Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban
két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s
úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél
közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki
hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár
előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s
ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem
a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mandulák
lobjaitól,
hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem
is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts,
Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra
se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb
szellemek - de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem
sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok,
mint hozzád ma én
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki
mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén -
mosolyogj
rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és
fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál,
s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifúlva,
akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése
fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam
gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs!
Hisz
a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett:
tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér ízét,
a
megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját
és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos
felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még
az Isten jósága sem,
s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is
olyan
nagy dolog a halál.
(1937. nyár)
- vissza -