történeti létezésének kérdését, illetve egy újfajta egyház lehetőségét taglalták. Strauss említett könyvében történelemkritikai szempontból ezt a dialektikát a vallásnak mint társadalmi képződménynek a bírálatához használta fel. Jézus történelmi személyként ismeri el, ám követője, Bruno Bauer, már kitalált személyként említi Jézust. A történelem dialektikus menetét ennélfogva elvonják annak zsidó-keresztény gyökereitől, és - ezt már Hegelnél radikálisabban - a világszellem mozgásaként ábrázolják. Ez pedig azért tekinthető élesebb váltásnak Hegelhez képest, mert az ifjúhegeliánusok Hegel kérdéseit az ateizmus felől kérdezték újra.
Ludwig Feuerbach (1804-1872) is osztozik a hegeli örökség bírálatában. Számára Hegel elvont gondolatai nem az emberről szólnak. Ebből indult ki Kierkegaard is, ám Feuerbachnál az ember nem egzisztenciával rendelkező individuum, hanem a természet része. Ez azt is jelenti, hogy az ember társadalmi-szellemi oldaláról nemigen képes számot adni. Amit viszont ezzel nyer, nem más, mint hogy az embert egészében, az emberi fajt tekintve képes elgondolni. Az ember ezáltal nem múlandó, s nem szorul rá a vallás túlvilági magyarázataira, ha végességével szembekerül, hanem evilági értelemben végtelen, hiszen a természet részeként folytonosan részt vesz annak körforgásában. Az így nyert tökéletességben azután új alapokon szerveződő filozófia bontakozik ki. Az igazság fogalmát már nem az idealizmus szellemében, de nem is kifejezetten empirikus alapokon érti. Feuerbach számára az egész emberi nemre kiterjesztett ember fogalma szavatol az igazságért, azaz számára az igaz, amit minden ember igaznak tart. Számára így az igazság, a valóság és az érzékiség azonos. Nem igaz viszont az, amiben nincs egyetértés. Ez a szemlélet egy csapásra ellehetetleníti a hegeli filozófia gondolatait.
Feuerbach filozófiájából valláskritikája vált igazán híressé. Láttuk, hogy az ifjúhegeliánusok is Hegel ifjúkori írásai mentén a vallás kialakulásának, miértjének problémáit kutatták. Feuerbach antropológiája és materialista szemlélete miatt nem válhatott követőjévé semmiféle hegeli eredetű valláskritikának, sokkal inkább az ember kivetítő, projekciós képességének tudja be az isteneszme születését. Feuerbach szerint Isten attribútumai antropomorfak, nem tűnnek isteni eredetűnek. Isten az ember tulajdonságait viseli magán, a vallásban így az ember saját magához viszonyul. Ebben a projekcióban az ember csak vesztes lehet, az embernek el kell szegényednie, hogy az Isten minden lehessen. De miért lett lehetséges egyáltalán a vallás, miért volt erre a kivetítésre az embernek szüksége? Feuerbach válasza erre az, hogy a vallás eredete az ember önzéséből, önfenntartási ösztönéből ered: az ember istenként tiszteli azt, amitől az élete függ. A valláskritika rendkívül fontos összetevője a Hegel utáni gondolkodásnak. Amit tehát Kierkegaard megújíthatónak vélt, azt az ifjúhegeliánusok és a materialisták elvetendőnek tekintették. Ehhez társult még a társadalom újrarendeződésével felbukkanó néhány probléma is.

