Az alább következő gondolkodók közös jellemzője, hogy a pozitivizmus szigorúbb felfogásának ígéretével léptek föl. A klasszikus pozitivizmus szerintük még túlságosan metafizikus; ahhoz, hogy ezt a vonást teljességgel kiiktathassák, olyan alapra kellett lelniük, amely szilárdabb és bizonyosabb a természettudományok módszertanának emberi jelenségekre való alkalmazásánál. Ezt az alapot két dolog nyújtotta nekik: 1) az empirikus hagyomány, mely pusztán a tapasztalati bizonyosságot engedélyezte a filozófiai vizsgálódás számára, 2) és a logika és matematika új fordulata, mely az arisztotelészi hagyományokat felülvizsgálva újabb problémákat igyekezett megfogalmazni és megválaszolni. Habár ez a logikai pozitivizmusnak vagy neopozitivizmusnak nevezett irányzat a II. Világháború után nem tűnt életképesnek, a belőle kifejlődő újabb irányzat, az analitikus filozófia (ezt a 20. héten tárgyaljuk) - melynek első képviselői között éppen az alábbi filozófusok találhatók - elemző-leíró módszerében e logikai indíttatású bölcseleti iskola követőjének bizonyult.
Frege nem csupán e nagy hatású filozófiai irányzatnak, de
magának a matematikai logikának (a logikai algebrának) megalapozója is volt.
Mivel elégedetlen volt korának formalista logikájával, s úgy vélte az aritmetikának
kizárólag logikai tudománynak kell lennie, a logika újabb alapjainak lefektetésén
fáradozott. A Boole-Schröder-féle algebra ugyanis, mely Frege fellépése előtt
uralkodott (mint újítás!) a logika megalapozásának és leírásának elmélete terén,
képtelen volt olyan finom leírásokra, melyek Fregét érdekelték. Frege tehát
olyan logikai apparátus megalkotását tűzte ki céljául, melynek segítségével
a matematikai bizonyítások pontosan elemezhetők. Tette mindezt úgy, hogy logikáját
nem csupán matematika, hanem az egész gondolkodás logikájának szánta. 1879-ben
jelent meg első kicsiny terjedelmű könyve, a Fogalomírás, mely sajátos
jelölési rendszerrel a matematikai logika alapjait rakta le. Frege későbbi munkáiban
a modern szimbolikus logika és a matematika filozófiája mellett egy modern logikai
szemantika (jelentéselmélet) alapjait rakta le. Mivel az analitikus filozófia
kialakulásában ez volt az egyik fontos ösztönző erő, és mivel rövidebben csak
az erre vonatkozó gondolatokat tudjuk ismertetni, a továbbiakban a Jelentés
és jelölet (1892) c. írást vesszük szemügyre.
Az olyan esetekben, amikor egy azonosságról esik szó, eldöntetlen,
hogy az azonosság milyen vonatkozás: tárgyak vagy tárgyak nevei (jelei) között
áll fenn. Az a=a (analitikus azonosság a kanti értelemben) és az a=b (szintetikus
ítélet) között nincs különbség, ha azon tárgyak között tételezzük a kapcsolatot,
amelyeket a vagy b nevek jelölnek. (Mert ha itt a=b igaz, a=a és a=b ugyanaz
volna.) De ha nevek között teszünk különbséget, akkor egy a=b alakú mondat csak
a jelölésmódra vonatkozna, amelyből ugyanakkor nem származna számunkra semmiféle
ismeret (pusztán formális volna ez a mondat). A jelölet tehát fontos, de éppúgy
fontos a jelentés is. Egy jel tehát kétarcú: 1) a jel megjelöl valamit (ez a
jelölet; pl. a Hajnalcsillag a Vénusz bolygót jelöli), de 2) a meghatározás
(a jelölés definícióját) módja is fontos (ez a jelentés; az Alkonycsillag is
a Vénusz bolygót jelöli, de Alkonycsillag és Hajnalcsillag jelentése nem ugyanaz).
E kétarcúság tehát képes választ adni az azonosság problémájára, képes továbbá
megbirkózni az olyan mondatok elemzésével, amelyben nem egy dolog jelöletéről,
hanem jelentéséről van szó, de a jelölés módját illetően homályban maradt, hogy
lehet-e mondjuk az olyan mondatoknak jelölete (és ennélfogva igazságértéke),
amelyek jelként egy nem létező (kitalált vagy halott) személy vagy dolog tulajdonnevét
szerepeltetik.
