Az életfilozófia

Az életfilozófia olyan sok, egymástól eltérő filozófus életművét hivatott magába tömöríteni, hogy nemigen adható róla egységes definíció. Ez irányzat gondolkodóinak közös nevezője mégis az élet eladdig elfeledett fogalmának igenlése, e fogalom elismertetése és újradefiniálása. Az élet a XIX. század második felében már nem volt olyan egyértelműen kezelhető, mint addig. Ráadásul a filozófia sem adott megfelelő válaszokat ezekre az új kérdésekre, hanem vagy a materializmust, a tudományokat helyezte előtérbe, vagy csupán a társadalomra és az azt alkotó emberre koncentrált. Az alábbiakban két olyan, az életfilozófia cím alá sorolt filozófus munkásságát tekintjük át, akik a legnevesebb képviselői ennek az irányzatnak, de személy szerint külön úton jártak.

Friedrich Nietzsche (1844-1900)

Protestáns lelkész családban született a Lützen melletti Röckenben. Apja mélyen vallásos szellemben nevelte. Apja halála után, öt éves korától az otthoni légkört a család nőtagjai - nagyanyja, a két nagynéni, a fiatal anya és a húg - határozták meg. 1864-ben beiratkozott a bonni egyetemre, ahol teológiát és klasszika filológiát hallgatott, majd Lipcsében folytatta tanulmányait, ezenközben megismerkedett Schopenhauer főművével, a már említett A világ mint akarat és képzettel, s személyes barátságot kötött Wagnerrel. Az egyetemen olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtott, hogy még egyetemi fokozata megszerzése előtt klasszika-filológia professzori címet kapott a baseli egyetemen. Itt Jacob Burckhardt védőszárnyai alatt igen termékeny munkát végezhetett: Homérosz és a klasszika-filológia c. székfoglaló előadása után megírta A tragédia születése (1872) c. művét. 1870-ben önkéntes betegápolóként részt vett a porosz-francia háborúban, de súlyosan megbetegedett, s ekkor visszatért Baselbe. Ekkor írta meg a Korszerűtlen elmélkedéseket (1873-1876), melyekben a kortárs filozófusokat (Strausst, Schopenhauert) és a kortárs történelemszemléletet vette kritika alá, valamint Wagnerről írt - ekkor még pozitív - véleményt. 1876-tól egyre súlyosabbá válik a betegsége, 1879-ben már baseli katedráját is feladni kényszerül. Ettől kezdve többnyire elvonultan él a svájci szanatóriumban, bár időnként utazásokra indul - pl. Szicíliába és Nizzába. Ekkortájt írta az Imígyen szólott Zarathustra (1883-1891) c. művének négy könyvét is, mely nemcsak filozófiailag, hanem szépirodalmilag is jelentős alkotás. 1888-ban elméje teljesen elborul, s így éli le élete hátralévő időszakát is. 1899-ben paralitikus rohamot kap, s 1900-ban bekövetkezett haláláig édesanyja, majd nővére, Elisabeth ápolja, aki műveit rendezte kiadás alá, s aki kiadta A hatalom akarása címmel bátyja utolsó éveiben írt jegyzeteit, melyről csak az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy mekkora önkénnyel válogatott munka.
Nietzsche filozófiai tevékenységét három szakaszra lehet bontani:

