Martin Heidegger a fekete-erdei Meßkirchben
született, ami azért említést érdemlő tény, mert a német filozófus - egyetemi
munkáját 1945-ben kényszerűen befejezvén - egy ezen a vidéken lévő kunyhóban
töltötte napjait, s a földhöz való kötöttségből sarjadó elemi gondolkodást művelte.
Ez az egyszerűség azonban egy rendkívül nehezen követhető filozófiai nyelvezetben
bontakozott ki.
Ha meg kellene adni Heidegger bölcseletének középpontját,
akkor könnyen azt mondhatnánk: a lét érdekli. Abból indul ki, hogy létezők vannak
körülöttünk: ez a toll, ez a papír, ezek az emberek, ez a ház. De az a kérdés,
hogy miben is áll ennek a háznak a léte, nem ennyire egyértelmű. A Heideggernek
sokszor felrótt értelmezési nehézség is ebből fakad: ha hozzánk közel álló,
szinte magától értetődő kérdést teszünk fel, amelyre ugyankkor nem tudunk válaszolni,
nem eredményezhet egyértelmű feldolgozást. Ami hozzánk ennyire közel áll, ami
még minket is magában foglal, sőt eleve meghatároz, nem kezelhető úgy, mint
egyéb kérdések, mint például az arra vonatkozó kérdés, hogy esik-e az eső. Erre
a választ könnyedén megadhatjuk, ha kinézünk az ablakon. Ám a dolog nehézségét
az is szemlélteti, hogy egész élete folyamán Heidegger nemcsak a létre vonatkozó
választ, de még a kérdést sem volt képes teljességében kidolgozni. Ez azonban
nem azt jelenti, hogy egész filozófiája ne az erre való törekvésben zajlott
volna. Főleg kései filozófiájából tudjuk, a nehézség abban nyilvánul meg, hogy
nem elégséges az a nyelv, amelyet a metafizika (az addigi filozófia) használt
és elhasznált - új nyelv szükséges, mely azonban eredendőbb (ez nyilvánul meg
a szavak etimológiájára való mindenkori ráutaltsággal), és önmagával gondolkodva
szólaltatja meg a létet. A német eredeti ennélfogva bonyolult, hiszen a szavaknak
teljes értelmi gazdagságukban kell kibontakozniuk. (Ezt szemlélteti egy kései
előadása is, amelyet forrásként közlünk.)[Forrás]
Heidegger első találkozása a lét kérdésével - a Husserl kapcsán
említett - Franz Brentano egy értekezése kapcsán esett meg, mely Az arisztotelészi
létező fogalmának többértelműsége címet viselte. Ezt a gimnáziumi olvasmányt
előbb a freiburgi egyetem teológia, majd filozófiai és matematikai tanulmányai
követték. Freiburgban Heidegger előbb Husserlt hallgatta, majd doktori fokozatának
megszerzése után nála lett asszisztens. A létkérdés kidolgozását voltaképpen
csak 1927-ben hozta nyilvánosságra az akkor már Marburgban oktató Heidegger,
ekkor jelent meg ugyanis nagy sikert arató, máig is meghatározó műve, a Lét
és idő. Ebben a lét értelmére vonatkozó kérdés kibontását tűzi ki feladatául.
A létkérést mindenekelőtt egy meghatározott létező, az ittlét (Dasein, más fordításban:
jelenvalólét) segítségével kívánta bemutatni. Az ittlét voltaképpen az embert
jelöli, amely elkülönül a többi létezőtől (pl. tárgyaktól, állatoktól), és amely
igazán olyan létstruktúrával rendelkezik, amely alkalmasint (ha jól kérdezünk)
számot adhat a létről magáról. Heidegger ezzel elfordul a korábbi filozófiáktól
annyiban, amennyiben nem a létezőt, hanem az ittlétet kérdezi (s hogy ebben
az elfordulásban mégsem csupán egy antropológiai mozzanat vezérli, azt a névválasztás
[nem 'ember', hanem 'ittlét'] kívánja jelezni). Heidegger szerint a filozófia
elfeledkezett a létről: a preszókratikusok óta csak a létezőkről van mondanivalója.
Ennélfogva a lét értelmére irányuló kérdés nem adott annak ellenére, hogy adottak
létezők, s adott a rájuk vonatkozó vizsgálódások sora is - újra fel kell tenni,
de az ehhez a kérdésfeltevéshez alapul szolgáló beállítódást is meg kell változtatni.
(A későbbiekben Heidegger a létező és lét különbségét "ontológiai differenciának"
nevezte.) Az ittlét létmódja, amelyhez így vagy úgy viszonyul, az egzisztencia.