Russell hasonló matematikai alapokat keresett
a logika számára, mint Frege. Miután a századfordulón kifejtette saját logikai
nézeteit, figyelt fel Frege elfeledett munkásságára. Russell nem volt annyira
magányos kutatásaiban, mint Frege. Ő már támaszkodhatott a Peirce
szemiotikai kutatására, de főképp Giuseppe Peano olasz aritmetikai vizsgálataira,
illetve Georg Cantor és Richard Dedekind halmazelméleti alapzatra felépített
logikaelméletére. Alfred North Whiteheaddel közösen írt művük, a Principia
Mathematica (1910-1913) tette igazán híressé. Ebben amellett szálltak síkra,
hogy a matematikai bizonyítások teljességgel logikai szempontokon nyugodnak.
Későbbi gondolkodásában olyan hagyományos és éppen akkor uralkodó filozófiai
problémákkal foglalkozott, mint az okság kérdése, a külvilág létezésének bizonyítása
vagy a deskripció (leírás)-elmélet. Ez az elmélet Frege szemantikájának kérdéseit
hegyezte ki és kívánta megválaszolni. A már említett, tulajdonneveket illető
dilemma Russell szerint feloldható, ha a tulajdonneveket valamiféleképp definiálhatjuk.
Ha ugyanis a "Franciaország jelenlegi királya kopasz" mondatot logikailag
elemezni kívánjuk, nem tudunk mit tenni, csak egyszerűen értelmetlennek tekinthetjük.
Ha pedig mégsem értelmetlen, akkor hamis. De ebben az esetben a kizárt harmadik
elvének alkalmazásával a "Franciaország jelenlegi királya nem kopsz"
kijelentésnek igaznak kell lennie. Ám a nem kopasz dolgok halmazában nem leljük
fel az illetőt. Ezért leírást (deskripciót) kell alkalmaznunk. A "van olyan
létező, melyre igaz, hogy most Franciaország királya és kopasz" mondat
már értelmezhető az igazságértékek tekintetében, hiszen hamis, mert nincs ilyen
létező. Amikor tehát így lebontunk egy tulajdonnevet (avagy újabb terminussal
individuumnevet), értelmezhető igazságérték szempontjából a kijelentés.
Russell két fő gondolatáról még érdemes megemlékeznünk. Az
egyik a típuselméleti paradoxon. Ez a halmazoknak olyan rendszerére épül, amelyben
pl. A halmaz magában foglalhatja B halmazt. Ekkor B elemei A-nak is elemei,
ám az nem igaz, hogy A minden eleme B-nek is eleme. Vannak halmazaink továbbá,
amelyek önmagukat elemként tartalmazzák, és vannak, amelyek nem. De kérdés,
hogy az a halmaz, amely önmagát nem tartalmazó halmazok halmaza, hova tartozik?
(Russell példája: ha egy században mindenki vagy maga borotválkozik, vagy a
századborbély borotválja, ki borotválja a századborbélyt?) Russell szerint a
nyelvben van a hiba, hiszen a halmazok halmaza helytelenül van halmazként felsorolva.
A matematikának ennélfogva ügyelnie kell arra, hogy típusokba rendezze a nyelvet,
s e típusok segítségével ne lehessen két külön típust egybemosni (mint a tartalmazkodó
és a nem-tartalmazkodó halmazok esetében). A második fő gondolat Russell érzetadat-elmélete.
Eszerint az anyagot és a dolgokat megismerni kizárólag érzékeink segítségével
tudjuk. Az előttem lévő asztalról közvetlenül tudatosul bennem, hogy színéről,
keménységéről ilyen és ilyen benyomásokkal rendelkezem. Ám ez a közvetlen tapasztalat
csak egy tudatállapot, nem ezt érezzük. Amit érzünk, amit az érzetben közvetlenül
megismerünk (pl. színt, keménységet, hangot stb.) nevezi Russell érzetadatnak.
Ezek az érzetadatok lépnek közénk és a tárgy közé: ezeken keresztül asszociálhatunk
a tárgyról. De az érzetadatok nem a tárgy közvetlen tulajdonságai, s a tárgy
sem érzetadatok összessége. A macska, amelyik egyik pillanatban a szoba egyik
sarkában van, majd a következőben a másikban, e két pillanat között kellett
hogy legyen valahol. Az érzetadatokból következtethetünk (noha empirikus bizonyosságot
nem lelhetünk) a macska köztes időbeli tartózkodására, vagyis tárgyi, önálló
létezésére. Innen a külvilágba vetett hitünk.
