A fenomenológia kifejezés ismerős görög szavak összekapcsolásából származik: a fenomén kifejezés hagyományos fordítása szerint 'jelenség', olyasvalami, ami a lényegiséggel szemben helyezkedik el. A logosz sokjelentésű szó pedig összetételekben általában az előtaggal való foglalatosságot jelöli, azt akár önálló tárgyterületként is véve (pl. pszichológia, szociológia). Az irányzat nevének magyarázata nem csupán a szót nem ismerők kedvéért történik, mint ahogy a két tag jelentésének tisztázásában nem is merülhet ki. Hiszen a szó maga nem egyenlő a jelenségek leírásának tudományával. Hegel első művének címében még valóban abban az értelemben szerepelt a kifejezés, hogy voltaképpen csak a jelenségek vizsgálata, a tapasztalatiság mindenkor felszínen maradó előtérbe helyezése vezethet el az abszolút tudáshoz. Ezzel szemben a főként Husserl nevéhez köthető fenomenológia más oldalról, sőt önálló módszerrel közelít a dolgokhoz.
Husserl korai művei után egy monumentális alkotással hívta föl magára a figyelmet. Az 1900-ban megjelent Logikai vizsgálódások c. könyve sajátos értelmezéseket nyújt a nyelvről, a jelekről és ezek logikához fűződő viszonyáról. Itt pszichológiai alapokon állva kifejti, hogy gondolkodás tartalma (a noéma) és a gondolkodás aktusa (a noészisz) között különbséget kell tennünk. Így lehet ugyanis lehetséges, hogy a logikai törvények változatlanok, míg sokan másként gondolkodnak róluk. Tizenhárom évvel később kiadott szintén monumentális munkájában, az Egy tiszta fenomenológia és fenomenológiai filozófia eszméiben már ettől a kérdéskörtől eltér, és hozzálát fenomenológiájának kifejtéséhez, amelyet az alábbi gócpontok köré csoportosíthatunk. A "vissza a dolgokhoz!" felszólítását megfogalmazó és megvalósítani igyekvő Husserl saját filozófiáját a mestere, Franz Brentano (1838-1917) által megtett úton indította el. Brentano a skolasztikus gondolkodás intencionáltság fogalmát újította föl. Ez a fogalom Husserl rendszerében is nagy szerepet játszik. A fenomenológia elgondolása szerint ugyanis a dolgok megismerésekor nem a magában való dolog tapasztalható meg, hanem a dolgok úgy vannak, amint számunkra léteznek. A köznapi tárgyiságok, amelyeket megismerünk, nem maguk a tárgyak, hanem annak a tudatban megjelenő képe. Ezt nevezi fenoménnek. A világ dolgai mint jelenségek tehát nem adottak számunkra, a tapasztalatban nem úgy ismerjük meg a világot, amint az van. A tudat és a tárgy ennélfogva viszonyban állnak: a tudat intencionálja a tárgyát. A tapasztalat emez intencionális struktúrája így "mint-struktúra"-ként szemlélhető: a dolgot mint ezt és ezt érzékelem. Ez kettős következményhez vezet: 1) a tudat ugyan nem teremti a tárgyát, mint az idealista elképzelések szerint, ám meghatározza azt, 2) így csak olyasféleképpen létezhet a tárgy, ahogyan a tudat számára van, vagyis nincs önmagában megtapasztalható dolog. Számunkra tehát a fenomén immanens, a dolog maga azonban transzcendens. A dolgot magát (pl. egy almát) ugyan képes vagyok elgondolni, de csak a különböző intencionális aktusok segítségével, ám nem azok szintézisével (pl. az alma erről az oldalról piros és gömbölyű, felülről sárgás és egy ponton horpadt stb. - nem látom az almát mint olyant, de nem is konstruálhatom meg ezekből a darabokból). A tárgy maga hasonlít a kanti magában való dologhoz, ám Husserl szerint a dolog maga sohasem érhető el. A filozófiai eljárás éppen ezért nem lehet az, hogy szemléletünk tárgyait keressük úgy, ahogyan vannak, sem pedig hogy elvont konstrukciókat gyártsunk tapasztalataink intencionális metszeteiből, hanem fel kell függesztenünk a külvilágra vonatkozó ismereteinket és figyelmünket a tudataktusok vizsgálata felé fordítjuk. A felfüggesztést Husserl a szkeptikus filozófiából eredő fogalommal epokhénak nevezi. Az epokhé segítségével vagyok képes a lényegszemléletre, azaz amikor eltekintek egy dolog sajátosságának egyediségétől és konkréciójától eltekinteni, s a lényeget (az eidoszt) szemlélni: a dolgok változatlan, közös jegyét kell meghatározni, ezzel kell foglalkozni. Ez a platonikusnak tűnő elgondolás azonban elválik Platóntól, amikor nem tulajdonít önálló létezést ezeknek a lényegiségeknek, hanem a tudathoz tartozókként jelöli meg őket. E lényegiségek transzcendentálisak, amennyiben a tudati megismerésnek a részei. Husserl 1936-ban jelentette meg utolsó nagy művének, Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia c. értekezésnek az első részét, mely - Husserl halála miatt - befejezetlen maradt. Ebben már másképpen értékeli a fenomenológiát, nem a lényeglátás, hanem az életvilág közvetlensége izgatja, s a konkrét történelmi helyzet sem hagyja hidegen - fő szempontjai között szerepel a tudományok sikerének és az ennek ellenére látható emberi válsághelyzetnek az ellentmondása. E művében már számot vet Heideggernek a 30-as évekre már igencsak elterjedt tanaival is.