Romantikus-esztétikai periódus (1869-1876): a zenét tekinti az életigenlés kifejeződésének, s a filozófust, a művészt és a szentet tartja követendő példának. Ezt az életszakaszt a schopenhaueri művek, Wagner zenéjének hatása, valamint a klasszika-filológiai vizsgálódások jellemzik. A tragédia születése c. művében a görögség elementáris erőinek az apollónit és a dionüszoszit tartja, melyek az antik tragédiában harmonikus szintézist alkotnak. Míg az apollóni a mértékletesen ésszerűt szimbolizálja, a dionüszoszi a tomboló (alkotó?) mámort, a kicsapongást. A görögségben Nietzsche szerint igenis uralkodó pesszimizmus először az apollóni bukásával, háttérbe szorulásával valósul meg. Ez pedig csak tovább fokozódik a szókratészi racionális filozófia és az euripidészi drámák révén. Ennek a tragikus kultúrának (apollóni-dionüszoszi dialektikának) ismételt megvalósulását remélte Wagner zenéjétől. Saját korának kritikáját a már említett négy korszerűtlen elmélkedésben nyilvánította ki.
Kritikai-pozitivista szakasz (1876-1882): Nietzsche ezt az alkotó korszakát a "délelőtt filozófiájaként" jellemezte. Szembefordult a metafizikával, a hagyományos metafizikai értékrendszereket (vallási, etikai nézeteket) elutasította. Az optimális nyelvi formát már nem a wagneri nagy kompozícióban az aforizmában találta meg, kiemelte a nyelv jelentőségét, s ráirányította a figyelmet az erkölcs relativitására (történelmi, társadalmi meghatározottságára), a keresztény vallás tarthatatlan állapotára. A kereszténység kritikája során említette meg azt is, hogy az ember elpuhulásában nagy szerepe volt a kereszténységnek, hiszen túlvilági ígéretekkel hitegetett, képmutatóvá vált, s az antik hagyományok paradox dogmatikai rendszerét alakította ki. Ennek kapcsán említette meg A vidám tudomány (1882) 18. aforizmájában: "Isten halott. És mi öltük meg." Isten halála egyúttal az ember felmagasztalását is jelenti, hiszen új értékek teremtőjeként jelenhet meg. (A kultúra reformját ekkor még Nietzsche a pozitivista tudományoktól várta.)
Az értékekkel való foglalatosság periódusa (1883-1888): Egyesek szerint filozófiájának betetőzése, mások szerint hanyatlása (az újabb - 60-es évekbeli francia - értelmezések az előbbi mellett voksolnak). Az Imígyen szólott Zarathustra c. művében a szellemnek három átváltozáson kell keresztül mennie: a) teve állapot: türelmesen viseli az öreg erkölcs terhét, b) oroszlán: a szabadság megteremtése, a kötelességek elutasítása, az én vállalása, c) gyermek: a teremtés játékát játssza. Ennek során elutasította a hagyományos nyugati értékrendet: "Bálványokat (ez az én szavam az ideálokra) ledönteni, ez az én mesterségem." A bálványok helyét az élet foglalja el Nietzsche bölcseletében: az életet elsődleges - voluntarista - jelentésében veszi, mely szembe helyezkedik a görög-keresztény hagyománnyal, s új értékek teremtését, az értékek átértékelését teszi lehetővé. Az élet evolucionista értelmezése szerint "Az ember még meg nem állapodott állat." (Túl jón és rosszon - 1886), s ennek következtében törekednie kell az átlagembert felülmúló igazi ember, az Übermensch megteremtésére. Az Übermensch szabad, a "föld értelmét" kutatja, erőre, vitalitásra és hatalomra törekszik, elutasítja a szolga-(csorda)erkölcsöt. Ily módon az élet voluntarista aspektusa is megragadható (ld. A hatalom akarása). Az élet valójában a hatalom akarása, így ez válik mindenütt uralkodó elvvé, a világfolyamat alapvető princípiumává, a történelem mozgatórugójává. Az Übermensch az emberi életnek új perspektívát tud kölcsönözni, az eddigi értékeket el kell utasítani (nihilizmus), s az örök visszatérés ("ezt az életet ... még egyszer és még számtalan alkalommal meg kell élned ..." - A vidám tudomány) jegyében, s az új értékeket az élet szemszögéből vizsgálva kell megteremteni. A kereszténység és a morál kialakulásában hanyatlást fedez fel, amelyet egy teljesen új élet válthatja fel. Késői aforizmáiban és jegyzeteiben - melyet a nihilizmus, a hatalom akarása, a vallás és a morál, valamint a művészet témakörei körvonalaznak - az értékek átértékelésére tesz kísérletet.

Az alábbi forrás Nietzsche középső korszakából való, a kereszténység és a morál összekapcsolódásának kérdéséről. A probléma itt még csupán kibontakozóban van, ám Nietzsche Antikrisztus c. munkájában már a kereszténység eltörlését kívánja.

