A különböző bölcseleti iskolák áttekintése után két olyan (kb. az 1960-as években elindult) fő irányzat bemutatása következik, amelyek egyaránt formálódnak még, s emiatt nehéz átfogó értékelést adni róluk. A két irányzat hagyományában, megközelítésmódjában, nyelvében és aszerint is különbözik egymástól, hogy mely országokban foglalkoznak vele túlnyomórészt. Elsőként a Wittgenstein és a logikai analízis nyomán kialakult analitikus filozófia műhelyébe pillantunk be, majd a Husserl és Heidegger által (de nem kizárólag általuk) inspirált dekonstrukció főbb kérdéseit vesszük górcső alá.
Wittgenstein angliai egyetemi oktatói
tevékenysége, illetve a halála után kiadott Filozófiai vizsgálódások
c. munkája adott tápot leginkább a főként angolszász országokban és Skandinávia-szerte
kultivált analitikus filozófiának. Ám korántsem csak Wittgenstein nyelvfilozófiája
gyakorolt hatást ebben a közegben, hiszen a brit vagy amerikai egyetemekre -
eltekintve a rangos filozófiatörténeti és filológiai vizsgálódásoktól - nagyon
is jellemző volt egy bizonyos modor és érdeklődés, amely alapján jelentős különbségek
tehetők a "kontinentális" és az angolszász hagyomány között. A brit
empirizmus, illetve a pragmatizmus filozófiája már kijelölte azt az utat, amelyen
az analitikus filozófiai iskola ma is jár. A tapasztalat alapvető fontossága,
a társadalmi gyakorlat (politika, gazdaság, nevelés stb.) intézményeinek, működési
feltételeinek a kutatása, az etikai kérdések gyakorlatorientált megközelítése,
a tudományos kutatás hasznosságának és határainak felderítése, vagy a lehetőségek
számbavétele után történő értékelés mind az analitikus gondolkodásnak olyan
jegye, mely az angol nyelven való gondolkodás több évszázados gyakorlatát követi.
A mai angolszász bölcselet előszeretettel hivatkozik Hume-ra, Adam
Smithre, John Deweyra, mint olyan gondolkodókra, akik érzékenyen
reagáltak jó néhány, jelenleg is fontos kérdésre.
Az analitikus filozófia története mindemellett nagyon is szerteágazó.
Már a 30-as, 40-es években jelentkeztek olyan filozófusok, akik (ideértve még
Russellt, Whiteheadet is) újabb területeket vontak be a filozófia
eddigi témai mellé. Gilbert Ryle például 1948-ban jelentette meg A
szellem fogalma c. munkáját, melyben az ember mint test és lélek kettőségére
vonatkozó felfogás helyébe a különbséget eltörlő kezdeményezést léptetett. Nagy
tudatfilozófiai műve egyébként módszerében is az analitikus filozófia előfutárának
tekinthető, hiszen a különböző témákat nem a definiálás igényével alkotta meg,
hanem rengeteg nyelvi (!) példát halmoz fel, s ezek segítségével szemlélteti
az új elméletet. Különböző német emigránsok gondolatainak segítségével és hasonló
elméletek átvétele után az analitikus filozófia alapvetően nyelvi fordulatot
vett. A már említett Wittgenstein-hatás mellett Rudolf Carnap és Carl.
G. Hempel, valamint Karl Popper művének logikai elemzései segítségével
a logikai pozitivizmus bizonyos továbbfejlesztett változatait (pl. az indukció-probléma
körüljárása, a tudomány nyelvének felosztása) használták fel. Ennek eredménye
olyan nyelvi elemzések létrejötte lett, amelyek szerint a világot leírni csak
úgy vagyunk képesek, ha megtaláljuk az e leíráshoz szükséges és elégséges nyelvet,
amelyet minden lehetséges módon ellenőriznünk kell. Az elemzés, a magyarázat
tehát az, ami az analitikus filozófiát jellemzi. S hogy az elemzés mi módon
is megy végbe, az különbözteti meg egymástól az emez irányzaton belül elhelyezkedő
iskolákat.
Willard van Orman Quine nagy hatású tudományelméleti
iskolát hozott létre, az empirista megközelítések előfeltevéseit leleplezve.
