17. A PRAGMATIKUS AMERIKA**1

A ,,The Freeman” egyik számában Bertrand Russell ezt írja:
,,Az a két tulajdonság, amelyet a lehető legfontosabbnak tartok, az igazságszeretet és a felebaráti szeretet. Amerikában az igazságszeretetet elhomályosítja a kommercializmus, melynek filozófiai kifejeződése a pragmatizmus; a felebaráti szeretetet pedig megbéklyózza a puritán erkölcs.” A megállapítás kétszeresen is fontos számunkra. Hiszen nyilvánvalóan Russell igazságszeretete és irántunk érzett felebaráti szeretete diktálja. A rendőrségi jelentések és az újsághírek láthatólag nem utalnak arra, hogy a puritanizmus hatékonyan megbéklyózná felebarátunk felesége iránti szeretetünket, habár jócskán korlátozza szeretetünket felebarátunk iránt. Ha a pragmatizmus a kommercializmus intellektuális visszfénye, akkor filozófiája bizonyára gyors győzelmet fog aratni Angliában és az európai kontinensen; mert azt rebesgetik, s a dolog meglehetősen autentikusnak tűnik, hogy a kommercializmus erőteljesen virágzik a világnak ezeken a távoleső területein. De ettől el is tekinthetünk, különösen azért, mert Russell azt állítja: tudatában van annak, hogy a gonosz, amelyet bennünk talál, nem ismeretlen a világ többi részén sem, és csupán azért hajtogatja, hogy elsősorban felettünk van hatalma, mert mi önteltebbek és büszkébbek vagyunk ,,idealizmusunkra”, s kevésbé található meg nálunk az a kritikus kisebbség, amely az óvilágban létezik.
   Russell feltehetően nem áll teljesen egyedül azzal a nézetével, hogy az igazságszeretet és a felebaráti szeretet a két legfőbb emberi kívánság. Az Egyesült Államokban is vannak, akik egyetértenek vele, legalábbis nyilatkozataik szerint. Az a tény, hogy ez a hit már azt megelőzően is forgalomban volt, hogy ő meghirdette volna, nagyon is fontossá teszi, hogy megvizsgáljuk ezeknek az eredményeknek az állapotát és ellenségeink hatalmat nálunk. A vitának egy máskülönben vonzó útja azonban ki van zárva elölünk. Nem hozhatjuk fel bizonyítékként, hogy az emberiség más részeivel való összehasonlítás kedvező színben tüntet fel bennünket az igazságszeretet vonatkozásában, és talán több mint kedvező színben a felebaráti szeretet vonatkozásában. Hiszen ez a módszer ellenünk fordul. Csak újabb bizonyítéka lenne megátalkodott önteltségünknek, annak a racionalizáló eszményítésnek, amellyel az igazság iránti kritikai érzékünket elhomályosítjuk.
   Azt a feltételezést azonban, hogy a pragmatizmus a kommercializmus intellektuális megfelelője, nem kell túlságosan komolyan vennünk. Ez olyasféle magyarázat, mintha azt mondanánk, hogy az angol neorealizmus az angolok arisztokratikus sznobságának visszfénye; hogy a francia gondolkodásnak a dualizmusra hajló tendenciája kifejezi a galloknak azt az állítólagos hajlamát, hogy a feleségük mellett szeretőt is tartsanak, Németország idealizmusában pedig a németeknek az a képessége nyilvánul meg, hogy a sört és a kolbászt magasabb szintézisbe hozzák Beethoven és Wagner szellemi értékeinél. William James alakjáról sem egészen szabatos azt állítani, hogy a kommercializmus dicsőítője lett volna. Az az ember, aki azt írta, hogy ,,az absztrakt igazság iránti érzéketlenség a baljóslatú vonása az Egyesült Államok civilizációjának”, hogy ez az érzéketlenség ,,annak az erkölcsi közönynek a szimptómája, melyet a SIKER nevezetű szajha-istennő kizárólagos imádása szül”, és hogy ez a bálványimádás ,,a siker szónak ocsmány készpénzre váltható interpretációjával együtt nemzeti betegségünk”, sem tudatosan, sem tudattalanul nem volt elkötelezettje az általa gyűlölt szellem intellektuális megfogalmazásának. Charles Peirce sem volt híres arról, hogy alkalmazkodott volna a kereskedelmi mércéhez. Az érzelmi irritáció együtt létezik emberi mivoltunkban azzal a megfontolással, hogy az igazságszeretet a legfőbb jók egyike, és bizonyos alkalmakkor elhomályosíthatja ezt a szeretetet.
