Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Feladat: Olvassuk el, majd elemezzük a verset a klasszicizálódás szempontjából!

   Ez a feladat tehát leszűkíti a vizsgálódási területünket, és bár a teljes versre oda kell figyelnünk, mégis egy adott szemszögből tesszük ezt. (Karl Popper szerint a tudomány (és akár a művészet is) fénycsóva-szerű, egy adott részt képes csak megvilágítani. Mai feladatunk tehát szelektálást igényel.
   A vers kapcsán szólnunk kell egy érdekes folyamatról, mely napjainkban is megfigyelhető, a klasszicizálódás. A posztmoderntől felocsúdó szövegek biztonságot keresve klasszicizálódnak. Ezt természetesen úgy kell érteni, hogy a szerzők akár önerőből, akár mások szövegeit olvasva megpróbálnak időnként visszatérni a "rendhez". Erre számtalan példát ismerünk. A klasszicizálódás folyamatát majdnem minden valódi nagy tradícióval szakító s radikálisan újító, jelentős irányzat megéri története menetében - írja Németh G. Béla. Gyakran nevét is leveti annak az irányzatnak, amelyet klasszicizál, sőt nemegyszer saját, új lényegű fejleménynek is véli magát. S gyakori az is, hogy a tradícióval szakító új irányzat, mely támadó s virágzó szakaszában egységes, vagy egységesnek látszik, klasszicizálódása idején a módszerek és fokozatok szerint különböző ágakra szakad. Néha egy-egy átalakulási formát mindössze néhány vagy éppen csak egyetlen művész követ. (Németh G. Béla)
   Frissítsük fel ismereteinket! A századunk elején tomboló avantgárd vesztett az erejéből, és a magyar kilencszázhúszas évek derekán érzékelhető a költészetben egy ilyen klasszicizálódó törekvés, amely azonban csak a harmincas években vált irányzattá, mégpedig magát többé-kevésbé új lényegűnek tekintő irányzattá. Mivelhogy nem csak a szerzők, hanem a különböző nyelvek irodalma is "ismeri" egymást, így nem pusztán hazai jelenség volt ez, hanem jellemző az európai irodalmak legtöbbjére. Ha mindenképpen ok-okozat páros mentén szeretnénk értelmezni világunkat, és annak egy kisebb részét, a mi konkrét szövegünket, akkor egyik fő oka ennek a jelenségnek, nyilván, nem egyszerűen belső művészetfejlődési mozzanat volt, hanem a háború előérzete. Ez a indító mozzanat minden klasszicizálódás folyamatában jelen van, minden tisztán művészetfejlődési folyamatában is (amennyiben egyáltalán van tisztán csak művészetfejlődési folyamat), de nem ilyen nagy és aktuális hangsúllyal. Inkább a hatás-visszahatás elve, a nagy irányokhoz és művekhez sorolódás igénye s a leszűrő, a begyűjtő, a; elrendező összegezés - rendszerint az életkorral is egybe kötött - vágya áll előtérben. (Németh G. Béla)
   A húszas évek közepén, második felén a klasszicizálódás törekvése demonstratív módon nem is elsősorban a már beérkezett, jelentős költők alkotómódszerében mutatkozott; annál kevésbé, mert közülük, nálunk, az izmusok eufóriája idején is jóval kevesebben és jóval kevésbé távolodtak el az átöröklött művészi magatartásfajtáktól és kifejezésformáktól, mint sok, az idő szerint erős nemzetközi kisugárzással rendelkező irodalomban, pl. az oroszban vagy a németben. Inkább az indulók közt vált a húszas években némileg programszerűvé, igaz, nem annyira a klasszicizálódás, mint inkább a klasszicizálás. Az - avantgardehoz képest való - másképp indulás ősztöve s az adott magyar helyzet egyaránt magyarázhatja ezt. Említsük, mondjuk, Dsida vagy Radnóti, illetőleg a valamivel későbbi Weöres vagy Jékely példáját. Közülük Radnóti tartozott - legalább e tekintetben - leginkább csoporthoz. Bár annyiban ő is külön, egyedi utat járt, amennyiben az avantgarde vonzása s a klasszicizálás ösztöne szinte szakaszosan váltakozva mutatkozott korai költészetében. Ezt a korai kettős vonzást váltja föl végképp tragikus végső éveiben, valóban nagy költővé érése idején, a klasszicizálódás.
