A neokantianizmus

A neokantianizmus - nevéből következően - Kant filozófiájának újraértését, illetve helyesen értését kísérelte meg. Képviselői olyan gondolkodók, akiknek filozófiai teljesítménye korántsem mérhető Kantéhoz, nem hoztak új fordulatot a bölcselet történetében, nem építettek fel önálló rendszert, mégis a korszakban ellensúlyt képeztek a már tárgyalt irányzatok, a materializmus és a marxi filozófia ellenében. A XIX. század második felében indult irányzat O. Liebmann „Vissza Kanthoz!” jelszavával az idealizmus elhanyagolt terepét próbálta meg ismét belakni, ám mindazon lehetőségek ismeretében, amelyek a Kant fellépése és a XIX. sz. 60-as-70-es évei közötti időszak alatt megváltoztatták a kriticista filozófiához való odafordulást. Mivel azonban a neokantiánus törekvések önmagukban nem értékelhetők, csak történeti összefüggésben, a materializmusra adott másfajta választ kell először ismertetnünk.

Kitérő: A klasszikus pozitivizmus

A pozitivizmus nem a metafizikának, hanem a pozitív - tehát tapasztalati úton ellenőrizhető, funkcióval rendelkező - tudományoknak az elismerését jelenti. August Comte (1789-1857) csupán a jelenségek megismeréséről szól, a lényegiségek kutatását nem tartja fontosnak. Hiszen ami a gyakorlati élethez szükséges, a tények szükségszerű összefüggése, a természeti törvények biztosítják. Ezekkel azonban nemcsak leírhatjuk a dolgokat, hanem meg is jósolhatjuk a dolgok jövendőbeli alakulását. Az egész emberi élet leírható szabályszerűségek és jelenségek összességeként, ami ezen felül esik, nem érdekes. Két főbb munkájában (A pozitív filozófia folyama, 1830-1842, és a Pozitív politika rendszere, 1851-1854) újdonsült filozófiáját, illetve - a történelemben először - szociológiáját mutatja be. Comte a megismerés történetének három szakasza közt tesz különbséget:

Teológiai szakasz: az ember a természeti jelenségeket természetfeletti, de személyes formában ható erők alakításának tudta be. Ennek további fokozatai a fetisizmus, a politeizmus és a monoteizmus.
Metafizikai szakasz: az ember a jelenségek okát már nem természetfölötti lényeknek tulajdonítja, hanem a törvényszerűségek észlelését elvont fogalmakba transzponálja, helyezi át (pl. természet, erő).
Pozitív szakasz: az ember nem az abszolút tudásra, hanem a közvetlenül adott jelenségekre és a szükségszerű összefüggésekre figyel.

Olvassuk el egy rövid részletet a pozitív szakaszról!
Forrás

A neokantianizmus általános jellemzése

A pozitivizmushoz hasonlóan a neokantianizmus is - a Kanttól öröklött módon - a lehetséges tapasztalat határainak megvonásán ügyködik. Ám emez irányzat hívei nem pusztán a jelenségek leírását tekintik feladatuknak, hanem a transzcendentális, a tapasztalást lehetővé tevő törvényeket keresik. Nem csupán szükségszerű összefüggésekre, hanem olyan ismeretelmélet megalkotására törekednek, amelyben a tiszta tudás lehetőségét teremthetik meg. Számukra tehát a tudományelméleti és módszertani reflexió válik központi kérdéssé, s ez a megközelítés Kant filozófiájának értelmezését hosszú időre meghatározza - ráadásul a német egyetemeken ez az irányzat vált kötelező tananyaggá, katedrafilozófiává. (Majd csak Heidegger tesz kísérletet Kant ontológiai kérdések mentén történő megközelítésére.) Ám bármennyire mesterük árnyékában ügyködnek is e gondolkodók, nem fogadják el a königsbergi filozófus Ding an sich-ről, a magában való dologról szóló tanát. Vagy teljesen elvetik ezt, vagy idealizmusba fordulnak, és objektív realitást tulajdonítanak a fogalmaknak. A neokantianizmusnak két iskolája vált ismertté, amelyeket alább külön tárgyaljuk.

A marburgi neokantianizmus

A már említett Lange hatására tanítványa, Hermann Cohen (1842-1918) a filozófiát az ismeretelméletre redukálja. Elveti a metafizikát, nem hagy helyet másnak, csak az episztemológiai vizsgálatoknak. Nem léteznek kanti posztulátumok a számára. Az is Lange hatását tükrözi, hogy a marxi szocializmust átformálni igyekszik, és egy sajátos szociálhumanizmus filozófiai alapjait rakja le.
Paul Natorp (1854-1924), Cohen munkatársa, előbb az antik filozófia hagyományos értelmezését lazította fel neokantiánus szempontból, később a pszichológiára és a szellem filozófiájára irányult a figyelme. A filozófia rendszerének megalkotása lett ezután a célja, s szisztematikus rendszerét iskolafilozófiává fejlesztette.
Ernst Cassirer (1874-1945) először a történelem iránt érdeklődött, a reneszánsz és a felvilágosodás kutatása vezette a filozófiához. Legfontosabb munkájában, A szimbolikus formák filozófiájában amellett érvel, hogy a világ jelenségeit szimbolikus formákként lehet osztályozni, így a különböző cselekedetek, társadalmi képződmények ilyen kulturális keretbe foglalva értelmezhetők. A nyelv, a gazdaság egyaránt ilyen szimbolikus formák. Ez a fajta filozófia a kulturális antropológia irányába mutat.
Az iskoláról, mint egyetemi formáról sajátos és részletes összefoglalást adott Martin Heidegger. Ezt a szöveget forrásként közöljük, mely kiváltja az iskola további ismertetését.

A badeni neokantianizmus

A neokantianizmus másik ága Baden városához kötődik. W. Windelband (1848-1915) és Heinrich Rickert (1863-1936) az értékek rendszerének alapjait kutatja. A transzcendentális megismerés helyett a transzcendentális szubjektum mint megismerő áll kutatásuk középpontjában. Történelmi vetületben gondolják el az értékek kialakulását, illetve magát a filozófiát is. E történeti vetület nem a tények összegyűjtését jelenti, hanem a tényekben fellelhető értékösszefüggések feltárását. Ezen összefüggések ismerete olyan tudást közvetít számunkra, amely társadalmi jellegű. Ebből a felfogásból születik meg a tudásszociológia, mely Max Weber (1864-1921) nevéhez köthető. Szerinte a társadalmi valóságot annak szubjektuma hozta létre, az értékek, amelyeket az ember vall, az a tudás, amellyel az ember rendelkezik, egyaránt leképezik a társadalmi valóságot, amelyben él. Ezeknek az értékeknek a kutatása a társadalom, sőt a dolgok kutatásával egyenértékű.