Feladat: Olvassuk el, majd elemezzük a verset a klasszicizálódás szempontjából!
Ez a feladat tehát leszűkíti a vizsgálódási területünket,
és bár a teljes versre oda kell figyelnünk, mégis egy adott szemszögből tesszük
ezt. (Karl Popper szerint a tudomány (és akár a művészet is) fénycsóva-szerű,
egy adott részt képes csak megvilágítani. Mai feladatunk tehát szelektálást
igényel.
A vers kapcsán szólnunk kell egy érdekes folyamatról, mely
napjainkban is megfigyelhető, a klasszicizálódás. A posztmoderntől felocsúdó
szövegek biztonságot keresve klasszicizálódnak. Ezt természetesen úgy kell érteni,
hogy a szerzők akár önerőből, akár mások szövegeit olvasva megpróbálnak időnként
visszatérni a "rendhez". Erre számtalan példát ismerünk. A klasszicizálódás
folyamatát majdnem minden valódi nagy tradícióval szakító s radikálisan újító,
jelentős irányzat megéri története menetében - írja Németh G. Béla. Gyakran
nevét is leveti annak az irányzatnak, amelyet klasszicizál, sőt nemegyszer saját,
új lényegű fejleménynek is véli magát. S gyakori az is, hogy a tradícióval szakító
új irányzat, mely támadó s virágzó szakaszában egységes, vagy egységesnek látszik,
klasszicizálódása idején a módszerek és fokozatok szerint különböző ágakra szakad.
Néha egy-egy átalakulási formát mindössze néhány vagy éppen csak egyetlen művész
követ. (Németh G. Béla)
Frissítsük fel ismereteinket! A századunk elején tomboló avantgárd
vesztett az erejéből, és a magyar kilencszázhúszas évek derekán érzékelhető
a költészetben egy ilyen klasszicizálódó törekvés, amely azonban csak a harmincas
években vált irányzattá, mégpedig magát többé-kevésbé új lényegűnek tekintő
irányzattá. Mivelhogy nem csak a szerzők, hanem a különböző nyelvek irodalma
is "ismeri" egymást, így nem pusztán hazai jelenség volt ez, hanem
jellemző az európai irodalmak legtöbbjére. Ha mindenképpen ok-okozat páros mentén
szeretnénk értelmezni világunkat, és annak egy kisebb részét, a mi konkrét szövegünket,
akkor egyik fő oka ennek a jelenségnek, nyilván, nem egyszerűen belső művészetfejlődési
mozzanat volt, hanem a háború előérzete. Ez a indító mozzanat minden klasszicizálódás
folyamatában jelen van, minden tisztán művészetfejlődési folyamatában is (amennyiben
egyáltalán van tisztán csak művészetfejlődési folyamat), de nem ilyen
nagy és aktuális hangsúllyal. Inkább a hatás-visszahatás elve, a nagy irányokhoz
és művekhez sorolódás igénye s a leszűrő, a begyűjtő, a; elrendező összegezés
- rendszerint az életkorral is egybe kötött - vágya áll előtérben. (Németh
G. Béla)
A húszas évek közepén, második felén a klasszicizálódás törekvése
demonstratív módon nem is elsősorban a már beérkezett, jelentős költők alkotómódszerében
mutatkozott; annál kevésbé, mert közülük, nálunk, az izmusok eufóriája idején
is jóval kevesebben és jóval kevésbé távolodtak el az átöröklött művészi magatartásfajtáktól
és kifejezésformáktól, mint sok, az idő szerint erős nemzetközi kisugárzással
rendelkező irodalomban, pl. az oroszban vagy a németben. Inkább az indulók közt
vált a húszas években némileg programszerűvé, igaz, nem annyira a klasszicizálódás,
mint inkább a klasszicizálás. Az - avantgardehoz képest való - másképp indulás
ősztöve s az adott magyar helyzet egyaránt magyarázhatja ezt. Említsük, mondjuk,
Dsida vagy Radnóti, illetőleg a valamivel későbbi Weöres vagy Jékely példáját.
Közülük Radnóti tartozott - legalább e tekintetben - leginkább csoporthoz. Bár
annyiban ő is külön, egyedi utat járt, amennyiben az avantgarde vonzása s a
klasszicizálás ösztöne szinte szakaszosan váltakozva mutatkozott korai költészetében.