2. Materializmus

A Kant utáni ismeretelmélet a német idealizmusban nem igazán, de némely német materialista gondolkodásában új irányba fejlődött, amelyet olyan gondolkodók működése fémjelez, mint K. Vogt (1817-1895) vagy J. Moleschott (1822-1893), illetve követőjük, K. Bühler (1824-1899). Rendszerükben a természettudomány a mindent maga alá kényszerítő alap (még a természetfilozófiát is!), az anyag mindenek előtt való, az egyedül helyes gondolkodói viselkedés az, ha nem elvont gondolatokba, hanem a természet törvényeinek vizsgálatába fogunk. Ők voltaképpen annak a kanti hagyománynak a folytatói, mely a megismerést a tapasztalat és a mentális képességek meghatározta keretbe helyezi el. Ami ezen kívül esik, az nem érvényes megállapítás. Az emberi lélek és gondolkodás is anyagi természetű, a vallás is mint nem anyagi kérdésekben érdekelt tudásterület kiküszöbölendő. F. Lange (1828-1875) és K. Dühring (1833-1921) is olyan gondolkodói voltak e kornak, akik materializmusukkal a vallásnak nagyon erőteljes kritikáját fogalmazták meg. Tapasztalati úton való bizonyosságokra építettek, az ezen kívül való dolgokat elvetették. Számukra csupán a tudományos gondolkodás volt mérvadó. Ennek a folyamatnak a végpontján helyezkedik el a pozitivizmus, illetve - más oldalról - a marxi filozófia.

3. Marx és Engels

Karl Marx (1818-1883) is ifjúhegeliánusként indul, ám hamarosan bírálni kezdi Bauert és társait. Marx filozófiájának három jelentős forrását említhetjük: a klasszikus német idealizmust, az angol politikai gazdaságtant (Smith, Ricardo és Mill gondolatait), valamint a francia utópista szocialista szerzők (Saint-Simon, Fourier) műveit. Ezek a források azonban nem követendő példaként álltak Marx előtt. Mind a három oldaltól átvett ugyan nézeteket, ám annál érdekesebbek az őket ért támadásai. Marx korai korszakában főként polemikus írásokat fogalmazott, amelyekben kortársai véleményét, illetve Hegelt bírálta. A Gazdaság-filozófiai kéziratok 1844-ből c. munkája erőteljes Feuerbach hatásról árulkodik. Ebben ugyanakkor az ifjúhegelianizmus és az angol gazdaságtan ellen emeli fel a szavát. A német ideológia (1845-1846) és A tézisek Feuerbachról (1845) már olyan, a filozófiával elégedetlen, harcos szellemű írások, melyek nem a világ leírására, hanem az aktuális, világban és társadalomban élő ember körülményeire és azok megváltoztatásának lehetőségeire kérdez rá. Marx 1847-ben Brüsszelben csatlakozik a Kommunisták Szövetségéhez, ahol egy év múlva Engelsszel összeállítja a Kommunista Párt kiáltványát. 1849-ben kiutasítják Németországból, s Angliában települ le. Fő műve, A tőke első kötetét 1867-ben adta ki, a második és a harmadik kötetet Marx halála után Engels jelentette meg 1885-ben és 1894-ben.
A történelmi materializmusnak nevezett gondolatképződmény nem kíván ismeretelméleti vagy metafizikai kérdésekbe bonyolódni, ezért a materialista jelző: csak a társadalmi tényezőket vizsgálja és magyarázza. Ám a szóösszetétel másik darabja, a „történelmi” is hangsúlyos. Hiszen ezeket a társadalmi tényezőket történelmi vetületükben, kialakulásuk megokolásában tekinti. Az ember történeti lényként való felfogása amúgy hegeli eredetű, ám a magyarázat nem. A haladást az emberi igények és szükségletek folytonos kielégítése eszközli ki. A kezdeti ösztönös cselekvések a munka segítségével gyakorlati tevékenységgé változnak, a munkával pedig az ember „belakja” a világot, újabb igényeket támaszt, amelyekre újabb és újabb munkával válaszol. Eközben természetesen alakítja a világot. Az ipar a munka „beteljesült” formája. Ezekből következik, hogy a termelést alakító termelőerők határozzák meg a haladást. A termelőerők a termelési eszközökből (pl. ásó, kalapács), az emberből mint termelőből és a földrajzi-politikai viszonyokból állnak. E termelőerők függvényeként alakul az ember történelmisége is. A termelőerők ugyanakkor termelési viszonyokat határoznak meg, amelyek az emberek között a termelési folyamatban elfoglalt helyük alapján fennálló viszonyokból épülnek fel. Itt kap helyet az anyagi javak cseréje, elosztása, az áru stb. A termelési viszonyok is történelmiek, hiszen más és más a termelési viszony egy ipai és egy feudális társadalomban.
A társadalmi lét két oldalát - anyagit és szellemit - is ezen kategóriák felől szemlélhetjük. Míg ugyanis az eddigi filozófiák a tudat által határozták meg a létet, addig a marxi megközelítés szerint a társadalmi lét határozza meg a társadalmi tudatot, vagyis az anyagi lehetőségek, termelőerők és termelési viszonyok összessége (vagyis a termelési mód) hat a tudat nézeteire, filozófiai, esztétikai, jogi, vallási stb. nézetekre. Más megfogalmazásban: a termelési viszonyok összessége az alap. A felépítmény az eszmék, szervezetek és intézmények viszonyát foglalja magában. Alap és felépítmény kölcsönviszonya alkotja a társadalmat.
Mivel azonban a termelőerők gyorsabban fejlődnek, mint a termelési viszonyok, a társadalom alakulásának egy pontján konfliktus támad új és régi között, ami társadalmi forradalomban robban ki. E forradalom után új felépítmény kialakítása indul meg. A tulajdonformák, a termelők és a termelőeszközök kapcsolata - mely lehet magán- vagy társadalmi tulajdon - a társadalmi osztályok kialakulásában érdekelt. Az osztályharc e rétegek ellentétes érdekei miatt alakul ki. A történelem kezdetén és végén a társadalom azonban osztály nélküli. Erre törekszik a kommunizmus, amely a magántulajdon teljes megszűnését kívánja.