I. A korai Wittgenstein
Wittgensteinnek két korszakáról szokás beszélni, egy neopozitivista
és egy kései korszakról, jónak tűnik, ha a neopozitivista korszak írását, az
1918-ban készült, de csak 1922-ben kiadott Tractatus logico-philosophicust
(Logikai-filozófiai értekezés) külön tárgyaljuk, mégpedig a Bécsi Kör filozófusainak
felsorolása előtt. Ebben az írásában Wittgenstein nyelvelmélete közel áll eme
Kör nézeteihez. Olyannyira, hogy pl. Carnap A metafizika kiküszöbölése a
nyelv logikai elemzésén keresztül c. (a 30. héten elemzendő) szövegében
a Tractatus logikai nyelvelméletére támaszkodik. De miben is áll ez a
nyelvelmélet? A világ Wittgenstein szerint körülmények (azaz egyszerű tárgyak
elemi kapcsolódásai) fönnállása, s e világot a gondolat, az értelemmel bíró
kijelentés logikailag leképezi. Ebben a leképezésben az elemi körülményeknek
elemi kijelentések felelnek meg, és minden egyéb kijelentés az elemi kijelentések
igazságfüggvényeiként adódik. Vagyis úgy, hogy az elemi kijelentések igaz-hamis
voltának eloszlásából az összetett kijelentések igaz-hamis volta levezethető.
Ennélfogva a nyelv tényeket képez le, másról nem szólhat. Éppen ez az a pont,
ahol az értelmezések kettéválnak. A Bécsi Kör filozófusai ezt úgy értelmezték,
hogy ezzel a demarkációs kritériummal határt szabunk a filozófiának, s arra
korlátozzuk, hogy csak a tényeken alapuló kijelentéseket vizsgáljuk, a többit
értelmetlenként utasítsuk el. A másik értelmezést Wittgenstein kései filozófiája,
és a Tractatusra vonatkozó későbbi megnyilatkozásai támogatják. Eszerint
az etikai, esztétikai, a világon túlira vonatkozó, teológiai, sőt matematikai
kijelentések sem értelmezhetők, mivel nem a valóság tényeit képezik le. "Amiről
nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" - írja az értekezést lezáró 7.
tételben. Amiről nem lehet beszélni az a megismerő szubjektum (mert a tények
megismerésekor nem a világ része), maga a logika (mert kijelentései tautológiák,
nem mondanak semmit - ahogy a matematika sem). Ám a Tractatus paradoxonra
épül: az etikum, a metafizikum kérdései kimondhatatlanok ugyan, mégis jellemzőek
ránk, nyomasztanak, ösztökélnek minket. A kimondhatatlan, a rejtély, a misztikum
létezik, megmutatkozik, csak nem közölhető. S habár a filozófia a természettudományos
kijelentések kimondására kell hogy szorítkozzék, mert ez az egyedüli szigorú
módszer, a Tractatus célja mégsem ebben áll (hiába ez foglalja el a szöveg
tetemes hányadát), hanem abban, hogy aki egyszer végigolvassa és végiggondolja
az itt leírtakat, aki megérti Wittgenstein tételeit, értelmetlennek fogja ítélni
magát az írásművet. "Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott
rajta" - írja Wittgenstein. A Tractatus voltaképpen etikai munka:
a kimondhatatlant kérdezi, s annak paradoxonára épít: ezen második megközelítés
szerint az értekezés valódi értelme abban van, amit elhallgat: arról hallgat,
amiről mindenki fecseg.