Állítása szerint a Kant nyomán elhíresült különbségtétel az analitikus és szintetikus
ítéletek között egy új (főleg fregei alapokon nyugvó) jelentéselmélet próbáját
nem állják ki. Ha megállapítjuk, az analitikus ítéletek mindenkor igazak, még
adósak vagyunk annak magyarázatával, hogy miben is áll ez az igazság. A jelentések
azonosak vagy a tárgyak, amelyeket jelölnek? Mi alapján határozunk meg egy kijelentést,
hogyan adunk valaminek jelentést? Ha valamilyen kijelentés analitikus (pl. 'a
háromszög szögeinek összege180°'), akkor két eleme ('a háromszög szögeinek összege'
= A; '180°' = B) elvileg fölcserélhető, mi alapján állíthatom, hogy A és B szükségszerűen
fölcserélhetők (vagy netán ugyanazt jelentenék)? A probléma sokrétű, Quine arra
a következtetésre jut, hogy az analitikus--szintetikus különbségtétel dogma,
pontatlan és félrevezető a használata. Ami viszont probléma, az abból ered,
hogy az tényektől független analitikus ítéletek, és a tényfüggő szintetikus
ítéletek, valamint az a másik dogma, mely szerint minden állítás visszavezethető
tapasztalati megfigyelésekre, új elméleteknél minduntalan megkérdőjeleződni
látszik (pl. a kizárt harmadik törvénye a kvantummechanikában módosul), ezért
olyan pragmatikát javasol követni, amely a gyakorlat és a kísérletezés során
ideiglenes, de jól működő elméleteket követ.
A tudományfilozófia legnagyobb botránya azonban nem az ő nevéhez,
hanem inkább Thomas S. Kuhnhoz köthető. Az ő művében (A tudományos
forradalmak szerkezete - 1962) alakult ki az a nézet, mely szerint a tudományos
világ jól működő elméletekből áll. Ám mihelyt ezek az elméletek nem tűnnek sikeresnek
(pl. nem magyaráznak meg bizonyos jelenségeket), nem feltétlenül vezetnek új
elméletek kialakításához. A normál tudományt - mely minden korban az uralkodó
paradigma (= 'példa', amely alapján működnek a kutatások) - csak úgy válthatja
fel az új paradigma, ha mintegy forradalom zajlik le, melynek eredményeképpen
a régi paradigma részben vagy egészben eltöröltetik. Az előbbire példa a newtoni
elméletet felváltó einsteni, amely a mechanikát új alapokra helyezi, ám sok
esetben (pragmatikusan) fenntartja a newtoni mechanika működtethetőségét. Az
utóbbira példa a heliocentrikus világkép és a geocentrikus világkép közötti
váltás. Kuhn felismeréséhez sok megjegyzés és vita kapcsolódott, sokan (köztük
pl. a magyar származású Lakatos Imre) túlságosan erősnek vélték ezt a fajta
felfogást, s az elméletet tovább finomították, mások (pl. Paul K. Feyerabend)
egészen a tudományfilozófiai anarchizmusig hatoltak (az "bármi lehet"
elméletének hangsúlyozásával).
Az újabb időkben nemcsak tudományfilozófiai, de társadalomfilozófiai
ága is kibontakozott az analitikus filozófiának: pl. John Rawls híres
könyvet írt az igazságosság elméletéről, mások (pl. John Feinberg) a társadalmi
szabadság gondolatát járták körül, de új szociológiai, viselkedéselméleti, döntéselméleti
munkák is születtek ezen irányzat égisze alatt. A nyelvfilozófia logikai alapjait
fenntartva új utakat keresett. Leghíresebb ezek közül Donald Davidson,
ki Quine tanítványa volt, s tudat- és cselekvésfilozófiai vizsgálódásai után
a nyelv és a nyelvhasználat, a nyelv valóságra vonatkozásának problémáit kutatta.
Peter F. Strawson logikai vizsgálódási során nagy hatású Kant-könyvet írt, mely
újszerű, analitikus köntösben értelmezi a német filozófus fő munkáját. (Nem
kis részben ennek ösztönzésére fordult az analitikus filozófia Kanthoz, akiben
sok szempontból nagy elődjüket látják.) Külön úton, de hasonló iskolákon nevelkedve
halad Arthur C. Danto, akinek történetfilozófiai munkássága jelentős,
Charles Taylor, aki a társadalmat és az egyén társadalmi szerepét tanulmányozza,
Richard Rorty, aki sokban bírálója az analitikus irányzatnak, s a kontinentális
iskolák eredményeit is igyekszik figyelembe venni, valamint Alasdair MacIntyre,
aki etikai írásai nyomán vált ismertté.