Ezt a korai kettős vonzást váltja föl végképp tragikus végső éveiben, valóban
nagy költővé érése idején, a klasszicizálódás.
A tapasztalat, a más művekre való "hivatkozás" (ami
a szépirodalomban ezerféle módon jelenhet meg a paródiától az idézetig, akár
teljes szövegek átvételéig is (lásd néha Esterházy Pétert) nagyon fontos része
a klasszicizálódásnak. Míg azonban a klasszicizálódás tradícióhoz kapcsoló mozzanata
a népiesek lírája esetében inkább a Petőfi Arany korszakhoz való visszafogást
hozott magával, Radnótinál a romantika antik metrumú, műfajú, s hangnemű nemzedékére
való visszajátszás. Elsősorban a hazaira, de erősen a németre, s egyéb nyugat-európaira
is. Egyáltalán, egész költészetének, s így a késeinek is, mint jellemző vonását
említhetjük tradíciófölvételének e szélesebb szórtságát
Az mindenesetre, nagyon is érthető, hogy költői hanghordozása
egyre inkább az elérhetetlen idill vágyával s a fájdalmas ragyogású tragikum
sötét fényével áthatott, ódai vádbeszédű és gyászénekpanaszú elégiáé lett.
Schiller mind a vágyakozó idillit, mind a sötéten tragikust
igyekezett az elégia nyugvópontra jutott, szelíd bánatától elkülöníteni. Romantikus
kortársai és utódai azonban, akik kevésbé látták rendezhetőnek az emberi sorsot
és átláthatónak a világot, ellenkezőleg: mind e vonásokat, mind e modalitásokat
természetszerűen szervítették az egyik alapműfajuknak számító elégiába. Höldérlin
talán a legszebb példája e vegyítésnek. De nemcsak Hölderlin, Vörösmarty e hangnemvegyítő
műfajában vonzhatta s foghatta ez meg Radnótit, hanem azokéban is, akik a romantikusoknál,
kivált a romantikus elégiaköltőknél találtak példára vagy akiket a romantikusok
fedeztek a régmúltból újra fel. Az elsőre F. Jammes, a másodikra W. von der
Vogelweide lehet a példa.
Radnóti versén egyértelműen felismerhetőek a jelei a Óh, jaj
hogy eltűnt mindenelégiának. Ez jó példa a kölcsönhatásra.
Két kérdést kell tárgyalnunk a vers kapcsán. Az egyik az alrendű,
a hamis romantikától elhintett ama tévképzet, amely szerint a hatásokat fölvevő,
magába asszimiláló, sajátjává dolgozó költő értékben, rangban az "eredetizseni"
mögött áll. Érdemes kitérnünk erre a példára, mert elképzelhető, a kortárs irodalomban
ez még inkább előtérbe kerül. Kitérő a kitérőn belül: mi a helyzet például a
hypertextettel? Az interneten csak ezzel találkozol, akkor, amikor olvasol,
vagy éppen linkeket követsz. Más szövegének "bevétele", vagy belinkelése
plagizálás-e? Vagy lágyítva e kérdést, lehet-e kiemelkedő egy olyan szöveg,
mely más szövegekből építkezik? Régi példa erre Eliot Átokföldje, vagy,
hogy újat említsék, megint csak Esterházy, és a Fuharosok. A másik a
klasszicizálódás kérdése. Legegyszerűbben talán Hegel segítségével ragadhatjuk
meg a dolog mibenlétét. Az igazi művész egyre inkább törekszik arra, hogy a,
maga eszközeivel "klasszikusat" adjon, amely "szabad totalitása
a tartalom és a hozzá legillőbb alak önmagában befejezetté lett egyesülésének,
egységének."
Ez a vers a legkésőbbiek közül való; 1944 szeptemberében,
a szerbiai Bor, ahol egyébként ma egy bánya működik, táborának poklában született.
Az életösztön, az életvágy, az életremény s a megszabadító halál hívása között
vergődő vitában, küzdelemben. Már többször előfordult a kérdés: figyelembe vegyünk-e
életrajzi adatokat. Tárgyaljunk-e olyan kérdéseket, hogy öntudat, a lélek,
a szellem hatalma? Olyan lélek vergődéseivel, mely igen közel érzi a halált,
és azzal, a teljes megsemmisüléssel átitatódva hogyan vélekedik. Életrajzi adat
az is például, hogy a költő egy könyvet vitt magával; a Szentírást.