   Ennek ellenére valamit mégis mond szellemi állapotunkról az a tény, hogy a pragmatizmus amerikai földön született meg, és hogy a pragmatizmus a következményeket tekinti az ésszerű élet próbáinak és felelősségének. Történelmileg ez a tény az ,,angolszász” rokonság tanúbizonysága; tanúbizonysága a Baconnal való szellemi rokonságnak, aki azt írta, hogy ,,édestestvér az igazság és a haszon, és a gyakorlati felfedezéseket is elsősorban mint az igazság bizonyítékait kell értékelnünk, nem mint az élet kényelmét szolgáló vívmányokat”; aki azt tanította, hogy a tudomány és a filozófia célja és próbaköve, hogy menynyiben teszi könnyebbé és jobbá az emberiség életét; és ugyanakkor azt tartotta, hogy a tudomány és a filozófia átka, ha nyereség és hírnév szerzése céljából űzik őket. Az amerikai pragmatizmus annak tanúbizonysága, hogy a baconi hagyomány, amelyet Hobbes, Locke és Hume különböző módokon tovább fejlesztett, gyökeret vert itt.
   De mégis különös jelentősége van annak a ténynek, hogy ezt a hagyományt Peirce és James az Egyesült Államokban élesztette először újra, majd tette centrálissá. Bárki, aki felmérést kíván készíteni szellemi állapotunkról (persze minden ilyen felmérés egyben kritikai számvetés is), biztosan fontosnak fogja találni a pragmatikus szellemet. Közhely azonban, hogy az erő és a gyengeség, a kiválóság és a tökéletlenség együtt járnak, minthogy ugyanannak a dolognak két oldalát alkotják. Éppen ezért, ha az igazságszeretet azt jelenti, hogy körültekintően fejezzük ki magunkat, akkor együtt kell járnia azzal az érzékkel, hogy az értelmi tevékenység felelősségének próbakövét és jelképét a következmények alkotják mindazokon a területeken, amelyekre e tevékenység jelentősége kiterjed. Első látásra ennek az érzéknek nincs köze az igazsághoz. Ez a beállítottság, ha tetszik, éppoly ellenszenves lehet a végső filozófiai igazság szempontjából, amint amennyire visszataszító bizonyos vérmérsékletek számára. Mindenekelőtt azonban azt kell megállapítanunk, hogy mit jelent a jó és a rossz szempontjából. Az igazságszeretet sokkal inkább a megértés vágyában nyilvánul meg, mintsem elsietett dicséretben vagy hibáztatásban.