   A tapasztalat, a más művekre való "hivatkozás" (ami a szépirodalomban ezerféle módon jelenhet meg a paródiától az idézetig, akár teljes szövegek átvételéig is (lásd néha Esterházy Pétert) nagyon fontos része a klasszicizálódásnak. Míg azonban a klasszicizálódás tradícióhoz kapcsoló mozzanata a népiesek lírája esetében inkább a Petőfi Arany korszakhoz való visszafogást hozott magával, Radnótinál a romantika antik metrumú, műfajú, s hangnemű nemzedékére való visszajátszás. Elsősorban a hazaira, de erősen a németre, s egyéb nyugat-európaira is. Egyáltalán, egész költészetének, s így a késeinek is, mint jellemző vonását említhetjük tradíciófölvételének e szélesebb szórtságát
   Az mindenesetre, nagyon is érthető, hogy költői hanghordozása egyre inkább az elérhetetlen idill vágyával s a fájdalmas ragyogású tragikum sötét fényével áthatott, ódai vádbeszédű és gyászénekpanaszú elégiáé lett.
   Schiller mind a vágyakozó idillit, mind a sötéten tragikust igyekezett az elégia nyugvópontra jutott, szelíd bánatától elkülöníteni. Romantikus kortársai és utódai azonban, akik kevésbé látták rendezhetőnek az emberi sorsot és átláthatónak a világot, ellenkezőleg: mind e vonásokat, mind e modalitásokat természetszerűen szervítették az egyik alapműfajuknak számító elégiába. Höldérlin talán a legszebb példája e vegyítésnek. De nemcsak Hölderlin, Vörösmarty e hangnemvegyítő műfajában vonzhatta s foghatta ez meg Radnótit, hanem azokéban is, akik a romantikusoknál, kivált a romantikus elégiaköltőknél találtak példára vagy akiket a romantikusok fedeztek a régmúltból újra fel. Az elsőre F. Jammes, a másodikra W. von der Vogelweide lehet a példa.
   Radnóti versén egyértelműen felismerhetőek a jelei a Óh, jaj hogy eltűnt mindenelégiának. Ez jó példa a kölcsönhatásra.
   Két kérdést kell tárgyalnunk a vers kapcsán. Az egyik az alrendű, a hamis romantikától elhintett ama tévképzet, amely szerint a hatásokat fölvevő, magába asszimiláló, sajátjává dolgozó költő értékben, rangban az "eredetizseni" mögött áll. Érdemes kitérnünk erre a példára, mert elképzelhető, a kortárs irodalomban ez még inkább előtérbe kerül. Kitérő a kitérőn belül: mi a helyzet például a hypertextettel? Az interneten csak ezzel találkozol, akkor, amikor olvasol, vagy éppen linkeket követsz. Más szövegének "bevétele", vagy belinkelése plagizálás-e? Vagy lágyítva e kérdést, lehet-e kiemelkedő egy olyan szöveg, mely más szövegekből építkezik? Régi példa erre Eliot Átokföldje, vagy, hogy újat említsék, megint csak Esterházy, és a Fuharosok. A másik a klasszicizálódás kérdése. Legegyszerűbben talán Hegel segítségével ragadhatjuk meg a dolog mibenlétét. Az igazi művész egyre inkább törekszik arra, hogy a, maga eszközeivel "klasszikusat" adjon, amely "szabad totalitása a tartalom és a hozzá legillőbb alak önmagában befejezetté lett egyesülésének, egységének."
   Ez a vers a legkésőbbiek közül való; 1944 szeptemberében, a szerbiai Bor, ahol egyébként ma egy bánya működik, táborának poklában született. Az életösztön, az életvágy, az életremény s a megszabadító halál hívása között vergődő vitában, küzdelemben. Már többször előfordult a kérdés: figyelembe vegyünk-e életrajzi adatokat. Tárgyaljunk-e olyan kérdéseket, hogy öntudat, a lélek, a szellem hatalma? Olyan lélek vergődéseivel, mely igen közel érzi a halált, és azzal, a teljes megsemmisüléssel átitatódva hogyan vélekedik. Életrajzi adat az is például, hogy a költő egy könyvet vitt magával; a Szentírást.