A legmegmunkáltabb, a legtisztábban megalkotott magyar versek
egyike ez. S éppen ennek a belső vitának argumentációja, logikája, pszichológiája
határozza meg a vers szerkezetét, hangnemét, hanghordozását, amely arra tör,
hogy a megszabadító halál minden érve ellenére kimondhassa s válóra válthassa
az élet mellett való döntés szavát: "fölkelek". A vers két egymásnak
fordított, egymásnak felelő tízsoros részből áll. Az első rész látszólag egyértelműen
és hatalmas erővel a halál hívása mellett érvel.
E rész két kulcsszava, két feszítő pólusa a "bolond"
s a "szép halál". Rendkívüli erőt kölcsönöz a megadás melletti argumentációnak
részint az, hogy egyetlen szóból álló, csonka főmondattal kezdődik, mellyel
az első rész hat sora egyszerre van sokszoros alárendeltségi viszonyban, tanúsító
szerepben, s melynek a maradék négy sor logikai tekintetben ugyancsak alá van
rendelve, megint csak magyarázó, megokoló funkcióval: mért bolond teljesen,
aki tovább akar menni. Másrészt az, hogy ez a csonka mondat egy negatív értékű
tulajdonságot kifejező, pejoratív karakterű melléknevet emel állítmánnyá, mégpedig
egyetemesítő érvényű, definitív kijelentésű állítmánnyá: "Bolond".
Az alanyt kifejező mellékmondatsor viszont az állítmányként szereplő melléknévhez
oly rémületes tartalmakat társít, amilyeket a melléknév napi jelentéséhez, pejoratív,
negatív volta ellenére sem szokás társítani. Hogy ennek a kapcsolásnak sokkoló
hatását tudta, akarta a költő, mutatja, hogy a második mondatban, azaz a hetedik
sorban a "bolond"-hoz mint állítmányhoz a balga, az együgyű értelmű
"jámbor" melléknévi alanyt társítja. Együgyű, mert az életösztön a
brutálisan nyers, megfellebbezhetetlenül egyszerű tények vitathatatlan következtetéseit
sem engedi néki levonni.
Csakhogy pusztán e külső tények tények-e? Az első résznek
pontosan a közepén ezt olvassuk: [a bolond, a jámbor] "még visszaszól talán,
/ hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb szép halál". Ha a vers a tizedik
sorral befejeződnék, ez az összetett mondat nemcsak azt a negatív ténysort erősítené,
melyet ez a tíz sor magában foglal, hanem azt a következtetést is, amelyet ez
a ténysor sugall: a megszabadító halál maradt az egyedüli lehetőség és érték.
A tizedik soron túlhaladva azonban rögtön világossá válik, hogy előkészítő szerepű
ez a sor.
Ha az első rész felütésének indító erejét és modális karakterét
egy pejoratív melléknévből alkotott, csonka mondat definitív kijelentésű állítmánya
kölcsönözte ("Bolond"), másodiknak a félő vágyakozást, az alig mert
reménykedést Kifejező óhajtó-feltételesség eszközeinek egymásra halmozása adja:
"Ó, hogyha hinni tudnám, nemcsak szívemben hordom… ha volna még!… a béke
méhe zöngne… gyümölcsök ringanának" és így tovább, minden mondatban többszörösen:
ez a második rész is érvelés: a megföllebbezhetetlennek látszó brutális tények
tragikus következtetésű érveivel szemben az idill vágyának, reményének belső
érveit, tényeit sorakoztatja fel. Hogy ez a második rész, ez a második érvsor
egyenrangúan illeszkedhessék az elsőhöz, s egésszé forrhasson vele, azt a szorosabban
vett, a direkt nyelvi-grammatikai eszközökkel a föltételesség e halmozása biztosítja.