Merleau-Ponty a Sartre utáni francia fenomenológia legmeghatározóbb alakja. Amíg azonban a háború utáni időkben Sartre fenomenológiai indíttatását feledve (s részben azzal szembehelyezkedve) új utakat keresve az egzisztencializmus propagandistájává vált, Merleau-Ponty a fenomenológia megújítójává lépett elő. Magáénak tudta ebben a husserli fenomenológia és a heideggeri filozófia örökségét. Első nagy alkotása, Az észlelés [percepció] fenomenológiája (1945) mind az empirizmus, mind pedig a racionalizmus ellenében szól. Az, hogy hogyan képes az alany a tárgy megismerésére akkor, amikor nincsen birtokában ennek, Merleau-Ponty gondolkodásának alapvető dilemmája. Persze a tapasztalat az alapja minden megismerésnek, ám ennek hibás felfogása abból adódik, hogy rosszul helyezi egymás mellé (vagy után) a fogalmakat, amelyeket a megismerendő dologról alkotunk, illetve a fenomént. Merleau-Ponty szerint meg kell hagynunk a világ mindennapi tapasztalatát mint alapot, ennek sokféleségében, áttekinthetetlenségében - ám olyanként, amelyben a dolgok kontextusban, összefüggésükben lépnek elénk. Az észlelés ennélfogva nem érzetadatok atomisztikus ingerléseként taglalandók, hanem nagyobb egység részeként. A racionalizmus sem ad választ a problémára, hiszen azzal, hogy előre adottként tételezi a dolgokról való tudást, amely a tapasztalatot vezérli, mi szükség van a megismerésre vonatkozó erőfeszítésre? Merleau-Ponty számára egyik út sem járható, így a tapasztalat fogalmának sajátos (nem empiricista) rehabilitációján ügyködik. Számára a tapasztalás nem csak a szellemszerű tudat sajátja, hanem azt a test mint élő rendszer is befolyásolja. Ez az élő test az, ami alany és tárgy közé ékelődik. A tapasztalásban a dolgok egyszerre transzcendensek és immanensek: a magában-számomra-való létükben érvényesülnek (pl. egy szék magában van, de azért, hogy üljek rajta). Így nem is tudom különválasztani a tapasztalat alanyát és tárgyát: ebben a magában-számomra-való létben nem tehetek ezek között különbséget. A tapasztalat sohasem adott, hanem létesülőben van: változik ez a létfolyamatosan. Ebben a transzcendens immanenciában pedig magyarázható, hogy hogyan tudom keresni azt, ami már hozzám tartozik úgy, hogy nem hozzám tartozik: egyszer az önmagában, másszor a számomra valóságban lép elő a dolog. A halála után megjelent, befejezetlen második főművében, A látható és a láthatatlanban ezeket a kérdéseket fejleszti tovább, sokukat radikális formában.
A fenomenológia e két fő képviselőjével azonban nem ér véget magának az irányzatnak a fejlődése. Több irányban, például Heidegger felé is, hatottak Husserl elemzései, s a francia fenomenológiában etikai vetülete (pl. Emmanuel Lévinasnál), ismeretelméleti továbbfejlesztése (pl. Marc Richirnél) is megjelent, illetve újabban a skandináv és angolszász országokban az analitikus filozófia is fenomenológiai eredetű kérdésekkel foglalkozik.