Friedrich Engels (1820-1895) Marx munkatársa volt. Habár olyan nagy hatású filozófiai tevékenységet nem vitt véghez, mint két évvel idősebb társa, a munkásosztály helyzetét illető leírásai jelentősek, valamint a dialektikus materializmus kialakítása az ő nevéhez fűződik. 1844-ben találkozott Marxszal, A szent család (1845) volt az első közös művük. Angliába is követi barátját, s míg az A tőkével foglalkozik, megírja filozófiai műveit, a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia végét, az Anti-dühringet és Természet dialektikáját.
Engels radikálisan fogalmaz, amikor a marxi történelemfelfogást a végletekig viszi. Nála már a materializmuson azért nagyobb a hangsúly, mert az addigi filozófiából nem kíván semmit sem átvenni, csak a formális logikát és a dialektikát. A történelem és a természettudományok már pozitív tudományként lépnek elő, tehát nem tartoznak a filozófia körébe. Az anyag fogalma a lét fogalma helyébe lép. Az anyag alapvető tulajdonsága pedig a mozgás, amely nemcsak hely- és helyzetváltoztatást jelent, hanem kémiai, biológiai, pszichikai és társadalmi mozgást is. Az anyag alapkategóriája a tér és idő, amelyen belül az anyag örökké változik. Ez a változás azonban nem mennyiségi, hanem minőségi ugrásokkal teli, ezért dialektikusan, spirális vonalban fejlődik: az atom több, mint elemi alkotórészeinek összessége, az ember több, mint szövetek és szervek együttese stb. A dialektika ezért ezeket az ugrásokat a következőképp osztályozza:

Az ellentétek egységben vannak és állandóan harcolnak: az anyag önmagában és önmagától mozog. Az ellentétek egységen belüli kölcsönhatása (pl. az ellentétes töltésű részecskék az atomban) felelősek az új minőség létrejöttéért.
A mennyiségi változások átcsapnak minőségi változásba, vagyis minden felhalmozódó mennyiségi változás minőségi ugrást is produkál (pl. a víz forráskor légneművé válik).
A tagadás tagadása: az előző szakasz egyes tulajdonságai megismétlődnek a fejlődés magasabb fokán. A tagadás megőrzi a pozitívat, amely az előrehaladáshoz szükséges. Ha pedig a további tagadások és fejlődések során az előző tagadást az utóbbi megszünteti, akkor az egész visszatér a kiindulóponthoz. Ez adja a spirális mozgást. Engels az árpaszemet említi példaként, amely csírázni kezd, növény lesz - megtagadja csíra voltát -, majd termést hoz, azaz újra csíra lesz belőle.