Hathatósan támogatja azonban ezt az egységbe forrást a második
rész igen szűrt művelődéstörténeti, irodalomtörténeti motívumkincse. Való példatárat
zsúfol össze ez a második rész az idill hosszú-hosszú történetéből. Szinte minden
sora, sőt minden szava utal, rájátszik az idill valamely korszakára, megvalósítási
módjára, fajtájára. Visszatérni az otthonba, hűs régi verandán ülni, szilvalekvárt
főzni, napozni nyárvégi csöndben, álmodozni délelőtti kertben, ért gyümölcsöt
ringani látni, szerető asszonyra várni, árnyékot figyelni csöndes nyári kertben.
Otthon, veranda, méhes, szilvafőzés, kert, nyárvég, lomb, sövény, napárnyék.
Régi, hűs veranda, nyárvégi csönd, zümmögő méhes, álmos kert, hosszú délelőtt;
meztelen ringó gyümölcs, szőkén váró asszony, lassan árnyékot író délelőtt.
Van azonban e halmozásban mégis egy igen határozottan érvényesülő
kettős válogató elv. A művészettel, az irodalommal intenzívvé és intimmé lett
természetiség elve.
Ez a természeti idill azonban nem naiv, rurális idill, hanem
a filozofikus visszatérés az ember és a világ, az ember és az ember viszonyának
ősi, elemi, lényegi, természetföl szentesített s természetbe simuló állapotához.
A sztoikus idillköltőknek qui bene latuit magatartása, a természetien igaz szellemiségből,
lelkiségből erőt merítő idillje ez. A megalkotott természetes szép élet s az
életből szerves természetességgel következő, megalkotott szép halál.
Indirekten, persze, nagyon is jelen van az élet természetes
következéseként tekintett s az emberi kapcsolatok segítségével bölccsé, széppé
alkotott halál. Hiszen a döntés, a "fölkelek", amelynek kimondhatását
emberi, baráti szótól várja a költő, nemcsak a továbbélés, a túlélés vágyát,
reményét hordja magában, hanem a rettenetet és a védekezést- is a halál ez ember
alatti, e természetet megcsúfoló fajtájával szemben. Szemben a naiv, rurális
idill biztonságérzetével, egyedül létező világával a történeti tapasztalatú,
az intellektuális, a sztoikus költő idillje azonban nemcsak a megalkotottság
bélyegét viseli magán, hanem a megalkotottság feltételességét is. S a feltételesség
soha nem hiányzó elégikus felhangját is.
Kérdés azonban, elbírja-e az elégia modalitása, hangneme,
hanghordozása a két egymásnak fordított rész ellentétes építőanyagának ily óriási
különbségét? Hiszen az első rész naturálisan, vagy éppen brutálisan nyers, konkrét
s egyszerű anyagból épül minden versbe vett valóságelemét illetően. Annál inkább
kérdés ez, mert az elégia a lírai fajok között egyike azoknak, amelyek különlegesen
megkívánják a modalitásbeli tisztaságot, az intonációs biztonságot illetően
éppúgy, mint a fokozatos egyneműsödést s a világos végső kihangzást illetően
is.
A klasszicizálódásnak költőnk s versünk esetében éppen e tekintetben
van rendkívüli jelentősége. idők óta mutatkozik a tiszta műfajiság törekvésével
szemben egy ellentendencia. A műfaji vegyítésé, amely különösen társadalmi-erkölcsi-művelődési
válsághelyzetekben szokott fellépni. A válsághelyzetek fölgyorsult ismétlődése,
szinte állandósulása következtében nem is műfajokról, hanem csupán műfaji alapkarakterről,
alaphangnemről kellene beszélnünk. Nem líráról, hanem lírairól, nem drámáról,
hanem drámairól, nem ódáról, hanem ódairól, nem elégiáról, hanem elégiairól,
elégikusról. Ezzel Staiger voltaképp a műfajok helyébe a műfajokra jellemző
modalitásokat állítja.
Radnóti kései korszakát, e versét pedig, mint mondottuk; különösen
jellemzi ez az egybejátszás. De egyben jellemzi az előbb említett követelmény
kielégítése, lehetőség fölhasználása is. Ha a vers második részének minden egyes
eleme az idill, illetőleg az idilli valamily jellegzetes történeti mozzanatára
játszik rá - az első rész esztétikai megdolgozottsága, irodalom-, művészet-
s művelődéstörténeti áthatottsága még nagyobb s összetettebb.
Felhasznált irodalom:
Németh G. Béla: Verselemzések, versértelmezések
- vissza -