   A legmegmunkáltabb, a legtisztábban megalkotott magyar versek egyike ez. S éppen ennek a belső vitának argumentációja, logikája, pszichológiája határozza meg a vers szerkezetét, hangnemét, hanghordozását, amely arra tör, hogy a megszabadító halál minden érve ellenére kimondhassa s válóra válthassa az élet mellett való döntés szavát: "fölkelek". A vers két egymásnak fordított, egymásnak felelő tízsoros részből áll. Az első rész látszólag egyértelműen és hatalmas erővel a halál hívása mellett érvel.
   E rész két kulcsszava, két feszítő pólusa a "bolond" s a "szép halál". Rendkívüli erőt kölcsönöz a megadás melletti argumentációnak részint az, hogy egyetlen szóból álló, csonka főmondattal kezdődik, mellyel az első rész hat sora egyszerre van sokszoros alárendeltségi viszonyban, tanúsító szerepben, s melynek a maradék négy sor logikai tekintetben ugyancsak alá van rendelve, megint csak magyarázó, megokoló funkcióval: mért bolond teljesen, aki tovább akar menni. Másrészt az, hogy ez a csonka mondat egy negatív értékű tulajdonságot kifejező, pejoratív karakterű melléknevet emel állítmánnyá, mégpedig egyetemesítő érvényű, definitív kijelentésű állítmánnyá: "Bolond". Az alanyt kifejező mellékmondatsor viszont az állítmányként szereplő melléknévhez oly rémületes tartalmakat társít, amilyeket a melléknév napi jelentéséhez, pejoratív, negatív volta ellenére sem szokás társítani. Hogy ennek a kapcsolásnak sokkoló hatását tudta, akarta a költő, mutatja, hogy a második mondatban, azaz a hetedik sorban a "bolond"-hoz mint állítmányhoz a balga, az együgyű értelmű "jámbor" melléknévi alanyt társítja. Együgyű, mert az életösztön a brutálisan nyers, megfellebbezhetetlenül egyszerű tények vitathatatlan következtetéseit sem engedi néki levonni.
   Csakhogy pusztán e külső tények tények-e? Az első résznek pontosan a közepén ezt olvassuk: [a bolond, a jámbor] "még visszaszól talán, / hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb szép halál". Ha a vers a tizedik sorral befejeződnék, ez az összetett mondat nemcsak azt a negatív ténysort erősítené, melyet ez a tíz sor magában foglal, hanem azt a következtetést is, amelyet ez a ténysor sugall: a megszabadító halál maradt az egyedüli lehetőség és érték. A tizedik soron túlhaladva azonban rögtön világossá válik, hogy előkészítő szerepű ez a sor.
   Ha az első rész felütésének indító erejét és modális karakterét egy pejoratív melléknévből alkotott, csonka mondat definitív kijelentésű állítmánya kölcsönözte ("Bolond"), másodiknak a félő vágyakozást, az alig mert reménykedést Kifejező óhajtó-feltételesség eszközeinek egymásra halmozása adja: "Ó, hogyha hinni tudnám, nemcsak szívemben hordom… ha volna még!… a béke méhe zöngne… gyümölcsök ringanának" és így tovább, minden mondatban többszörösen: ez a második rész is érvelés: a megföllebbezhetetlennek látszó brutális tények tragikus következtetésű érveivel szemben az idill vágyának, reményének belső érveit, tényeit sorakoztatja fel. Hogy ez a második rész, ez a második érvsor egyenrangúan illeszkedhessék az elsőhöz, s egésszé forrhasson vele, azt a szorosabban vett, a direkt nyelvi-grammatikai eszközökkel a föltételesség e halmozása biztosítja.