A Bécsi Kör
A neopozitivista szellemiségű kör a XX. század húszas-harmincas
(1923 vagy 1922 az induló év, ám Neurath csak 1929-ben nevezte el így a társaságot)
éveiben alakult. Bécsben egy kávéházban már 1907-ben összejárt Hans Hahn, Otto
Neurath, és Philipp Frank, akik a tudományok kérdéseiről vitatkoztak. A későbbiekben
ők váltak a Bécsi Kör prominens személyiségeivé, s rajtuk kívül Rudolf Carnap
és Moritz Schlick nevét fontos megemlíteni (továbbá azt, hogy Carnappal kapcsolatban
állt Hans Reichenbach is, aki sosem volt tagja a Bécsi Körnek, ő egy külön csoportosulást,
az Empirikus Filozófiai Társaságot vezette Berlinben). A Kör tagjai a bécsi
Ernst Mach Egyesületben is tevékenykedtek, amely előadásokat, szemináriumokat
tartott. Vizsgálódásaik középpontjában a tudományfilozófia állt, annak a kérdése,
hogy mihez kezdhet a filozófia a modern természettudományok új eredményeivel,
illetve az ezekhez az eredményekhez vezető sikeres módszerrel. A tudományos
felfedezések a megfigyelhetőség körül összpontosulnak, ezt a megfigyelhetőséget
pedig az igazolással együtt kell figyelembe venni, s módszertani alappá emelni.
A tudományos megismerés rekonstrukciója és tisztázása után a következő lépés,
amit egy filozófusnak tennie kell, a hétköznapi ismeret és tudás hasonló megtisztítása.
Ez pedig a neopozitivisták feltételezése szerint csupán fokozati különbség.
Ennek elérése érdekében pedig egyfelől valóban a tudományok módszerének rekonstrukciójára,
másfelől azonban a megújult logikára és a nyelvfilozófiára, nyelvkritikára támaszkodtak.
Gondolkodásuk középpontjában az a meglátás áll, hogy kijelentéseinknek ki kell
állniuk a verifikációs eljárást, azaz egy állítás igazságának vagy hamisságának
eldöntését a tapasztalat segítségével eszközölhetjük ki. Carnap szerint az állítás
véges számú tapasztalati állításból levezethető. Egy bizonyos tényállásra vonatkozó
véges számú levezetés adja az igaz állításokat. Azonban tudományelméletileg
ez a nézet problémás. Karl Popper, aki ugyan nem tartozott a Bécsi Körhöz, de
akit Neurath a Kör hivatalos ellenzékének tekintett, rámutatott, hogy ez az
eljárás olyan indukciót feltételez, amely soha nem érheti el célját. Hiszen
a tapasztalatra visszavezetett állításokat is meg kellene magyarázni, hogy az
elmélet szabatos legyen. Tisztázni kellene továbbá, hogy mi a helyzet az olyan
elméletekkel, amelyek nem vezethetők vissza tapasztalati állításokra (protokolltételekre
[Carnap fogalmával] vagy elemi kijelentésekre [Wittgenstein fogalmával]), mint
pl. a kvantumfizika miniatűr (vagy éppenséggel tárgynak sem nevezhető) objektumainak
kérdése. Fő művében, az 1943-ban megjelent A tudományos kutatás logikája
c. munkában a verifikáció helyébe a falszifikációt léptette, induktív tudományfelfogás
helyett pedig deduktív eljárást javasolt. Ez abban áll, hogy a tudományelméletet
ne az izgassa, hogy egy adott tudós miképpen jutott el felfedezéséhez, hanem
az, hogy ezt hogyan lehet bizonyítani. Egy elmélet pedig olyan feltevés, amelyet
ellenőrizni lehet, de csak miután előterjesztették. Az ellenőrzés ugyanakkor
nem lehet elégséges számú, hiszen végtelen sok eset kellene mondjuk a gravitáció
törvényének verifikálásához. Ezért inkább amellett érvel, hogy egy elméletnek
készen kell állnia a falszifikációra, vagyis arra, hogy megcáfolhassák. A gravitációs
elméletet az indukció értelmében csak akkor tekinthetném ezt korrekt elméletnek,
ha minden egyes alkalommal tapasztalati állításokat tennék róla. Ha pl. feldobok
egy követ és az leesik, az elmélet egy állítása verifikált ugyan, de ebből nem
következik az, hogy ha még egyszer feldobom, megint le fog esni. Nem vizsgálhatom
meg, nem verifikálhatom az össze lehetőséget és állítást, még akkor sem, ha
egész életemen át, minden pillanatban feldobom a követ. (Ez ugyanis csak egy
adott kő, egy bizonyos viselkedésére engedne következtetni, s arra sem végtelen,
teljességgel kielégítő módon - nem pedig a gravitáció törvényére.) Az, hogy
a kő visszazuhan a földre, csak egy hipotetikus törvényből következik, amelyet
feltételeztek, s amely mindaddig fennáll, amíg nincs olyan tapasztalat, amely
falszifikálná, cáfolná. Carnap válasza erre az volt, hogy az induktivista álláspont
tartható, mert induktív tapasztalati állítások ugyan a végtelenségig nem tehetők,
mégis egy bizonyos számú ilyen kijelentés konfirmálja (megerősíti) a törvényt
vagy a megfigyelést. Ám a kérdés továbbra is fennáll (és ez már egy késő wittgensteini
kérdés), hány állítás kell ahhoz, hogy állítások halmazából elmélet szülessen?