Franciországban a 50-es, 60-as években új
szemlélet jelent meg, a strukturalizmus. Ez a különböző témákat, jelenségeket
(pl. társadalmi szervezettség, történelem, gazdaság, kultúra, művészet stb.)
egy szerkezet részeként írt le, s magát a szerkezetet kívánta felépíteni. A
néprajzos Claude Lévi-Strauss a népek szerkezeti összehasonlítását végezte
el, Michel Foucault a dolgok rendjének változásait, hangsúlyeltolódásait,
új rendszerek lehetőségét firtatta, a századelőn alkotó Ferdinand de Saussure
nyomán a nyelvészet is új teret nyert, s majd ez vezetett a kontinensen is nyelvi
fordulathoz. A szerkezet egységességét azután egyre többen kérdőjelezték meg,
s egyre inkább több szerkezetet vagy nyitott szerkezeteket kezdtek vizsgálni
s hirdetni. A nyitottság kérdése egyre inkább a jóléti társadalom adta lehetőségekkel
társult, s hamarosan a társadalmi-politikai összefüggésében elhíresült (először
az építészetből amerikai szociológusok által átvett és használt) posztmodern
fogalmával jellemezték. Ez a felvilágosodás ember- és racionalizmusközpontúságának
üzent hadat, s a viszonylagosságot, a mindenkire érvényes nagy, átfogó elméletek
helyébe a kis, helyi magyarázatokat léptette. Eszerint egy régebbi kor embereinek
vagy kisebb népek, kultúrák viselkedése nem érthető a mi modern (euroamerikai
fehér férfiak által megkonstruált) szempontok alapján, hanem figyelembe kell
venni a kisebbségek, a nők egyedi szempontjait is. Ez tápot adott annak, hogy
ne egy szerkezetet keressünk, mert az valamilyen szempontból erőszakolt lesz,
hanem sok kis struktúrát, nyelvet, társadalomalkotó tényezőt vegyünk figyelembe:
maga a tudás alakul át - ahogyan a posztmodern fő elméletalkotója, Francois
Lyotard hirdeti.
A dekonstrukció fő képviselője, Jacques Derrida, a
hatvanas években a német fenomenológia értelmezésében volt járatos, de az egyetemeket
uraló strukturalizmus szelleme az ő érdeklődését is meghatározta. Első fő munkáját
Husserl jelelméletéről írta, melyből kitűnik, milyen sajátos irányba mozdul
el egy fenomenológusi pálya. A nyelviség kérdése azután olyannyira átjárja Derrida
munkáit, hogy főként egy új nyelv és egy új elmélet felállításával kísérletezik.
A kései Heideggertől átveszi a dolgokat megszólaltatni vágyó nyelv megalapozására
való törekvést, s úgy írja meg munkáit, hogy azok ne csak a szavak egyetlen
jelentését, hanem sokirányú mozgását is lehetősé tegyék. Az analitikus irányzat
egyértelműségre törekvő szemantikai (jelentéselméleti) megközelítéseivel ellentétben
Derridánál a többértelműség játékba hozásáról van szó. A grammatológia
c. művében (1967) a beszédet követő írás hierarchiáját megfordítani igyekszik:
szerinte az írás az alapvetőbb, s mikor az írás kialakult, jöhetett létre a
beszéd, a gondolkodás is. Későbbi munkáiban (pl. a Glas címűben - 1974.)
a filozófia történetével továbbra is szembesül, kapcsolatba lép, ám oly módon,
hogy különböző szövegrétegeket, idézeteket helyez egymás mellé, azaz sajátos
montázstechnikával mintegy szöveghálót hoz létre, s ezzel arra kényszeríti az
olvasót, hogy nagyon aktívan dolgozzon a jelentések felfejtése érdekében. Számára
tehát a jelentések megsokszorozásával nemcsak a jelölt (a jelentés), hanem a
jelölő (a jelentés hordozója, a nyelvi jel -- annak minden anyagi sajátosságával
és történetével együtt) is fontosság válik. Emiatt sok filozófus komolytalannak,
filozófiátlannak tartja Derrida kísérleteit, s ezeket inkább az irodalom tárgykörébe
utalja - annak ellenére, hogy egyre több követője akadt ennek az elgondolásnak,
pl. az amerikai kontinensen is.