Wilhelm Dilthey (1833-1911)

Dilthey egy sajátos irányzat, a szellemfilozófia atyja. Németországban a természettudománnyal szemben éppen Dilthey hatására kezdett kibontakozni egy olyan iskola, amely a szellemtudományoknak (humán tudományoknak) úgy ad legitimációt, hogy a természettudományok mellé helyezi egyenrangú partnerként, ámde önálló módszertannal. Ennek a módszertannak két központi eleme a történelem és a megértés. A gondolkodás maga is történelmi valóság: nem idő fölötti hanem változó és fejlődő mind az egyénben, mind a közösségben. A filozófia, a teológia, a tudományok történelmileg meghatározott fogalmakkal dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy nincsenek abszolút szükségszerű, egyszer s mindenkorra meghatározott történelem feletti fogalmaink. Ebből fakad a viszonylagosság általános törvénye. A történelmiség széltében-hosszában meghatározza az embert és környezetét. Gondolkodásunk "történelmi hangulatban" mozog, s a történelmi hangulat megértése is függ az emberi önértelmezés történetétől. A történelem elsősorban annak a módnak a története, amint az ember fölfogja és megérti világát: a történelem az emberi lét fejlődése. Ez a fejlődés azonban nem egyszerű "történet", amely az oksági szükségszerűséggel fakad az előzményekből. A történelem az emberi önértelmezés különféle struktúrák szerinti megvalósulása. A filozófia feladata e struktúrák megértése. A megértés központi kategória Dilthey gondolkodásában. Szembefordul az asszociációs pszichológia mechanikus felfogásával, s a lelki életet önmagából - nem a fizika vagy a kémia hatásösszefüggései alapján - akarja megérteni. A lelki tényeket álható és egységesítő "struktúrákat" kutatja. Azt mondja, hogy a lelki tartalmak pillanatnyi átélése az őket befogadó előzetes "tudatállapottól" függ. Azt a módot pedig, amint valaki jövőjét befogadja és átéli, a hosszanti struktúra valamennyi megelőző tudatállapota határozza meg. A struktúrákat rendszerint meghatározott hangulatként vagy akarati irányulásként éljük át. A szellemtudományok történetében a struktúráknak a szellemtudományi típus felel meg. A megértés Dilthey szerint a szinguláris struktúrák megragadása, amelyben valamit intellektuális folyamatokkal okolunk meg, de valamennyi érzelmi erőnek a felfogásban való együttműködésével, a tárgyban való elmerülésével értünk meg. A természetet megmagyarázzuk, a lelki életet megértjük. S ebben a magyarázat a természettudományok sajátossága. A megértésnek valami egészből kell kiindulnia, és belőle kell megragadnia az egyest. Később eltért a megértés pszichológiai meglapozásától, s az objektum felé fordult. A megértés objektív értelmi alakzatokra, történelmi művekre és értékekre vonatkozik. A szellemtudományok az "élet objektivációival" foglalkoznak, amennyiben azonban az élet eseményeit fejezik ki, megértésük útja az "átélésen" át vezet. A megértés azonosulás. A megértés föltételezi az átélést. Dilthey maga is tisztában volt azzal, hogy elmélete nem mentes az irracionalizmustól, azt vallotta, hogy a megértésben mindig van valami irracionális, amint az élet maga is ilyen. Dilthey írta a legjobb Schleiermacher-életrajzot amelyben részletesen foglalkozik a hermeneutikával. Ez a szellemtudományok igazi módszere, amely nem elemző-megokoló, mint a természettudományoké, hanem leíró-megértő módszer, hiszen a hermeneutika maga (Hermész isten nevéből a közvetítésre utalva) az értelmezés elméletét jelenti. Csak úgy értjük meg az író mondanivalóját, ha azt helyesen értelmezzük. A szerző műve azt feje amint önmagát értelmezi. Következésképpen csak úgy érthető meg a szerző, ha azonosulunk önértelmezésével. Ugyanez áll a filozófiára is. A filozófusok gondolkodását is szellemi hátterük határozza meg, akkor is, ha ez nem módosul a bölcselőben. A hermeneutikai célja, hogy az értelmező jobban értse meg a szerzőt, mint önmagát.