   Az a meggyőződés, hogy a hitek és gondolatok értékének próbaköve az emberi jólétet illető következményeikben rejlik, bizonyos, nyilvánvalóan jótékony aspektusokat hordoz. Összekapcsolja a két legfontosabb tulajdonságot, az igazságszeretetet és a felebaráti szeretetet. Elriasztja a dogmatizmust és édesgyermekét, az intoleranciát. Létrehozza és megerősíti azt a kísérleti szellemet, amely, mielőtt elfogadná őket, tudni akarja, miként működnek a rendszerek és az elméletek. Ellene szól a túlságosan elsietett és könnyed általánosításoknak, azoknak is, amelyek egy nemzetet vádolnának. Minthogy arra kényszerít, hogy figyelmet fordítsunk a részletekre, a partikuláris mozzanatokra, megóv attól, hogy az általánosságok ködébe burkolózzunk; az ember arra kényszerül, mint William James mindig hangsúlyozta, hogy leszálljon előkelő magányából a konkrét dolgok zavaros folyamába. Táplálja az érzéket az iránt, hogy fontosnak tartsuk mindannak a közlését, amit már ismerünk. Ez nemcsak a nevelést befolyásolja, hanem táplálja azt a hitet is, hogy semminek sem ismerjük a jelentését teljesen mindaddig, amíg nem közöltük, nem osztottuk meg, nem tettük köztulajdonná. Eszembe jut egy iskolázatlan amerikai pionírnak a megjegyzése, aki egy bizonyos dologról azt mondotta, hogy egy napon majd nemcsak kitaláljuk, hanem tudni is fogjuk már. Nem olvasott könyveket, de birtokában volt annak a mély filozófiának, hogy semmit sem ismerünk igazán, amíg nem játszik szerepet a köznapi életben.
   Világos, hogy minden ilyen beállítottság hit, nem pedig bizonyíték. Bizonyítani is csak működése, gyümölcsei tudják. Éppen ezért nem könnyű dolog. Rendkívül nehéz feladatot ró ránk. A feladat talán túl nehéz is az emberi természet számára. A hit a hiba által bizonyíthatja saját hamisságát. Megragadhatunk a kommerciális ,,siker” szintjén; elindulhatunk abban az irányban, hogy a könnyen elérhető következményeket keresik, és a felületes, sőt katasztrofális ,,műveket” és eredményeket hangoskodva az igazi siker próbájának kiálthatjuk ki, ahelyett, hogy a sikertelenség bizonyítékának tekintenénk. Nemcsak tehetünk így, hanem valójában így is teszünk. Ha a történelmet tekintjük, ha jelen állapotunk végleges, akkor nincs olyan becsületes lélek, aki azt állíthatná, hogy a siker fölülmúlja a kudarcot. Lehet, hogy mindig ez lesz a helyzet. Az emberiség nemigen büszkélkedhet azzal, hogy bárhol is sikeresen oldotta volna meg az életproblémákat. De a becsületes lélek azt is be kell hogy lássa: a kudarc nem a hit belső tökéletlenségének a következménye, hanem annak a ténynek, hogy követelményei felülmúljak az ember erejét; az emberiség nem kész rá, hogy kielégítse a hit következményeit, vagy legalábbis az emberiségnek az a része, amely az Egyesült Államokban él; a kísérletet tovább kell folytatni más helyen és más időben.
   De éppen a legborúlátóbb szemlélet emlékeztet bennünket a pragmatikus hit egy másik mozzanatára. William James, amikor kifejezte azt az érzését, hogy a világ még nyitott, még alakulóban van, kétségtelenül feltárta az amerikai élet egy jellegzetes vonását, amennyiben némi felesleges romantikus toldalékot illesztett anyanyelvéhez. Legyenek a bűnök olyanok, amilyenek, a kísérlet meg nem futott ki. Az Egyesült Államok még nem kész, még nem valami kategorikus módon megítélhető befejezett tény. Mr. Jamesnek az az állítása, hogy a világ meg alakulóban van, nem jelent könnyű hitet. Nagyon jól tudta, hogy a világnak megvan a maga bevégzett jellege, s amit már megtettünk, amin már túl vagyunk, félelmetesen bonyolítja azt a feladatot, hogy olyan emberi jövőt hozzunk létre, amilyet szeretnénk.
