A KLASSZIKUS MODERNSÉG KÖLTÉSZETE
(A SZIMBOLIZMUS)

 

A klasszikus modern líra jellegének értelmezése a romantikus költészettel összevetve tűnik leginkább kézenfekvőnek. A modernség lírai beszédmódjai és a romantikus költői nyelv számos párhuzamot, de jelentős eltéréseket is mutat. A romantika és a modernség közös jellemzője, hogy szkeptikusan fordulnak szembe a haladás és a világ megismerhetőségének optimista mítoszával, melyet előbbi a felvilágosodás utóbbi a pozitivizmus szemléletmódjában érzékelt. Rokon vonás a művész és a közönség növekvő távolságának érzékekése is, amely a romantika és a klasszikus modern líra esetében egyaránt költészet és élet gyakori szembeállítását vonta maga után. Közös jegyként említhető az olvasó fokozott befogadói aktivitásának igénye, amely a szövegek értelmezésének elengedhetetlen elemévé vált mindkét lírai nyelv esetében. A költői szerep megalkotásában is mutatkoznak hasonló vonások. A klasszikus modernség költőitől sem állt távol az a látnok (voyant) magatartás, amely a romantikus költőszerep egyik jellegzetes formája. Ugyanakkor a váteszi költőszerep elveszítette jelentőségét, akárcsak a profetikus beszéd, mivel a klasszikus modernség többnyire sokkal határozottabban utasította el a költő társadalmi szerepvállalását, mint a romantika. A költészet transzcendens vonatkozásainak hangsúlyozása jelentős szerepet töltött be a romantika és a klasszikus modernség költészetében egyaránt, bár némileg eltérő módon. A romantika jóllehet érzékelte a világ általa feltételezett természetes egységének felbomlását, többnyire még hitt az egység újraalkothatóságában, amelynek modelljét többnyire a természet organikus egységében látta. A klasszikus modernség az egész újrateremtését, megalkothatóságát sokkal problematikusabbnak látta, s többnyire az egészelvű gondolkodás kudarcának tapasztalatához jutott el.

Ez a jelenség a képiség eltérő struktúráiban is érezteti hatását. A romantikus metaforákat a képhasználat természeti szépet preferáló tendenciái és az organikus, szerves felépítés jellemezte. Ezzel szemben a klasszikus modernség képhasználatában megszűnt a természeti szép kitüntetett jelentősége, s a szépség inkább megalkotott, mesterséges mintsem természeti jelenségként határozódott meg. A szimbólum, amelyről a klasszikus modern költészet egyik meghatározó irányzata elnevezését kapta, már a romantikában is megjelent. A szimbólum allegóriával szembeni felértékelését már Goethe végrehajtotta, s a romantika sem kedvelte a fantázia nélkülinek, hagyományosnak tekintett allegóriát. A szimbólum goethei meghatározása, mely szerint a szimbólumban a kép és az eszme teljes egysége jön létre, a klasszikus modernség szimbólumhasználatára nem pontosan alkalmazható. Bár a szimbólum műalkotást szervező központi szerepe kétségtelen ezekben a költeményekben, a jelölő jelentést megragadó szerepe, a jelentés jelenvalósága nagyon korlátozottan érvényesül. A szimbólum nem képes megragadni, csak sejtetni, sugallni a transzcendens tartalmakat, amelyek tehát sem a versek lírai énjei, sem az olvasó számára nem lesznek teljesen beláthatóak, birtokolhatóak. A szimbólum ebben a megközelítésben tehát kétségtelenül valami nyelven és műalkotáson kívülire utal, ennek a valaminek a státusa azonban meglehetősen bizonytalan. Ez a tendencia gyakran oda vezet, hogy a szimbólum, a nyelvi jel már bevallottan elveszíti (transzcendens) világra való vonatkozásait, s önmagára utaló nyelvi jellé válik. A szimbolizmus ezen a ponton mutat leginkább az újabb irodalomértelmezések felé, amelyek határozottan elutasítják a nyelv instrumentális felfogását és a művészetnek a rajta kívül tételezett valóságra vonatkoztatott referenciális viszonyát.

A klasszikus modernség a költői beszédmód más területein is eltért a romantikus dikciótól. Eltávolodott a romantikus versbeszéd személyes hangnemétől, s ezzel szemben inkább a személytelen, a versbeli én közvetlen megnyilvánulásait korlátozó beszédmódot kedvelte. A versek lírai énje sokkal inkább megalkotott konstrukció, mint a romantikus szövegek személyesebb karakterű, így az életrajzi szerzővel is szorosabb kapcsolatban álló lírai énje. Az eddigiekből következően a költeményekre már nem jellemző a konkrét vershelyzet, ami a megszólalás elvontságát erősíti. Újabb különbségként említhető, hogy bár a romantikának kétségtelenül egyik alapfogalma volt az irónia, ugyanakkor ez mégsem változtatott azon a tényen, hogy a vers többnyire az emelkedett pátosz hangnemében szólalt meg. Végül a romantikus költők többnyire az élmény elsőbbségét hangsúlyozták a műalkotással szemben, ami a belső forma poétikai elvében öltött testet. A szubjektum poétikai elvvé emelése ugyanakkor gyakran a versszerkezet lazaságát, nyelvi szertelenségét, megoldatlanságát vonta maga után. A parnasszizmus és a l' art por l' art hagyományainak örököseként a klasszikus modern líra ezzel szemben a vers nyelvi megformáltságát, kidolgozottságát, megalkotottságát részesítette előnyben.

- feladatok -

- vissza a tematikához -