   Hathatósan támogatja azonban ezt az egységbe forrást a második rész igen szűrt művelődéstörténeti, irodalomtörténeti motívumkincse. Való példatárat zsúfol össze ez a második rész az idill hosszú-hosszú történetéből. Szinte minden sora, sőt minden szava utal, rájátszik az idill valamely korszakára, megvalósítási módjára, fajtájára. Visszatérni az otthonba, hűs régi verandán ülni, szilvalekvárt főzni, napozni nyárvégi csöndben, álmodozni délelőtti kertben, ért gyümölcsöt ringani látni, szerető asszonyra várni, árnyékot figyelni csöndes nyári kertben. Otthon, veranda, méhes, szilvafőzés, kert, nyárvég, lomb, sövény, napárnyék. Régi, hűs veranda, nyárvégi csönd, zümmögő méhes, álmos kert, hosszú délelőtt; meztelen ringó gyümölcs, szőkén váró asszony, lassan árnyékot író délelőtt.
   Van azonban e halmozásban mégis egy igen határozottan érvényesülő kettős válogató elv. A művészettel, az irodalommal intenzívvé és intimmé lett természetiség elve.
   Ez a természeti idill azonban nem naiv, rurális idill, hanem a filozofikus visszatérés az ember és a világ, az ember és az ember viszonyának ősi, elemi, lényegi, természetföl szentesített s természetbe simuló állapotához. A sztoikus idillköltőknek qui bene latuit magatartása, a természetien igaz szellemiségből, lelkiségből erőt merítő idillje ez. A megalkotott természetes szép élet s az életből szerves természetességgel következő, megalkotott szép halál.
   Indirekten, persze, nagyon is jelen van az élet természetes következéseként tekintett s az emberi kapcsolatok segítségével bölccsé, széppé alkotott halál. Hiszen a döntés, a "fölkelek", amelynek kimondhatását emberi, baráti szótól várja a költő, nemcsak a továbbélés, a túlélés vágyát, reményét hordja magában, hanem a rettenetet és a védekezést- is a halál ez ember alatti, e természetet megcsúfoló fajtájával szemben. Szemben a naiv, rurális idill biztonságérzetével, egyedül létező világával a történeti tapasztalatú, az intellektuális, a sztoikus költő idillje azonban nemcsak a megalkotottság bélyegét viseli magán, hanem a megalkotottság feltételességét is. S a feltételesség soha nem hiányzó elégikus felhangját is.
   Kérdés azonban, elbírja-e az elégia modalitása, hangneme, hanghordozása a két egymásnak fordított rész ellentétes építőanyagának ily óriási különbségét? Hiszen az első rész naturálisan, vagy éppen brutálisan nyers, konkrét s egyszerű anyagból épül minden versbe vett valóságelemét illetően. Annál inkább kérdés ez, mert az elégia a lírai fajok között egyike azoknak, amelyek különlegesen megkívánják a modalitásbeli tisztaságot, az intonációs biztonságot illetően éppúgy, mint a fokozatos egyneműsödést s a világos végső kihangzást illetően is.
   A klasszicizálódásnak költőnk s versünk esetében éppen e tekintetben van rendkívüli jelentősége. idők óta mutatkozik a tiszta műfajiság törekvésével szemben egy ellentendencia. A műfaji vegyítésé, amely különösen társadalmi-erkölcsi-művelődési válsághelyzetekben szokott fellépni. A válsághelyzetek fölgyorsult ismétlődése, szinte állandósulása következtében nem is műfajokról, hanem csupán műfaji alapkarakterről, alaphangnemről kellene beszélnünk. Nem líráról, hanem lírairól, nem drámáról, hanem drámairól, nem ódáról, hanem ódairól, nem elégiáról, hanem elégiairól, elégikusról. Ezzel Staiger voltaképp a műfajok helyébe a műfajokra jellemző modalitásokat állítja.
   Radnóti kései korszakát, e versét pedig, mint mondottuk; különösen jellemzi ez az egybejátszás. De egyben jellemzi az előbb említett követelmény kielégítése, lehetőség fölhasználása is. Ha a vers második részének minden egyes eleme az idill, illetőleg az idilli valamily jellegzetes történeti mozzanatára játszik rá - az első rész esztétikai megdolgozottsága, irodalom-, művészet- s művelődéstörténeti áthatottsága még nagyobb s összetettebb.

Felhasznált irodalom:
Németh G. Béla: Verselemzések, versértelmezések

- vissza -