Ebből a választásból (hogy ti. az egzisztenciát analizálja Heidegger avégett,
hogy az a létről nyújtson beszámolót) bontakozott ki az a nézet, amely Heidegger
filozófiáját egzisztencializmusnak bélyegezte. Való igaz, hogy Heidegger tanítványai
között voltak olyanok, akik ezen irányzat zászlaja alatt gyülekeztek, ám Heideggert
velük ellentétben nem az ember létezése érdekelte a világban (erre vonatkozó
mély analízise ellenére), hanem maga a lét (ezt Sartre is fontosnak tartotta,
ám mégis csak az emberről és az ember tudati létezéséről [melyet ő létnek nevez]
szólt A lét és a semmiben). Az ittlét egzisztenciája már mindig is valamilyen
viszonyban mutatja fel a létet. Az ittlét már mindig is valamit ért azon, hogy
"ennek és ennek a léte", vagy "a lét". Ám ezt kell megmagyarázni,
erre kell fényt deríteni, s ebben ez a homályos, "preontologikus"
megértés segítségére van Heideggernek. Ez ugyanis az a tényező, amelyik az ittlétet
kiemeli a többi létező közül: az ember rendelkezik előzetes megértéssel a létről,
tehát neki van csak lehetősége a lét értelmére irányuló kérdést föltenni s megválaszolni.
(Később, a Lét és idő folyamán, a megértés magát egzisztenciálévá avatja,
amely olyan jegyet jelent, mely az ittlétet jellemzi - hasonlóan a többi, nem
ittlétszerű létező ilyen jegyeihez, amelyeket Heidegger kategóriáknak nevez.)
Az egzisztáló ittlétet egzisztálásában kell is megragadni. Azaz nem elvont,
környezetétől idegen módon, hanem a környezetében és mindennapiságában, mindennapi
"szorgoskodó tevés-vevésében". Ebben a mindennapiságban az ittlét
egy világban lakozik: a világ nélkül nem értelmes dolog elgondolni, de mindenképpen
elvezet a létkérdéstől. A világban-való-lét (vagy világban-benne-lét) olyan
fogalom, amely sajátos világiságot tár fel: nem objektív, mérhető, vagy szubjektív,
tudatom által létező világ ez, hanem olyan, amelyben az ittlét otthon van, a
tevés-vevésben belakja azt. Az ittlét alapvető egzisztenciáléja a gond, ebben
ugyanis a világgal, a létezőkkel való törődés fejeződik ki. A létezőket (pl.
beteg családtagot) gondozzuk, az eszközszerű létezőkről gondoskodunk (pl. a
kalapácsot a helyére tesszük). Ám a gond nemcsak ennek a megnyilvánulása: a
lét ezáltal min totalitás már a létezőnél van. A létünk ebben az összefüggésben
lehet autentikus (eigentlich: tulajdonképpeni) vagy inautentikus (nem-tulajdonképpeni).
Az ittlétet állandóan fenyegeti, hogy alásüllyed az Az-ember (das Man [a német
általános alany főnévi formában], más fordításban az akárki) létmódjába, azaz
amikor olyanokat mondunk, hogy az ember általában eszik, mert az embernek szüksége
van a táplálékra, akkor ebbe az általános alanyba helyezzük magunkat, mely általános
alany voltaképpen senki, mert nincs, csupán a világ sajátos szubjektuma. Amikor
az ittlét ebbe vetíti ki magát, nem önmaga, s nem fedi fel létét, ám az ittlét
az Az-embernek ebből a létmódjából érti meg egzisztenciáját. Heidegger legszuggesztívebb
elemzése a Lét és idő lapjain, amikor az ittlétet mint halálhoz viszonyuló
létet leplezi le. Ha az ember (Az-ember) el tudja hárítani mindennapjaiban azt,
hogy a halállal nézzen szembe, akkor nem autentikus, nem tulajdonképpeni a viszonyulása
saját időben megvalósuló egzisztenciájához. A halál ugyanis bevégzi (beteljesíti)
az ittlét egzisztenciáját, ám ugyanekkor meg is szünteti az ittlétet. Az ehhez
való viszonyt az ember mindig is érezte (pl. a temetés szertartásában), ám a
saját halálunkról mindig elfeledkezünk. Pedig a halálhoz való viszony, "előrefutás",
az ittlét temporális (idői) meghatározottságának egyik összetevője - éppen az
említett bevégző-beteljesítő-megszüntető hatás miatt. A halál így az ittlét
létmódja, melyet az magára vesz. Az időről és történelemről szóló fejezetek
után azonban nem következik folytatás: a Lét és idő programja (második része)
sohasem teljesedett be.