   Éppen ezért az Egyesült Államokra vonatkozó distinktív szellemi felmérés során fel kell tenni a kérdést a már bevégzett dolgokra vonatkozóan, amelyeket örököltünk, és amelyek keverednek a mi alkotó tevékenységünkkel - megkötve, irányítva, megrontva azt. Végül is egy olyan Európától örököltünk, ahol a mi színjátékunkhoz képest már legördült a függöny. Városaink nap mint nap ékesszólóan beszélnek a feudális Európa múltbeli eredményeiről. Aki pontosan meg tudja mutatni, hogy jelenlegi bajaink mennyiben tulajdoníthatók az általunk megalkotott kommercializmusnak és mennyiben a régmúlt feudalizmus örökségének, az jóval többet tud, mint én. A kereskedelem - nyugodtan állíthatjuk - önmagában nemes dolog. Érintkezés, csere, kommunikáció, elosztása és megosztása annak, ami különben elkülönült és privát lenne. A kommercializmus viszont - mint minden izmus - rossz. Hogy a kereskedelmet még nem oldottuk el a magánérdekhez fűződő kötelékeitől, az csak európai örökségünk szilárdságának és szívósságának bizonyítéka. A tudás, az intelligencia kereskedelme még mellékes valami, kétes, részleges és megrontott. A pragmatikus hit még láncok alatt görnyed, s nem felegyenesedve jár.
   Örököltünk más bevégzett dolgokat is, amelyekkel meg számolnunk kell, a társadalmi gyakorlatban éppúgy, mint a megfogalmazásban. Ezek az Egyesült Államokban akkor születtek, amikor az angol tradíció pragmatikus és kísérleti hite hanyatlóban volt. Bacon nem túlzott, amikor arról a természetfeletti ellenőrzésről beszélt, melyet a természet tanulmányozásának útján el kell érnünk. De hallatlanul lebecsülte azoknak a társadalmi erőknek az intelligenciáját, amelyek ellenállást fognak tanúsítani a tudás új hatalmának az emberi állapot megkönnyítésére és megjavítására való szabad alkalmazásával szemben, és privát monopóliumokba sajátítja ki ennek az új hatalomnak a gyümölcseit. Akiket liberálisoknak neveztek, elvesztették hitüket a kísérleti módszerben. Arra csábították őket, hogy éppoly abszolút, végleges és örök krédót kívánjanak maguknak, mint amelyik ellenfeleiket kormányozta. Az eredmény az individuum természetes ágainak a dogmája volt. A pionír, agrár Amerikában az új dogma megfelelő otthonra talált. Hozzákötöttük magunkat olyan politikai és jogi gyakorlathoz és intézményekhez, amelyek radikálisan ellenségesek voltak velünk született hajlamainkkal és törekvéseinkkel. A legalizmus és a feudalizált kommercializmus, amelyek házasságra léptek, hogy megszüljék a modern kommercializmust, ez az az antipragmatikus „kész adottság”, amely akadályozza és megrontja pragmatikus tevékenységünket, alkotmányokban és törvényszékekben ölt testet; az így létrejött szituáció nem ad okot az önelégültségre. De a javulás útja azzal kezdődik, hogy a felelősséget az őt megillető helyre tesszük.
   Lármás és émelyítő ,,idealizmusunk” azoknak az érzelmeknek a kifejezése, amelyek elfednek és palástolnak egy keverék szituációt. A valóságos idealizmus nem más, mint hit a jövőben, hit az értelem által irányított kísérletben, a tudás elterjedésében, és az átlagembernek azon jogaiban, hogy egyenlően részesedtek a szellem gyümölcseiben. Erről a szellemről, ha él, nem kell beszélni. Működése azonban itt meg van bénítva, amott lehetetlenné van téve, és többé-kevésbé mindenütt meg van rontva a feudalizált kommercializmus és a legalizmus által, melyet ékesszóló beszédek mögé rejtünk, mert nem akarunk velük becsülettel szembenézni. Az igazságszeretet és a felebaráti szeretet első gyümölcse a distinkció. És amíg nem disztingválunk, állandóan ingadozni fogunk a nagykereskedelmi szintű elhatárolódás és a szatócs-szintű érzelmek ömlengő idealizmusa között.

** Pragmatic America. - Uo. 542-547. old.
1 A „The New Republic”-ból. 1922. ápr. 12.

- vissza -