II. A késői Wittgenstein
Az analitikus filozófia egyik jelentős előzménye Wittgenstein
Filozófiai vizsgálódások (1953) c. munkája. Ez a szöveg nem úgy épül
fel, mint a Tractatus, aforisztikus elmélkedések, rövid szakaszok bonyolult
hálózata alkotja a könyvet, s e bonyolult szövedék megnehezíti az értelmezők
munkáját. Wittgenstein egy Szt. Ágoston-idézettel indít, amely szerint az emberek
úgy tanulnak beszélni, hogy akik már ismerik a dolgok jelentését, rámutatnak
a dolgokra, s kimondják annak nevét. Ennek begyakorlása nyomán lassan a gyermek
is megtanul beszélni. Wittgenstein szerint ha ez igaz lenne, akkor csak főneveket
ismerhetnénk meg. Ha pl. az "öt piros alma" mondatot mondjuk egy kereskedőnek,
s az az "alma" feliratot megkeresi a dobozai között, majd színminta
alapján kiválasztja az alma és a piros közös halmazát, s egyenként leszámolna
A,B,C... szerint öt darab almát, akkor sem tudnám megmagyarázni hol és hogyan
kellene a piros szónak utánanéznie, s mit kell az "öt" szóval kezdenie.
A nyelvet játékosan tanuljuk, egy nyelvjáték keretében. Wittgenstein alapszava
azonban nemcsak a nyelvtanulásra vonatkozik. Jelenheti egy primitív nyelv használatát
is, jelenheti a megnevezést, a rámutatást is, sőt ezt az egészet (a nyelvet
és azokat a tevékenységeket, amelyekkel a nyelv összefonódik) is. Wittgenstein
alapvető állítása, hogy a jelentés nem rögzíthető tárgyként, a jelentés csak
a használatban válik érthetővé (a nyelv öncélú is, és rajta kívül nem lehet
semmi más). Ám éppen ez az, ami egy filozófiai vizsgálódás számára probléma
lehet: hogyan elemezzük ezt a voltaképpeni cselekvést, amikor a filozófia jobbára
csak a rámutatást és a megfelelést ismeri? A használat tehát lehetővé teszi
a nyelvtanulást, de ellehetetleníti a nyelv megértését. A játék teljes, szabályozott:
a különböző játékok között családi hasonlóság van (azaz mint a családtagok között:
ez nem hasonlít arra, de bizonyos vonásai vannak, melyek a másikra emlékeztetnek
- miképpen a játékoknál is: nem lehet megmondani, hogy mi a hasonlóság a sakk
és a röplabda között, de valamiért mind a kettő játék, noha nincs abszolút közös
jegyük). A nyelv privát nem lehet: az, hogy fáj a fogam, közölhető mással is,
de ez nem azt jelenti, hogy a fájdalmat közlöm vele. Az ember ennélfogva nem
individuális, passzív megfigyelő, hanem nyelvjátékokba beleszületett aktív lény.
A szabály, hogy hogyan használjak egy szót, nem előre adott általánosság: a
szabály mögött is áll szabály, s a végtelenségig kellene ennek utánamennünk,
így meg se tudnánk szólalni. Csak nyilvános, közös szabályos lehetségesek (ez
is a privát szabály és privát nyelv ellen szól). A szóhasználatban tehát egyfajta
interszubjektivitás érvényesül, ám a nyelvjáték életformát is közvetít. És mivel
ez az életforma adott, nem léphető túl, mint ahogy a nyelven túlra sem lehet
kérdezni. Nyelv, gondolkodás, életforma, jelentés - egy és ugyanazon összefüggésben
helyezkedik el. Ez az elgondolás pedig már a 60-as évek nyelvi fordulatához,
és az analitikus filozófia kialakulásához vezettek el.