Heidegger gondolkodásában a 30-as években úgynevezett fordulatot
(Kehre) vett, melyben már nem annyira az ittlét léte, hanem maga a lét fontos.
Ennek a létnek az ittlét "csak" pásztora, nem ura: rá van bízva, de
ez a rábízás nem jelent keveset. Heidegger kései gondolkodásának középpontjában
az ún. léttörténet áll, amely nem más, mint az a törekvés, hogy a létet nem
az ittlét egzisztálásából kell kivonni, hanem követni kell azt az utat, amelyet
ez (a létkérdés) a filozófusoknál bejárt. Mivel a kései Heidegger szerint a
lét nemcsak megmutatkozik, de minduntalan el is rejtőzik (visszavonja magát),
e rejtőzés is beszédes lehet. A létről vallott gondolatok a különböző gondolkodóknál
vagy állapotokban a lét történő megmutatkozását-elrejtezését hivatottak bemutatni.
S mivel a filozófusok mindig ugyanazt mondják (de nem az azonosat), a létfeledtség
ellenére megszólaltatható bennük a lét maga. Hiszen a lét állandóan megszólítja
az ittlétet azáltal, hogy beleveti a lét tisztásába. Ilyen és ehhez hasonlóan
költői gondolatok jellemzik a kései Heidegger gondolkodását.
Gadamer nevéhez fűződik a filozófiai hermeneutika kidolgozása. Az immár 101 éves gondolkodó Heidegger tanítványa volt, s részben az ő hatására közölte (igaz, csak 60 éves korában) a hermeneutikáról adott vizsgálódásait. Amint Heidegger állította a Lét és időben, a lét értelmére irányuló kérdés fenomenológiai leírást követel, ám ez a leírás hermeneutikai, mivel valamint mint valamit értünk meg. A megértés és értelmezés kérdése mindig előtérben állt, hiszen a Szentírási szövegek a patrisztika korában, a középkorban vagy a reformáció idején megkövetelték, hogy az egyes szöveghelyeket ilyen és olyan módon értelmezzék. A jogi gyakorlatban is mindennapos az értelmezés, mely a törvényeket az adott helyzetre vonatkoztatja. A hermeneutika az értelmezés elmélete és gyakorlata. A világ sosem lép elénk a maga tiszta valójában - mindig valamiként értjük, és ez a megértés alapvetőbb, mint az olyannyira hőn áhított közvetlenség. Gadamer főműve, Igazság és módszer, egyfelől a szellemtudományokat próbálja újra megalapozni azzal, hogy a hermeneutikát sajátos elméletévé teszi, másrészt ez a hermeneutikát mint a filozófiatörténet előtt sem ismeretlen tudományt (pl. Schleiermacher, Dilthey foglalkozott vele) újra megfelelő rangjára emelje. Történeti elemzés és a történelem elismerése jellemzi Gadamer vizsgálódásait, melyben a fő gondolat a megértés alapvetőként való elismertetése és az értelmezés állandó gyakorlata mellett az idő és a történetiség szerepének tisztázása. A történelem ugyanis olyannyira alapja a megértésnek, hogy pl. amikor régi szövegeket akarunk megérteni, csak egy bizonyos történeti távolságból tehetjük ezt. A megértés során bizonyos hermeneutika körben forgunk: először feltételezünk valamilyen egészet (előzetes megértés), és az olvasás során ezt kockára tesszük azért, hogy részről részre való haladásunk után egy új egészet hozzunk létre. Ebből a körből nem lehet kilépni, a belépés lesz a fontos (ez heideggeri kiindulópont). A történelem elválasztó szerepe pedig éppen azért nem lesz pusztán szakadék jelen és múlt, megértő és megérteni szándékolt között, mert a hatástörténetben (valamely mű hogyan hat, hogyan lép az értelmezettség útjára) benne állva kapjuk azt az egészet, amelyet a megértés során felhasználunk (de nem úgy hogy ehhez kell eljutnunk, vagyis: nem ugyanazt értjük). A megértés mindig dialógust feltételez: két horizont, a megértőé és a hatástörténetben elénk lép megértendőé, összeolvad egymással. S az hogy a megértés mindig nyelvi, a nyelv kérdése központi a hermeneutika számára: nála ami megérthető a létből, csak nyelv lehet. Valamit mint valamit megérteni csak nyelvileg lehet.