4. A pragmatizmus

A pragmatizmus Amerikában fejlődött ki a XIX. század közepén-végén. A jelenségek világában marad, a valóságot a tapasztaltakkal azonosítja. Nem a jelenségek pontos leírására törekszik azonban, nem természettudományt avagy -filozófiát művel, hanem arra törekszik, hogy az ember egyre jobban boldoguljon a világban. A pragmatikus elv, a gyakorlatiság elve szerint ugyanis az igazság a gyakorlati használhatóság függvénye. Képviselői nem voltak kifejezetten filozófusok. Logikával, pszichológiával, társadalomelmélettel, nyelvészettel egyaránt foglalkoztak. Már ebben a vonásukban is ellentmondtak egyfelől az európai filozófiai hagyománynak, másfelől az általuk olyannyira gyűlölt német idealizmusnak (és persze Hegelnek). A cselekvés és a gondolkodás között kapcsolatot tételeztek, a cselekvés a gondolat megvalósulása a tettben.
Charles S. Peirce (1839-1914) logikus és tud. Igen sok tanulmányt írt, melyek közül sok csak halála után jelent meg. Peirce szerint a pragmatizmus nem világnézet, hanem a gondolatok tisztázásának filozófiai módszere, erre irányul a filozófia minden ága. Logikai-nyelvészeti munkája is jelentős, a jelelméletében a modern szemiotika ősének tekintik, amennyiben először vázolta fel a jelek hármas irányultságát: ikon, index és szimbólum hármasságát különböztette meg. Az ikon olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra tényleges hasonlóság alapján utal (pl. egy állat képe egy állatra utal). Az indexben jel és jelölt tárgy között érintkezésen alapuló kapcsolat van (pl. a füst tűzre utal). A szimbólum a tárgyra úgy utal, hogy semmiféle összefüggés nincs jelölő és jelölt között, csak egy konvenció, megállapodás segítségével teremtünk kapcsolatot a kettő között (pl. a Stop-tábla és annak parancsa).
William James (1842-1910) nem kívánt osztozni a klasszikus németi idealizmus fogalmaiban és módszereiben. Az igazságot nem elvont spekulációkban kívánta megragadni, hanem annak hasznosságában: igaz az, ami a legjobban megfelel minden életmegnyilvánulásunknak és összeegyeztethető tapasztalataink összességével. James úgy beszél a pragmatista filozófiáról, mint világnézetről, mely a vallásos hitet segíti elő. Ebben játszik szerepet az, ahogyan igazságelméletében a köznapi jelentéselmélettel kapcsolja össze az igazság fogalmát (Az igazság jelentése - 1909). A hit akarása (1897) c. írásában Pascalhoz hasonló fogadást ajánl Isten létezésére: nem kell bizonyítani, hogy van, de mint egy árucikket eladhatjuk a kételkedő népnek is (hogy jó állampolgárok legyenek), azaz jövedelmező befektetésként mutatjuk be nekik, mellyel nem veszthetnek semmit, de nyerni mindent nyerhetnek.
John Dewey (1859-1952) számára nem a logika, a tudomány, a pszichológia vagy a vallás a mérvadó, hanem az etikai ás a társadalom. Neveléstudományi munkássága is számottevő. A filozófia problémája nem a külső világ megismerése, hanem az, hogy miként tanuljuk meg irányítani vagy újjáalkotni - és milyen célok érdekében - a világot. A gondolkodás is társadalmi jellegű. Az ember beleszületik egy társadalmi-kulturális környezetbe, amely meghatározóvá lesz számára: viselkedését, mintáit minduntalan innen fogja kölcsönözni. Ha bizonyos morális elvekhez tartja magát, az adott körülmények között kész meghatározott módon cselekedni. Logikájában bármely típusú logikai kijelentés csak az említett viszonyokból származó cselekvési módok nyelvi-logikai megfogalmazása. Mivel még a logikai kijelentések igazsága is a cselekvés sikerétől függ, azaz a jövőre irányul, ezért a filozófia nem is lehet más, mint instrumentalista. A cselekvés sikere azon múlik, hogy mi a szóban forgó kijelentés instrumentális értéke.

Végül lássunk egy jellemzést Dewey tollából, mely a pragmatizmus leírása mellett e mozgalom Amerikához való kötődését is megfogalmazza!
Forrás